Hiábaháza

regényrészlet

Jani a legjobbkor jött haza, éppen lagzira készült a család. Forradalom ide vagy oda, az élettel nem lehet bírni! Azért megvárták a nyugodalmasabb időt: Marosvásárhelyt épp végeztek volna velünk, ha a cigányok nem állnak mellénk, amikor Pirost és Robit először kihirdette pap bácsi. Hogyne menne, ott lesz az egész drága Kurucz família!

– Melyik Hegyesi, melyik Hegyesi, akinek az öregapja 1944-ben, amikor majdnem ideértek a magyarok, szervezni kezdte a kaszáskeresztes pártot!

– A halálfejeset?

Azt. Vele kerülnek rokonságba a Kuruczok.

Jó dolgos kollektív-paraszt lett az öreg béresből. De hogy az unokáinak így fölvigye az Isten a dolgát, ki gondolta volna? Az egyik Debrecenben tanár, a másik meg sem állt Ausztráliáig. Úgyhogy.

Lagzi.

Jani megremeg.

A templomból és a lányos háztól, ahol kikérték a nagylányt, hazafele tart a násznép. Otthon a kapuig érő sátor előtt tűz lobog, körötte néhány asszony, akik az előbb még a kondérnál ügyeskedtek. A tűz azért van, hogy megismerjék az újasszonyt, nem tévesztette-e el a fiú, nem mást kapott-e.

Meg régen nem volt világosság, nem volt utcai világítás, ezért gyújtottak tüzet.

Szokás, valameddig még.

A tűz mellől harcias asszonyok kiáltoznak, az emberek jót nevetnek. Amit elkap Jani:

– …Fogd meg a pináját…

Mi mást.

Imre bátya keresztlánya, Boris nénéd (az, a szentasszony), amikor a vőfély elmondja a pecsenyét köszöntő versét, s mielőtt az étekfogó asszonyok, leányok, fiúk ki nem osztanák a sültet, „kakast” tesz a násznagy elé, aki az új pár mellett ül, és mond valami vad verset a kend tökéről.

– Értetted?

Alig.

– A násznagy tökét emlegette.

Akkor jól hallotta.

Az új pár és a násznagy közé szorult pap bácsi mosolyog, megszokta.

– A ménkű essen a dudádba bele – rikkant egy ötvenöt körüli férfi, az újasszony rokonságából lehet, még nem látták, amikor a szaxofonos és bandája a táncot kis szünetre berekeszti.

Még járná, javában ropja a csárdást, amikor abbamarad a lakodalmas muzsika: gitárzenekar húzza 1990 tavaszának e szép szombatján a talpalávalót, a jobbára magyaros tánchoz valót.

Gitár, szaxofon, dob, tangóharmonika, ebből áll a nagy nehezen összeszedett helybeli banda. Talán utoljára játszanak együtt. Ketten Magyarországról, ketten Temesvárról jöttek haza erre a lagzira, hogy fújhassák-nyomhassák a nekik való zenét.

– Nekem nem húzza senki.

Mért húzná, ilyen koros legény ha asszonyra lel is, aligha áll oda ünnepeltetni magát meg az öregedő, egyszer-kétszer már elkelt (érintetlennek a legjobb indulattal sem nevezhető) újasszonyt. Neki ez ha jut… Fehér menyasszonyi ruha, mindaz, amivel jár egy igazi lagzi, hogy járna özvegynek, elváltnak, vénasszonynak!

Kell a fenének, nyugtatja magát Jani.

Neki, öreglány!

Fiatalabb kellene Janinak.

Ha nem is olyan, mint ez a nagylány, akit nemsokára asszonnyá tesz – ha eddig ezt elmulasztotta – Robi, de valami ilyesféle…

Mire nem fáj szegénynek a foga.

Éhes disznó makkal álmodik.

Kani, kocával.

Jó lenne már az is!

Valaki.

Jani a legszívesebben megszökne a lagziból.

Persze, mert rászólt nénje:

– Te mikor jössz?

Majdnem szájba vágta. Éppen ő uszította apját a nagy nehezen kiszemelt özvegyasszony ellen.

– Ugyanígy nézett ki a Gyulai-pusztán a parasztbanda!

– Nem mint a régi, de jó ez így! Mégiscsak a miénk.

Ahogy megjön az új vendég, tust húznak.

Lagzi: csak szűznek! Oláh Misa leányát a fiúja megszöktette; a sógor mindig azt hajtogatta, hogy a sátor a kertlábig fog érni, akkora lagzit csinál a leánynak! Nem lehetett, a leány szobára járt a fiújával.

Aztán Bözsit látták másokkal, a főnöke kijárt hozzá Mindszentről, el-eltűntek séta közben. Buta lány, el lehetett téríteni! Kálmán azt mondta az anyjának: az első menyasszonyát más vette el, ha ezzel is így jár, fölakasztja magát. Ne, fiam, szöktesd meg! – bátorította Viki néni.

– Vigyázz, hogy lagzi legyen! – óvná leányát az ember.

Tudod, hogy van az.

A vér.

– Nem ő akasztotta föl magát, hanem Ambrus. Semmi baj nem volt a családdal, rendben megjött az első, majd a második baba, csak közben Ambrus ivásnak adta a fejét.

– Te mit csináltál volna?

Kirúgták a gyárból, hazajöhetett, az asszony tartotta el.

– Állt volna be hozzám kapálni – tenné helyre a megtébolyodott világot Kiss Anti nagygazda, apánk másod-unokatestvére.

– Inkább éhen halok – mondta Ambrus.

Éhen nem veszett, de.

Vitték orvoshoz, semmi. Darabig bírta ital nélkül, aztán mindig újrakezdte.

– Emlékszel, amikor vagy tíz éve Etus lagzijában elénekeltük a Székely himnuszt?!

Mert jól bekaptatok.

– Valaki följelentett bennünket, behívták a családot a milíciára. Vallattak bennünket, mért énekeltük! Verni nem vertek, de nagyon nyúztak! Hiába nyaggattak, de megbüntettek mindenkit két-háromezer lejre.

– Ki volt az, törtük a fejünket, ott lehetett a lagziban.

– Rájöttetek, nem? Mért nem törtétek össze.

Nagy fejes volt.

– Ilyen jó magyar lagziban régen voltam!

Matyi azért nem jött el, mert összeveszett Julissal. Öcséd odahaza maradt, mert amikor legutóbb ángyi rokonságából valaki Mindszentre házasodott, magyar mindkettő, de oláh lagzit csináltak, azt mondta Matyi, ő oda nem megy! Erre most Juliska visszaadta.

– Bejelentettem Temesvárt, hogy Kisfaluban megalakult nyolc fővel az RMDSZ. Azt szeretném, ha megerősödnénk! Hogy magyar emberként haljak meg. Utánam a fiataloknak könnyebb legyen. És hogy a Kurucz névnek becsületet szerezzek! Addig nem nyugszom, míg polgármester nem leszek az önálló Begakisfaluban.

Szegény, eddig inkább románnak vallotta magát, meg aztán faluja teljesen elrománosodott.

Hagyd el.

Romános körtánc a sátor közepén, ott rúgja, hányja-veti magát a násznép.

– Most akkor magyarosat!

Magyart, akarná mondani, ha valaki még hallaná.

Majd összecsuklik, csak arra a röpke időre egyenesíti ki a derekát, míg elkurjantja magát:

– Csárdást!

Hogy senki rá sem hederít, kitámolyog az utcára.

Matyi egyberántotta a földet, két hektár szántó a kertlábban! Egyben és itt mérték ki a Matyinak, Julisnak járó föld mellett az ángyi özvegy apjának járó, ángyinak szánt földet is. A szomszédok irigylik tőlük, hogy a házuk, kertjük mellé kapták egyben a szántót, mennyivel könnyebb így művelni a cukorrépával, zabbal, tengerivel bevetett szántót, mint ha a falu határának a túlfelén, óra járásra fekvő dűlőben szakítanak nekik egy darabot!

Ezt akarta Matyi tovább gyarapítani Jani kárára, a Jani által már félig megvásárolt darab föld kifizetésével elorozni.

Ángyi uszította urát Jani ellen. Julis ángyod. Nem annyira ellene, mint inkább a maga hasznára, családja javára gyermekei jövője érdekében! Csak hát Jani látta volna – valamennyire látta s látja mindaddig, míg szomszédok maradnak – a gyarapodás, gyarapítás, kisbirtokhizlalás kárát, viselte volna testvére ügyeskedésének a következményeit.

– Már az öregapja jóféle volt! A nagyfülű világban ő volt a bíró Kisfaluban. Olyan kényes volt, hogy otthon egyik lábán piros, a másik lábán kék papucsot hordott!

– Hallja, akkor az nem lehetett tiszta magyar!

Mert ha magyar, az egyikre piros, a másikra zöld színűt húz, a harisnyája meg hófehér!

– Majd megőrül, hogy lecsukják a szekusok nacionalista szítás miatt.

Ki mondta, hogy az volt.

– Harminc holdja volt, és öt gyermeke.

Lett volna kevesebb, ma több jut Matyiéknak.

– Lenne min összeakaszkodni.

Ha többje van, jobban megérti a testvéreit.

– Gondolod? Én azt hiszem, annál jobban kaparna magának!

Annál jobban, ahogy a nincstelen, de igyekvő ember kapar magának, családjának, hogy lehetne?!

– Az iskolában egy padban ültem ángyival. Jól tanultam, dolgozatkor Julis kérte, segítsek. Hagyjál békén, mondtam, de hiába, megint könyörgött, oldjam meg a példát helyette. A végén Julis fölállt, és elpanaszolta tanár bácsinak, hogy Lajos a melléhez nyúlkál! Jól megbüntettek! Már akkoriban ilyen volt.

Most a sógoráról terjeszti, hogy vérbajt kapott az eredeti román feleségétől.

Pápai Karcsi, a kis Karesz mindszenti oláh párja három év házasság után milyen szépen beszél a jánosháziak nyelvén! Sőt, egész parasztosan. Kétéves fia nem érti a mindszenti öreganyját.

– Ne keverje össze! Ezt mondja Karesz. Előbb tanulja meg az apja nyelvét, a falu nyelvét, aztán majd jöhet a román, anyja családjának a nyelve!

És nincs igaza?

– Szerintem nincs. Romániában élünk, a románt mindenképpen meg kell tanulnunk!

De nem mindegy, melyiket hallja odahaza! Hogy ne keverje-kavarja, ne zavarodjon bele, ki is ő tulajdonképpen! Egyszerre egy nyelvet tanuljon! Románul az anyjától úgyis ráragad.

– Ki így, ki úgy. Szabad világban élünk, nem?!

Szabadnak szabad, de mitől jobb, mint a régi volt a szegénynek?

– Elmehet a kend fia-lánya Magyarországra, Németországba, Kanadába! Most már nem vadásznak ránk kutyával.

Matyi elnézi húga gazos földjét: Katyi belerokkant. Pityu sógor világéletében jó fiú volt, csak egy kicsit mulatós. Addig-addig, míg a végén elitta az eszét. Az eszét nem, de az egészsége ráment a kocsmázásra. Hogy bírná a kertet rendben tartani? A szántót a Nagykovács-dűlőben. Matyi ingyen műveli felesége családjának a földjét. Össze kell tartani! Csak az asszony hatására a saját testvéreit nem igazán tartja a családhoz tartozónak. Amazokért mindent, emezekért, a véreiért annyit, semennyit. Legalábbis újabban. Egyre inkább. Később majd javul a helyzet.

Anyjuk próbálkozik újra és újra megbékíteni a testvéreket. Összehozni őket.

Apjuk bitang vére köszön vissza gyermekei torzsalkodásában? Vagy ha van mit örökölni, nincs ekkora kenyérharc, megmarad a testvéri szeretet?

Rozi néni sem tudja.

Anyjuk.

– Igyál! – szól Pityu az öccsére.

Ne, nem kell.

– Igyál!

Ne!

– Igyál, ha mondom!

– Meg akarsz ölni?

Varga sógor ríva fakad. Mert nem rossz ember! Hogyne szeretné testvéreit, a nagy családot, szeretné a falubeli társakat?! De nem bírja abbahagyni az italozást.

Azt mondják, valami méreg van az italunkban.

Másképpen hogy magyaráznád, hogy sorra mennek el a nagy piások! Ki kútba ugrik, ki fölakasztja magát, ki a vonatnak áll elébe. Orvosságot inkább asszonyok szednek be. Másodjára, második öngyilkossági kísérletekor ezt tette Kurucz néni, öreg Rozi ángyod is; nem tudta elviselni fiai, lányai békétlenségét.

Békétlenségét? Hogy rá nem nyitnák hónapszám a kaput.

Előtte tíz kiló cukorral sietett Marisékhoz – húzta magát, mert egyre gyöngébb, lassan nem bír a szomszéd utcába, boltba, templomba elmenni –, nehogy azt higgye a veje, hogy nem akarja megfizetni, amiért ingyen szántotta föl Jani földjét. Lánya azt kérdezte: „Csak ennyi?”

Hogy Jani mennyit segít Katinak, tönkrement, a dologba belerokkanó nagyobbik húgának, Marit nem érdekli. Vele mi lesz, vele, családjával?! Vele, a legkisebb Kuruczcal.

Kaparj kurta.

Rozi csak néz. Bámul a leányára. A legszívesebben ott halna meg.

Jánosi oláh menyecske fújja románul, egyszerre magyarra vált. Jánosi magyar ember mondja magyarul, hogy egyik pillanatról a másikra – kívülálló számára érthetetlen módon – oláhra váltson.

– Azt hallottad volna! A szentpéteri polgármester, amikor fogadták a magyarországi testvérfalu küldöttségét, a magyart magyarra kezdte átfogalmazni! Magyart fordított románra, mert ott volt a megye embere is, és átfogalmazta a magyar beszédet román helyett magyarul… Előtte románról magyarra tolmácsolt.

Belezavarodik az ember. Ezért van igaza Pápainak!

– Kurva tata pálinkázik.

Ilyen parasztosan beszéli a magyart a kis Pápai.

Bár pálinkázna még az öreg! Hány éve is halt meg?

A forradalom után valamivel.

– Nem kaptam olyan betegséget, hogy megtanuljak magyarul.

Nem más, Jani felesége szólalt meg ily módon. Kivágta, mint a rezet a maga oltyán módján.

Jani a hetedik határban vállalt munkát, hogy boldoguljon. A kis saját föld nem elég, a kollektívból – akarom mondani: a téesz romjain fészket verő társas gazdaságból – hamar elküldték, dolog után kell néznie. Traktort nem tudott venni, pedig mennyire vágyott rá! Saját gép! Bérmunkát vállal, bármit, van elég szántatlan-vetetlen föld, ameddig a szem ellát. De akárhogy ügyeskedett, számított, robotolt éjjel-nappal, nem jött össze. Maradt a maga cselédje.

– Kellett neked hazajönni.

Jobb, ha nem mondod neki, pláne ha a Csárdában keres kikapcsolódást, hogy ne otthon egye magát. Olyan ütése van, hogy hat ökörben nincs annyi erő.

Düh?

A klárapusztai gazdaságot kézbe vevő román nagygazdánál kapott Jani erre a nyárra munkát. Hét közben ott húzza az igát – bármit elvállal: gépre ül, vagy jószág mellé áll, kapát fog a kezébe, kaszál –, hét végén odahaza végzi el az elvégzendőket. Agyondolgozza magát, de érzi, van értelme. Meglesz újig a kenyere. Anyjáé, magáé.

Telik abból többre is!

Ahogy elnézte.

Azt a menyecskévé tenni való oláh nagylányt. Valahonnan a Regátból keveredett ide. Azt mondja, árva. Se apja, se anyja, senkije az égvilágon! Legalábbis Jani először úgy értette a gyöngécske ókirálysági nyelvtudásával. Később kiderült, félárva, apja özvegyen maradt. Jött, ment, bejutott Erdélybe, tovább, a mi áldott, bőven termő Alföldünkre, Bánságunkba.

Vince mondta nemrég Janinak:

– Összefognak a Kuruczok, és megmentjük a falut!

Kár, hogy nemrég még Curutiunak vette a nevét. Úgy is van beírva a buletinjába.

– Mért, beírathatnád a Kuruczot?!

Apjuk sírkövén is mi nem áll: Curut Mate.

Föl nem ismernék az odaátiak, ha hazajönnek. Nem értik, hova lett a nevünk.

Azt mondja Vince: bíró lesz, a falu első magyar bírója.

Nemrég még románnak vallotta magát!

Tehetett mást? Másképp hogy lett volna mester?

Mester a gépállomáson.

Jani akkor ismerkedett meg a regáti nagylánnyal, amikor egy csapatban dolgozott a havasi románokkal, akik közé bekerült Vojkica is. Észrevette, hogy többen is örülnének, ha udvarolna nekik. Nem akarta megjárni, épp elég nő elutasította már. Még hogy az apja, újabban a nők is válogatnak! A legtöbbnek városi fiú, városi ember kellene! Az ilyen parasztosan viselkedő öreglegényért nem kapkodnak a falusi lányok, sőt, özvegyasszonyok sem! Szólt a banda vezetőjének, kit ajánlana neki feleségnek, ki fogadná jó szívvel a közeledését. Lenne tizennyolc éves is, de a huszonöt éves Vojkicát ajánlja! Dolgos, vele bátran hazaállíthat anyjához Jánosházára! Nem olyan lusta, mint a mai lányok, meg nem akar zabigyermeket sem!

– Sánta se legyen. Legyen szeme, fara, micsodája!

– Ne bántsd, mert leüti a fejed.

Ölni tudna Jani az asszonyáért.

Így kötött ki Oltyán Vojkicánál!

Mert a falu rövidesen csak így hívta.

Volt neki rendes neve, de azzal nem boldogultak. Olyan megjegyezhetetlen, olyan kimondhatatlan! Maradjunk az Oltyánnál. A Vojkicából meg rövidesen Virág lett.

Bánta Jani! Asszony állt a házhoz.

Honnan, honnan; évek óta együtt dolgoznak, Jani lassan negyven lesz. Pap bácsi megkérdezte tőle:

– Meggondoltad, fiam, nem túl fiatal hozzád?

– Majd megbirkózom vele – válaszolta, utóbb a hallgatóság jót nevet rajta.

Nekik mondja:

– Mi köze hozzá?

– Téged félt.

– Öcséd is azt mondja a mindszenti román feleségére: jobb, mint tíz magyar!

Hogyne, ezek még szeretnek dolgozni! Nem fogják be az orrukat, amikor odaállnak a tehén seggéhez, nem húznak kesztyűt, ha disznót kell etetni. A magyar csak cicomázza magát, a dolog meg büdös!

Ez az. És hogy egy gyermek elég, annyi kell a gazdasághoz, a kis saját birtokhoz.

Birtok? Semmi az. De annyi igen, hogy már ne haljon éhen az ember! Ha nekiállsz, rendben tartod az udvart, a kertet, a kis szántót, meg piacozol, minden külső munkát megfogsz, valahogy elvagy! Ebben a bitang új világban is! Még szerencse, hogy nem ment szét teljesen a szövetkezet, a közös maradéka valameddig még ad munkát Janinak is, aztán annak is befellegzik. Mehet, amerre lát; így keveredett abba a román munkacsapatba a hetedik határban. De mégiscsak idehaza van! Otthon.

Hét végén.

Amikor megszületik a harmadik – mind leány, sehogy sem sikerül legalább egy fiú, nénéd erre az egyes fiúgyermekre gondolt, amikor azt mondta, egy is elég nekik! –, azt mondta Vojkica, ebből ennyi, s ne tovább.

– Föl is kell nevelni őket!

Hű de megbántódott Jani! Minek nézi őt az asszony. Duzzad az erőtől.

Ma, de holnap?

Virág – oltyánok Vojkicája Jánosházán – már a harmadik gyermeket (azazhogy leányt) várta, amikor először megszólalt magyarul. Addig egy kukkot-mukkot, egyetlen szót sem!

– Hogyne tudna – hárítja el Jani, meg anyja, ha bárki érdeklődik.

Hogyne tudna magyarul, ha akarna! De hát ha nem viszi rá a kényszer, minek erőlködjék? Anyósa, ura oláhul szól hozzá, hogy ne érezze magát idegennek a portán, odahaza, új otthonában, így valójában a faluban ragad rá a szó. Meg leánykáitól, mert azok szépen megtanulnak egyszerre románul és magyarul. Aki nem ilyen közösségben nő föl, nem is értheti, hogyan lehetséges mindkettőt anyanyelvként használni tudni.

Apanyelv?

Valamelyik.

Anyjuk csakis románul szól hozzájuk. Öreganyjuk is igyekszik, de akaratlan gyakran vált magyarra. Apjuk, hogy kedveskedjék a fiatalasszonynak, nemegyszer szintén románul fordul a kicsikhez, asszonyához csakis az ő nyelvén! Amaz ugyanezt minek viszonozná.

A falunak nagyon nem tetszik.

Aztán mégiscsak.

Először: hadban a fél faluval! Persze, mert így beszél őkelme:

– Szpurkec ungur!

Jött az apja, özvegyember, beállított a második leány keresztelőjére a templomba a sáros gumicsizmájával… Utána nem győzte a család a tetvészkedést.

Nénéd a család fejéből kiszedte a tetűt, anyád lefürösztötte Janit, megmosta a haját.

Az utcán akkor támadt Julis ángyi a sógornőjére, lekurvázta, mocskolta, amiért tőle az ura, Jani nemi betegséget kapott, tetvet terjeszt!

Aztán hogy Virág lassan mégiscsak mindent megért magyarul, és egyre többször a falu nyelvén (a valameddig még a falu nyelvének számító magyar nyelven) válaszol, kezdik elfogadni. Amennyire el lehet.

Ahogy változik a falu.

– Hányan vagyunk?

– Ne kérdezd.

Magyar ma a falu negyede. Másfél évtized alatt az eredeti jánosiak fele odébbállt. Ki végleg, a sírkertbe, ki más helyre, országhatáron, tengeren túlra, nyilván többnyire szintén örökre. Csak ők még vissza-visszanéznek, visszagondolnak, esetleg hazalátogatnak. De akit befogad az áldott anyaföld, Hiábaháza fekete földje, utód nélkül hagy maga után telket, otthont, kicsi magyar portát. Hová újabban a román sem nagyon siet.

Még valamennyi cigányság.

Csak ez már nem magyar cigány, akivel olyan jól szót lehetett érteni. A jövevények csak az állam nyelvét értik, és nem is akarnak másképpen megszólalni.

Nem tudnak, de nem is akarnak.

– Majd bolondok lesznek, ha nem kényszerülnek rá! Ha kend is az ő nyelvükre fordítja, ha föltűnik a magyar társaságban egyetlen olyan valaki, aki nem érti a nyelvünket.

Korcsosodunk.

Korcs magyarok vagyunk, már inkább románok.

Ha egyszer így látja őket a magyarországi magyar is!

– Bozgor, hazátlan! És nincs igazuk?

Janiéknál hat év házasság után is az egész család szinte csak románul beszél, a román rádió bömböl, a román tévé van bekapcsolva. Pedig a mindszentieknek köszönhetően a kábelen már fogható a magyar is. Meg a temesvári adás.

Magyar?

– Az ember már nem szeret hozzájuk menni.

Janiékhoz, a szülői házba.

Mit nem mond a Szegedébe elszármazott s évente egyszer-kétszer hazalátogató rokon, öreg Kurucz öccsének a lánya?

– Ő könnyen van!

Könnyen beszél.

– Élne köztünk, másképp látná!

Magyarkodik; mind ilyen a magyar. Magyarnak hiszi magát a balga magyarja.

– Kend meg közben marokra fogja a micsodáját.

Egymásnak esnének, ha nem ballag épp arra a faluban járőröző mindszenti eredeti román rendőr.

Oltyán Virág apja oláhul odaszólt a nászasszonyának, özvegy az özvegynek alapon:

– Nem megyünk inni?

Rozi néni keresztet vetett. Nagyon a menye és családja kedvében járna, de ennyire azért mégsem lehet. Éppen elég baja volt az urával, aki a végén mást sem csinált, mint ivott, nem hogy most állítson a csapszékbe, lassan hetvenévesen?!

Avval nászuram el.

Rozi néni annyira a menye kedvére tenne, hogy maga is oláhosít.

– Hát, hogy jól érezze magát!

Csakis románul szólal meg, pedig már érti a kutya magyar nyelvet a menye, nem és nem. A két unokával is – a picivel még nem lehet, bár a kedveskedést is lehet románra fordítani. Így baba, úgy baba, persze a vendég nyelvén.

– Vendég, mi az, hogy vendég! Vojkica itt nem vendég, itt minden az övé is!

– Felerészben az lesz, ha én elmegyek.

Ez az, amitől a testvérek egyike-másika a legszívesebben botot fogna, kést ragadna. Az örökség, ki ne semmizzék őket! Ki, a miatt az oltyán „Virág” miatt.

– Virág, jó, hogy nem „muskátli” – utalna ángyi arra, hogy Vojkicán már kezd meglátszani, hogy háromszor szült, hogy alig néz ki fiatalabbnak, mint az ura, akinél pedig jócskán fiatalabb.

A nagyleány már óvodába jár, de a magyar öreganyja még mindig csak románul szól hozzá. Szerencsére az óvoda félig magyar: névleg román, de az óvónő magyar, így aztán nemcsak a faluban ragad a kicsikre a régi jánosi anyanyelv, a kicsik között is.

Az óvoda 1990-ben magyar lett; azóta félig ez, félig az, amióta egyre többen kérik magyar szülők is a románt.

S akkor még oláhosítja Rozi nénéd a házat.

– Fogadd be a dákot – élcelődne Sanyi bácsi, de ekkorra már rég árkon-bokron túl jár, rég eltemették Odaát; itt is megkondult érte a lélekharang.

Rég járt idehaza, hiányzik a jókedve, hiányoznak a meséi!

– Meghalt.

Nyugodjék.

Korábban is nyalta-falta Rozi mama a román vendégeket, ha mindszenti ismerős jött hozzájuk, már meg is szűnt a portájukon a magyar élet! Jött valamelyik gyermekének a román munkatársa, katonabajtársa, szinte megfiatalodott! Jani nősülése előtt is kezdett elrománosodni a búcsú Kuruczéknál, mert ha ezek a szomszéd falusi ismerősök beállítottak egy kis magyar harapni- és innivalóért hozzájuk a templomnapon, már romámra váltott az egész család.

Erre beállított Vojkicájával a mi Jani fiunk.

Vojkica? Örvend! Látszik rajta, mindene megvan. Ennyi jót életében nem látott, nem evett, ilyen jó helyen még nem lakott, ilyen embermód még nem volt lehetősége élni.

Megbecsüli magát, dolgozik napestig anyósa helyett is.

Vojkica a kertben, az istállóknál, Rozi mama addig románul pesztrálja a két kis Curutot.

– Curut; ha ezt öregapád hallaná.

Látná!

Odafönt, az Égből. Ki nem igazodhat ebben a bolond mai világban.

Vojkica örvend, Jani somolyog. És fogy. Elaszik, kiszárad. Alig múlt negyven (persze lassan ötven), de hatvannak néz ki.

Étvágya sem nagyon van.

Csak bekap néhány pohár pálinkát a Csárdában, s mire hazaér, már nem is kívánja anyja vagy asszonya főztjét.

– Hallja, apám, ez jó hely! Idehozhatja Tirgovistéből a családot.

Azazhogy a havaselvei város melletti falucskából.

Ami késik, nem múlik.

Szerencsére nem olyan könnyű manapság áttelepedni a Havasalföldről Erdélybe. Még ha csak innen a Havasból való lenne a menyecske.

Hiába, ezen még gondolkodni kell. S azóta sem látta a Kurucz család az öreg Oltyánt.

– Nem rossz ember!

Persze hogy Jani mondja. S hát való: miért lenne?

Itt már rég nem arról van szó, ki jó, ki rossz.

– Azt mondják, maradjunk. Közben hogy bánnak velünk?… Temesvárt az élelmiszerboltban az előttem álló magyar asszony a kitett magyarországi csirke árát kérdezi, s ösztönösen magyarul szólal meg. Igaz, előtte velem társalgott, megfeledkezett magáról, arról, hol vagyunk, hol élünk! Mi lett Temesvárból, Hunyadi és Tőkés városából 1997-re? Az eladó leteremti az idős asszonyt, hogy „Beszéljen románul!”. Mire egy vásárló még megjegyezte: „Nem szégyelli magát, hogy nem tanulta meg az állam nyelvét?!”. Romániában magyarul megszólalni.

Maradjunk, írja a bánsági magyar sajtó is.

Maradunk.

Lugoson sem jobb a helyzet, mint Temesvárt.

A második szomszéd, Simon családostul megy. Az öregeket eltemette, velük már nincs gondja. A nagylánya most menne líceumba, Lugoson nincs hova, Temesvár vagy éppen Arad messze innen ahhoz, hogy bejárjon a leánya, Kolozsvár még messzebb, a koszt, kvártély megfizethetetlen a magafajtának. Pesten él a testvére, régóta hívja. Költöznek, eladták a házat.

– Nem találod el, ki vette meg!

– Fogadjunk egy üveg sörbe, hogy eltalálom!

Mindenki tudja, ki vesz ma házat Sinioanban.

Magyar semmiképpen.

Idejön, szétnéz, megveszi az első üresedőben lévő eladó házat, idehurcolkodik családostul, aztán jön a nyámja, veszi a következőt, a végén a fél utca az övék. Ha így megy, lassan az egész falu.

– Mi meg fogyunk, menekülünk és meghunyászkodunk.

– Tehetsz mást?

A Kurucz Matyi háza mögötti házat lugosi román házaspár vette meg, hétvégi háznak használja. A városi zsibongás után jólesik nekik a csönd, a falusi nyugalom, pékünk finom kenyere, a szomszédasszony tyúkja, a szomszéd parasztember kolbásza, sonkája. Hallod, van pénze, majd a boltban vesz!

– Ha bolond lenne.

– Csak szombat-vasárnap jönnek. Múltkor péntek este néztem be Matyiékhoz, ott ültek a konyhában a tűzhely körül az asszonnyal, románul társalogtak. Matyi gyermekeit románra tanítják, ők meg tőlük magyarul.

– Hallottátok? Nagyiratos magyar polgármestere címert készíttetett a régi mintájára. Rimniken, ókirálysági mester csinálta a selyemzászlót, amelyre kétnyelvű fölirat került: Iratos, Nagyiratos. Románul Nagyiratost Iratosnak, magyarul Nagyiratosnak hívják. Rátették a címert a román színű zászlóra, és kitűzték a községházára. Jöttek a megyétől, nem nehéz kitalálni, a helyi telepes románok közül ugraszthatta őket valaki, vagy egyenesen valami jóféle „magyar” volt a besúgó, és a két szekus tiszt – most szereinek vagy minek mondják a nemzetbiztonsági szolgálatot – rábeszélte a polgármestert, nem való, amit cselekedett! Nem kobozták el a címert és a zászlót, de a nagyiratosiak bevonták, és hogy mernék használni? A bukaresti lapok szerint a nagyiratosiak meggyalázták a címerükkel és a kétnyelvű fölirattal Romániát.

– Azt a novellát ismeritek-e?

Farkasiu Viorel pópa – az apja még Farkas volt, igaz, ortodox – Mindszenten a görögkeletieknél, ahol szintén akad néhány magyar és német a vegyes házasságok miatt, azt prédikálta: Ti nem németek vagy magyarok vagytok, románná kell válnotok!

– Nem soviniszta, de eléggé nacionalista.

Nem biztos a származásában!

– Az a legrosszabb.

Se ez, se az. Valamelyiket fölvállalja, hogy a másikat letagadja.

– Még hogy tagadja, gyűlöli!

– A legrusnyább fajta, hallja!

Most újítják föl százhúsz éves templomukat, a cseréptetőre más színű cseréppel kiírták: 1412. Vagyis hogy ők már akkor itt voltak!

– Mintha mi kiírnánk a 896-ot.

Azzal a különbséggel, hogy mi itt voltunk, ők meg sehol.

Most annál többen.

Mindszent, a Begánál.

Már Bega sincs. Rég elcsatornázták a mezővároska alól, még a magyar időkben.

– De szép halakat lehetett ott halászni! Öregapámék kassal mentek, amikor alacsony volt a víz – emlékezik tatája meséire a szomszédbeli vénember.

Most már mehet kend.

Erre a nyáron a Bega, lejjebb, elvitte a falvakat! Idáig nem ért föl az ár. Úgyhogy. A csatornázás óta eltelt egy évszázad, azóta rá sem néztek a regáti főnökök.

– A Monarchia a hibás! – adta a bankot egy nagyokos temesvári telepes román.

A magyar líceum diákbálja azzal zárult, hogy majdnem összeverték a mieink a román támadókat. A diszkóban tetőfokára hágott a hangulat, amikor a bálba beengedett, részeg román fiatalok összevernek egy tizenegyedikes magyar diákot. Nem értik a bálozók, mi történt, mulatnak tovább. Amikor a harmadik magyar licistára támadnak a vad, dákozó, Decebálozó, Geluzó, Vladozó, Menu-Marutozó legények, diákjaink megelégelték a piszkoskodást, és húsztagú csapatot állítottak össze a randalírozók megfékezésére.

Szerencsére az utolsó pillanatban megérkeztek a biztonsági őrök, és megakadályozták, hogy tömegverekedéssé fajuljon a dolog. Fiaink és leányaink hajnalhasadtáig folytatták a jókedvű murit.

„JÁNOSHÁZA”, állt egy darabig a falunév a falu határán. SINIOAN került már a kilencvenes évek végén a névtáblára, s nincs, aki ellene mondjon.

– Korcsok vagyunk mi már, nem magyarok.

Minek magyarkodni, anyanyelvű bármit kérni.

– Nemcsak mi, korcsosodik az egész világ, a román is!

Nem vitás. Ők is fogynak.

Először csak megrongálták a magyar falunevet, a végén eltüntették a táblát. Újat tettek a mieink, míg annak is lába nem kelt.

– Mit keres itt ennyi magyar? – kérdi a havasi (születésű) újjánosi polgár.

Újmagyarnak nem mondhatjuk, újjánosi. Nem magyar. Legfőként pedig: akinek fogalma sincs arról, mi történt itt az elmúlt ezer évben.

Ezer év?! De nem szeretik hallani.

– Soproni a húgom ura, attól hallottam: a leghűségesebb magyar város Sopron, amelynek polgárai a népszavazáson Magyarországhoz kérték magukat. A legbátrabb város Balassagyarmat, a legbátrabb falu Kercaszomor, mindkettő fegyverrel verte ki a betolakodókat. A leggyávább falvak meg azok, amelyek a föld miatt átkérték magukat a trianoni határ túloldalára Romániába; ebből több van, mint amazokból.

Mit tehettek volna.

– Temesvárra, mérnöki egyetemre jártam a hatvanas években. A diákszállón volt néhány magyar, szerb, német, a többi román. Egy oltyán rám támadt: „Bozgor!” Nyakon ragadtam, hogy kidobjam az ablakon. A többi olyan csöndben maradt, hogy a légy röpülését meg lehetett volna hallani! Senki sem szólt rám. Ugyanez megismétlődött a seregben, annak is nekiugrottam: „A hátizsákot nem bírod cipelni, de én vagyok a bozgor!” Persze tudták, hogy sportolok, erősebb vagyok náluk. Ott sem volt egy pissz sem. A gyakorlaton jajgatott, segítettünk, nem bírja a hátizsákot cipelni! Vittük helyette. Ez 1960 táján volt – regéli az emberorvos.

– A fiam 2000-ben ezért hagyta ott Temesvárt, s ment Kolozsvárra, mert mindenki bozgorozta az állatorvosin – nyújtja poharát koccintásra mérnök uram az RMDSZ-gyűlést követő vacsorán.

Lejön a móc a hegyről bocskorban, azonnal blokkot kap Temesvárt. Aztán csizmát húz, a végén félcipőben jár, de akkor már ő a főnök.

– Hallottad-e, hogy a románok föl akarják állítani az aradi Szabadság-szobrot?! … Ennél rosszabb hírt elképzelni sem lehet. Mert eddig mindent megtettek ellene! Hogy engedik, azt jelenti, biztosak a dolgukban, már nem vagyunk veszélyesek rájuk.

– Elüldözni innen… a német után a magyart is! Erre törekednek. Annyira gyűlölnek bennünket, hogy addig nem nyugszanak, amíg egy magyar él Erdélyben.

– A kisebbrendűségi érzésüket leplezik.

– Hogy oda ne rohanjak!

Ha már csak egy magyar él majd a világon, mondjuk, a Kanári-szigeteken, Honoluluban, azt is arra kényszerítik, hogy megtagadja magyarságát, ő se képzelje magát „magyarnak”!

– Váradon? Szatmáron? Aradon? Temesvárt? Minden magyar emléket el kell tüntetni. Hogy híre-hamva se maradjon a magyar Váradnak, magyar Szatmárnak, magyar Aradnak, magyar Temesvárnak. A betelepülő koromfekete regáti románoknak úgyis érthetetlen, mit keresünk mi itt.

A hatvanas években a temesvári románság még úgy-ahogy tudott magyarul, ugyanolyan temesvári volt, mint mi. Az új városlakók már nem erdélyiek. Más műveltségűek. Amit itt találnak, nekik Kánaán a szülőhelyükhöz képest.

– Nem őrültek meg nekünk hinni, meg sem hallgatnak.

Aznap a megyeszékhelyről röplappal tért haza Kati. Mi nem áll rajta románul és magyarul: „Mi, románok és magyarok független, önálló Erdélyt akarunk, amelyben békésen és megértésben tudunk élni.”

– Ugye, megmondtam.

Minek annyit magyarkodni: ők is, mint mi, mi is, mint ők. Akkor nem egyre megy?

Hogy a csudába ne.