Jogfilozófia a jogon túl

Mi a jog? És mi végre is van? Életünk valamennyi rezdülése egy-egy törvény hatálya alá tartozhat, s valamennyi cselekedetünknek jogi relevanciája van. A jog körbeöleli, körbefolyja létünket. Sem szél, sem szerelem, sem hálószoba, sem reggeli kávé nem menekülhet előle: a jog bármiről és bárhogy diszponálhat. Aki jogot alkot, aki a jogot alkalmazza, az életet formálja valójában. De van-e élet a jog előtt, vagy egész modern társadalmunk csak következménye egy-egy paragrafusnak? És vágyhatunk-e egyáltalán életet a jog elé, kell-e élet belé, vagy a jog kizárólag önmagának tartozik megfelelni s elszámolni? Amikor aranykeretes szemüveges bírák vagy egyszerű parkolóőrök döntéseiknél a jogra mutogatnak, könnyen túlnézve konkrét ügyön és ügyfélen, nemde a vak jog e teljhatalmát tapasztalja meg az állampolgár, legyen bár jogkövető vagy sem. Ez lenne a joguralom, a rule of law, vagyis az az állapot, ahol nem az embereknek, hanem a törvényeknek vagyunk alávetve? Látszólag igen. A jogállamban a törvény szava dönt. Mi, emberek – mint tudjuk és tapasztaljuk – rosszra vagyunk hajlamosak, s így hiába várunk egy jó királyra, ha helyette rendszerint rosszak jönnek. Így hát érdemesebb jó és rossz királyt, jó és rossz állampolgárt egyaránt a jog uralma alá helyezni. Uralkodjék hát a jó jog, s szolgálja őt jó és rossz halandó egyaránt. De mi a törvény szava? És ki mondja ki azt? Arisztotelész írja Politikájában, hogy „valaki azt is állíthatná, hogy egyáltalában helytelen, ha az ember, s nem a törvény uralkodik, mert hiszen az embert a lélek szenvedélyei irányítják. Igen ám, de ha a törvény oligarchikus vagy demokratikus szellemű lenne: ugyan mi volna a különbség a vitatottak szempontjából?”¹ A törvény is lehet tehát jó és rossz egyaránt? Tán önnön emberi gyarlóságainkat nem megoldottuk, csak átemeltük a törvény látszólagos objektivitásába? Tán a jog, a törvény, annak minden betűje ugyanúgy romlandó, gyarló, jó vagy rossz, mint mi, akik alkotjuk, alkalmazzuk, tűrjük és szenvedjük szavát? A jogelmélet a maga tudományosságában mindezt imigyen fogalmazza meg: „A jognak nincs külön, a társadalmi lét ontológiájától független ontológiája. Minden, ami a jogban sajátosként kifejlődik, és viszonylagos önállóságát megalapozza, csak a mindenkori egészen belül, annak mozzanataként bontakozhat ki; annak köszönheti létét s értelmét.”² Magyarán a jog nem egy tőlünk független, zárt és kész, tökéletes és időtlen rendszer, amely fogalmilag csak jó lehet, s amihez mi mindenkor az elfogadás alázatával közeledni tartozunk. Mert a jogot mi alkotjuk –  saját vágyaink, céljaink, terveink szerint. A korai társadalmakban nem is ismerték a „jog”-ként nevesített, formális eljárással, válaszmechanizmussal, megjelenéssel bíró részrendszert – csupán megoldásra váró problémáik, egyéni és társadalmi konfliktusaik voltak nékik. Amikor a falu bölcse, a pap vagy egy közösen tisztelt családtag leültette a feleket, meghallgatta őket, és végül mindkettejüknek tetsző „ítéletet” hozott, még nem beszéltek jogról, bíróságról, perről és perköltségről – csak megoldásról. A jog egy problémára adott megoldás. És a megoldásoknak az a természetük, hogy nem önálló életet élnek, nem önmaguk által meghatározott a lényegük, hanem a mindenkori problémától, a környezettől függnek. Ismét a jogelmélet nyelvén, Varga Csaba szavaival kifejezve mindezt: „Folyamatként pedig a jog önmagán túlmutatóan környezetének a függvénye, s így csakis társadalmi közegében, vagyis kondicionáló és kontextualizáló kultúrájában értelmezhető.”³

Persze illúzióromboló és fájdalmas látni, miként lepleződik le gyarlóságában, halandóságában a jog eddig objektívnek és abszolútnak hitt rendszere. Jerome Frank egykori amerikai jogszociológus egyenesen apapótlékról beszélt a jog kapcsán – ha már minden kapaszkodót elvesztettünk, még bízhatunk a távoli bíróság vélt bölcsességében, a hatalmas jog igazságában, Iustitia bekötött szemében. De ha közelebb megyünk, ha ez az apapótlék váratlan helyzetek elé kerül, szabad szemmel is érzékelhetjük gyöngeségét, semmiségét. És ezek után valóban jó ötlet-e feltétlenül alávetni magunkat néki (lásd joguralom, jogállam), ha tartalma – amint Arisztotelésztől tudhatjuk – ugyanúgy lehet oligarchikus, mint demokratikus? És megfordítva a kérdést: tehet-e igazán bármi hasznosat a bármily jó jog, ha nincs, ki alkalmazza, vagy az alkalmazás sikamlós útjain elcsúsznak a jó szándékok, és marad a formális jogszerűség, a „summum ius, summa iniuria”?

Sajnos, problémáinkra nem találhatunk mindenkor alkalmas mércét. Egy ilyen állandó mérce vagy vak lenne, vagy hasztalan. Pontosabban: vak és hasztalan. Mert ha egyedi sérelmeinket, konfliktusainkat, bajainkat sablonba helyezve értelmezi a jog, immár nem a konkrét ügyre, hanem a tankönyvi példára adja meg a tankönyvi frissességű választ (elvégre Iustitia szeme bekötve, ő nem látja az életet a selyemsál mögül). De ha a jog egy konkrét problémára adott megoldás, nemde akkor hasznos és értelmes eszköz, ha ő igazodik a problémához, s nem a probléma a joghoz? A jognak olyan mércének kell hát lennie, mint az Arisztotelész által is leírt leszboszi, mely hajlékony, és a megmérthez idomul. Társadalmi létünk nem a geometria szép világa, ahol minden logikai szükségszerűséggel következik, hanem ellentmondásokkal, bizonytalanságokkal teli végtelen pannója végtelen lehetőségeknek. Lukács György totalitások totalitásáról beszélt. És „ami határozatlan, annak mérővesszője is határozatlan, mint az úgynevezett leszboszi építészetben az ólom mérővessző: ez a kőtömbök alakjához idomul, s nem marad meg változatlan formában”.⁴ A hasznos jog ilyen mérővessző.

Az objektív jogról, a jog uralmáról, függetlenségéről szóló mese ugyan legitimációs érvként erősítheti a bíró döntését, az adóbehajtó felszólítását, az átlagpolgár jogkövetését, ám keveset árul el a valóságról és a jog feladatáról. Pirosban nem azért nem szabad átmenni, mert tiltja a jog, hanem mert veszélyes. Elvárhatjuk tehát, hogy a jogszabályok mindig csakugyan egy konkrét problémára – jelen esetben a kereszteződésekben kialakulható balesetek lehetőségére – adjon ésszerű választ. Ésszerű válaszra, jó megoldásra – és nem jogszerű pecsétre, dogmára, alkotmánybírói kioktatásra van szükség.

A jogtudomány azonban sajnos már csak azt képes leírni, miként jelenik meg a problémára adott megoldás (törvény, miegyéb). A tételes jogtudomány ezért unalmas – és tán ezért nem is igazán tudomány. Mint szemellenzős kutya követi a jogalkotó szócseppeit: magyarázza, igazolja őket, de mögéjük sohasem tekint. Ő csak azt mondhatja meg, hogy mennyi a határidő, mennyit kell fizetni, és ki az illetékes – de a miértre nem tudja a választ. Pedig határidő, fizetés és illetékesség nem önmagában megálló jelenség, hanem eszköz egy magasabb – jó vagy rossz – cél érdekében. Ahogy a jogfilozófus Varga Csaba mondja: „Nem szabad időnk jobb híján töltésére kitalált gondolati elmejáték hát jogunk, hanem magának a kegyetlen valóságnak élet-halál szükséglete, amihez jogunknak is e mindenkori kegyetlenségben osztozóvá kell lennie. Ezért várjuk el tőle, hogy mindenre választ tudjon adni, mi egyáltalán elgondolható, ami valóságos történésként előfordulhat.”⁵

Nem azért van jogunk, hogy legyen. Hanem hogy egy problémát hatékonyan megoldjunk vele és általa. Mivel a modern társadalmak némileg bonyolultabban működnek, mint bármely archaikus közösség, ahol a bölcs öreg szava jogként jelenhetett meg, a komplikáltabb és számosabb viszonyokra komplikáltabb és számosabb megoldáshalmazok szükségeltetnek. Ezeket nevezzük jogrendszereknek, amelyek egy sajátos eljárást, bonyolult bűvszavakat, érdekes ruhás embereket és formalitások tömkelegét ígérik – de nem önmagukért, hanem a cél (a problémák megoldásának) jobb érvényesíthetőségéért. Mivelhogy ma már nem lenne mondjuk Pécsett egy olyan öregúr, akit mindenki tisztel és ismer a városban, táblabíróságra lett szükség, hogy fel-, de legalábbis megoldja a jelentkező konfliktusokat.⁶ És mivel ma már a családi, baráti, közösségi kohézió nem oly erős, hogy képes legyen a döntéseknek tagjai irányában érvényt szerezni, végrehajtásra, rendőrségre, fenyegető felszólításokra és záros határidőkre lett szükség. Ha azonban a jogban csak a talárt, a határidőt, a bíróságot, a törvény paragrafusait látjuk, régen rossz. Mert ezeknek önmagukban semmi hasznuk. Hogy mégse dobjuk őket sutba a tételes jogtudomány megannyi kérészéletű könyvével, a jogfilozófia szabadabb látásmódjára van szükség.

A jogfilozófia ugyanis nem a jogot magát, hanem a jog környezetét, értelmét, hatását vizsgálja. Az életet, amely nem jogot, hanem megoldást igényel. És persze nem akármilyet. A tételes jogtudomány viszont akármilyen megoldást képes leírni – hiszen ő csak ennyit tud. Julius Hermann von Kirchmann tán nem véletlenül vitatta el a jogtudománytól a tudományosságot még a 19. században.⁷

A tételes jogtudomány keretein belül nem kérdezhetjük meg, hogy mi értelme van ennek vagy annak a szabálynak, vagy hogy miért fogadjam el, esetleg mi hasznom van belőle. A jogfilozófus azonban felteheti e kérdéseket. Egy rendszerváltás idején kiváltképp kötelessége is megtenni ezt. Mert egy rendszerváltásnál a jog eszköz- és alkotott jellege sokkal plasztikusabban látszik, mint a normális időszakokban, amikor a rutinélet rutinválaszai a szabályszerűség látszatát kölcsönzik a jogi életnek. Egy rendszerváltás azonban nem szabályszerű aktus. A korábbi jog elbukik, és helyette új jön. Az új jogot nem a korábbi határozza meg – mert hiszen akkor mitől lenne új? Egy rendszerváltás idején ezért leginkább a problémákkal, s nem a másutt vagy korábban kialakult megoldásokkal kell foglalkoznunk. De a magyar rendszerváltáskor nem a problémák számbavétele, a társadalom lelki, gazdasági, pénzügyi, mentális, egészségügyi, műveltségi állapotának felmérése történt – megismerendő ezekből a lehetséges problémákat –, hanem összehasonlító jogtudományi vizsgálódások révén ismerkedtünk a nyugati világ törvényeivel, s szolgáltuk ki magunkat megoldásaikkal. Persze nem önkiszolgáló alapon, lévén erősebb volt a kínálati, mint a keresleti oldal. Varga Csaba, aki ma a katolikus egyetem jogelmélet-professzoraként tevékenykedik, már akkor is jelezte aggályait a jogi transzplantáció esélyeit illetően. Mert nem biztos, hogy nő gyökér egy fához, ha csak a lombkoronát hozzuk át. Mert nem biztos, hogy az a jó orvos, aki a szomszéd ágyon fekvő beteg diagnózisát nézegeti, és az ő kezelését alkalmazza saját betegére is. És az sem biztos, hogy az a jó jogalkotó, aki némi német nyelvtudás birtokában, mint valamiféle jogi Gorenje-turista, felmarkol egy halom német jogszabályt, alkotmánybírósági ítéletet, hogy azokat egyszerűen átfordítsa alkotmányunkba, saját bírói döntéseibe. Talán inkább a problémákkal kellett volna többet foglalkozni, és akkor megoldást találhattunk volna rájuk. A magyar rendszerváltás idején viszont nyugati szakértők kötegnyi megoldást tettek le a jogalkotó asztalaira – csak hát a problémák olyan makacsok, hogy nem igazodnak bármilyen megoldáshoz.

Egy rendszerváltás nem jogi jelenség. Inkább gazdasági, kulturális és mindenekelőtt politikai folyamat – Carl Schmitt-i értelemben. Varga Csaba tavaly megjelent könyvében el is relativizálja a jogot, s nem hiúságát legyezgeti, hanem visszaparancsolná eredeti feladatához: a problémák megoldásához. És problémák bőven voltak 1990-ben, s vannak ma is. De ma sem mirelitmegoldásokra van szükség, amelyeket csak fel kell olvasztani a minisztériumi dolgozószobákban, s már rögtön törvényként hirdethetők ki, hanem a bajokkal való bátor és felelősségteljes szembenézésre. Aki ugyanis nem ismeri a bajokat, csak matematikai véletlenszerűséggel oldhatja meg őket.

Ám Varga Csaba a jogtól többet vár. Korábbi műveiben elméleti kifejtését olvashatjuk el mindennek,⁸ tavalyi gyűjteményes kötetében pedig, amelynek angol nyelvű, bővített változata idén látott napvilágot,⁹ inkább az értelmiségi aggodalmával veszi számba jogi életünk defektusait: az elmaradt igazságtételt, a túlzott jogimportot, az első Alkotmánybíróság veszélyes aktivizmusát, a mai konzervatív alkotmányapológiát, a köztársasági elnök szerepfelfogását, az engedetlenség vagy engedelmesség válaszútjait.

Műve nem megoldás – hanem a problémák enumerációja. De tudjuk: ez a kezdő lépés. (Kráter Műhely, 2007)

Jegyzetek

¹ Arisztotelész: Politika. Budapest, Gondolat Kiadó, é. n., III, 10, 99.

² Varga Csaba: A jog ontológiai megalapozása felé (Tételek Lukács Ontológiája alapján). InVarga Csaba: A jog társadalomelmélete felé. Budapest, Szent István Társulat, 2002, 255.

³ Varga Csaba: Célok és eszközök a jogban. In Varga Csaba: A jogi gondolkodás paradigmái. Budapest, Szent István Társulat, 2004, 468.

⁴ Arisztotelész: Nikomakoszi Ethika. Budapest, Magyar Helikon, 1971, 146. [1137b]

⁵ Varga Csaba: Jogállami? Átmenetünk? Pomáz, Kráter Műhely, 2007, 206.

⁶ A konfliktusok feloldása egyébként nem azonos megoldásukkal. A feloldás azt feltételezi, hogy a felek kölcsönösen kibékülnek, így a közöttük lévő esetleges viszály, harag szublimálódik, s helyreállhat az – ősi kínai jogban, a liben központi értékként kezelt – közösségi harmónia. A modern, individuális társadalmak bírósága immár csak eldönti a kérdést, az egyik félnek adva igazat, de nem békít, nem billenti helyre a diszharmóniát, pusztán jogilag érvényesként deklarálja az egyik fél igazát.

⁷ Ennek kifejtését lásd Julius Hermann von Kirchmann: Die Wertlosigkeit der Jurisprudenz als Wissenschaft. Freiburg/Berlin, Rudolf Haufe Verlag, 1990.

⁸ Varga Csaba hatalmas jogelméleti életművének teljes felsorolását lásd Bibliography ofCsaba Varga’s Works. In Cserne Péter et al. (szerk.): Theatrum legale mundi. Symbola Cs. Varga oblata. Budapest, Szent István Társulat, 2007, 610–674.

⁹ Csaba Varga: Transition? To rule of law? Constitutionalism and Transitional Justice Challenged in Central & Eastern Europe. Pomáz, Kráter Műhely, 2008.