×

Első jelentés; Elégia arról…; A hold alatt; Út

Szokolay Zoltán

2008 // 12
Első jelentés

és töltöttek, és veregették vállam,
gyerünk, Zoltán, igyál velünk bátran,
napfény vibrált a függönycsíkozásban,
és koncentráltam, hogy arcukat lássam,
de szédültem, és azt figyeltem már csak,
hogy szavaimmal senkinek se ártsak,
aztán hanyatt a zúgó hallgatásban,
imént reggel volt, most már délután van,
s halántékomon alvadt vért találtam,
Baján, a szigeten, egy szállodában,
csuklómat egy csőhöz bilincselte
a BM állambiztonsági szerve,
és hagytak ott feküdni mind a hárman,
és röhögtek: „majd megnézzük, hogy élsz-e”,
de ennek is már húsz-huszonkét éve,
nem panaszképp, csak általánosságban
említem most, mert nem tudom, hogy élek,
vagy azóta is tart az az ítélet,
hogy feküdnöm kell ismeretlen ágyban,
zárt szájjal, végtelen magányban,
és nem mozdítva se kezem, se lábam,
agyamban ban-ban ragrímet kongatva,
s a felébredést végleg elmulasztva
– – –

aztán az egyik visszajött kacsintva,
hogy ezek hülyék, de ő a jó, a tiszta,
a titkos, nemzeti, beépült,
ma sem felejtem fénylő, kielégült
arcát, ahogy sorolta, miért kell
csínján bánni bizonyos igékkel,
és pluralizmust játszatni a néppel,
és legfontosabb szavunk lesz a „mintha”,
de ki ne mondjuk, csak tegyünk úgy, mint ha
mindannyian közmegegyezéssel
ájultunk volna, semmi kényszer
nem kényszerít majd arra, hogy segítsek
azon, ki, íme, rajtam most segített,
és ne higgyem, hogy ő már ezzel számol,
örül, ha egy jó szót ejtek igazáról,
elég lesz, ha néha megnézem, hogy él-e,
ha számít majd a szavak első jelentése
– – –

ám ez most már egy mintha-jogállam
2007 hűvös tavaszában,
nem mozdítom se kezem, se lábam,
másokon röhögnek azok hárman,
én meg itt lent behunyt szemmel nézem,
hanyatt fektetve deszkámra egészen:
napfény vibrál a rendszer ketrecében,
s ha éltem eddig, ennyit ért az éltem.

Elégia arról…

hogy harminc év után újra, tehát
most másodszor ugyanazon a teraszon,
közel a ferencesek templomához,
az akkori éles fényeket, az 1970-es
évek végének már a délutáni nap hatal-
mából kicsúszott, zabolázhatatlan
sugarait utólag csak szelídnek,
a megváltandó lélek otromba tartályát
gyöngéden körbeívelőnek látva, míg e mostani
fullasztó, sűrű fénymasszát, ami
ellep, amiben összemosódnak színek,
arcok, mai reklámok és hajdani szerelmek,
amiben soha nem ismer magára az árva
ember, amiben lélegezni úgy, ahogy
tanulta, senki nem mer, ezt meg – holott
jót akar, javunk akarja, minden javunk –, ezt meg,
ahogy tonnás tömbjeit fejünkre vágja,
már csak viselik, viseljük, elviseljük
engedelmesen mind, egymást a sűrű, ikrás
közegben meg se látva; amaz – mondom most,
harminc évvel később – csak nyiszált, parcellázott,
egy-egy szúrással eltalált, mi persze bele-
mentünk a játékba, felszisszentünk, de közben
okosan egymásra nevettünk, lazák voltak
az izmaink, hibátlannak hitt téridő
játszott, akkor először azon a teraszon,
az egyetemi könyvtárral átellenben,
közel a ferencesek templomához,
valami véletlen mindannyiónkra vigyázott,
de hogy vigyázott? és meddig vigyázott?
– – – mert akikkel itt aznap ültem,
meghaltak mind, mind, mind,
elsiettek ebből az egyre fojtogatóbb leve-
gőjű világból, poharaik még itt
párásodtak utánuk egy ideig – – –
s hullott az asztalra őszi levél, hó és
megszámlálhatatlan fekete betű,
jelszavak, vádak és viszontvádak,
vezércikkek, pamfletek, tanúvallomások,
aztán már csak az új vendégek pincércéduláit
sodorta testük itthagyott helyére az azóta
egyre gyakrabban föltámadó budapesti szél,
elmentek mind, mind, mind,
J. és G. és T. és – – – de hallgassak,
július tonnás tömbjei zuhannak fölöttem egymásra,
más nyár ez: mintha mézes ketrecből látnék
múltra, jövőre, előre, oldalra, hátra,
fizetnem kell,
másodszor ugyanazon a teraszon,
közel a ferencesek templomához,
nevükön se szólíthatom e versben őket,
talán csak ha majd itt leszek harmadszor, utoljára,
fizetnem kell, volt hat vers,
és volt kétszer hat pohár hideg, buborékos ásványvíz,
amit amikor kihozott, még szódának nevezett e világ
felszolgálólánya.

A hold alatt

sírom felett kerek medál
a hold egy szép napon megáll
mondhatjátok hogy kődarab
de az lesz majd a pillanat
mely lezárt szemem nyitja meg
nyárvégi éj lesz langymeleg
és ott állsz majd te bűntelen
és felsegítsz ahogy sosem
kezedbe kapaszkodhatok
ígérem nem leszek halott
és ott állunk a hold alatt
és azt súgom: feloldalak

Út

(Annak az ősz férfinak, P. J.-nek, aki egyszer tüzet kért tőlem,
húszéves fiútól, a Hajós utca sarkán, 1976-ban.
Megköszönte, és ott állt, mozdulatlan parazsával
világítva az éjben, azután is, hogy az Operán túlról
visszanéztem.)

Közömbös adat, meddig jutunk
a keskeny ösvényen, a forrást
emlegetve, mit soha el nem érünk.

Alkonyattól parányi ékkő világít,
de nem a lépteink vigyázza,
csak a kétségbeeséstől ment meg.

Mint delejes testek, gurulunk aztán
visszafelé, ég iránt késve ránduló
szomjúhozással, végre ártatlanul.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben