Isten, nemzet, filológia

Babus Antal: Árral szemben

„[…] egyfelől a tények megállapítása, a matematikai vagy logikai tényállások rögzítése vagy a kulturális javak belső struktúrájának feltárása, másfelől pedig annak tisztázása, hogy mi a kultúrának és egyes tartalmainak az értéke, s hogyan kell ennek megfelelően cselekedni a kultúraközösségeken és a politikai szövetségeken belül – ez két, egymástól tökéletesen eltérő probléma. […] Valahányszor a tudomány embere a saját értékítéletével hozakodik elő, megszűnik a tények teljes megértése” – szögezi le Max Weber A tudomány mint hivatás című előadásában. Gondolatát azért érzem fontosnak megemlíteni Babus Antal irodalomtörténészi arcélének megrajzolására törekedve, mert amennyiben lecsupaszított szemléleti vázát kívánom adni – tanulmányait, esszéit és kritikáit közreadó – könyvének, akkor azt írom: a szubjektivitás és az objektivitás eredeti vegyülete jellemzi. Ami rögtön szembetűnik, az a szerző szinte felülmúlhatatlan aprólékossága. Babus Antal a tények, a dokumentálás megszállottja, a vizsgált tárgy legkisebb részletig való feltárásának igénye sarkallja filológiai munkára. Két szemléltető példával illusztrálom az állítást: nem elhanyagolható kérdés számára – melyen talán többen átsiklanának (teszem azt, e sorok írója is) –, hogy melyik intézmény hívta meg hivatalosan Illyés Gyulát a Szovjetunióba 1955-ben, vagy miért nem fogadta Szurkov, a Szovjet Írók Szövetsége akkori első titkára az Illyést kísérő Király Istvánt. A szakember munkálkodásának sokszorosan megerősített filológiai, pozitivista tényhalmozó fundamentalitása tekinthető nyilván az objektivitásra törő oldalnak. Azonban létezik egy másik hangsúlyos szólama is munkáinak, ez pedig a bátor és határozott értékvállalásban, vélemény- és ítéletalkotásban ragadható meg. Babus Antal amellett, hogy rigorózus tudós (önmeghatározása szerint „betűre éhes könyvmoly és tintanyaló”), elhivatott hazafi is – mely vonatkozás természetesen messzemenően nem kuriózum. Ám hogy a dokumentációs pontosságra kényes, a lapszusoknak hadat üzenő, a „szöveghibák, tévedések lefülelését” ambicionáló írásai teret engednek szerzőjük erkölcsi vagy ízlésbeli elvárásainak is, nos, az már nem mindennapos. Hiszen a – lehetséges, hogy a szakmaiság templomaiban megkövetelt? – filológiai „szárazság” miatt már sok irodalomra szomjas érdeklődő fordult el csalódottan a mégoly szigorú elvárásoknak megfelelni képes irodalomtörténeti feldolgozásoktól. Viszont a tudomány nem tetszés kérdése, s célja nem feltétlenül a szórakoztatás.

Rójuk meg hát Weber szellemében az Árral szemben íróját?

Ne hamarkodjuk el! Inkább tegyük mérlegre a felvetést: lehetséges-e a fentiekben idealizált „teljes megértés”? Beszélhetünk-e objektív recepcióról az irodalommal kapcsolatban? S egyáltalán: van-e „előfeltevés nélküli” tudomány? Szónoki kérdések ezek persze, hiszen korunk hermeneutikája éppen a lehetséges megértés történetiségére, viszonylagosságára és lezárhatatlanságára figyelmeztet úton-útfélen. De még az sem állítható, hogy ezen a ponton jogos kritikával illethetjük Max Webert: lám, ebben a tekintetben tévedett. Nem állítható, mert az említett előadása folytatásában már ezt mondja: „Egyetlen tudomány sem abszolút előfeltevések nélküli, és egyetlen tudomány sem képes megindokolni a maga értékét annak, aki ezeket az előfeltevéseket elutasítja.” Ahogyan az irodalommal való foglalatosság is számos indíttatással és célzattal történhet – még a legitim tudomány körén belül is (hiába igyekeznek ennek ellenkezőjét bizonygatni a mindig éppen aktuális „legkorszerűbb” nézet követői). Ez a megállapítás viszont már az én „igazságom”. S én úgy látom, szerzőnk munkálkodása archéjának, illetve téloszának két sarokköve van. Az egyik kultúrafelfogásának transzcendentális eredeztetése és teleológiája, a másik a nemzeti sorsproblematika mint irodalomértelmezésének másik végső ethosza. Egyik sem tartozik a szűkebb értelemben vett mai irodalomtudomány érdeklődési körébe. Sőt, a szövegtudományt elkerülhetetlenül bár, de mégis hátrányosan befolyásoló „antropológiai kérdésirányok” körébe sorolható ideológiai befolyásoltságként értékeli némely tekintély.

Tehát sajnálatos „antropologizmus”?

Várkonyi Nándorról írja Babus Antal: „Figyeltek rá az égiek […] nemcsak szellemi, intellektuális, hanem lelki vonatkozásban is kiválasztott ember volt.” Az értéket teremtő művész vagy gondolkodó ebben a beállításban egy magasabb, szakrális-metafizikai természetű hatalomtól megérintett ember. Sorsa is sajátos jegyeket hordoz magán. „A kiválasztottak kiváltsága – s jó lenne hinni, hogy a Teremtő figyelmének jele is – a földi pálya olyan szép vége, mint Moličre-é, akit a színpadon, s Gombocz Zoltáné, akit egy egyetemi kari ülésen ért a halál.” Kísért e tálalásban a romantika zsenikultuszának emléke, ahogyan abban a felfogásában is, mely a kultúrát a tekintélyek láncolataként, a nagy egyéniségek panteonjaként látja. A teljesség igénye nélkül Illyés Gyula, Németh László, Hamvas Béla, Fülep Lajos, József Attila, Kovács Imre vagy éppen Vekerdi László nevei szemek ebben a nemes anyagú láncban. További bizonyítékként utalhatok a könyv egy mondatára, mely szerint „a tanítvány a Mesterért van”. Babus Antal mentális érzékenysége nyitott a misztikum felé. „Kell lennie valami titokzatos erőnek a Mecsek vidékén. Itt ma is úgy virágzik a természetjárás, mint sehol másutt az országban” – írja egy helyütt. A dolog természetéből adódóan nehezen vitatható eme következtetés. S a legesendőbb – ezért az egyik legszimpatikusabb – vonása szemléletének a legendásításra való hajlama. Várkonyi Nándorral kapcsolatban megemlíti, hogy hozzávetőleg két-háromszázezer kötetet olvasott el vagy „futott át” munkája során, melyekről beható ismereteket is szerzett. A kishitűség és a tökmagjankó irigységének látszatát elkerülve próbálok hitetlenkedni e teljesítményről hallván, összevetve azt akár egy hosszú életű halandó aktív napjainak a számával. (Százezer ide vagy oda már nem is számít…) De mint legenda kétségkívül megőrzendő adalék!

Megjegyzendő, hogy Babus egy elfeledett, illetve felejtésre ítélt kultúra őrzője is. Vajon hányan tudják ma már, ki volt Bálint Gábor vagy Bitay Árpád, akikről meleg szavú méltatás hangján szól?

Babus Antal értékszemléletét, általánosabban a múlt értelmezhetőségének problémáját történeti tudatának sajátos ambivalenciája jellemzi. Az eseménytörténet feltárásában mindenekfölött a tényekre apellálás, az anakronisztikus félremagyarázások elutasítása, a kor viszonyainak és lehetőségeinek tudatosítása a számára követendő út. Vitában áll a saját (történetileg megkerülhetetlenül behatárolt) nézőpont abszolutizálásával, illetve a praktikus torzításokkal, a napi érdekeket szolgáló ferdítésekkel. Így például egyik kutatási területén, az orosz kultúra vizsgálata során oroszországi levéltárakból dolgozik, feltáratlan területekre, összefüggésekre mutat rá, eddig ismeretlen dokumentumokat tesz közzé. Következetes ténytisztelete segítségével védheti meg másrészről Németh Lászlót a megalkuvás, az elvtelen kollaborálás vádjával szemben. Az író gondolati következetességét bizonyítja: nem váltott köpönyeget az ötvenes években sem, korábbi elvei, gondolatai továbbfűzéséről beszélhetünk vele kapcsolatban ebben az időszakban is. Mind Németh, mind Illyés 1956-os szerepvállalásával kapcsolatban rámutat a nyugati értelmiség hallgatására s felelősségére a szovjet agresszió – s egyáltalán, a rendszer – későbbi baloldali megítélésében.

A történész szemével látó szakember a lehetséges rekonstruálástól reméli a múlt eseményeinek jobb megértését. Azonban ami egyrészről üdvös, másrészről megkérdőjelezhető. Abban az esetben, amikor esztétaként nyilatkozik meg a könyv szerzője, beleütközünk részéről az esztétikum megítélésének abba a vitatható módjába, amely az időtényezőt figyelmen kívül hagyja. Nem arról van szó feltétlenül, mennyire konzervatív az ízlése (szemléltetésül egy mondata: „A folyóiratok nagy része olvashatatlan, játékos »verseket« közöl, mert a szabadság eljött, de olyan rendet szült, amelyben a művészet öncél, s gondolkodni nem, csak játszani engedi szép [?], komoly [?] fiainkat.”), inkább arról, hogy a művészet értékelésében már figyelmen kívül hagyja az alkotások történeti létmódját, ugyanis véleménye szerint „bármely művészeti ág remekművei időtlenek, minden kor emberéhez szólnak”. Az idők tapasztalatai bizonyítják: ez nem feltétlenül van így.

Emez értelmezői vonások ismeretében sem ellentmondás: Babus Antal a történész szemével lát. A mindenkori irodalmat a maga történelmi-társadalmi beágyazottságában mint históriai érdekességet hordozó, a hozzá tapadó kulturális és morális tartalmakkal együtt átörökítendő tradíciót értékeli. Műveket nem elemez kifejezett esztétikai szempontból, viszont behatóan ismeri a feldolgozott alkotók életét és tevékenységét. Előszeretettel foglalkozik a szerzők személyével, teret engedve általa a mű létrejöttében és hatásában lényeginek érzett autoritásnak. Kedveli az ok-okozati összefüggések feltárásában a lélektani magyarázatokat. Így például a kérdésre, mi lehetett az oka Hidas Antal József Attila iránt táplált ellenszenvének, a Szovjetunióban hosszú éveket töltő irodalmár költői féltékenységében találja meg a választ. Ugyancsak a mentális motivációt kutatja Sárközi Márta esetében, kinek, véleménye szerint, „trágársága érzékenységet, sebezhetőséget palástoló álarc volt csupán”. De nemcsak a szépírókkal, hanem a befogadókkal kapcsolatban is a személyiségben keresi a figyelmének fókuszába került jelenség magyarázatát. A Sárközi Márta-emlékkönyvben a szerkesztő Széchenyi Ágnes részéről tapasztalható leplezetlen előítélettel és ellenszenvvel szemben védi meg Németh László és Illyés Gyula eltorzított szerepét. „Kellemetlen” megjegyzései is betekintést engednek egy-egy karakterbe. Ahogyan például a második világháború után a népi írók magyar kultúrából való kiebrudalását követelő kórus egyik tagjáról megjegyzi: „Enyhén szólva is különös, hogy többek között az a Rónai Mihály András követelte harsányan a »feszítsd meg«-et, aki Mussolinit versben dicsőítette.”

Babus Antal vonzódása a közösségi felelősségvállalás és cselekvés iránt letagadhatatlan tény. Szenvedélyesen áll ki írásaiban a nemzeti önérdek megőrzése mellett, mindenekelőtt a népi írók szellemi örökségére támaszkodva. „Aki a magyarság sorskérdéseinek orvoslását sürgette, volt légyen szó a népesség aggasztó fogyásáról vagy a határon túli magyarok helyzetéről, arra azonnal rásütötték a nacionalista, soviniszta stb. billogot. Illyés Gyulára ugyanúgy, mint mondjuk Fekete Gyulára vagy Csoóri Sándorra. A megbélyegzésben nincsenek változások, ez a magyar történelem folyamatos kísérőjelensége” – írja konfliktusokat is vállaló nyíltsággal. S ahogyan azt jeles gondolkodóinktól megszokhattuk, ő sem hajlandó holmi fölöttünk álló fátumot vagy titkos összeesküvést megjelölni évszázados bajaink okaként. „Sem tájékozatlanságunkért, sem többi bajunkért, egyebek között népességünk fogyatkozásáért sem háríthatjuk másokra a felelősséget!” – szögezi le egy helyen, s máshol folytatja a gondolat kifejtését: „Szembesülnünk kell vele, hogy a kisebbségi magyarságot és vezető értelmiséget nemcsak a többségi nemzet őrli, hanem ők maguk is kíméletlenül fúrják-faragják egymást.” Mint Fülep Lajos életművének avatott kutatója, híven követi iránymutatását, mely szerint az egyedi és az egyetemes korrelációjában kell gondolkodni. Ekképpen állásfoglalása – ahogyan annak nálunk nemes hagyománya van – általános kor- és kultúrakritikába ágazik. Egy rémképszerűen uniformizált világ megvalósulásának lehetőségét érzékeli. Napjaink türtaioszairól ír, akik az erőszaknál hatékonyabban teremtenek „önkéntes rabszolgákat” a maguk számára. S észreveszi jelenünk egyik jellemző paradoxonát, amikor feltételezi, hogy mindennek dacára „korunk minden bizonnyal mint az egyéniség jogainak kardcsörtető szószólója vonul majd be a történelembe”.

Végezetül szeretném ismét megragadni az elemzés weberi fonalát. „Korunknak, melyre a világ racionalizálása, intellektualizálása s mindenekelőtt a varázslat alóli feloldás a jellemző, az a sorsa, hogy éppen a végső és legmagasabb rendű értékek húzódtak vissza a nyilvánosságból” – vélte egy évszázada a tudós. Babus Antal irodalomtörténészi munkálkodása a maga tradicionális tartalmak és értékek iránt vonzódó kritikai attitűdjével, illetve történeti-filológiai módszerével abba a válságérzékelő esszéhagyományba simul bele, melyet az egyoldalú individualitással szemben a közösségben megőrizhető azonosságtudat és nemzeti érdekű értékállítás feladata foglalkoztat. Annak a mélyen megélt bizonyosságnak az igézetében, hogy anyanyelvi és kulturális meghatározottságunk sorsszerűen összekapcsol bennünket, magyarokat. A kötet lapjain megfogalmazódó értékfelfogásáról vall a Takáts Gyuláról írt méltatás: „[…] annak az emberfajtának a ritka példánya, aki fájdalmasan hiányzik a magyar történelemből: a hagyományokat nemzedékről nemzedékre örökítő, polgárosult, tanult magyar értelmiségé”. Nem ugyanazzal a felvetéssel van dolgunk végső soron, mint Max Webernél? Nem arról van szó, hogy „ma csak a legkisebb közösségekben, ember és ember közvetlen kapcsolatában, pianissimo lüktet az a valami, ami régebben profetikus leheletként, lobogó lánggal járta át a nagy közösségeket, eggyé olvasztva őket”?

Afféle „antropologizmus” ez, melytől nem kell(ene) félteni az (irodalom)tudományt. (Felsőmagyarország Kiadó, 2007)