Gion Nándor viharos pályakezdése az Új Symposion áramában I.

Kétéltűek a barlangban; Testvérem, Joáb; Véres patkányirtás idomított görényekkel

Gion Nándor pályakezdése a vajdasági magyar irodalom hatvanas évekbeli változásainak, az Új Symposion folyóirathoz tartozó nemzedék törekvéseinek és tevékenységének kontextusában értelmezhető leginkább. Nemcsak azért, mert első írásai, kritikái, esszéi, novellái és regényrészletei az Ifjúság című hetilap Symposion nevű mellékletében, majd az Új Symposionban jelentek meg a hatvanas években, hanem azért is, mert a nevét szélesebb körben is ismertté tevő, Testvérem, Joáb (1969) című második regényének ellentmondásos fogadtatása, a körülötte támadt irodalompolitikai vihar egyik látványos megnyilvánulása volt a korabeli szemben álló erők küzdelmének is.

Az Új Symposion a hatvanas–hetvenes években fogalommá vált az egész magyar nyelvterületen, egy olyan szellemi, irodalmi műhelyt és mozgalmat jelölt, amely a Vajdaságban nemcsak egy-két-három ma is alkotó nemzedék indulására hatott döntő erővel, hanem (részben ebből következően) az egész vajdasági (akkor inkább jugoszláviainak nevezett) magyar irodalom elmúlt évtizedekbeli arculatára is. Sőt, hatóköre még azon túl is terjedt: a hatvanas–hetvenes években a korabeli (egyetemes) magyar irodalomban uralkodó beszédmódokhoz, stílusirányokhoz képest radikálisan más, leginkább klasszikus avantgárd és neoavantgárd ihletésű, a szélsőséges kísérletezést is felvállaló törekvéseivel felhívta a figyelmet az irodalmi alkotásmódok pluralizmusára és – mivel legjelesebb szerzőinek alkotásaival érdemben tágította és gazdagította az egyetemes magyar irodalom szemhatárát – a magyar irodalom értékszerkezetének többpólusosságára is.

Az Új Symposion első nemzedéke (Bányai János, Bosnyák István, Domonkos István, Gerold László, Gion Nándor, Ladik Katalin, Tolnai Ottó, Utasi Csaba, Várady Tibor, Végel László és mások) a hatvanas évek elején Újvidéken élő, illetve oda, a (számukra) modern nagyvárosba többnyire vidékről (Szenttamásról, Zentáról, Szabadkáról) felkerült fiatal magyar értelmiségiekből szerveződött. A többségében az 1959-ben Sinkó Ervin által az Újvidéki Egyetemen megszervezett Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékre járó társaság gondolkodására nagy hatást gyakorolt az a többi szocialista országhoz képest mindenféle értelemben szabadabb, nyitottabb és gazdagabb, a délszláv és részben rajta keresztül a nyugat-európai kultúrák irányából is különböző impulzusokat kapó világ, amiben létezniük adatott. Ez a világ nemcsak sajátos felszabadultságélményt, de az idegen, megszálló hatalom érdekeitől mentes önigazgató szocialista gazdasági mechanizmus – akkor még érzékelhető – jóléti eredményei által is táplált magabiztosságot és elhivatottságérzést, küldetéstudatot is kölcsönzött nekik.

Az induló symposionisták – bár többségük elsősorban művészi, irodalmi terepen „harcolt” – célja „inkább az volt, hogy az irodalmat használható eszközzé, szóakciós fegyverré alakítsa a jugoszláviai magyar nemzetiségi mentalitás (szellemiség, kultúra, irodalom) átformálása érdekében” – állapítja meg az Új Symposion történetével sokat foglalkozó Szajbély Mihály egyik írásában.¹ Az első szövegeiket az Ifjúság 1961-től Symposion elnevezésű mellékletében, majd 1965-től az immár önálló Új Symposion című folyóiratban publikálók forradalmi hevülete – egy győztes forradalom után – kénytelen volt beérni azonban az előttük járó, a vajdasági kulturális tereket 1945 után elfoglalt generáció(k) elleni harccal: provincializmussal, „tópartisággal”, „templomtorony-perspektívával”, esztétikai nívótlansággal vádolva őket. „Kalapácsos” kritikáikkal alaposan felzavarták a vajdasági magyar közélet állóvizét, de írásaik nemritkán olyan igazságtalan és megalapozatlan bírálatokat tartalmaztak, amelyeket később maguk is megbántak, mint ahogy a két háború közötti Szenteleky-féle couleur locale-irodalomhoz való viszonyuk is sokat változott a későbbiekben. Szerbhorvát György az Új Symposion történetéről írt monografikus igényű – bár inkább csak ideológiakritikai, kultúrpolitikai, mintsem esztétikai szemléletű – munkájában (Vajdasági lakoma)² számos olyan tévhitet igyekszik eloszlatni, amely az Új Symposion körüli mítoszképzésnek vagy éppen a vele szemben megfogalmazott vádaknak, előítéleteknek alapjául szolgálhatott. Így például azt, hogy a jugoszlavizmus koncepcióját és a délszláv népek, irodalmak felé orientálódást vagy a szocreállal, a provincializmussal, „parlagisággal” szembeni harcot a symposionisták vitték volna be a vajdasági magyar kultúrába, ugyanis mindez már elődeiknél is jelen volt. Arról, hogy a symposionisták tevékenysége eredményeképpen miért, hogyan és mennyiben zajlott le mégis, délszláv és nyugat-európai ösztönzésektől is megihletve, a történeti avantgárdnak mint hagyománynak a felfedezésével, de a fentiekkel is összefüggésben, a jugoszláviai magyar irodalom „modern fordulata”, leginkább Bányai János és Virág Zoltán írásaiból alkothatunk fogalmat.³

A konvencionális irodalmi ízléssel, beszédmódokkal, formákkal szembeni lázadást a nemzedék tagjai nemcsak kritikában, esszében, de versben és prózában is igyekeztek megvalósítani. A továbbiakban én itt, értelemszerűen, csak a prózában mutatkozó új jelenségekkel foglalkozom. Az Új Symposion 1965-ös első számaitól folytatásokban közölte Tolnai Ottó Érzelmes tolvajok, majd Végel László Egy makró emlékiratai című regényét, melyekben Bányai János, az egykori nemzedéktárs – immár az elmúlt évtizedek prózatörténeti tapasztalatainak távlatából visszatekintve – paradigmatikus műveket lát. Tolnai regényében nemcsak hogy a szövegszervező beszédmódok ütköztetését, szöveg és a szöveg körülményeinek neoavantgárd jellegű szembeállítását, de a szövegszervező önreferenciális posztmodern beszédmód jellemzőit is felfedezi. Végel regénye pedig, Bányai értelmezésében, nem is a regénypoétikai megoldásaival kavart nagy port, „sokkal inkább világ- és létszemléletével, a létkérdések megfogalmazásával és felmutatásával az élőbeszéd alulretorizált és alulstilizált alakzataiban. Naplószerű felépítésével a regénykánonon kívülre akar kerülni, mert nem akarja visszavonni a modern regény beszédmódját, hanem közvetlenségével, vallomásosságával, idézet formájú direkt közléseivel egy nemzedék művészet- és világszemlélete nyelvi megelőzöttségének közérzeti protokollja kíván lenni. Paradigmatikussága mellett így lesz, már megjelenése pillanatában, viták és bírálatok célpontja, közben pedig kultikus könyv.”⁴ A hatvanas évek második felében nemcsak ez a két regény jelezte azonban, hogy új szelek fújdogálnak a jugoszláviai magyar prózában. Virág Zoltán az Új Symposion poétikai jelentőségét is összegező tanulmányában már bővíti a kört: „…Tolnai Ottó Érzelmes tolvajok és Végel László Egy makró emlékiratai című alkotásai (ez utóbbi könyv alakban 1967-ben jelent meg), majd a Symposion Könyvek és a Forum Könyvkiadó regénypályázatának sorozatából melléjük illő további prózai művek, Tolnai Ottó Rovarház (1968), Gion Nándor Kétéltűek a barlangban (1968), Testvérem, Joáb (1969) című munkái, Végelnek A szenvedélyek tanfolyama (1969), Domonkos Istvánnak pedig A kitömött madár (1969) és a Via Itália (1970) című regényei, továbbá kiváló versek, novellák, drámák, irodalomtudományi, művészetelméleti, zenei és filmművészeti szövegek az irodalmi és kulturális konvencióból való kilépést sürgették, kezdeményezve a belépést a nyelv poietikus dimenziójába.”⁵ A korabeli „regénykérdést” és Gion Nándor első regényeit alaposabban szemügyre véve ugyanakkor egyrészt a hatvanas évekbeli vajdasági próza helyzetének bonyolultságával, ellenmondásosságával, másrészt a prózaváltozatok különbözőségeivel is szembesülhetünk.

A hatvanas évek második felének regényeit már több évtizedes várakozás előzte meg a Vajdaságban, olyannyira, hogy a kor irodalmárai között voltak, akik a jugoszláviai magyar irodalom érettségének fokát látták a vajdasági magyar regény, illetve „a vajdasági magyar regény” hiányában, majd örvendetes megszületésében. Tomán László, a Híd című másik vajdasági folyóirat kritikusa (mellesleg a Forum Kiadó szerkesztője) a tíz-tizenkét művével mennyiségi tekintetben is áttörést hozó 1968-as regénypályázat (melynek első díjas alkotása Gion Testvérem, Joáb című regénye lett, második Major Nándor Hullámokja, harmadik Domonkos László Kitömött madárja, de erre a pályázatra született Tolnai Ottó Rovarház, Végel László A szenvedélyek tanfolyama, Bányai János Súrlódások, Deák Ferenc Métely című regénye is) eredményeit látva így kiált föl: „Itt van a vajdasági magyar regény! Ezek a regények a jugoszláviai magyar regényirodalom létét, értékeit, súlyát bizonyítják, irodalmunk egy pillanatát, egy korszakát, igazi születését jelzik, sőt nagykorúságáról, érettségéről tanúskodnak.”⁶

A harmincas évek elején az irodalomalapító, a „helyi színek” elméletét kidolgozó Szenteleky Kornél kezdte el először sürgetni a vajdasági regény megszületését, amit ő úgy képzelt el, hogy „a magyarok és a szerbek regénye, a legújabb idők regénye” legyen, „amely bácskai színeket, típusokat és sajátos bácskai levegőt sűrít a könyv lapjai közé (…) a magyar közönséget szenvedélyesen érdekli a szerbek mentalitása, érzésvilága és etnográfiai sajátossága (…) Könnyű tehát elképzelni annak a regénynek a sikerét, amely biztosabb kézzel, több hozzáértéssel, igazi esprit és couleur locale-lal dolgozná fel a magyarok és szerbek életét és egymás közötti viszonyát.” Ezek mellett Szenteleky „az élet színét és ízét, az élet igazságát” tartalmazó regényt várt, amely „csak helyzetképet adhat, amelynek bonyodalma szinte beleolvad az életbe, de semmi esetre sem adhat olyan történetet, amely valószínűtlenséggel elválik a vajdasági háttértől, hogy valami tételt vagy szándék-jogosságot bizonyítson.”⁷ Mindazok, akik a későbbiekben ezeket a szempontokat és kívánalmakat normatívvá tették, és a nekik megfelelő műben látták (csak) „a vajdasági regényt”, egyrészt megfeledkeztek arról, hogy Szenteleky saját korának viszonyaiból kiindulva az irodalomteremtés programjának részeként kereste az ezekhez igazodó regény küldetését, másrészt megfeledkeztek a regény műfajának, illetve a regényvilágoknak végtelenül gazdag formai és tartalmi variációs lehetőségeiről. Érdekes, hogy Erdélyben nem (talán az ottani irodalomtörténeti hagyományokkal és a két háború közötti regényváltozatok sokszínűségével magyarázhatóan), de a Felvidéken is kialakult, megfogalmazódott hasonló regénykoncepció. Ennek adta ironikus kritikáját Grendel Lajos, amikor azt mondta: „Én nem hiszek abban, hogy lehetséges valamiféle »szlovákiai magyar regény«, ez nem irodalmi kategória. Erről nekem az jut eszembe, hogy például: szlovákiai magyar csirkepaprikás. Ha bebizonyítja nekem valaki, hogy van ilyen, akkor megadom magam.”⁸ Tomán László ugyanakkor nagyon jól látja, hogy a Forum regénypályázatára befutott művek csak egy részében és részben vált valósággá, amit Szenteleky várt, s ahhoz, hogy „a jugoszláviai magyar regény aranykoráról” beszélhet, ettől egészen eltérő jellegű művek is hozzájárultak. Másrészt nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy már maga Szenteleky, majd Herceg János és Majtényi Mihály is írt figyelemre méltó regényeket, illetve hogy a valóban nagyon eredményes pályázatot a korábban említett Tolnai- és Végel-regény mellett olyan művek is megelőzték, mint Major Nándor Dél, Varga Zoltán Méregkeverő, Burány Nándor Összeroppanás, Gion Nándor Kétéltűek a barlangban című regénye.

A kortársak közül Bányai János figyelmeztetett a legnyomatékosabban arra, hogy a jugoszláviai magyar regényeknek „alig vannak közös vonásaik, közös programról, közös célokról pedig nem is beszélhetünk. Voltaképpen még az sem közös bennük, amit elutasítanak. (…) Varga Zoltán vegyészmérnöke, Végel makrója, Burány összeroppant hőse, Tolnai hős-fikciója, Gion érzékeny, de rosszra berendezett és előkészített hőse teljesen ellentétes, ellentmondó, egymást kizáró világokban mozog; kutatásaik sem közösek, a Rovarház és a Testvérem, Joáb, az Egy makró emlékiratai és az Összeroppanás, a Méregkeverő és a Kitömött madár sem stílusukban, sem közlésmódjukban, sem világlátásukban nem mutatnak egymással semminemű közösséget, sőt legtöbbször kölcsönösen kizárják egymást; irányuk sem közös, és etikai tartásuk még annyira sem. Az új jugoszláviai magyar regény tehát a nemzedéki és irodalomszemléleti egyetértés látszatát robbantotta fel, de betöltött egy közös feladatot is, mégpedig az önértékek tudatosításának, tehát irodalmunk valóságos konstituálódása folyamatának beindítását.”⁹ (Kiemelés az eredetiben.)

A kortárs kritikus és szerzőtárs számára talán nem volt még igazán érzékelhető, hogy minden különbözőség ellenére, illetve azok mellett éppen a symposionisták (Bányai, Domonkos, Gion, Tolnai, Végel) művei között azért számos rokonság is megfigyelhető. Például az, hogy a legkevésbé Szenteleky elméleteinek akartak megfelelni (még ha végeredményben és több tekintetben néhányan meg is feleltek); hogy a hagyományosabb és a (szocialista) realista elbeszélésmódokon, regényformákon mindannyian lazítani és tágítani igyekeztek egészen a Tolnai Rovarházának radikális kísérleti prózájáig (függetlenül attól, hogy a kortársak a korszellemnek és az irodalompolitikai elvárásoknak megfelelően a regények többségének realizmusát hangsúlyozták); hogy ehhez sokkal inkább a modern nyugat-európai és amerikai irodalomban, az abszurd, az egzisztencialista regényben, a nouveau romanban, a beatirodalomban kerestek mintákat, mintsem a helyi és/vagy magyar hagyományokban (az avantgárdot kivéve); hogy a stílusnak, a nyelvnek a korábbiaknál és némely kortársnál sokkal fontosabb szerepet tulajdonítottak; hogy az individuális kérdések, az egyéni egzisztencia világban betöltött helyzete (lásd a gyakori monológformát!) mellett a nemzedéki élmény és látószög milyen hangsúlyos szerepet kapott műveikben.

*

Gion Nándor a hatvanas évek második felében tehát a jugoszláviai magyar próza, regényirodalom megújítására törekvő viszonylag gazdag és sokszínű kortársi regényáramban, attól nem függetlenül írta a maga első regényeit, a pályakezdő, írásgyakorlatnak tekintett kritikák, esszék, novellák után. A Kétéltűek a barlangban a Symposion Könyvek 12. köteteként jelent meg 1968-ban, és részletei már éppúgy olvashatók voltak az Új Symposion előző évi számaiban, ahogy nemzedéktársainak regényrészletei, s ahogy mellesleg az ő első írásai is. Gion pályája során számos alkalommal beszélt (interjúkban s egyéb vallomásokban) íróvá válásának körülményeiről. Arról, hogy egyetemi tanulmányai végével (melyek során irodalomelméletet is tanult Tyimofejev alapján, középpontjában, természetesen, a szocialista realizmussal) a rádiónál újságíróként elhelyezkedve tudatosan készült az írásra. Előbb Bálint György és Szerb Antal hatását őrző könnyed, szókimondó recenziókat, esszéket, illetve esszéprózákat,¹⁰ novellákat írt, például Izsakhárról, Arakhnéról, Hermészről, római legionárusokról, Ahasvérusról, a bolygó zsidóról, Szerb Antal, Krúdy, Mándy mellett Thomas Mannt és a legismertebb amerikai prózaírókat (például Hemingwayt, Faulknert, Steinbecket, Kerouacot) tanulmányozta, s amikor már úgy érezte, hogy szakmailag is elég felkészült, akkor fogott a hosszabb lélegzetű széppróza írásához.¹¹

„Az első könyvem a csapathoz tartozás érzésével íródott. És egy kicsit a csapat igényeinek a figyelembevételével is” – mondta 1981-ben Görömbei Andrásnak.¹² A regény megjelenése évében Hornyik Miklósnak adott interjúban pedig arról is vallott, hogy mi indította a megírására: „Valamit már életrajzi adataim is sejtetnek. Kerékpárjavító, autószerelő és géplakatos voltam. [A szenttamási általános iskolai tanulmányok befejezése után, mivel szeme korábban már begyulladt, talán a sok olvasástól, szülei kétkezi munkára szánták, előbb autószerelő-inasnak adták helyben, majd egy év után a szabadkai ipariskolába géplakatosnak, amit kitűnő eredménnyel el is végzett, de a belgrádi műszaki egyetemi felvételi vizsgája nem sikerült, s így iratkozott be hazafelé menet az Újvidéki Egyetem épp akkor induló magyar tanszékére – E. T.] Négy évig nagyon olajos és kormos volt a kezem. Ezt már annak idején is olyan sokszor mondtam, hogy végül magam is kételkedni kezdtem benne. Csak abban vagyok biztos, hogy akkoriban szerettem meg a haszon nélküli dolgokat, talán mert olyan kevés van belőlük. Később, amikor már nem kellett napjában többször is homokkal kevert mosóporral súrolnom a kezemet, erről meg is győződtem. Kellett erről írnom, még ha regényemben nem is tudtam igazán haszon nélkül való dolgokról írni. Bármiről kezdtem beszélni, mindnek egy sereg velejárója, utalása jelentkezett. Irodalmi szempontból így is van rendjén – azért beszélnek annyit hőseim: a párbeszéd közben lehet becsempészni a regénybe a legérdekesebb és legsúlyosabb dolgokat, miközben a tettes »mossa kezeit« – de azért mégis sajnálom, hogy néhány igazán haszon nélkül való dolgot nem tudtam megmenteni azzal, hogy lejegyzem, mint az ősi népszokásokat.”¹³

A regényben a haszon nélkül való dolgokat az Első Amatőr Hegymászó Egyesület hét végzős ipari tanulója gyűjti, akik elhatározták, hogy esténként tizenegykor összejönnek egy gyár lépcsőzetes kapubejáratában, amit klubhelyiségnek tekintenek, hogy az elképzelhető leghaszontalanabb dolgokról vitázzanak. Hat alkalommal meg is történik a vita, sorban: a kopár hegyekről, a csúszómászókról, a Zöldinges Idiótáról, a szép nőkről, a legyekről, „melyek Hornyák tanár úr arcára szálltak, miután felakasztotta magát”, és vezetéknevekről, úgy, hogy minden témát az aznapi elnök választ és vezet föl. A regény szerkezete nagyjából ehhez a rendhez igazodik: egy bevezető rész és egy epilógus fogja össze a hét esti találkozót előadó fejezetet. A hetedik estén azonban új haszontalanságot már nem vitatnak meg, mert aznap reggel hal meg a Szegény Kis Rahmánovics, s ezzel az egyesületnek is vége, mert úgy érzik, túl kevesen vannak már ahhoz, hogy a haszon nélkül való dolgokról tovább beszéljenek. A diákok legokosabbja, a társai előtt is legnagyobb tekintélyű Baras (akit saját életútjának néhány jellemzőjével és a saját nagyapja alakjával is megajándékozott a szerző) az első, bevezető részben még egy vendéglő kerthelyiségében adja elő a többieknek, hogy meredekek a tudás hegycsúcsaira vezető utak (márpedig ők egyetemre készülnek, nem elégszenek meg a lakatosdiplomával): „Annyit azonban megtehetünk, hogy jó előre felkészülünk, nehogy a buktatók összetörjenek bennünket. Az embernek bonyolult, makacs, sokszor ellenséges környezetben kell megbirkóznia fennmaradásáért. Szaporítani kell hát a gondolatokat, mert a gondolatok megváltoztatják a legközönségesebb tárgyak halmazállapotát, és keményre döngölik a földet, ahonnan az elegánsan formálható közegekbe lehet elrugaszkodni, és itt megmutatkoznak az értéktelen dolgok értékei (…) Az embernek szilárd pontokra kell építenie a saját világát, csak úgy tudja valamiképpen megvédeni magát. Mindenkinek kell hogy legyen saját világa, és azt csak haszontalan dolgokból lehet felépíteni, mivel ma már csupán a haszontalan dolgok szilárdak. Amint valamiben értéket fedeznek fel, az megszűnik szilárdnak lenni (…) csakis a leghaszontalanabb dolgokról beszélgethetünk. Olyan dolgokról, amelyeknek nincs semmi gyakorlati hasznuk, de az örök értékekre figyelmeztetik az embereket.”

E nagyszabású célok érdekében az egyesület igazi gittegyletként működött, gitt nélkül ugyan, de mindjárt az alakuló ülésen jelvényt készítettek (hét hajszálpontosan egyforma hegycsúccsal, amit Fábián rajzolt hófehér hammerpapírra tussal), volt gyűjteményük, ahová a haszon nélküli dolgokat felvették, mindennap más-más elnökük és két alacsonyrendű tagjuk, akik a legalsó lépcsőn ültek, az egyik kávét főzött, a másik kipucolta a többiek cipőjét, s még egy tiszteletbeli tagjuk is, az általuk Jónásnak elnevezett éjjeliőr. Azonkívül, hogy a haszon nélküli dolgokról vitáztak, mást gyakorlatilag nem csináltak, a történések jelen idejében legalábbis, kivéve az Epilógust, amikor eltemették a szerencsétlen módon vízbe fulladt társukat. S mindez – a mű cselekményének legfontosabb paneljei, az is, hogy a Szegény Kis Rahmánovics meg fog halni, és ezzel vége is lesz az egyesületesdinek – már a bevezetőben kiderül, miért is van hát szükség a hat-hét vitaepizódra? Feltehetőleg azért, mert ez a fabulának csak prózapoétikai értelemben tekinthető cselekményváz, ez a játékos, már-már abszurd építmény és maguk a többnyire nem igazán épületes viták is csupán keretül szolgálnak valami másnak az előadásához. S ebben kulcsszerepe van a mű eddig még nem említett szereplőjének, bizonyos értelemben a főszereplőjének, az elbeszélőnek, aki nem csupán az egyesületbeli tevékenységet adja elő. „Hőseiről” gyakorlatilag mindent tud, ismeri az előéletüket és a későbbi életútjukat is, nemcsak a vitákat idézi föl, de elmondja azt is például, hogy a bokszoló Bresztovszky milyen gyerekkori élmény miatt fél betegesen a kígyóktól, de a fiúk felnőttkori találkozásairól, pontosabban mindig csak Baras és egy-egy társa későbbi találkozásáról, beszélgetéseiről is beszámol, hol összefüggésben a vitában elhangzottakkal, hol inkább csak asszociatívan vagy önkényesen. E későbbi találkozások, beszélgetések során feltáruló életutak arról tanúskodnak, hogy a felnőttek kamaszkorban elutasított világa „előbb-utóbb valamennyiüket felszippantja majd a megalkuvások és a kényelem szívókútjában”.¹⁴ Az elbeszélő nemcsak idézi a szereplőket, de gyakorta ki is egészíti, folytatja, esetenként le is leplezi őket, ide-oda ugrál az időben, egy meghatározatlan jelenből (vélhetően a hatvanas évek második feléből az ötvenes évek második felére) visszatekintve („mindmáig nem vitte többre”), hol személytelen narrátorként, hol fejedelmi többesben érzelmet és véleményt nyilvánít, ítélkezik, ironizál is akár („A hosszan tartó, összevissza csapongó párbeszédek után az elbeszélés kevésbé rázós szövegrészt kíván, afféle szellemi pihenőként, és erre az Egyesület harmadik összejövetelét használjuk fel, amikor is Angeli volt az elnök, és kívánságára a Zöldinges Idiótáról kellett beszélni.”). Úgy viselkedik, mintha a diákok közül is való lenne, meg nem is.

Ez volt Gion első nagyobb lélegzetű munkája, feltehetőleg egyszerre akart újítani és bizonyítani is, talán ez az oka annak, hogy igen összetett, kritikusabban fogalmazva: nem igazán átgondolt, sőt következetlen, tisztázatlan elbeszélői pozíciót és stratégiát választott. Esetleg még az is, hogy a gyerekesnek tűnő keretjáték és a kisregény-terjedelem ellenére is komolyan akart szólni a fiatal nemzedék felnőtté válásának, helykeresésének, társadalmi beilleszkedésének gondjairól, széles körű epikai tablót kínálva, önkritikusan, de egyszersmind kemény társadalomkritikát is gyakorolva, fityiszt is mutatva, és (Thomas Manntól tanult) alig észrevehető iróniával, szatírával¹⁵ is élve. Ehhez azonban nemcsak az elbeszélésmódot kellett megbonyolítani, de az alapvetően eseménytelen s hellyel-közzel érdektelen párbeszédeket, okoskodásokat beiktatott történetekkel, anekdotikus jellemrajzokkal dúsítani, élményszerűbbé is tenni. Mindez együtt, egyszerre, ebben a formájában nem eredményezett hibátlan művet, a jellemek és sorsok szükségszerűen kidolgozatlanok, vázlatosak maradnak, s a fölskiccelésük közben megpendített, megfricskázott társadalmi-politikai kérdésekkel, jelenségekkel (kétszínűség, alakoskodás, nacionalizmus, párttagság, a film, a sajtó szabadságának hiánya, a szovjetek második világháborús szerepe stb.) összefüggésben sem állnak össze valamiféle korképpé, ráadásul a kétféle idősík rendszer-, illetve társadalomképe között sem érzékeltetnek különbséget. A diákok vagy az elbeszélő elkalandozásai során született viszont néhány emlékezetesen megformált jelenete, lírai pillanata a kisregénynek, melyek általában kevés vonással is hitelesen megformált rendhagyó személyiségekhez kapcsolódnak, például az igazságtalanul szenvedő kőtörőhöz, az ellenzéki Őrnagyhoz, a Zongorázó Nőhöz, a javítóintézeti Alexandrához, Hornyák tanár úrhoz. Másrészt a mű minden hibája ellenére azt látványosan bizonyította, hogy szerzője már nemcsak megtanult írni, de a társadalmi problémákra érzékeny, sokoldalú mesterségbeli tudással felvértezett, kész író. Gerold László szerint modern regénynek tekinthető, „a szónak abban az értelmében, amely az időbeli »kuszaság«, az asszociációs pókháló egymást keresztező és egymásba fonódó szálain jut kifejezésre”.¹⁶

Herceg János, a jugoszláviai magyar irodalom már akkor is nagy öregje így írt Gionról a nagy feltűnést nem igazán keltő regény megjelenése után: „Festeni és nem ábrándozni semmit, beszélni és nem mondani semmit, de élvezettel és elokvenciával tenni, a színek és szavak önmagáért való varázslatával, körülbelül ez lenne az, amit Gion Nándor irodalmi változatban produkál. Persze a színek még nem mindig tiszták nála, a tónusok néha egymásba folynak, a varázslat is el-elmarad olykor (…) A modern próza nyugati képviselői alaposan kihasználták már az eseménytelen elbeszélés minden lehetőségét. Az új a mi viszonyaink között az, hogy Gion Nándor ilyen könnyen magáévá tudta tenni a teljes kötetlenségnek ezt a termékeny magatartását, a szabadságnak ezt a fölényes technikáját (…) Reméljük, egyszer még mondani is fog valamit.”¹⁷ (Kiemelés – E. T.) A szerző maga, amikor idősebb korában visszatekintett pályakezdő műveire, kivétel nélkül minden alkalommal megjegyezte, hogy első könyvét „elég gyengének”, „elég silánynak” tartja. Az egyik utolsó irodalmi beszélgetésében elmondottak szerint pedig mintha Herceg János utolsó mondata is elgondolkodtathatta volna annak idején: „Visszatérve a saját indulásomra: amellett, hogy a havi fizetésemért újságíróként kőkeményen megdolgoztam, írtam a regényeimet. Az első elég silányra sikeredett, kicsit trükkösködtem, moderneskedtem. A kritika szerencsére elég jól fogadta, kalapáccsal nem vertek fejbe, sőt időnként még dicsértek is. De akkoriban döbbentem rá, hogy kisebbségi magyarként túlságosan nagy luxus lenne az, ha csak moderneskednék, mondani is kellene valamit, mégpedig a valóságról. S a második (a pályadíjnyertes) regényem (Testvérem, Joáb, 1969) már ennek a szándéknak a szellemében született, s ebből lett az első bajom íróként, de valójában íróként is ezzel a könyvemmel szereztem nevet”¹⁸ (Kiemelés – E. T.).

A regény utólagos szerzői elmarasztalásában a létező hibái mellett valószínűleg az is közrejátszott, hogy az évek múltával Gion némiképp átértékelte az Új Symposion szerepéről vallott korábbi nézeteit és a saját viszonyát is hozzá. Többször is beszélt a mozgalom tevékenységének ellentmondásairól, a kívülről való manipuláltságáról, s hogy ennek hatásai alól nem lehetett mentes az ő első műve sem. Füzi Lászlónak mondta el például a következőket: „Felforgattuk és egészségesebbé, mindenképpen korszerűbbé formáltuk az irodalmi értékrendet, ebben elöl jártunk a magyar nyelvterületen, és eddig rendben is volt minden. A kísérő-zöngékkel azonban nem mindig. A kozmopolitizmus egészséges elemeivel együtt belopózott valami nyegleség is, továbbá a jugoszlávság beteges hangoztatása. Amíg úgy éreztem, hogy ez csak átmeneti taktikai húzás a felfutás érdekében, magam is beálltam a szajkózók közé, de amikor észrevettem, hogy egyesek túlzottan komolyan veszik, hátrább húzódtam.”¹⁹ 2000-ben a Magyar Művészeti Akadémián elmondott bemutatkozó előadásában még kritikusabban fogalmazott: „A pályafutásom legelején úgy nézett ki, hogy csatlakoztam egy csoporthoz, van, aki hallott róla, van, aki nem, úgy hívták, hogy Új Symposion Csoport. Abszolút kozmopolita, abszolút modern és minden, amit akarunk. Erre is volt igen sok pénz, azért, merthogy kozmopolita és modern volt, ebbe beletartozott a jugoszlávság is. Valahogy ez a csoport úgy vallotta magát magyarnak, hogy különb magyar, mint az anyaországi magyarok, akiket megszálltak a szovjetek, és egyébként is gyávák, meg amit akarsz. A romániai, csehszlovákiai magyarokról nem is beszélve. Mi vagyunk a legkülönb magyarok, mert mi valójában jugoszlávok vagyunk. Nagyon félrevitte a csoport legtöbb tagját ez a jugoszlávság, de bevallom férfiasan, az első könyvemet, az első regényemet kicsit én is ebben a szellemben írtam meg. Nem volt igazán jó regény, az volt a címe, hogy Kétéltűek a barlangban.”²⁰ Az utólagos visszatekintésekben Gion (ahogy részben már a fenti idézetekből is látható volt) az Új Symposionról való leválását, a „modernkedéssel” való szakítását, a valósághoz, a realizmushoz való visszatérését nagyjából az első két regénye közé teszi („Ha komolyan akarom művelni az íróságot, és ha komolyan akarom venni magamat, ajánlatos ahhoz a világhoz fordulni, amit nemcsak könyvekből és festmények reprodukciójából ismerek. Imigyen morfondíroztam, és azt hiszem, igazam volt. Mert ennek a világnak a magva adva volt, megformálódott még a régen átvirrasztott szenttamási éjszakákon, és azóta is mágnesként magára ragasztotta az újabb eseményeket. Otthon vagyok benne, messzire mutathatnak, akár Ahasvérus, talán tudok írni róla, sőt, esetleg alakíthatom is szerény írói eszközökkel és tekintéllyel. Huszonhét éves koromban a második könyvemben, a Testvérem, Joábban tértem ide vissza, még csak a peremét kaparásztam, így is kisebb botrány keveredett belőle, ami meggyőzött arról, hogy ügyesen fordultam”²¹). Nem lehet nem észrevenni ennek a felismerésnek a rokonságát Szenteleky Kornél sokat idézett mondataival: „A lényeg az, hogy igazi életet, igazi mát adjon az író. Az, aki egy bácskai faluban ábrándos, rokokós andalúziai történeteket ír, az ügyes írásművésszé nőheti ki magát, de nem lehet igazi mai író. Az igazi írónak élnie kell a mában. Bele kell kapaszkodnia az idő, a talaj, a tények, a társadalmi adottságok pozitívumába… Az író már nem csupán művész, a mai írói elhivatottság már sok tekintetben etikai irányú.”²²

Az én fenti olvasatom szerint azonban már a Kétéltűek a barlangban is, ha (a szerző szóhasználatával élve) trükkösködve, moderneskedve is, de próbál a valóságról, a vajdasági magyarság korabeli világáról szólni, viszont – ahogy a továbbiakban látható majd – a Testvérem, Joáb sem hagyományos realizmussal ábrázolja a kisvárosi társadalmat, a symposionista hatásoktól az sem mentes, sőt még a következő mű, a kötetben mindmáig meg nem jelent Véres patkányirtás idomított görényekkel című napló sem. Tehát az első két könyv között sem az írói eszközök, sem a valósághoz való viszony tekintetében nem érzékelhető ma már olyan éles cezúra (a keletkezésük és a megjelenésük közötti egyetlen év alatt elég nehezen is képzelhető el ilyen fordulat), mint amiről az író előszeretettel beszélt. S ugyanígy a symposionista törekvésektől, szellemiségtől való eltávolodása is inkább néhány évvel későbbre, a hetvenes évek első felére (a Latroknak is játszott tetralógia első két kötetének írása idejére) tehető.