Röptetés; Stációk

kisnovellák

Röptetés

Megállt a kapuban, látta, hogy az öregember nézi az eget. Lassan megérkeznek, ahogy számolja, fél órán belül itt lesznek az elsők. Sohasem lehet pontosan felmérni, mikor, nemhogy pontosan, hozzávetőleg sem, egy-egy szélroham is eltéríti őket, a felhőszakadás, a jégeső meg végképp. Nincs más, türelmesen várni, nézni az eget, a galambformákat a levegőben.

– Látom, amit látok, ma fölöslegesek vagyunk a háznál – gondolta magában, és nézte apját, az öregembert, aki nézte az eget. Az öregember egy kisszéken ült az udvaron, mereven, komolyan egyre fölfele kémlelt, nem vette észre, hogy figyelik. Az ajtóban állt, sőt egy kicsit már beljebb, a járdán. – Anyuka – mondta, amikor meglátta az anyját. – Anyuka!

Valamikor neki is voltak galambjai. Egész sor galambnemzedék sarjadt a padláson. Vadócokat, strasszerokat, magyar óriásokat tartott, ilyeneket-olyanokat, összevissza, tarkán. Aztán sorsukra kellett hagynia őket. A padlás kiürült. Lediplomázott, és egyszer csak, amint hazatért, újak röpdöstek az udvar fölött. Postagalambok. A sakktáblák a fiókban hevertek. Apja, az öregember, az öreg, aki akkor még nem volt hatvanéves, postagalambokkal sakkozott ezután. Egyet ide-, egyet odahúzott, ezt párba ezzel, azt párba azzal, de hogy mi lesz a játszma vége, a röptetések döntötték el. Befektetett: versenyórát szerzett, s főleg csodálatos, felséges galambokat, a legjobb vérvonalakból, volier-kat állított össze, egyet a fiataloknak, egyet a pároknak, egyet beszoktatni a friss vérvonalaknak; kendermagot, cirkot, búzát, borsót, napraforgót kevert össze egyszer ilyen, egyszer olyan arányban, egyszóval kísérleti műhelyt csinált a padláson. Alant, az udvaron tyúkok szédelegtek, felesége kicsinyes, istenadta jószágai, fönt pedig kékkovácsoltak, csaposok biccentgettek a cseréptetőn, a ház, a birodalom fenséges urai.

Versenynapokon megtelt a konyha, nyüzsögtek nála a sporttársak (vagy amint a fiú anyja szokta hívni őket a maga kis csúfondáros, szemérmes mosolyával: a galambpajtások) a hírekért, kinek érkezett meg már a 126-os, a 375-ös, az a híres, hogy aztán Kituljak, a hosszú, sovány, gőgös nehézgépkezelő szerényen mosolyogva s kajánul elejtse: én már egy órával ezelőtt befogtam a 220-asomat. – Nana, még nincs vége! – jegyezte meg az öregember. – Én meg hogy jártam a múltkor… – kezdte volna a harmadik, Szénási Bali, a bádogosmester azonban újabb hírekkel futott be, ami az egész konstellációt felborította.

Elkomorodtak, eltűnődtek. Már ilyen a sors. A galambok nem egyformák. Az egyik leül a gerincre pihegni, a másik azonnal bevág, a harmadik tipeg-topog föl-le, az embernek ismernie kell a természetét, hogy aztán tudja, mi módon cselekedjék. Óvatosan noszogat, kérlel, becézget, csicsereg, csucsujgat, keményen rászól, aszerint, melyik egyed mire hajlik. Mindenekelőtt rá kell tapadni az égre. S hirtelen az a kékcsapos, amelyben csakugyan annyira bíztunk, villámlik egyet, s besétál a tető alá. Ez az a pillanat, amikor megszűnik a pillanaton kívüli élet.

Egész életemben ezt akartam: a galambokat várni, hogy visszatérjenek hozzám. A sakknak már semmi értelme, idős vagyok hozzá. A feleségem jó, egyre jobb, ahogy vénülök. Mert már nincs kedvem asszonyhoz, csak feleséghez. A sakk igazságos, tárgyilagos, a hatvannégy kocka nem füllent. A galamb ugyanilyen, a galamb sem hazudik soha. Tizedmásodpercek döntik el a versenyt. A bolygók útját ki lehet számítani. Ugyan! Semmi az egész. De a galamb! A szárnyaiban matematika van! Földrajz, fizika, mágnesesség, minden összegyűlik abban a titokban, amit még senki sem tudott megfejteni. Csak két szárny, aztán az a két szárny erre a mákszem fészekre visszahozza mindig. Benne van a fejében, a tollában, az érzékeiben, anélkül, hogy sejtené. Nevessétek csak ki az öreg madarászt! Jön! Ott röpül a 983-as! Tubi, tubikám, gyere szépen! Leröpült, leröpült, leszállt! Megyek, megyek, bújj be szépen!

– Apám! Nézze, kit hoztam! – mondta a fiú. – Az unokáját! Ő meg a feleségem!

Az öregember hallotta, de csak a másodpercekre gondolt.

– Láttam én már olyat! – kiáltotta vissza ingerülten, és ahogy volt, kövéren, nehézkesen kapkodta a métereket a padlásfeljáró, a fönti világ, a galamb felé, amely éppen az imént érintette meg a cseréptetőt, s ájtatosan, szenvelegve, kényeskedő érzékiséggel lépegetett, meg-megállva, a bejárat felé.

Stációk

A Duna-parton kezdte. Egy nagyfröccsöt ivott, lélekszakadva, s már indult is tovább. Az Izsáki sötét, ronda, mocskos hely, újra meg újra megállapította: az Izsáki nem embernek való hely. Egy úgynevezett nagyfröccsöt hajtott föl ismét. Kedélytelenül. A Fapados kissé meszsze volt, nagyon ki kellett lépnie. Ugyanazt kérte, ugyanannyit, sehol egy pohárral sem többet, mániákusan, megrögzötten, mert úgy érezte, talán nem egészen alaptalanul, hogy alkoholista. Szerette volna, ha megúszná, ez a vágy vitte mindig egy ajtóval, egy pincével odébb. Szégyellte volna, ha törzsvendég lett volna bárhol is, ezért aztán váltogatta a helyeket. Méltóságteljesen lépett be minden koszosba, csak amikor már leért a szutyokba, amikor már megcsapta a borgőz, az az elviselhetetlen bor-, rum-, konyakszag, alvilági bűz, amikor már meglátta a kocsma törzsvendégeit, akkor tört meg benne a büszkeség; alázatosan, szégyenkezve állt a pult előtt a sorban, s mire a csapos elé ért, akkorra az önérzet utolsó porcikái is megroppantak benne, esdeklő hangon kérte az adagot, s a csapos úgy tette elé, akár a többi léhűtő elé. Szenvtelenül, hidegen. Hogy is tette volna másképp? Mégis mindennap sértve érezte magát attól az unott mozdulattól, amely csak odahelyezte a poharat, de nem nyújtotta, mint ahogy elvárhatta volna. Leemelte a lucskos pultról a poharat, s amint magába lökte, lejjebb is adta mindjárt: ha tudom róluk, hogy törzsvendégek, nyilván én magam is törzsvendég vagyok. Emiatt váltogatta annyit az ivóhelyeket. Váltott lovakkal ment át a félrészegség (a kapatosság!) állapotába, és azzal áltatta magát, hogy… Nem, már nem is áltatta magát, ennélfogva még a Nyár utcaiba is eltérítette azt, aki már nem is ő volt. Van, aki nem szeret egyedül inni, elcsábít valakit, ez az ember általában meg is áll a végső illumináció előtti pillanatnál, imbolyog egyet, aztán elindul haza. Nem a társas illuminátorok közé tartozott, annál sokkal többet kívánt, mintsem hogy társasággal tartson, társaságban az ivás lassú folyamat, egy pohár, egy történet, ő nem így: egy pohár, egy pohár, csak egyik az egyikben, másik a másikban. Elindult otthonról az első, természetesen az első szeszlelőhely felé, egyszer balra, máskor jobbra, már akkor cserélgetni kezdte őket, persze nem volt egyszerű, mert nem mind nyitott kora reggel, neki meg kora reggel a kora reggeli nyitású kellett, s néha eltévesztette, a tízórai nyitásúba akart fél nyolckor beállítani, ilyenkor a mérhetetlen csalódástól elég nagy kínok vártak rá, kiszáradt a torka, tehetetlenül bolyongott az utcán, mire eszébe jutott végre, hogy a Bolgár utcai nyolckor húzza föl a rácsot, mire odaér, nyitva is lesz már. Térképe volt a város összes kocsmájáról, a pestiekről, a budaiakról egyformán. Ismerte a borjáratokat, tudta, hogy a hatos villamos, az egyes, a kettes metró, az ilyen-olyan busz mentén hol találja őket, és nem tévedett soha. Olykor-olykor olyan városrészekben akadt dolga, ahol idegen volt a kocsmákat illetően. Egyszer egy főfélének látszó utcán megállított egy férfit: – Mondja, nem tud erre valami italboltot? – A férfi csak a fejét rázta, miközben megvető pillantást húzott rajta végig. Ekkor megtanulta: a járókelők sohasem isznak, azért járókelők. Elindult a főfélének látszó utcán, s behajolt a mellékutcák mélyére, az elsőben általában nem, a harmadikban viszont rendszerint földerengett a szomjúhozott, bűvös fölirat. Az ember már kitapasztalja, milyen helyeken várhatja, abban a biztos tudatban halad előre a járdán, hogy az egyik sarkon túl mindenképpen föl fogja fedezni Amerikát.

Tele volt Amerikával a város, de nem ragaszkodott egyikhez sem, egyik mellett sem tartott ki, egyetlen dologhoz volt hű: a rizlingjéhez. Rizlinget ivott, egyedül, kitartón, megrögzötten, rizlinget, de sohasem tisztán, mindig piszkosan, szódavízzel. Anélkül egyetlen rizlinget sem lehet elfogyasztani. Elfogyasztani? Ő sohasem fogyasztott: lenyelt, eltüntetett, felhajtott, nem ízlelt, a kocsmai borokon nincs mit lötyögtetni, szagolgatni, nyelvhegyre venni, forgatni a szájban, élvezni, kortyolgatni, a kocsmai boroknak utat kell engedni, aztán hadd fussanak. A kocsmai borok átmeneti teremtmények, a mámorba visznek át, az a küldetésük, emiatt használják őket. Nélkülük is jól megvolnának, ha nélkülük is bekövetkezne az, amit remélnek tőlük. Csaknem e filozófiát vallotta az a költő, aki – mikor már nedves nadrággal tántorgott az úton – azt dadogta: – Csak ne volna szaga a pálinkának! – Csak ne volna maga a pálinka sem! Ha pálinka nélkül, szárazon is elérnék ugyanazt az állapotot! A száraz ittasság maga volna a mennyország. Rizling nélkül, eme pokoli angyalszárnyak nélkül azonban egyelőre nem nyílna ki a menny. A sok rizling azonban nem a hetedik mennyországba visz, hanem egy szép nap a csömör csikorgó kapuján át szürke udvarokba, a rizling ettől a naptól fogva elviselhetetlen. Lesz még egy-két kísérlet: ha nem jó a fehér savanyú, hátha megteszi a félédes fehér, amin azonban kénytelen volt túladni, nem tetszett, hogy akkora mellei vannak, vörössel kezdett flörtöt, hűséges is volt hozzá egy-két esztendeig, egészen addig, amíg rá is rá nem unt, lesütött szemmel, szégyenkezve visszatért a fehérhez, aztán ismét visszarimánkodta magát a vöröshöz, végül mind a kettőnek kiadta az útját, a felesekkel próbálkozott. Talán a vodka az, ami a legéteribb, ami az illatokat illeti, mert ő is azt tartotta a pálinka legnagyobb bajának, hogy pálinkaszaga van. Nem mindegy, hogy az ügyfelek képébe mit lehelsz; az ügyfelek még csak hagyján, a kollégák már veszélyesebbek. Egyszer, amikor az egyik kolléganőjét megcsapta (még) a bor szaga (köztünk szólva olyan büdös volt, hogy ő is alig viselte el azt az istentelen bűzt), megcsapta, félrekapta a fejét, befogta az orrát, fintor ült ki az arcára, hátrahőkölt, és valami olyan hangot fújt ki a száján, hogy: – Pfuj! – Sajnos, nem számított rá, hogy az ajtó túloldalán felé közeledik, gyanútlanul nyitott be a szobába. Cselekednie kellett. Nem a szag létrejöttét kerülte el, dehogy, inkább a hirtelen-váratlan közeltalálkozásokat igyekezett kivédeni; ha ez a kolléganő jött felé, valami fontosat mímelve félreállt, félrekapta a fejét, mintha valaki szólítaná a háta mögül. A váratlan helyzetekre azonban ő sem tudott felkészülni, például arra, ami megtörtént, hogy egyszerre nyitják az ajtót kívül meg belül. A kilincseket kénytelen volt óvatosan lenyomni, kénytelen volt fülelni a léptekre, reggel nyolctól délután négyig lábujjhegyen járt a hivatalban, de lehetőleg sehogy sem. Szerencsére soha többé nem botlott bele, mindkettőjük örömére nem jutottak egymással kellemetlen testközelbe. Már kezdte elbízni magát, amikor mégis elérte a balszerencse: gyanútlanul mászik a Kétlyukúból fölfelé, erre majd feldönti a főnökét, aki ránéz, meghökken, de rögtön feltalálja magát, azt mondja bohókás arccal: – Egészségedre! – Kínos pillanatok azonban ritkán estek meg, s hogy még kevésbé érjék el, igyekezett elhárítani az efféle találkozásokat: emberkerülő lett. Lehetőleg minél távolabbi kimérőket látogatott, legszívesebben a külvárosokba zarándokolt volna el, ami azonban az ebédidő rövidsége miatt természetesen szóba sem jöhetett, már így is elnyújtotta, nem lehetett tovább feszíteni a húrt, különben is csak kétségbeesésében juthatott eszébe, a józan ész mást követelt: a lehetőség határain belül minél messzebb lévő pontokra tolni ki a kalandozások határait, ahol már – minden bizonnyal – nem éri váratlan meglepetés. A reggeli, a munkaidő előtti vándorlásokat is e stratégia szerint alakította. Külvárosban lakott, olyan külvárosban, ahol nála szerencsésebb munkatársai – főnökeiről nem is beszélve – még mutatóban sem fordultak elő, a Belvárosban vagy a folyó másik partján laktak, vagyis neki állt a vásár. Ez a kellemes állapot évekig eltartott: a legnagyobb lelki nyugalommal hányt reggel hét órakor, ha a hirtelen fölhajtott vegyes alkoholok nekitámadtak az első utcasarkon. Élesen emlékszik arra a pillanatra, amikor egy pince mocskában a napba tartotta az arcát, a fény kegyetlenül a szemébe tűzött, de valamiért ragaszkodott ahhoz a pulthoz, valószínűleg azért, mert így hátat fordíthatott annak a bagázsnak, amely már kora reggel elkezdi elinni az eszét; hunyorgott, szinte megvakult, amint a sugár a szemébe vágott, amikor is bizonytalanul egy réges-régi ismerősét pillantotta meg a pult másik végénél, aki súlyos alkoholista volt már évek óta, súlyos itkányos, közismert részeges állat. Kelletlenül vette tudomásul, hogy nincs hely a nap alatt, még itt sincs egyedül, még ez a hely sem az a lakatlan sziget, amelynek odáig hitte. A Hatcsöcsűt ettől fogva messze elkerülte, a környéken is óvatosan járkált, mint az űzött vad. A kör eszerint egyre szűkült. Az italok tekintetében is: a borral nem fogódzkodott össze többé, a vodkát elhagyta, és valami pancsra tért át, decijével adták, a pancs után a sör következett, csapoltat sajnos nem mindenütt mérnek, de a kőbányait, az ászokot sohasem üvegjével itta, hamiskás óvatosságból mániákusan ragaszkodott a csapolthoz, abban is az egyetlen pohárhoz, egy-egy krimóban télen-nyáron csak egyetleneggyel bánt el, de ki tudja, ebben mi volt a logika, hiszen egy helyen meginni két korsó sört nem ugyanaz, mint négy helyen meginni négy pohár sört? Mindegy, e szerint a logika szerint élt.

Amikor átnyergelt a sörre (a hajdani söröskocsik súlyos léptű lovai jutottak eszébe), már látta, ennek nem lesz jó vége, alkoholizmusának a napja lehanyatlik. Elérkezett az utolsó stáció.