Inkasszó kakasszóra

Végül csupán csupasz,
árnyrólszakadt falak,
kikábelezett lélek,
utolsó pillantásomat
áramtalanítom,
agyon ne csapjon a zokogás.

Nem érzek nosztalgiát,
nincs mitől búcsúznom,
bútoraim velem jönnek,
de mintha mindegyik a helyén állna még,
az elrákosodott könyvespolc,
a tegnap transzplantált fotel
belső árnyai kilátszódnak,
ahogy elráncigáltuk a külsőket.

Kihúzta kontúrjaikat tussal a por,
lerohant lányok kentek így
arcukra vénséget félelmükben,
és képernyőn sistereg a siserahad,
mert tárgyakon sem esik meg
a történelem szíve,
ha lemondom a kábeltévét.

A falakat hagyom itt?
Besárgultak, mint egy láncdohányos
fogsora, annyit szívták a mezítlábas Pestet,
a világoskék Budát,
de képeimet se lehet kitörölni emlékezetükből,
beszívták keretestül,
mielőtt leakaszthattam őket.

Régen azt hittem,
a költő nyomdakészen érez,
minden napszakra van frappáns hangulata,
csak vesz egy szobányi lélegzetet,
és verssorokba ráncolja a papír
nagy belmagasságú homlokát.
De mit tehet
a költözködő költő,
ki nem lakásba,
emberbe bútorozik?
Hol lakik a vers, mikor épp
nem lakik sehol?

Üres a szoba, ne itt keresse,
nincs már itt a vers,
feltámadt szavaiból,
kiszállt a lélekből,
szikkadt éjszakája összehajtogatva
ott hever egy létra legtetején.

Ki hajtotta be a jövendöléseket,
az ige biankó váltóját
kinek a nevére írta?

Inkasszó harmadik kakasszóra.

Eltrógerolták alkatrészeit,
vesszőkön talicskázták, pontokon gurították,
jelentések földalatti mozgalmait
köpték be a betűk,
és egyedül hitünk
maradt a versben,
elárulták, hogy maradjon hitünk –
végül csupán csupasz,
árnyrólszakadt falak.