„Láttam egy kertet Tivoliban (...)
gazda és vendég elkerüli
valami emlék keserüli”
(Babits, 1917)
Szikrákat fújtál, hol az az árny?
Évtizedek? (fél élet talán);
balzsamot, selymet – mire? kire?
Vendég vagy, eltűnsz a semmibe.
Ravaszul vártad, még mielőtt
önzések szívták volna erőd
s velődet is ki, ölelve itt:
vártad, hogy hátha megtart a hit.
Vétkeid kővé, szívügyeid
magányos kertté váltak, amíg
(emlékezetben hánytorgatod)
voltál te gyámolt. Vagy elhagyott.
Sűrű esőben, fényben, ha van,
látom a kerted Tivoliban...
Behordtál mindent, magvaidat
szélnek eresztve. Jöhet a fagy.
Herceg, ha nemcsak tél jön
(Babits-reminiszcenciák)
Mikor már meglepetés nem jöhet:
rejtett formák, arányok, tévhitek
helyett csak berozsdásodott ideg-
rendszer; négy évszak helyett csak hideg,
hószállingózás – olvadás sehol,
csak csontra vetkőzött világbokor
(vak-ló-halál véletlent nem okol!) –
aszott, fekete dióbél – mit ér?
örök sírboltja fagyott dogmahéj;
kétely nélkül a szenvedély nem él.
Törmelék, torzó; torzsa, morzsa csak;
eljutni még – hová?! – úgyis becsap
tér és idő. Kedved s cipőd vacak;
Sajó se jó, Hacsek se jó! –
Hacsak…?!
