×

A mi hősünk-e még?

Puskás Öcsi idehaza s a nagyvilágban

N. Pál József

2008 // 12
Aki már tudatos ember s a labdarúgás rajongója volt, 1981. június hatodikának délutánját aligha felejti el. Magyar–angol világbajnoki selejtezőt játszottak a Népstadionban – pár héttel korábban, ha nehezen is, de ugyanitt gyűrtük le a románokat, reménykedtünk tehát –, ám a hetvenezres nézőteret nem a csapatunkkal kapcsolatos várakozás töltötte meg csupán. A találkozót egy Budapest–Vidék öregfiúk-meccs előzte meg ugyanis, amelyen minden, de minden a negyedszázad után magyar pályára, egyáltalán, magyar földre lépett Puskás Ferenc körül forgott azon a napon. Jómagam – az Eötvös-kollégium olimpiatörténeti szemináriumának résztvevőjeként kapott „OTSH-belépőnek” köszönhetően – igen úri helyről, a játékoskijárótól kissé jobbra, a hatodik-hetedik sorból néztem az egészet, s tanúsíthatom, ahogy Puskás a kijáróban megjelent – én nem is láthattam még! –, a szemben lévő nagy lelátó majd felrobbant a hangzavartól. Hosszan zúgott a „Puskás Öcsi, Puskás Öcsi…”, s emlékszem – mert a szememet szinte le sem vettem róla –, amikor kezében egy labdával a gyepre lépett, mintha zavart tétovasággal téblábolt volna néhány pillanatig. Ami ezután történt, az ámulat, a derű s az ünnep kavargása volt egyszerre. Puskás melegített, dekázott, rúgott egy fölső kapufát vagy huszonötről, fűvel-fával fényképezték, a meccsen előre-hátra sprintelt, a labdához szinte simogatva ért, közben dirigált, hadonászott, s beszélt-beszélt a társaihoz rendületlenül. Szerzett három gólt, de aligha ez volt a lényeg. Nem lehetett nem észrevenni, hogy az akkor ötvennégy esztendős, tán mázsányira hízott férfit hogyan kerítette a futball utolérhetetlen varázsa – ismét – a hatalmába egy pillanat alatt. Ami róla s játékáról az emlékezet mélyrétegében élt-élhetett, jelenléte, gesztusai, mozdulatai visszacsempészték azon a délutánon nekünk, valami olyasmit, amit örömként s a reményt megtartó – annak esélyére emlékeztető – szeretetként él át az ember. Meg a hűség fölragyogásaként persze, amit távozása után éppen tőle vitattak el leginkább a hatalmasok. Mert – mondom, néhány méterről láthattam – ez az ember ekkor is, akárcsak hajdanán, minden reakciójával együtt őszinte volt. Állt a díszpáholy jobb sarkában a mérkőzés után, az első sorban, kezdődött a selejtező, szólt a magyar Himnusz, a szemét törölgette, s rázta-rázta vállát a zokogás.

Emlékezhetünk: botladozott, romladozott a magyar futball, legalább másfél évtizede már, de a dicső múlt-félmúlt tudata – az akkori huszonévesekben is – eleven lehetett talán, ám a Mészöly-féle válogatott részsikereinek – az a gárda a világbajnokságra még kijutott! – mindehhez nem sok köze volt. Puskás jelenléte – túl a századközép történelme s a személyes életút önmagában is tragikus és felemelő, titokzatos és legendásító összefonódásán – a valahol elvesztett, de még el nem felejtett remények emlékezetét villanthatta fel rövid időre akkor. Neve a hajdani magyar futball – mint a nemzet önbecsülésének egyetlen záloga – metaforájává vagy szinonimájává lett az idők során, őt emlegetni, csodálni s szeretni azért lehetett, mert aki az emlékét – s az ötvenes évek labdarúgásának emlékét – megfakíthatta volna, egyszerűen nem létezett, sem korábban, sem akkor, később meg pláne nem. A nosztalgia természetének a része ez, ám esetünkben a magyar történelem elősorolható históriai tényein túli – mondhatnám, szimbolikus vagy akár mitologikus – összefüggéseivel súlyosbodhat az egész. Mert nemcsak a honi futball gyorsulva romló állapotának történetéről van szó e „Puskás” szóval előhívható „modellben” s annak tanulságaiban természetesen, hanem arról is, hogy reményeink miért a vigaszokba szökhettek csupán, s hogy e vigaszokat miért hagytuk kikopni a lelkünkből is nemsokára. Hisz úgy tetszett, a legendát a többség nemcsak szerette, de értette is akkor még – milliók által nézett film s (olyan, amilyen) könyv is készült a csapatról, illetve róla azon melegében –, ám amikorra végképp hazajött, minden megváltozott. A fényében sütkérezni sokaknak ugyan jólesett, jobbra-balra hurcolták akkor is, amikor már beteg volt, s még a végső búcsú is oly szívet karcolóan felemásra sikerült. Díszsírhelyet a Bazilikában kapott, ágyútalpon vontatták a koporsót át a fővároson, a róla elnevezett stadion kezdőkörében ravatalozták fel elébb, amely – ne szépítsük – az ürességtől kongott azon a decemberi estén. Ez utóbbi nem a búcsú rendjét kiötlők sara persze, rólunk, mai magyarokról vall inkább az egész – mert képzeljük el, ha Madridban van ez a temetés! –, arról, hogy a legendáinkra, önnön sorsunkra, történelmünkre való érzékenységünk – s a mindezekkeli azonosságra-azonosságtudatra szólító képességünk – csak az 1981-től eltelt negyedszázad alatt is menynyit romlott tovább. Félek, belőlünk nemcsak az öröm s a csoda emlékezete, de már az örömre s a csodára való ráismerés adottsága is nagyrészt kiveszett – s nem a labdarúgásban csupán.

Nekem, ha Borsi-Kálmán Béla – a sporttörténeten jóval túlmutató – könyvét (Az aranycsapat és a kapitánya) nem olvasom el, sosem jut eszembe – legalábbis komolyan nem –, hogy Puskás Ferenc életútjának firtatása a magyar futballhanyatlás kezdetének behatárolására is kiváló alkalom lehet, s még az okok egy részére is rávilágíthat talán. Mert valljuk meg: számunkra – főként, ha nem láthattuk „élőben” a pályán – Puskás nemcsak játékos, nemcsak élmény, de mitológia is lett időközben, lénye egy – 1956-tal lezárult – utólag egységesnek látszó „történelmi tömbhöz” tartozó, azt felülíró „elbeszélés” gyújtópontjaként rögzült bennünk, hisz külhoni – a magyarországival legalább egyenértékű – pályafutásáról hosszú esztendőkig alig tudhattunk pontosan valamit. Az, hogy a „világ legismertebb magyarjává” nem a Kispesten, hanem a Madridban töltött évek, no meg az edzői világjárás emelték őt, nem is jutott el a tudatunkig igazán, Öcsi volt és maradt nekünk, megismételhetetlen tünemény, akár Toldi Miklós alakja, ahogy Arany János felidézte egykor. Vesztes világbajnoki döntő ide vagy oda, az igazi „futballmitológiai” traumát – az elszakadást, a veszteséget! – ilyen értelemben 1956 ősze hozta el nekünk. „Új időszámítás” kezdődött a lelkünk futballt szerető részében is: Puskás eltűnt, az aranycsapat szétesett, s a magyar fociból is eltűnt ekkor valami, mindörökre talán. Valami, aminek racionálisan körülírható, megnevezhető – szakmai? – tartalma nincs is igazán, egy magunkban hordozott, őrzött – s ekkortól magunkba zárt – biztonságtudat vagy annak illúziója lehetett ez inkább, talán hogy – gyötörhet bármilyen hatalom – mégsem vagyunk egyedül. Ahogy a foci vigasz, úgy az a csapat Puskással, a kapitánnyal az élén a hősi lét – itt és most – átélhető formája volt, a bizonyság, hogy bennünket eltaposni nem lehet. A hős – ellentétben a sztárral! – a közösség jobbik része, belőle „kinövő” sűrítménye ugyanis, „egy vele”, s amikor „megmutatja magát”, az őt felnevelő közösségét emeli fel valamiképp. Puskás játékának a pályán – a futball történetében egyedi technikai és stratégiai képességen túl – ez volt a titka lényegében, s valószínűleg ez személyiségének veleje a pályán kívül is. Amikor jól játszott – s az emlékeinkben élő hős (majdnem) mindig jól játszik persze –, ő, a csapat és közönsége egy „felsőbb erőtérben” is összeforrt, hihettük, csak érettünk, a mi örömünkre tündököl, mint ahogy az is „nyilvánvaló” lehetett, száját a pályán a játék, a pályán kívül meg kizárólag a társai s – végső soron – kisebb és nagyobb közössége érdekében, védelmében jártatja csupán. A hatalom tudtával folyt csempészés, a néhanapi gatyaletolás meg a mosdatlan szájú vagánykodás nem számított – utólag meg kiváltképpen nem –, csak a sajgó seb maradt, hisz 1956-ban a mi lelket tartó – s a reményt hétről hétre ígérő – csodánk tűnt el a nagyvilágban.

Hogy a romlás csíráját e tünemény – illetve e tüneménynek önmagához való viszonya, továbbá az egész folyamathoz való viszonyunk – már magában hordta volna, alig hihető tehát, ám Borsi-Kálmán Béla e jelenség természetének lélektani, társadalom- és mentalitástörténeti összefüggéseit – a labdarúgás belső törvényeit is jól ismerve – úgy fejti föl, hogy az, bár a tények elvontságával valószínűleg bizonyíthatatlan, igen meggondolkodtató. A metaforikusan vagy szimbolikusan poentírozó állításokat kedvelve azt mondja – sugallja – ő, hogy a magyar labdarúgás romlásának kezdete nem a világbajnoki döntő 1954. július 4-i elvesztéséhez, hanem valamivel korábbi alkalomhoz, 1954. június 20-a délutánjának akkor fel sem tűnt mozzanatához is köthető akár. Csoportmeccset játszottunk az NSZK ellen azon a napon, csillogott-villogott a csapat (8:3 lett a vége!), igen nagy volt az önbizalom, s a szünetben, a levonuláskor a diadalittas Puskás öntelten „beszólt” a németek darabos mozgású hátvédéjének, Liebrichnek, amit – a magyar kapitány ismételt kérésére – a nyelvünkön jól tudó, erdélyi származású Posipál le is fordított neki: „Mondd meg ennek a favágónak, hogy annyiszor viszem el a labdát a lába között, ahányszor akarom.” Ez a történet is folklorizálódott persze, de ettől még alighanem igaz (soha senki sem tagadta a lényegét), tény, hogy a második félidőben a (szóban is!) megalázott Liebrich egyfolytában a magyar tízesre vadászott, és sikerült is alaposan lerúgnia vagy tizenöt perc után. Puskás harcképtelen lett – sérülésének igazi természetét máig homály fedi! –, napokig lépni sem nagyon tudott, s a következő két, drámaivá, egyben legendássá vált mérkőzést – Brazília és Uruguay ellen – a csapat nélküle nyerte meg. Ám a csak formaságnak tetsző döntő előtt – igen valószínű, hogy nem teljesen egészségesen! – játékra jelentkezett, pályára is lépett természetesen (aligha merte volna kihagyni akárki is!), s a meccset immár vele veszítettük el – jókora vitaalkalmat hagyva az utókorra. Jómagam – leírni is megpróbáltam már – ezt a (magyar) futballtörténeti katasztrófát mindent felülíró egyetlen okra képtelen vagyok visszavezetni, ám a Borsi-Kálmán Béla által kimerevített s részletesen analizált pillanat – históriai és labdarúgás-lélektani – összetevőit, lehetséges következményeit hadd vegyem komolyan, mert megéri talán.

Ő – könyvének más pontján is – amellett érvel, hogy egy-egy jókor (tudniillik éppen hogy rosszkor!) elejtett megjegyzés vagy gesztus a rendkívül hierarchikus, egyedi szokások, lélektani törvények szerint működő futballközegben – ha „termékeny” talajra hullik – életsorsokat határozhat meg, tehet tönkre visszavonhatatlanul, mégpedig úgy, hogy utólag – s „kívülről” – tettenérhetetlennek, sőt „érthetetlennek” tűnik az egész. Esetünkben ez annyit tesz, hogy Puskás „kivagyi beszólása” s annak kíméletlen megtorlása szinte törvényszerű volt akkor, s – egymásra épülve, egymással „hajszálereken” összefonódva – törvényszerű lett az összes, pszichológiai, magatartásbéli következménye is, mind a játékosra, mind a csapatra, mind a vezetőségre nézvést, el egészen a csatársor vitatható összeállításáig s az utolsó mérkőzés alakulásának lélektanáig. Mert Puskás nem játszott rosszul a döntőn – illetve nem rosszabbul, mint mások –, ez igaz (két gólt rúgott, az egyiket nem adta meg a bíró), ám – s nemcsak játékának, de mindenkori kivételes-kivételezett jelenlétének a velejét épp ez adja-adhatja, értetheti meg – akkor és ott nem volt vezéregyéniség, nem volt – nem lehetett! – a kapitány egyértelműen. Nem a játékával, hanem a jelenlétével nem, s ennek csapatlélektani összefüggései, következményei lettek az igazán lényegesek. Mondom, a negyed- és az elődöntőn – az előző világbajnokság első s második helyezettjét! – nélküle is verte a csapat, de – talán?! – mégsem a „mit keres itt közöttünk” gyanakvása, rossz érzése lehetett a meghatározó, hanem az (hisz ne legyen kétségünk, társai pontosan tudták, érzékelték, hogy „Öcsi” nem egészséges, hogy fáj, sajog a lába, ha esetleg mást mondtak később, akkor is!), hogy mit keres itt sérülten közöttünk. Legalábbis a gyors német egyenlítés után – amikor semmi, de semmi sem sikerült! – ez többek fejében megfordulhatott. Lehet, ahogy korábban megnyugtató, biztonságot adó, most – a váratlan „tudás”, tapasztalat s a felnövő riadalom (akár veszíthetünk is?) szorításában – inkább nyugtalanító vagy idegesítő lett a jelenléte, a jelenlétének formája? Éppen mert most nem vitathatatlan kapitányként volt jelen? Körmönfontan, de pontosabban: Puskás nemcsak érezte, hogy fáj a lába (képtelen nagy erővel rúgni, s ezen helyzetek mennek el stb.), tudta, hogy társai is tudják, érzik ezt, s még azzal is tisztában volt, hogy ők (a társak) tudják, hogy ő (Puskás) is tudja, hogy ők tudják. Ha ez igaz, állítom, e – nemcsak játékosként, de lélektani fenoménként is – zseniális ember életében tán először – élete legfontosabb meccsén! – a múló idővel egyre növekvő szorongás közepette játszhatott (mondják, szidták társai, s most némán tűrte az egészet!), de aligha csupán a lába miatt. Ami már ifjan vezéregyéniséggé emelte, s ami lénye s játéka sűrítményét adta addig, a felszabadult öröm s az öröm átadásának képessége, a „velünk egylényegű” hős nyújtotta biztonságtudat, a mindent megfellebbező autoritás, a tekintély sugárzása – nos, pontosan ez hiányzott Puskásból s játékából azon az esős napon. Amit – ha meggondoljuk – Liebrich talpa zúzott széjjel, s amit a mi hősünk meggondolatlan – mégis valahol törvényszerű – „beszólása” hívott elő akkor.

A világért sem állítanám, hogy a világbajnokság elvesztésének – s a magyar labdarúgás hanyatlása kezdetének – az első számú oka Puskás fékezhetetlen nyelve volt (én továbbra is a lélektani okok „összetettségéhez” ragaszkodom), de amit Borsi-Kálmán Béla a jelenség, az alkat (magyar) mentalitástörténeti determináltságának lehetőségéről ír, igyekszem megfontolni mégis. Ez arról szól, hogy Puskás, illetve az aranycsapat – egyáltalán, a labdarúgás – az 1918–20-ban elakadt, majd 1945 után végképp lehetetlenné vált – a nemesi s a polgári életértékeket szervesen összeillesztő – magyarországi polgárosodás történelmi-társadalomtörténeti kompenzációs terepe volt a szimbolikus térben (tudniillik a pályán), egy megvert, megnyomorított, önbecsülésében porig alázott nemzet emelhette fel a fejét általa, ha erről így nem gondolkoztak a játékosok, akkor is. Ennek a „modellnek” Puskás a virtuális „csúcsa” s lélektani szimbóluma volt valamiképp, s hogy az volt, Borsi-Kálmán szerint épp a spanyolországi s az utána következő esztendők bizonyították fényesen, amikor jó ösztönnel építve tovább „hazai” önmagát – méltán és törvényszerűen – valóságos idollá, a legismertebb – s mindenütt rajongva szeretett – magyarrá lett a nagyvilágban. Az a bizonyos „nagyszájúság” ennek a „csúcsnak”, a kapitányi szerepnek, e modellnek szükségszerű tartozéka volt Rákosi Mátyás Magyarországán, valamiféle „kompenzáció” vagy „álarc” esetleg, annak minden mozzanatával együtt. Hogy miként tudta Puskás ezt az „arcot” a játék tökélyéért, öröméért a cselekvő szeretet jegyében mozgósítani szinte mindig, alighanem személyiségének titka marad, de hogy ennek az „arcnak” az árnyoldala is szintén szükségszerűen létezett, aligha tagadható. 1954. június 20-án a győzelemittas, önbizalommal teli, lehetetlent nem ismerő játékos az „arcának” ezt a felét mutatta meg, s ez a – történelmi megvertségtudatot is öntudatlanul „kompenzáló” – mámorosan hetyke magatartás lett az ő – s ebben az értelmezésben kissé a magyar labdarúgás? – végzete. Kiderült: amit Abonyban vagy a kispesti pályán megtehetett, azt a – szintén történelmi megvertséggel, sőt, akkor (kilenc évvel Hitler után!) inkább megvetéssel sújtott! – német nemzet fiával szemben nem tehette (volna) meg. A csillogás s az esendőség együtt, karöltve járt tehát, mintha a csoda, ami vigaszt jelentett, nemcsak a diadal közeli hitét, de a bukással a lassú „elkárhozás” kockázatát is magában hordozta volna, akár önnön csődjét az az idő s az a rend, ami Puskás „Öcsit” meg az aranycsapatot is földajkálta egykor.

Akkor, ott, 1954 nyarán megtört valami, s hiszem, nemcsak a magyar futballban, de Puskás Ferencben is. Majd két esztendeig veretlenek voltunk még ugyan, de a tűz lohadni látszott, a legyőzhetetlenség mítosza is szétesett, s mindaz, ami történt, feldolgozhatatlannak bizonyult, a hős szívében is akár. Bizonyosan van „érzés”, körülmény, lélekben rekedt fájdalom, amiről Puskás sohasem beszélt, mert erre képtelen volt, s ez úgy lehet igaz, miként az – a hozzátartozókat megszólító Szöllősi György szeretetben fogant, de tényanyagában is gazdag könyve idézi fel –, hogy szerették őt bár megannyian, olyan közeli barátja, akinek a lelkét igazán kiöntötte-kiönthette volna, nem akadt soha. Tény, hogy a hős 1954 nyara után hébe-hóba „sztárkodni” is kezdett, kilók ragadtak rá, kicsit több kolbászos lecsó s fröccs is lecsúszott talán, a nézőtéri sértésekre („világbajnok, világbajnok…” – kántálták néha gúnyosan) hol mosdatlan szóval, hol gatyaletolással válaszolt, de vélem, ott „belül” az egész história nagyon fájt neki, amíg csak emlékezhetett rá. Ezt az 1954–1956 közötti időt az emlékezet a korábbi évekkel egybemosta persze, no meg labdarúgásunk súlyos megroggyanásáról is botorság lett volna beszélni még (új tehetségek – Tichy, Fenyvesi, Mátrai s a többiek – jöttek sorra, látványos meccsek voltak, a világ a magyarról mint a legjobb csapatról beszélt, s élt az illúzió is, hogy legközelebb talán…), a hajszálrepedések csak később szélesedtek ki. Volt, hogy gyengén, volt – mint a számára magyar válogatott mezben az utolsó, 1956. október 14-i bécsi mérkőzésen például –, hogy zseniálisan játszott, de – akár Kocsis, Czibor vagy a többiek – még itt volt ő nekünk, s hogy eltűnik, aligha volt elképzelhető. Aztán mégis eltűnt, nem láthattuk huszonöt esztendeig, a csapat is szétesett, s ezzel nemcsak eme – főként Puskás nevéhez kötött – csodás játék adta öröm, báj, humor, remény s zsenialitás hétről hétre várt-várható varázsígérete tűnt el, nélküle, e később mércének, „hősinek” bizonyult futballkorszak első számú hőse nélkül új fejezet kezdődött a magyar labdarúgásban is, visszavonhatatlanul. A hiány, a szívet karcoló hiány, a legenda meg az újabb csodára várás maradt utána csupán.

Ha Puskás Ferenc 1957 tavaszán az itthonról – gyalázkodó újságcikkekkel is – gerjesztett félelmét legyűrve hazatér, meglehet, pályafutása valóban kurta lesz, a játékát, személyét körülölelő szeretet elmaszatolódik, s a legendája sem nő fel így, s nem lombosodik tovább. Mert önmagával mint vitathatatlan tekintélyű kapitánnyal azonos csak alighanem az ötvenes esztendők Magyarországának körülményei közepette lehetett ő, a még „működőképes” – sőt törvényszerűen kialakult, tovább élt! – hősi létnek a maradékát előbb tűzzel-vassal, később furfanggal-manipulációval irtó-semlegesítő kádári rend már nem kedvezett volna neki. Tudta-e Puskás, hogy igazi „tere” játékosként – hisz a benne összesűrűsödött példára mint vigaszra egy tökéletes elnyomatottságban élt nemzetnek volt szüksége leginkább! – csak Rákosi Mátyásnak a futballt önnön fényezésére is használó országlásának a „levegője” lehetett idehaza, nem fontos ma már, de egy rejtélyes s nem kevésbé beszédes személyiség-lélektani kérdéscsoport – ezzel kapcsolatosan – reánk maradt azért. Tény, hogy ez az ember – ellentétben a vele egy időben távozott Cziborral például – az 1956 előtti esztendőkről egyértelműen elmarasztaló szót nem ejtett ki a száján. Nemcsak a hazájáról nem mondott rosszat soha – ez nagyon helyénvaló volt –, de a rendszerről s vezéreiről sem igazán, akkor sem, amikor – mondjuk, 1990 után – ezt nyugodtan megtehette volna Magyarországon. Még a klubok 1949–50-es durva átszervezését firtató kérdésre is csak ennyit mondott: nem volt probléma, tudomásul vettük, hogy erre megy a világ. Biztos, hogy – ez esetben – a játék lehetőségén kívül semmi másra nem vágyó Puskás az akkori véleményét rekonstruálta hűen, de hogy Farkas Mihályról („Misi bácsiról”) a kilencvenes években is – még egészségesen! – csak mint „nagyon rendes emberről” volt hajlandó beszélni, meghökkentő, legalábbis meggondolkoztató lehet. Pedig éles eszű volt már fiatalon, nem járt csukott szemmel, a róla kerengő történetek egyikének-másikának tanúsága szerint nagyon is tudta, hol él ő. Aztán meg a kitelepítési vagy más, „kényes” ügyekben előbb – az 1950-ben az ÁVH börtönében agyonvert (vajon mennyit tudott erről Puskás pontosan?) – Ries István igazságügy-miniszternél, később Farkas Mihálynál többször „közbenjárni” kényszerült, ám viszonyát az akkori időhöz nem kozmetikázta utólag. „Minket az a rendszer valósággal a tenyerén hordott, számunkra felhőtlenek voltak azok az esztendők. […] lépten-nyomon éreztük a megbecsülést mind a szurkolók, mind a vezetők oldaláról”, mondta Zsolt Róbert könyvében például már a rendszerforduló idején, s hiszem, hogy véleményét később sem módosította vagy módosította volna soha.

Az ember effajta hűsége, állhatatossága persze a tiszteletre s a hitetlenkedésre egyként alkalmat adhat, ám e személyiség mélyrétegéről valló magatartás póztalan őszintesége, ugyanakkor zavarba ejtő „összetettsége” titokzatosnak is tetszhet akár. Mert miként lehetséges, hogy ilyen, a – nemcsak a maga „szimbolikus terében” előforduló – szituációk felismerésében s uralásának képességében páratlanul intelligens s majd minden gesztusával szeretetet sugárzó lélek ama véres korszakról szinte csak az elismerés hangján beszélt utólag is? Vajon a „ne ítélj, hogy ne ítéltess” bölcsessége vagy az „én csak jót kaptam akkor” csőlátása volt itt a lényegesebb? A saját „tapasztalat” mindenekfelettiségének esendőségére, sőt a diktatúra igazolásának bárgyúságára százezrek adnak példát napjainkban is, ez tudható, de úgy vélem, Puskás Ferenc „története” – múlt- vagy „történelemszemlélete”, ha tetszik – másról tanúskodik. Az, hogy őt – gyakran mondogatta – a politika sohasem érdekelte, igaz lehet, de aligha valamiféle óvatoskodás, finynyásság vagy „csak élni akaró együgyűség” miatt. Puskás ugyanis, miközben nyakig benne élt, „felette járt” az egésznek, úgy volt egy korszak szerves része, hogy „levegője” mégsem befolyásolta, „fertőzte meg” őt, így sem a politika látványos támogatójává, sem görcsös „ellenzékivé” nem vált, nem kényszerült válni egy pillanatra sem. Miként – a japán önvédelmi sportok „titkának” magyarázatára született e példa – a ráesett hótömeg alatt meghajló, azt mintegy „lecsúsztató” s az eredeti helyzetébe rögtön visszaugró fenyőág, úgy „viselkedett”. A magyar ötvenes évek lélekben leginkább szabad „közszereplője” az aranycsapat kapitánya lehetett, az állapotokról való véleménye a maga – Borsi-Kálmán Béláé a fordulat – „fejedelmi humorában” bújt meg alighanem. Egy szovjet újságírónak a magas színvonalú sport s a pártmunka összeegyeztethetőségét firtató kérdését hallván, így szólt a tolmácshoz: „Mondd meg ennek a seggfejnek, nem tudok válaszolni a kérdésre: államtitok…”. Lássuk be: aki így beszélt, annak nemcsak a debatteri készsége s a méltósága működött tökéletesen, valóban felette járt az egésznek, s tudta, hogy a szurkolók szeretete s a szeretet átadásának képessége mindig tisztának őrzi meg őt. E magatartásnak természetesen a „megmaradás” parancsa is része volt, mégpedig az akkor gyakorolható legmagasabb szinten talán, hisz Puskás nemcsak játékával, de gesztusaival, kivételezett helyzetéből fakadt kapcsolataival is élni, értelmesen megmaradni segített valamiképp. Tudta – öntudatlanul akár –, hogy reá a futballon kívül valami nagyobb dolog is bízatott, ha volt, aki a jézusi „ne féljetek” tartását sugározta ama korban, az ő volt bizonyosan, meg a mindennapokban kevésbé harsány ökölvívó, Papp László még talán. Valóban „mesebeli” fiú volt nekünk, s hús-vér evilági lény mégis, hibáktól sem mentesen. Ezért lehetett tüneményként csodálni s ugyanakkor tökéletesen azonosulni vele, akárcsak – Szegő András írta róla – Papp Lászlóval is. Az ilyen ember – ha „küldetése” kívánja – szinte „bármit” megtehet, érinthetetlen marad. Diktátorokkal (Rákosival, Farkas Mihállyal vagy Franco tábornokkal) is parolázhat, ha ez kell éppen, hisz a hozzájuk való viszonya nem morális – ha tetszik, nem a szeretem-nem szeretem – dimenzióban mozog. Amikor Puskás „rendes embernek” nevezte Farkast, csak praktikusan gondolkozott, hisz bár nem gyűlölte, aligha szerette, inkább jól használta a politikust, illetve a neki – a kapitánynak – jutott helyzet megkerülhetetlen adottságait. Így lehetett a kor magyar valóságával is, tartása – sugárzó szeretete – hazájához, a rá reménnyel néző embertársaihoz fűzte őt, lélekben szabad s tiszta csak ekként maradhatott. S éppen ezért volt képes talpra állni, egyszerre szeretni s szeretve lenni olyan gyorsan a számára kezdetben vadidegen környezetben is!

Igen, szeretni s szeretve lenni szétszálazhatatlanul, ami talán e játék – s az élet – legfontosabb misztériuma, hisz az ő egyéniségének, hatásának ez volt a titka mindenekelőtt. Amikor Bernabeu, a Real Madrid elnöke a Di Stefano s Puskás közötti különbséget firtató kérdésre ilyenformán válaszolt: „Alfredót egész Spanyolország mélységesen tiszteli, Puskást egész Spanyolország szívből szereti”, valószínűleg hajszálpontosan fogalmazott. S az is igaz lehet, hogy amikor az elnök nem a – még alig bizonyított – játékost, hanem az őt mindenáron mellőzni akaró mérges argentin edzőt küldte el végül, tudta, mit és miért csinál. Tudta, hogy ez a hetek alatt tizenhat kilót fogyott, a nyelvet s a helyi szokásokat alázatos gyorsasággal tanuló magyar nemcsak játéktudásában egyedi: személyisége olyan kovásza lehet a csapatnak, a Real „nagyobb családjának” s általában a spanyol embereknek is, amilyen senki más. Mert az új kedvenc nemcsak a világhíres klub történetének egyik legnagyobb s legsikeresebb labdarúgója, hanem a gárda emlékezetének, élő tradíciójának is kitörölhetetlen része, mondhatnám, ennek a Real nevezetű monumentális „kupolának” a mozdíthatatlan „záróköve” lett s maradt mindörökre. Aki látta a halálát követő Real Madrid-mérkőzés előtti rövid emlékezés felvételét, tudhatja, mire gondolok. Raul s Casillas tekintete, meg a többi, egymás vállát átkaroló – jó részben nem spanyol születésű – játékosé, a zsúfolt stadion csendje, a legendás pillanatokat felidéző képek a kivetítőn, meg az a halk gordonkaszó közben. Abban a néhány percben majd százezer ember lelkét ugyanaz járta át, ez bizonyos, azokét is, akik Puskást a pályán nem látták játszani soha, de a tisztelet s a tradíció parancsa bennük él, s érzik, tudják, hogy ők is egyek vele. Egy családias mitológia logikája ez, egy közösség biztonságot jelentő s nemzedékről nemzedékre hagyományozott erkölcsi talpköve, a hűség összetartó ereje, ami az ilyen – akár a búcsú adta – kegyelmi pillanatban torkot szorító erővel mutathatja meg magát, így távozásával is azt szolgálja a hős, amiért élt, küldetett. Bizony, a spanyolok ezt értették meg – s értik! – hibátlanul, s ezt a Föld számos pontján mások is, ahol Puskás Ferenc – vagy a híre, legendája csupán – egyszer igazán „megjelent”. Neve az öröm, a nagylelkűség, a szeretet szinonimájává lett, amerre járt, s ez az, ami – a nagyvilág tudatában – az ő pózok nélkül vállalt magyarságával is mindig nyíltan összeforrt. A „világ legismertebb magyarja” titulusnak – túl a labdarúgás népszerűségén – voltaképpen ennyi titka van, s ez a „cím” a mai magyaroknak is kitüntetésszámba mehetne tán, hisz nincs tudós, költő, zenész, aki „jó hírünket” – nem az egyetemeken meg az akadémiákon persze – ily széles körben, ily megejtő átélhetőséggel s ily „ragadósan” terjesztette volna el. Ahol emlegetik, derű s melegség önti el a szíveket, s erre nagyon kevesen – mondhatnám, csak a „beavatott”, a szeretet parancsáról a jelenlétükkel tanúságot tett emberek – képesek.

Hogy történt ez, megfejthetetlen marad alighanem. A pillanat „felhajtóereje” (1956 után vagyunk, amikor a világban – lelkiismeret-furdalásból is? – általában örömmel fogadták, segítették a magyarokat!), Östreicher Emil kitartása, az alkalmazkodó ösztönt a szituációk uralásának képességével csalhatatlanul vegyítő alkati adottság vagy a magyar és a spanyol társadalomszerkezet változásainak hasonlósága – tehát mindaz, amit Borsi-Kálmán Béla elősorol – mind-mind része lehet ennek, miként a labdarúgás ama törvénye is, miszerint – zseniális képességek ide vagy oda – egy játékos igazán naggyá csak más nagy játékosok között lehet. Szó, mi szó, Puskás a világ akkor tán legjobb csapatából (az 1956 előtti Honvédból vagy a magyar válogatottból) a világ akkor tán legjobb csapatába (az 1956 utáni Real Madridba) került, itt is, ott is zsenik vették körül, s itt is, ott is az élre került. Emitt demonstratív módon, amott – a készen kapott hierarchia rendjét, Di Stefano „elsőségét” meg nem kérdőjelezve egy pillanatra sem! – szinte „észrevétlenül”. Mondhatjuk, hogy a „farkastörvényeket” – és saját érdekeit – felismerve az új módihoz „illeszkedett” (évekig nem ivott alkoholt, „egészségesen” étkezett, s meglehet – spanyolul – kevesebbet s kevésbé cifrán káromkodott), vagy hogy szellemes játéka a latinos stílust szerencsésen egészítette ki, emelte meg („nagy hasznára vált a csapatnak”), ezért fogadták el villámgyorsan társai s a szurkolók. Említhetjük – ahogy Szöllősi György teszi –, hogy borotvaéles esze lévén, a megszerzett – nemcsak a futball körébe tartozó – ismereteket, tapasztalatokat mindig remekül „csoportosította” s használta fel, nyilván már Madridban is, de válasznak mindez nem elég. Nem a három BEK- s a Világkupa-győzelem, a spanyol bajnoki s gólkirályi címek, s a világhír indokául nem elég, hanem annak magyarázatául nem, ami a hozzá hasonlatos személyiségek „legmélyebb részeként” a Teremtő gondoskodásának jele, ugyanakkor teremtmény voltunk örök titka marad. Egy dolog bizonyos: olyan ember, aki a maga felfokozott – sőt, harsogóan demonstratív – individualitását úgy tudta a levegővétel természetességével a közössége érdekében s a közössége örömére mozgósítani, mint Puskás Ferenc, a labdarúgópályák környékén rajta kívül aligha született. S ehhez ő mindent – egyedi tehetséget, a játék szeretetét, a folytonos gyakorláshoz való kedvet, jellemet, a hűségre s az önzetlen szeretetre való képességet – megkapott, s ezzel az adománnyal szinte egész életében tökéletesen sáfárkodott, anélkül, hogy „eltervezetten” tette volna pillanatra is. Ezért lett a „szeretet embere” ő, akihez fogható – Marszellosz Mimisz athéni étteremtulajdonos Szöllősi Györgynek mondta így – „nem lesz még egy a következő háromszázezer évben”. S – térjünk vissza a földre – ezért történhetett, hogy azok a mozdulatai a pályán s gesztusai, szavai, tettei a pályán kívül, melyekkel önmagát – saját individuumát – „fogalmazta”, mutatta meg, a társait, a kisebb-nagyobb közösségét „kiszolgáló”, neki örömet szerző, benne mintegy feloldódó mozdulatok, gesztusok, szavak, tettek is voltak egy időben. Puskás semmifajta – se öltözőbeli, se politikai – rögzült rendet, hierarchiát nem akart átformálni soha (tudta, ez lehetetlen vagy szükségtelen), a körülményeket, a közeget adottságként fogadta el, s úgy alkalmazkodott, hogy – valóságosan vagy szimbolikusan – hamar az élére, legalábbis – Spanyolországban – annak első vonalába került. Ösztönösen átlátta, használta – manipulálta is! – e hierarchiákat, mikor hogyan kellett, s életet, örömöt, szeretetet vitt, „csempészett” oda, ahol élet- és örömellenesség vagy a szeretet törvényének megcsúfolása uralkodott. Szinte „észrevétlenül” tette ezt, így játékával s emberi jelenlétével – mondtam már – mindig élni segített. Amikor – az ötvenes évek Magyarországán – öröm csak a futballpálya környékén jutott az embereknek, akkor is, s amikor – gyalázottan, számkivetetten – Öcsiből Panchóvá lett, akkor is, s amikor „intézkedéssel” vagy akár pénzzel sose látott magyarokat kellett szárnya alá vennie, segítenie valahol a nagyvilágban, akkor is.

Ha innen nézem e történetet – s ennyiben némiképp vitáznék Borsi-Kálmán Bélával –, akkor az „1956 előtti” s az „1956 utáni” Puskás közti „kontrasztot” nem látom oly lényegesnek. „Más ember lett” Spanyolországban a felesége szerint, ez igaz, ám e „fordulat” érzékelésének természetesen kemény egzisztenciális – a menekülés gyötrelme, a majd kétesztendei létbizonytalanság, a korábban inkább bohém ember odaadó fegyelmezettsége – s lélektani okai is lehetnek. Hogy Madridban élve lett „vérbeli profi” szemléletű – valóságos mintát adó – játékossá, ezt is elfogadom, bár a futball szeretetére, az alázatra, a folytonos győzni akarásra nézvést szerintem „profi” volt már Magyarországon is, az 1954 nyári lélekrendítő „katasztrófáig” egészen bizonyosan. Sokkal fegyelmezettebb életet élt új hazájában, mint 1956 előtt, ez aligha vitatható, de hogy magatartásának, hozzáállásának „új” – akár látványosnak tetszhető – elemei a „felszínen” történt változások voltak csupán, ezt mégis állítani merem. Túl a harmincon, családosan, nyelvtudás nélkül, a reá szabott élet parancsát s a reá váró szerep követelményeit ekkor is tökéletesen ismerte fel, de hogy az új keretet a lelkéből fakadt tartalommal ismét képes volt megtölteni, az ő alkata s jelleme ifjan rögzült – ajándékként kapott? – minőségének volt köszönhető, személyiségének mélyrétegét nem kellett ehhez megváltoztatnia. Mert „iránytűjét” sértetlenül őrizte meg, éppen a „lényeget” nem vétette el, s ezért a – látszólag nagymértékű – változás vagy „alkalmazkodás” sem esett nehezére soha. Csak így történhetett, hogy e hadarva beszélő, nagyon lezsernek látszó ember a „nulláról indulva” négy-öt nyelvet elég gyorsan megtanult (még az arabbal is törte magát, túl az ötvenen), s hogy úgy lett szeretve elfogadott „spanyollá” vagy „göröggé” éppen, hogy – a közege által természetesnek vett! – magyarsága is mindig makulátlan maradt. Összetéveszthetetlen egyediségének sajátos feloldódó, a helyzetekkel való azonosulási képessége volt a fundamentuma akkor is, amikor a helyzet parancsa – Magyarországon, Spanyolországban s bárhol a világban – mást és mást követelt. A futballjáték „nyelve” s varázsa persze „nemzetközi”, ez is segítette őt, de személyiségnek ennél talán lényegesebb – további magyarázatot, boncolgatást nem tűrő – titka is volt. Ha a világ valaha élt egyik legnagyobb játékosáról ilyen sokan vallják, hogy embernek még nagyszerűbb volt, mint futballistának, ez azt jelenti: ha valaki, akkor Puskás tudta – illetve ekként cselekedett! –, hogy Isten gyermekei vagyunk, a tanúságtétel feladatával, itt a földön, a „csoda művelőiként” s esendő lényekként egyaránt. S ebben semmi különbség nem volt Magyarország s Spanyolország hőse között!

A különbség a mi lelkünkben volt inkább, no meg a korhoz való viszonyunkban, amit az idő 1956 előtt és után bennünk idehaza fölnevelt. Mert amíg Rákosi Mátyás országában értettük a példát, s együtt éltünk vele, általa, addig a kádári rend épp e példára való mélyebb érzékenységünket züllesztette szét. Emlékezete s a hős legendája élt persze továbbra is, ám a múló idővel egyre halványodott, s éppen a lényegesebb tartalmát veszítette el. 1981 júniusában, amikor Puskás a Népstadionban megjelent, az egykori fenoménnek tisztelegtünk csupán, a szeretet lángját labdarúgásunk már-már kiteljesedett nyomorúsága, illetve a nagyság még élő emlékezete s a hiány szülte csodavárás lobbantotta fel. Azt, hogy nemcsak a futball históriájának, de – a külhonban töltött esztendőkkel együtt – a magyar történelem huszadik századának is egy megkerülhetetlen része „jött haza”, nemigen fogtuk fel, hisz történelmünk s annak – akár a szikár tényeken túlmutató etikai, metafizikai – tanulsága addigra jórészt elveszett. Ott a stadionban minden mozdulata ünnepszámba ment, ezrek vártak egy-egy kézjegyére órákig, de tudom, sok-sok – állítólag a labdarúgást szerető – polgártársunk a hazáját cserbenhagyó „disszidenst” látta benne továbbra is, aki jó dolgában nemcsak az anyanyelvét, de még tán a londoni 6:3-at is elfeledte. Puskás hol lelkes, hol óvatoskodó, hol „felemás” fogadtatása nemcsak elhaló (futball)reményeinkről, de az önmagunkról való gondolkodás zavarairól is tanúskodott, s a helyzet romlott tovább. Amikor – a rendszerváltozásnak is nevezett fordulat után – végleg hazatért, nem csupán labdarúgásunk hevert romokban, de emlékezetünk, értékfelismerő s értékóvó képességünk is jóvátehetetlenül összekuszálódott. Arra, hogy mit jelentett ő valaha – s hogy mit jelentett az a magyar futball nekünk –, csak a hajlottabb korúak emlékeztek igazán, a labdarúgás környékén élőket pedig – tisztelet a kivételeknek – a fertőzött viszonyok fönntartásának „parancsa” s a gyors pénzszerzés szándéka ragadta el. Puskás jelenléte e közegben – illetve ahogy e közeg mint valami mutatós cégért „viselte” őt – hol stílusidegennek, hol mosolyogtatónak hatott. Nemegyszer – ügyetlenségből, tapintatlanságból, nyerészkedésből (lásd szövetségi kapitányi kinevezését, a betegen is elvégeztetett kezdőrúgásokat vagy az ízléstelen vitákat a gyógyíttatására járó összegen) – meg is alázták talán, ami természetesen nem neki ártott, hisz rólunk, mai magyarokról szólt megint csak az egész. Az ő műve készen, küldetése itt a földön ekkorra már befejezetten állt, néha rezignáltan, néha viccelődve, néha megbocsátó mosollyal nézett körül, de az ember már nemigen, csak példája lett volna képes segíteni, ha lett volna fogékonyság arra, amit e név (is) jelentett egykoron. Aligha véletlen – ám vigasztaló –, hogy e példa mélyebb értelmét az az „ártatlan”, az aranycsapat emlékezetével, örökségével meg e játék eredendő céljával mégis – vagy éppen ezért? – „párbeszédre” képes huszonéves ember, Szöllősi György értette meg s – könyve a bizonyíték – adta tovább a leghívebben ekkor, akihez Puskás – s családja is! – oly szeretettel ragaszkodott.

Ez annyit tesz, hogy a játéknak az a felfogása, az értékekhez, egyáltalán, az élethez való ama viszony, amit ő képviselt, egy „régebbi kor” terméke ugyan, de életképes hagyaték is egyben, ha a világ – nemcsak a sportban! – mást sugall, s másra kényszerít bennünket manapság, akkor is. Puskás, amikor hazatért, nemcsak az idővel fakuló emlékképeket, de a nagyvilágban való – s jó hírünket keltő – tündöklése nyomán a nevével összetapadt alkotó szeretetet, illetve ennek igényét, lehetőségét is „hazahozta” nekünk, s mi ezt nem akarjuk igazán felfogni, azóta sem. Nyakra-főre kitüntették, ez rendben van, de nem protokollfiguraként kellett volna ide-oda cipelgetni őt, hanem hallgatni ama példa sugallta „valamire”, ami az értelmes cselekvésre sarkalló ön- s helyzetismeretet s egyben a közösség önbecsülését ébresztheti fel. Ami a tradícióval való együttlélegzés is persze, s ennek a 6:3 éppúgy része, mint a Puskást is átjáró, benne is nyomot hagyó berni kétségbeesés, a nagyság emlékezete éppúgy, mint a – meglehet – e nagysággal szinte egy időben indult romlásfolyamat kíméletlen megállításának az igénye, képessége. S aztán a végeznivaló felismerése is természetesen. Szóval mindaz, ami nélkül még Puskás Ferenc is csak egy ismerősen csengő név lesz hamarosan, amin sem a díszsírhely, sem az okos könyvek, sem a stadion- s az utcaelnevezések nem segítenek. Ami nélkül nemcsak foci, de szerethető ország, haza sem lesz itt soha.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben