×

A diák utolsó története

regényrészlet 2.

Kolozsvári Papp László

2008 // 11
2.

A város tele volt szórakozással. Tibor emlékezett még azokra a kék lánggal égő betűkre, amik annak örömére és tiszteletére gyulladtak ki a Főtéren, a Mátyás-szobor előtt, hogy bevezették Kolozsvárra a földgázt. De hát milyen gyönyörűség volt szombatonként kimenni a Mihály-parkba. Ha esett hajnalban, ami oly gyakori Kolozsváron, a Sétatér porondja még nedves volt az árnyékban, szemnek ízletes pocsolyák húzódtak meg zöldesen a mélyebb részeken. Az esővíz már lefutott a két párhuzamos árokban, csak vékony ezüstös vízér vezetett végig a Sétatéren, mint két kottavonal, mely hiába várja a másik hármat.

A Mihály-parkban már nem nyitott ki az uszoda. Rabló-pandúrt játszottak, s Tibornak nem jutott eszébe, hogy ösztöneikben voltaképpen a számháború él tovább, amiről a Magyar Cserkészben olvasott – a lapot végül csak tíz nap múlva adta vissza Ottónak. Vagy Fábián Gyula regénye, melynek csúcspontján szám­háborút vívnak.

De lehetett kirándulni a Szent János kúthoz, vagy egyszerűen csak a Gáthoz, a Hójába, a Bácsi Torokba. A két városerdőhöz hozzátartoztak a Kolozsvárról Hunyad felé kirobogó vagy onnan érkező vonatok. Kolozsváron nem ágazik el a vasút, a sínek mentén túrázni egyszerűvé és boldogítóvá teszi az életet! S mint mindenki, Tibor is bevárta a sínek melletti ösvényen állva a feléje robogó 142-est. Égig érő fekete torony! Nemhogy a test remeg, de reszket, vonaglik a töltés. És ha a mozdonyvezető épp akkor húzta meg a sípot, attól el lehetett ájulni.

De a százezernyi szórakozás közül a legkedvesebb a mozi volt. A mozik persze nyáron is játszottak, de Tibornak úgy rémlett, hogy moziba ősszel és télen járt csak. A Royalba, a Deák Ferenc utca végén, az Operával srégen szembe, ahol zöldek voltak a falak, s a vászon mellett ez a felirat volt olvasható magyarul: „A film a legerősebb agitációs eszköz a tömegek részére. IV. Sztálin.” És Negyedik Sztálin nem volt egyedül a Royalban, ott volt a másik oldalon Hatodik Lenin, s ő is valami nem kevésbé fontosat és teljesen érthetetlent mondott, Tibor azt nem jegyezte meg. Megjegyezte viszont Hatodik Lenin teljesen érthetetlen meghatározását arról, hogy hát mi is a megismerés – magát ezt a szót sem értette, vagyis hogy: „Az eleven szemlélődéstől az elvont gondolkozásig és innen vissza a gyakorlatig, igen, ez a megismerés dialektikus útja. VI. Lenin”

Az Egyetem mozi az Egyetem utcában. Szögletes oszlopok a teremben – a Royalban átfoghatatlan hengerek. A függöny fülsértő csattogással, nyikorgással megy szét. A mozi alatt egy szakasztott olyan terem, ahol a Magyar Színház játszik, amíg átépítik a homlokzatát, Csóka József A szabin nők elrablásában. De erre Tibor már nem emlékezhetett. Később volt, sokkal később.

Az Egyetem moziban rémisztő filmeket játszottak. Fekete-fehérjében szakadatlan esett az eső, vad parasztlázadások pusztítottak, s a bukás után a megtorlás mindennél iszonyatosabb volt. Tibor félt egyedül feküdni, megvárta, amíg a szülei is begubóznak ágyukba, vagy tekintetét segélykérőn meresztette a konyha üvegablakára, amelyről akkoriban leakasztotta a függönyt. A lázadó parasztokat póznákra kötözték fel, s lassú tűzön égették meg. Tatárok vagy mongolok embereket fogtak szekerük elé, s ostorral terelték őket. A Krisztina királynőben kalodába zárt ember talpát égették fáklyával, s egy halvány, mosolytalan lányarc látszott olykor. S miután megismerkedett vele, Tibor ezt az arcot Etelka arcának képzelte. De ott nyomták ki a belét hosszú lándzsákkal – vagy a Capitolban? – annak a parasztvezérnek, aki életét áldozza azért, hogy a kínvallatás során tett hamis vallomásával félrevezesse az ellenséget.

A Capitol ott terjeszkedett büszkén a Bánffy-palota udvarában. Vajon a gépház és a hátul elhelyezkedő három sor páholy, ahová a szerelmesek, mindenesetre a párok ültek be smacizni, de egyszer Tibor azt a szót is hallotta, hogy greifolni, s megértette, bár nem értette, vajon a gépház és a páholyok már a Bánffy-palota barokk oszlopos folyosójába voltak beleépítve? A nagy mozi egyetlen kis bejáratánál mindig emberölés volt, akkor is, ha már minden jegyet eladtak, mintha csak a kívül maradottak kárpótlásképpen agyon akarták volna nyomni egymást. Endi mesélte a történelemórán, ahol még annyira sem figyeltek oda, mint a többin, hogy ilyenkor odanyomják a nőket a falhoz, egymáshoz, s hogy ő előzőleg mindig felhúzza a pucáját a hasához, hogy amikor feláll, valamelyik nő fenékvágásához nyomva, vissza ne törjön. Tibor nem mindig gyűlölte Endit az ilyen beszédért, voltaképpen sohasem gyűlölte, másképpen írta volna körül az érzést, ami ilyesmik hallatán eltöltötte. Korhadt deszka szagát érezte, s a deszkán, a szürke erezetekben víz folyt le lassan, s homokzöldre festette. Ezt érezte Tibor, amikor Endre arról beszélt a történelemórán, hogyan feküdt egy nő fe­neke­vágásában a farka, a Capitol bejáratánál, a tolakodásban.

A filmet, amit a Capitol 3-tól, 5-től, 7-től és 9-től játszott, a Vörös Csillagban is vetítették, 4-től, 6-tól, 8-tól.

– Nézd, most viszik át! – mondta egyszer Endre.

Sáros férfibiciklire tett rá egy sáros nadrágú ember egy nagy kerek, lapos dobozt, rászíjazta a csomagtartóra, felkapott a nyeregbe, s kivágott a Kossuth Lajos utcára. Tibor utánanézett, amikor már nem láthatta, elképzelte a lapos dobozban Alekszander Nyevszkijt, amint vágtat a hómezőn, s vele szemben szögletes, fehér vödörsisakot viselő keresztes lovagok sorakoznak. Végre egy film, amitől Tibor nem félt, pedig kegyetlenül csatáztak benne, fejek hulltak, de valahogy ez elsikkadt, tűz is égett benne, de valahogy nem nyaldostak senkit a lángnyelvek, mint azt a meztelen talpat a Krisztina királynőben. A sáros bicikli alkalmasint végigment a Kossuth Lajos utcán, a Magyar utcán, s a Zsidó templom utcába balra befordulva elérte a Pap utcát, s a Vörös Csillagot, amit a Tibor szülei Edisonnak hívtak.

Az Edisonban látta meg Tibor először a jegyszedőnőt.

Milyen más volt a Munkás mozi! Tibornak akkor már voltak elmosódó emlékei, rémlett neki, hogy az egész elemit, ami úgy zuhant lefelé benne, mint kútba dobott kő, az egész elemi iskolát elvitték a Munkás moziba, ahol valami színes filmet játszottak, könnyű, rövid ruhákban vívtak egymással a harcosok, volt sivatag is, és hadihajók fölött fehér vitorlák csattogtak. Semmit sem lehetett érteni, pedig az egyik tanító bácsi megsokallta végül a fülsiketítő sikoltozást, s magyarázni kezdte, hogy hát ki harcol ki ellen, a rómaiak harcoltak valakik ellen, de hogy ki ellen, odáig nem ér el a Tibor emlékezete. Mennyivel élesebben élt benne a Halhatatlan helyőrség, amit Endivel és még egypár fiúval az osztályból nézett meg a Munkás moziban! Csak ők voltak a teremben, a széles sorban terpeszkedtek, s végigröhögték az előadást. A fertőző röhögéstől volt, aki lecsúszott a székről, s az olajos padlón fetrengett, amikor az egész német hadsereggel szemben a hazát védő halhatatlan helyőrség végre megadja magát, de nem is adja meg, hiszen csak a lőszerük fogy el, s nyílik a kapu, s az egész német ármádiát megállító sereg képében mindössze két hős szovjet katona támogatja egymást az ellenség kárvallott, dühtől vicsorgó sorfala között.

Azon az őszön, amikor Tibor megismerkedett Etelkával, s éjszakánként kiszökött a lakásból, hogy néptelen utcákon, füves dombokon, remegő éjszakai parkokban az Etelka nevét ismételgesse, s üvöltse el egyszer-egyszer torkaszakadtából, akkor látta meg a jegyszedőnőt másodszor, s tüstént megismerte.

Az Urániában volt, ahol a Tarzan-filmeket játszották, de jaj, nem a Tibor felnőtt életében, Tarzant csak az apja és az anyja látta valamikor az elmúlt időben, amit ő fel nem foghatott, meg nem érthetett. Hogy volt idő, mikor ő még nem volt! És amikor ő is elment egyszer az Urániába, s a vetítés még nem kezdődött meg, szemét kimeresztve bámulta a vásznat, s megpróbálta elhinni, hogy ott, azon a fehér téglalapon Tarzan egykor fáról fára lendült. S azt hitte, meghal, ott mindjárt, hogy ő ezt már soha, de soha nem láthatja. Hiszen a filmek mindig örökre eltűntek Kolozsvárról. Egy hétig éltek, nagyon-nagyon ritkán két hétig, s elenyésztek mindörökre. Elenyészett hát nyilván Tarzan is!

És akkor ébred rá Tibor, hogy mindenből csak egyetlenegy van az ő életében. Olyan nyilvánvaló dolgok eszébe sem jutottak, hogy csupán egyetlen anyja és egyetlen apja van, s élete is csak egy van. Az jutott eszébe, hogy csak egyetlen Tarzan-film van, s az már nincs. És benn egyetlen dugóhúzójuk van, s az még a dédnagynénjéé volt, tőle örökölték, s nagyon kell rá vigyázni, mert nincsen másik. És egy van a Kék csillag című légiósregényből, s nyilván egy volt a Sivatag titkából és az Ideál csókjából is, mint azt az ő tulajdonukban lévő Kék csillagban kinyomtatva látta, de az, úgy látszik, elenyészett, mint a Tarzan-film. És egy rézmozsaruk volt, egy réz mozsártörővel, egy likőröskészlet, amit a szülei az esküvőjükre kaptak, és egy csalipohár, amit az apja mindig elővett, s huncut arccal abból kínálta a még be nem avatott vendéget, s abból bárhogyan ivott is az ember, a lé mindig a ruhájára folyt. És egy volt a porcelán sótartóból, és egy volt a csontrömiből, aminek a hátlapja fekete volt, az előlapja vajsárga, és egy volt Bourroughs regényéből, a Mars hadurából, s abból a hiányból is egy volt, amitől azt hitte mindig, hogy megszakad a szíve: a Mars hadurának utolsó íve hiányzott, kiesett, elkallódott, s ő úgy érezte, sohasem fogja megtudni ebben az életben, hogyan is győzi le végül ellenségeit John Carter héliumi herceg, hiszen a történet egyszer csak megszakadt, épp e legválságosabb pillanatban, s csak az utolsó két lap volt meg, melyen John Carter, immár mint győztes, keblére ölelheti párját, mint azt Tibor kívülről tudta, épp, mint Hatodik Lenin meghatározását arról, hogy mi is hát a megismerés.

A film az Urániában rettenetes volt. Orosz film volt, amiképpen majdnem minden film orosz volt a mozikban, s a lány, egy egészen nagylány meztelenre vetkőzött benne, és végigfutott a virágos mezőn, miközben esett az eső, de az eső a szobában is esett, az egész filmben esett. És Tibor megborzongott, és hányhatnékja támadt, amikor az egészen nagylány ölén, ott, ahol a hasa végződik, és a lába kezdődik, fekete foltot látott. Mintha haj lett volna. De Tibor ezen nem tudott elgondolkozni. Aztán a lányt az anyja kegyetlenül megvesszőzi, nem lehetett tudni, hogy miért, talán azért, mert találkozott a fiúval, egy egészen nagyfiúval. Nem lehetett látni semmit, csak a vessző suhogása hallatszott, s a nagylány kistestvéreinek rémült arca látszott. Ilyen borzalmasat Tibor még sohasem látott. Rettenetesebb volt, mint az égő parasztok az Egyetem moziban, a bányákban kényszermunkára ítélt rabok verejtékező teste, miközben már a csákány felemeléséhez sincs erejük. Úgy érezte, kiesik a moziból abba a hosszú kapualjból, ami kivitt az utcára, ahol látszólag minden rendben volt, emberek dolguk után siettek, eldörgött egy-egy autóbusz, a 3-as vagy a 4-es, s a Fellegvári út felől, az Astoria szálló oldalánál még visszasütött a lemenő nap.

Akkor látta meg másodszor Tibor a jegyszedőnőt. Fekete, boglyas haja volt, cigarettázott, száján vastag rúzs. Az elfricskázott cigarettavég Tibor lábához esett, cigarettapapíron nyálas rúzsfolt. A jegyszedőnő befordult az Urániába, fenekén fekete szoknya feszült, alatta vastagon rengett a hús.

Abban az évben, amikor Tibor megismerkedett Etelkával, halt meg Sztálin. Gyönyörű napok voltak. Az őszi megismerkedés Etelkával maga a szurkos szorongás és kín, Sztálin tavaszi halála maga a színes mese!

Az élet tele volt érthetetlen dolgokkal. Mint két szál – fonal, fűszál vagy hídpálya –, aminek össze kell érnie valahol a város napsütötte-árnyékos terében, de nem érnek össze, elsiklanak egymás mellett. És senki sem veszi észre, csak őt foglalkoztatja, miként valami dallam, a La-la, la-la-lalalala! a Rigolettóból, képtelen megfeledkezni róla. Sztálin halála is együtt járt két dolognak az össze nem érésével. Tanulták, hogy amikor Lenin meghalt, öt percre megállt a világ. Volt róla egy vers is: Öt percre megállt a világ, s ő olyan jól el tudta képzelni a verset a térségben, ami körülvette: megállnak a vonatok, a munkás kezében a kalapács, a paraszt kezében a sarló, megállnak a kombájnok, s a csákányok a bányákban, megáll az iskolás az iskolába menet, és megáll a kenyér a levegőben, amit az eladó a vevőnek nyújt, s megáll a vevő keze is, amint utánanyúl. Tibor a képtelenségig bővítette az öt percre megálló tárgyak és emberek körét: megállt a csipesz a bogarász kezében, megállt a tű a sebész kezében, megállt a nővér a felvágott has előtt, s megállt a félig kivágott vakbél a vérző hasban. Hogy milyen egy operáció, azt Tibor véres dokumentumfilmek végtelen sorából ismerte, minden héten vetített egyet az Új Idők mozi, ami akkoriban nyílt meg a Főtéren. A filmek szürkék voltak, szürkén folyt a sebészkés nyomán megnyíló húsból a vér, s amikor valami oda nem valót, hatalmas vérrögöt vagy micsodát vettek ki valakinek az alsó karjából, a szürke vér nagy fekete csomó körül patakzott le valami edény­be, s világosszürke géz itatta fel a sötétszürke vért a fekete vérrög körül.

Hatodik Lenin tehát megkapta öt percre a világ megállását. Tibor természetesnek találta, hogy Negyedik Sztálin is megkapja. És valóban! Az egész iskola, s a város többi iskolája, kint állt a friss márciusi szélben a Főtéren, arccal a déli oldalnak, s miként arra kitanították őket, vezényszóra valamennyien mozdulatlanságba dermedtek. És akkor Tibor – előre készült rá! – elképzelte, hogyan áll meg az egész ország, a vonatok, a csirkének magot szóró kezek, talán még a repülőgépek is a levegőben. De a szálak nem értek össze! Alighogy vigyázzba merevedett a Főtér, Tibor látta, hogy vele szemben, az első emeleti ablak mögött, a Hintz patika melletti házban valaki járkál a szobában. Mozog, megtöri a világ néma mozdulatlanságát abban az öt percben, amit Sztálin halála szitál.

Tibor és a város talán minden kisdiákja pontosan tudta, hogy Sztálin gyilkos gazember. Ha megkérdezi tőle valaki, hogy ezt ugyan honnan tudja, ki mondta neki, nem tudta volna megmondani. Az egész várost átitatta valamiféle véres, gennyes rohadás, s mindenki tudta, az újszülöttek úgy jöttek a világra, hogy ez a tudás bele volt írva a fejükbe, hogy ezek itt mind szarháziak és stricik, miként a vicc is mondja: Kik voltak az urak régen? Az Esterházyk és a Zichyk! És most? A szarháziak és a stricik. És hát amikor a székely ankétra megy a rendőrségre, azt is mesélte mindenki, s Tibor megértette a székely ember válaszát, hogy hát hol volt ő? Ankéton! – mondja. – Hogyhogy? – Ankét pofont kaptam!

S amiképpen a városban majdnem mindenki utálta az oroszokat, undorodott Sztálintól, és rettegve félte az államhatalmat – Sztálin képét a budira kirajz­szögezni senki sem merte –, azonképpen valamiféle félrevert nosztalgia savanyította-édesítette meg az arcokat, ha a németekről esett szó. Nem igaz, hogy az orosz katonák csokoládét adtak a gyerekeknek, amikor bejöttek. És tényleg, ezt Tibor is megmondhatta volna. Náluk a fogpasztát kenték a kenyérre, s azt ették, s az anyja később megvallotta, hogy attól félt, rosszul lesznek a fogpasztától, s mind lelövik őket. Emlékezett viszont, hogy a németek vajas kenyeret adtak neki, s a kristálycukorral meghintett vajas kenyeret attól fogva német vajas kenyérnek hívták ők is s majdnem mindenki a városban. Nem szépült meg Hitler, hiszen nem is csúnyult meg, ahhoz még évekre volt szükség, s rengeteg tanulnivalóra, Tibor kölcsönkapta és elolvasta doktor Nyiszli könyvét: Doktor Mengele boncolóorvosa voltam az auschwitzi krematóriumban. Elolvasta, és nem értett belőle semmit. A borzalmak, amikről olvasott, beálltak azoknak a borzalmaknak a végtelen sorába, amelyek a mozikból áradtak feléje: „A film a legerősebb agitációs eszköz a tömegek részére – Negyedik Sztálin”. A háború messzi katonakalandok és viszonylagos biztonság visszavágyott mesevilága lett. A valóságban sötétszürke vér folyt a fekete vérrög körül, rá a világosszürke gézre az Új Idők moziban.

Sztálin halála után egy hétig nem játszottak a mozik. A Capitolban épp a Szadkót adták, s a mesék szivárványos hőse ott lapult összetekerve, némán a kerek dobozokban, nem kelt útra a Capitol és az Edison-Vörös Csillag között, hogy 5-re újfent a Capitolban legyen.

És akkor csoda történt! A kancsi Fülöpnek a bátyja mozigépész volt, tekintélyes ember, ámbátor szinte még gyermek. Fülöp az Új Időkben mutatta meg Tibornak:

– Az unokatestvérem!

Tibor már látta a titokzatos embert, aki a mozi előcsarnokából otthonosan felmehetett a gépházba vezető lépcsőn, oda, ahová senkinek sem volt szabad felmenni. Vágyó, elfanyarodó tekintetek kísérték, nők gondolhattak rá odaadással – legalábbis Tibor így képzelte, mert nem ismerte még Etelkát, s így nem tudhatta, milyenképpen éreznek egymás iránt a szerelmesek.

És március 6-án – lehet ezt elfelejteni? – Fülöp azt mondta Tibornak:

– Gyuszi szolgálatban lesz a moziban, vigyázni kell. Ha akarod, téged is beviszlek, Gyuszi azt mondta, hogy le fogja vetíteni nekem a Szadkót. Te is hozzál valami társasjátékot, egész nap ott kell lenni, Gyuszi bent is alszik.

És a meseregény folytatódott. Gyuszi akkor már a Capitol gépésze volt. S március 6-án – csak a nagy Sztálin tud ekkora jót cselekedni! – megnyílt Tibor előtt a Capitol titka. Az előcsarnok sötét volt, csak egy kis lámpa égett, s a három fiú, hiszen Gyuszi is fiú volt még, csak nagyobbacska, a pénztárszobába fészkelte be magát. Gyuszi egyből mondta, hogy a Szadkót később fogja levetíteni, de végül nem vetítette le. Biztos nem volt szabad neki, gondolta később Tibor, s akkor csak azért nem jutott ez az eszébe, mert az önkívületi gyönyörök szinte egymást érték.

Először bújócskát játszott a három fiú a Capitolban! A Bánffy-palota oldalába vájt zegzugos termekből összetákolt előcsarnokban. A sötét nagyteremben, melynek állott levegőjében nyilván ott remegett láthatatlanul Szadkó és Maximka, a kis néger hajósinas, akivel az imperialisták a cipőjüket pucoltatják, s a nők attól fogva Maximka-frizurát csináltattak. És ott lebeghetett a kagyló alakú moziteremben, ahol Gyuszi, Fülöp és Tibor bújócskát játszott, az a kislány, aki bevesz egy halálos pirulát, de szerencsére a babájának is ad mindig abból, amit ő eszik, s akkor a kétségbeesett felnőtteknek eszükbe jut, hogy hiszen csak a babát kell össze­törni, és már adják is az injekciót, az arcok megkönnyebbült mosolyra húzódnak, a szemekben hálakönny remeg! És ott siklott a székek alatt, a sötétségben, ahol a három fiú bújócskázott, áldott légy, ó, Sztálin!, a P. K. 8-as tengeralattjáró, melyet a gaz imperialisták megbombáztak, de a legénység egy része életben marad, s fuldokolva megjavítja a tengeralattjárót, hogy aztán a nagyszerű szerkezet, mint valami víz alatti nyíl, merüljön fel diadalmasan a tenger és a székek alól, ahol ők bújócskáztak, s a diadalmas zene megremegtesse mindenkinek a hasát, s könnyeket facsarjon a szemhéjak alól.

Csodálatos volt a vaksötét előcsarnokban fogócskázni. Szembekötősdi szemkendő nélkül! Ha összeért két kéz, vagy összeütközött két test, a gyönyörűség szinte sikoly formájában tört föl a torkokon. Hát el lehet képzelni ennél földöntúlibb boldogságot, ha nincs Sztálin? S főleg, ha nem hal meg! Bár halna meg minden évben legalább kétszer.

Amikor belefáradtak a cicázásba, beültek a pénztárszobába, s Fülöp és az unokatestvére a nőkről kezdett el beszélgetni. Fülöpnek már kilenc nője volt, Gyuszinak már annyi, hogy számát se tudta. Tibor, akinek még egy sem, gombócot érzett a torkában, s hallgatott.

Gyuszi ekkor egy köteg Színházi Életet vett elő zsíros aktatáskájából, amit egészen össze lehetett hengergetni, s megmutatta benne a nőket. A nők haskötőket és fűzőket viseltek, a fehérneműket csipke szegélyezte, s a nők a csipkés alsóneműkben mind nagyon jól érezték magukat, mert fölényesen mosolyogtak. Tibor, aki még sohasem látott Színházi Életet, s levetkőzött nőt sem, az anyját kivéve, akitől ezek a melltartóval egybeszabott feszes haskötők olyan távol álltak, mint maga az, hogy ő nő. Már hogy lehetett volna a Tibor szemében az anyja nő?

De Tibor izgalmas, nyirkos szenvedése ezzel még nem ért véget, mert Fülöp oda mutatott, ahol a haskötő alul véget ért, s azt mondta, hogy ott tudna ő igazán ellakni. És Tibor megérezte, hogy neki most valami hasonlót kellene mondania, s a melltartóra mutatott, ott, ahol középen a két félgömb össze van varrva, s azt mondta, hogy ő meg ott érezné jól magát, s a szégyentől és a tilostól, amibe nyilván beletévedt, elöntötte a forróság és a víz. De nem történt semmi, Fülöp és Gyuszi úgy viselkedtek, mint akik épp erre számítottak tőle, s miután Fülöp még elmondta és megmutatta, hogy hol lakna ő még szívesen, Gyuszi vette át a szót, s olyanokat mondott, amiket Tibor már nem is értett. A történetet is csak egy ideig hallotta, utána mintha rácsapódott volna valami a fülére, mint fedél a fedeles csuporra. Addig hallotta a történetet, amíg Gyuszi részletesen elmondta, hogyan vetkőztette le a nőt, húzta át a fején a blúzt, dehogy babrált ő a gombokkal, aztán felhúzta a szoknyát, alája nyúlt, és megfogta a jó meleg muffot. Tibor azt hitte, látni a lángokat az arcán, s mivel Fülöp szakszerű közbevetésekkel kísérte az unokabátyja elbeszélését, úgy érezte, neki is mondani kell valamit, hiszen különben süket hülyének fogják tartani, úgyhogy megkérdezte, hogy milyen színű volt a nő bugyija, mire Gyuszi meghökkenve elhallgatott, Tibornak úgy rémlett, hogy Gyuszi arca ijedt, mint akit rajtakaptak, s megkukult. Gyuszinak többször is szóra nyílik a szája, de nem szól, mintha elfelejtette volna, hogy aztán felnevessen, s visszakérdezzen, hogy hát mit képzel, milyen színű, hát majd Tibor is megtudja, mire ő, de nem is ő, hanem valaki, aki benne lakott, s most kiszólt belőle, azt mondta:

– Az enyémé rózsaszínű volt. És selyem.

Innentől kezdve nem emlékezett Tibor arra, hogy mit mesélt még Gyuszi, s hogyan szólt hozzá szakszerűen mindenhez Fülöp. A vastag süketséget csak egyszer szakítja át Gyuszi hangja, amikor azt mondja, hogy mindig asszonyokkal kell, azok mindent tudnak, mert a lányok semmit sem tudnak, csak tartják a kis fafeneküket, hogy beléverjék a szeget. És hogy ő úgy szokta, hogy amikor már csak bugyi van az asszonyon, azt ő szemből, a gumijánál fogva megmarkolja, s egy mozdulattal leszakítja. És mutatta, hogyan kell csinálni, s leverte vele a társasjátékot az asztalról.

Aztán ez is véget ért, s valamiféle puha bágyadtság telepedett rájuk és a Sztálin halála miatt elnémuló mozira. Jóval később, amikor Tibor már ismerte Etelkát, sehogyan sem tudta egy helyre, egy háztömbbe, egy bolygóra képzelni a halott Capitol mozit s Etelkáék lakását, pedig hát a mozi és a lakás alig egy percre volt egymástól. Ki kell menni a Bánffy-palota hátsó kapuján, s az ember máris az Etelkáék udvarában találja magát. A moziból azonban, amelyben ő és barátai bújócskát játszottak, nőkről beszélgettek szakszerűen, abból a meleg, kissé nedves odúból nem vezetett út az Etelkáék udvarába, akárhogyan igyekezett is arról Tibor meggyőzni magát. A Capitol már újra játszott, a bejáratánál emberölés, s ő megannyiszor át is ment a palota hátsó kapuján, sohasem tudott a Sztálin sírhantjában megbúvó mozi és az Etelkáék között utat találni. Vagy itt volt: tolakodás, nyögések, egy nő sikolt! Vagy ott: Etelkáék háromemeletes háza, macskakövek, a kövek hézagaiban gyér fű, ha nyár van, hófoszlányok, ha tél.

Vagy itt, vagy ott. Egyikből a másikba átmenni nem lehetséges.

Később a három fiú elővette a társasjátékokat. Ez is gyönyörű volt! Gyuszi elhozta a Villámháborút. Ennek volt két egyforma táblája, rajtuk folyó, erdő, liget, mintha repülőgépről nézné az ember a messzi földet. A táblák kockákra voltak osztva, s fel kellett rakni rá tetszés szerinti kockákba repülőteret, hidat, ágyút, falut. Voltak még piros és liláskék fabombák, s ezekkel lőni kellett a másik tábláját: lövök az A2-re, a D6-ra, a C3-ra. S ha a bombázó házat, hidat, repülőteret talált el, kis kerek kartondarabkát kellett odatenni, a papírkarikán színes robbanás látszott. Olyan közel volt még a világháború, a városban a fiókok még tele voltak ilyen játékokkal, volt még majdnem minden házban rugóra járó német tank, pléh motorkerékpár, rajta a kerékpáros terepszínű egyenruhában, a rugók jobbára már el voltak törve, de ahhoz képest, hogy az egész Kolozsváron nem lehetett játékokat kapni, a törött világháborús készségek maguk voltak a mesék ezerszínű világai.

Aztán Fülöp elővette az indián harcosokat. Volt nyolc térdelő indián, tíz álló indián, a többi indián hason fekve szögezte hosszú puskáját az ellenségre. Voltak fák is, sűrű bokrok is. Mind színes, s mind kartonból volt kivágva. A talpakon kétfelé kellett hajtani a kartont, s akkor az indiánok és a bokrok álltak. Fülöp egyenként rakosgatta fel őket az asztalra, ahol máskor mozijegyeket számozott a pénztárosnő, s a vonuló indián törzs kísérteties valóságossággal tartott a pénz­tárablak felé, a kopott, zöld páncélszekrénytől jövet. Gyuszi szakértő mozdu­lattal igazított az indiánokon, hogy hát ne látsszék a hátuk, a csupasz fehér karton­papír.

A karton indián törzs is a háborúból maradt meg, hiszen a boltokban semmit sem lehetett kapni. Vagy mégis, nagy ritkán, mint például abban a trafikban, ami a dohánygyár mellett állt, több lépcsőn lehetett bejutni, s az ablakában színes képecskék voltak, egy piros autó, egy kék autó… Tibor többször is elment a Szentpéteri-templomig, ahol a dohánygyár volt, hogy megnézze a színes autókat. És volt még egy pattogó számlapú óra egy Malom utcai kirakatban, a járdán kamaszok és elemisták lökdösték egymást, hogy láthassák, amint a számlap percenként odább fordul. És volt még egy ablakban, a Patak utcában a csomó kaktusz, amit mindig sokáig kellett nézni, ha arra járt az ember, a strandra vagy a sétatéri tóhoz menet. Mi volt még? Talán az egylejes ceruza a Főtéren, az elemi iskola melletti papírboltban, s a vashídnál a két emelet magas kávéreklám.

A papírindiánok tologatása eltartott egy jó órát, aztán Tibor elővette a család féltett kincsét, a hatalmas, soktáblás társasjátékot. A táblán kacskaringós ösvény vezetett a kezdőponttól a célba, s ha az embernek szerencséje volt, olyan karikába lépett, hogy előremehetett, ha balszerencséje, akkor várakoznia kellett, vagy éppen visszalépnie. Nem volt ez sem különösebben érdekes, sem különösebben újszerű!

Hanem a tábla!

A hatalmas tábla egy díszes parkot ábrázolt. A porondos ösvények szökőkutak, bokorcsoportok, kies patakocskák közt vezettek, hidacskákon, sűrűségeken át, lombos fák alatt. Az ösvény mentén padok álltak, a padokon földig érő fehér ruhás nők ültek, mellettük itt-ott fekete kürtőkalapos urak. Ilyen párok vagy magányos hölgyek, urak az ösvényeken is sétálgattak. Vagy álltak, az urak hátratett kézzel, a hölgyek napernyőjüket forgatva, s nézték a zenepavilont, ahol kék egyenruhás, piros csákós zenészek fújtak, vagy csattogtatták a cintányért, verték a dobot. És olyan megtévesztően igazak voltak, hogy Tibor hallotta a zenét! És úgy látszik, Gyuszi és Fülöp is hallhatta, mert megilletődötten, sokáig hallgattak, s nézték a mérhetetlen tájat. Hiszen a liget mély volt, távol, a horizonton kékes erdősáv zárta le, s az elnyúló lankákon néhány őzike legelt. A zöld fűszőnyegen pedig gyermekek játszottak illedelmesen. A lányok szoknyája bokáig ért, széles karimájú kalapot hordtak, a fiúk nadrágja térdig ért, s fogócskáztak, karikát hajtottak, fél lábon ugráltak, vagy bakot tartottak egymásnak.

Tibor, aki beleszeretett ebbe a társasjátékba, együtt nőtt fel vele, most sem tudta kivonni magát a bűvölet alól. Néha úgy vágyott bele a képbe, hogy azt hitte, kiugrik a szíve. Elképzelte, hogy a cilinderes urak és a napernyős hölgyek egyszer kisétálhatnak a képből, a karika begurul a bokor mögé, a labda lepattog a tábláról, elered az eső, s mindenki fut, ahogyan a Sétatéren iramodott meg mindenki, ha cseperegni kezdett az eső. Tudta, hogy a park lakói sohasem hagyhatják el a parkot, mégis mindig elképzelte, hogy már nincsenek ott. S ilyenkor elővette a társasjátékot, nem hajtotta szét a táblát egyből, előbb erősen arra gondolt, hogy immár minden megváltozott, nincs labdázás, nem ugranak a fiúk bakot, nem játszik a katonazenekar a pavilonban. Aztán kihajtotta a táblát, és minden úgy volt, ahogyan régen mindig, s ennél gyönyörűbbet képzelni sem lehetett.

Nem is játszott Gyuszi, Fülöp és Tibor ezzel a játékkal. Sokáig nézték megilletődötten, Gyuszi felfedezte és szóvá is tette, hogy a patakocska partján egy kislány és egy kisfiú guggol, s papírhajókat ereget a vízen. Fülöp a park fölött szálló madarakat mutatta meg, mintha csak Tibor nem tudta volna betéve a kert minden fűszálát, facsemetéjét, azt a három fiút, aki egy homokos szögletben golyózott, azt a fess huszártisztet, aki épp belép a díszes kovácsoltvas kapun, s szalutál a padon ülő, kék-fehér ruhát viselő hölgynek, akinek a táskája ott fekszik a barna padon. S ahogy nézte Tibor a táblát, nem csupán a saját szemével, hanem a barátai szemével is, egyszer csak úgy érezte, valami görcsbe merevedik benne. Megrohanta valami alaktalan érzés, hogy ez már nincs, örökre eltűnt, felszivárgott, szétomlott. És ezt még az sem tudta enyhíteni benne, hogy a tábla épen, összes színeiben csillogva ott feküdt előtte a pénztárszoba asztalán, Sztálinnak köszönhetően, aki meghalt, hogy ő ezt ma itt láthassa és átélhesse. Aztán szemügyre vette a két színes dobókockát, a kisfiúkat, kislányokat, hölgyeket, urakat ábrázoló bábokat, amikkel a játékot játszani kellett, s az érzés ekkor lassan el­enyészett.

Langyos őszi napon szegődött Tibor a jegyszedőnő nyomába.

A jegyszedőnő, úgy látszik, már nem az Urániában szedte a jegyet, mert Tibor az Egyetem mozinál pillantotta meg. Rövid, fekete prémgalléros bundát viselt. A derekáig ért, s látni engedte a szűk fekete szoknyába gyűrt húshengeres fenekét. Talán ez indította el Tibort a jegyszedőnő után. Képtelen volt levenni a szemét a mozgó húskaréjokról, melyek minden lépésre megrezdültek, de merevvé feszültek ismét. Tibor közelebb ment a jegyszedőnőhöz, hogy jobban lássa, alig kartávolságra volt tőle, amikor az Egyetem utcán leértek a Főtérre, s Tibort izzadt kölniszag csapta meg. Az egyetlen szag, ami minden nőből áradt Kolozsváron, aki kölnizte magát.

Tibor minden oldalról szemügyre vette a jegyszedőnő hátsófelét, de mivel nem volt semmi dolga, tovább lézengett a nyomában, mintha hajó nyomdokvizében sodródna, s ugyan mindegy volna a sodródó papírhajónak, hogy itt merül-e el, vagy máshol a végtelen óceánon.

A jegyszedőnő végigment a Főtér nyugati oldalán, el az iskola előtt, ahová Tibor elemibe járt, s bement nyílegyenesen a Mátyás király utcába, olyan határozottan, mintha csak Mátyás szemközt álló szülőházába igyekezne. A Mátyás szülőháza előtt balra tért, elhagyta a Szentlélek utca torkát, s egy Izabella utcai ház kapujában tűnt el.

Tibor hirtelen ürességet érzett, ahogy ott maradt az alkonyodó Izabella utcában. Betért egy férfi, végtelennek tetsző időbe került, amíg elért az utca túlsó végére, s ott eltűnt. Az utcácska néma volt, Tibor megnézte jól a házat, ahol a jegyszedőnő lakik. Magas, díszes fakapu, nem messze az asztalosműhelytől, ahol még mindig visított a fűrész, s egy árva villanykörte lógott egy szál drótról. A kapu mögött, mintha csak vázába lett volna dugva, lombos fa koronája magasodott. Még rajta volt minden levél, alig itt-ott csípte meg a sárga a zöldet.

És ekkor különös, émelyítő és édes, borongós és boldog érzés kerítette hatalmába. Etelka jött oda hozzá képzeletben, karnyújtásnyira volt, mégis valahol a messzi semmiben. Úgy érezte, sírni tudna a szerelemtől. A jegyszedőnő is ott volt a közelben és ugyancsak a képzeletben. A szűk fekete ruhát rángatta le magáról, s szakasztott olyan volt, mint azok a hölgyek a Színházi Életben: melltartóval egybeszabott haskötőt viselt, s a haskötő alján háromszögű árnyék sötétlett, éppen olyan, amilyenbe Fülöp akart beköltözni a tavasszal, a mesés és üres Capi­tol­ban, amikor meghalt Sztálin.

Tibornak különösen jólesett, hogy Etelka a maga esőmosta szürke szemével, ami nézte is őt, nem is, látja, amint ő látja a húsos jegyszedőnőt a Színházi Életben. Sőt, Tibort valami bosszúval vegyes elégtételérzet is eltöltötte, szinte fennhangon ki is mondta, hogy így jár minden Etelka! De a gondolattól megijedt, rémülten nézett végig a néptelen Izabella utcán, mintha valaki tetten érhetné gondolatait. Eszébe villant, hogy hát mi volna, ha Etelka is… ha Etelkát is… levetkőztetné, ahogyan a jegyszedőnőt, de ettől hirtelen hányingere támadt. Iszonyúan utálta magát egy percig.

Ki tudja, mi történik még vele, nyilván előbb-utóbb hazamegy a Deák Ferenc utcába, de akkor nyílt a kapu, s ő szemtől szemben állt a jegyszedőnővel.

Olyan közel volt a kapuhoz, s a jegyszedőnő még tett is egy lépést, vitte a lendület, hogy Tibor újra érezte az izzadt kölniszagot. A jegyszedőnő megtorpant, a lendület a fiú felé döntötte, s aztán azt mondta:

– Na!

Megijedt, látszott rajta. Tibor képtelen volt megmozdulni, s összeszorított foggal várta a sikolyt vagy valami más heves életmegnyilvánulást. Mint amikor fékező autó gumijának visítását hallja az ember, s behúzott nyakkal várja az ütközés csattanását.

A jegyszedőnő azonban oldalt lépett, s felszegett fejjel elindult a sarok felé. És ott eltűnt.

Tibor később eszmélt, mindig későn eszmélt, s már csak a Főtér sarkán érte utol. Micsoda pech, a jegyszedőnő épp akkor nézett vissza a sarkon, amikor ő egy lámpa fénykörébe ért. Mikor sötétedett be? És mi ez az avarillat, ami itt, az Unió utca és a Főtér sarkán körüllengi, s prüszkölésre készteti? A jegyszedőnő befordult az Unió utcába. Hová megy? Nem az Izabella utcában lakik? Vagy ott, de erre van dolga? Már nem siet, sokan járnak az utcán, s ahogy elhagyja a Muntyán Temetkezési Vállalatot, az Unió utca sarkán, mintha már nem is járna, hanem ringatózna az aszfalton.

Meg-megállt a kirakatoknál, s Tibor látta, hogy lopva visszanéz. Aztán a Kötő utca sarkán teljes testtel visszafordult, végigfürkészte a járdát, s a sarki lámpa fényében Tibor látta, amint a tekintete az ő arcán állapodik meg. Az arc valami gyűrött fintorba húzódott, hús rétegei helyezkednek el így, ha levágja a mészáros a combot a tőkére. Tibor képzeletben ki is színezte: zsírvörös és faggyúsárga rétegek, bennük az orr mint fehér forgócsontja egy állati térdkalácsnak.

A jegyszedőnő bement a Kötő utcába. Biztos léptekkel halad, vagy siet, hiszen a mellékutca kihalt. De megy is valaki, jön másvalaki vele szembe, a jegyszedőnő alakja rárajzolódik az iskolaudvar magas, vakolt téglakerítésére. A Kismester utca! Visszanéz! De a jegyszedőnő nem nézett vissza, ment tovább a Kismester utcai iskola felé. Tibor megiramodott, s látta eltűnni a vaskapun, ami a görög katolikus templom udvarára nyílik. Még egy iramodás, s ő is a kapunál van. Beles a rácsok közt. De senki. A nő eltűnt.

A város templomudvarokkal van tele, de ebben az udvarban Tibor még sohasem járt. A kevés fény a Bornemisza-ház ablakaiból esik az udvarra. Át lehet menni a Jókai utcába? Átjáróház? Tibor bemegy az udvarra, mindig árnyékban, ahogy az indiánkönyvekben olvasta, s a kartonindiánoktól látta. Az ég csillagos, az is vet ide valamicske fényt. Megint mintha kilépett volna a világból, legalábbis a városból, egy másik planétára. Megfeledkezik a jegyszedőnőről, s ezzel az enyhe hányinger is elmúlik, ami a gigáját nyomogatta alulról. Az avarillat itt olyan erős, hogy harapni lehet. És Tibor valóban úgy tesz, mintha harapná a levegőt. Kitátja a száját, előrenyomja a fejét, összecsattintja a fogát. És mégis ismeri ezt az udvart. Úgy látja magát, magukat, mint egy kékesszürke fényképen, a Magyar Cserkészből, amit Ottótól kapott kölcsön. Ottó is itt lakik, a Kötő utcából nyílik a kapu, hosszú udvar, s az ember a Lábasháznál jut ki belőle.

De nem! Mindig elkószál a figyelme! Most azt a szép kék-szürke képet akarja látni. Felfűrészeletlen fahasábokat húznak a szűz hóban. Talán második elemista! S a tanító bácsi áthozza az osztályt ebbe az udvarba, itt állt, né, a farakás, s mindenkinek át kellett vinni egy felfűrészeletlen fahasábot a főtéri iskola udvarába. Újabb kép a vetítőben: egy vastag hasábot ketten hoznak! Igen, megvan, ezt örökre elteszi! Már egész gyűjteménye van régi fényképekből, a fejében hordja őket. Azóta gyűjt képeket, amióta azt a fiókos skatulyát látta Aurél bácsinál. Fényképrendező, mondta Aurél bácsi, és az apja belenyúlt. Miért is? Akkor azt hitte, meghal, ha az a fiókos skatulya nem lehet az övé. És nem lett az övé, s ő nem halt meg.

A fiókos skatulya a fejében van. Pontosan tudja, hogy hol, a bal füle fölött, nem túl magasan, hogy elférjen a befelé hajló koponyacsont alatt. És a jegyszedőnőről immár teljesen megfeledkezve sorra veszi a kolozsvári templomudvarokat, ahol csak járt, s a szürke, kékesszürke, zöldes képeket betűzködi a skatulyafiókokba. A monostori templom udvara! Hogyne, oda a nagyanyjával mentek el. Gyalog! Még nem járt iskolába! Nagyon messze volt! És borzalmas! Mert amikor fölmentek a meredek domboldalon – te jó isten, nagymama még domboldalakat tudott megmászni?! – egy mesterséges barlangban véres jelenet tárult a szeme elé. Mészárszék! Egy meztelen test, vastagon bepreckelve vérrel! Csak erre emlékszik, de persze egy feszületnek is kellett ott lennie, amire Krisztust felszegezték, csak az előhívhatatlan. Úgy rémlik, elsírta magát, de erre sem emlékszik. A Kétágú-templom. Mögötte télen korcsolyázni lehet az udvaron. Vizet eresztenek a salakos pályára, az megfagy, de a jég olyan vékony, hogy a korcsolya minduntalan elakad a piros salakban. A lutheránus templom! Udvarára nézett az a terem, ahová első elemibe járt, s ahol a tanító bácsi egyszer azzal állított be, hogy látott elesni egy lovat. Aztán mindenki elmondott mindent, amit a lóról csak tudott. Ő nem tudta, hogy ő is mondhatna valamit a lóról. Vagy nem is tudott semmit a lóról. Aztán a tanító bácsi azt mondta, hogy tudjátok, mi történt? És ők nem tudták. Akkor azt mondta, hogy tartottak egy órát a lóról. A lutheránus templom udvara hosszúkás volt, s oda nyílt egy hosszú, keskeny rövidáru-kereskedés hátsó ajtaja is. Bejárat a Kossuth Lajos utcából.

Volt még a Farkas utcai református templom udvarán, és látta a Szentpéteri-templom udvarát, és a Dávid Ferenc utcából be-belesett iskolába menet a református templom keskeny udvarába is.

De akkor már ismét fáradtságot érzett. Nagy üresség volt benne, sokkal nagyobb, mint ő maga. Lassan feljött a hold, s ő még mindig ott állt a görög ka­tolikus templom udvarán. Mintha várna, holott nem várt semmit. A hold sarló alakú volt, pengeéles, mint a török félhold, s neki először rémlett úgy, mintha látná a törököket, akikről csak olvasott Gárdonyinál, amint idevágtatnak, itt laknak, kaszabolnak és kereskednek finom papuccsal, idegen ízű kávéval, itt, Kolozsváron. Hirtelen megtelt értelemmel és sokadalommal az a fura szó, hogy törökvágás. Úgy mondja ezt a szót mindenki itt, mintha semmit nem jelentene, olyan szépen pörög az ember nyelvén: törökvágás!

Kigombolta a nadrágját, s pisilt. Az érintés jólesett a pisilőjének, s erről ismét eszébe jutott a jegyszedőnő. Igazából egy pillanatra sem feledkezett meg róla, ott bujkált gondolataiban, templomudvarok, törökvágás, törökdúlás hátterében, mint kicsinyke alak a nagy játéktáblán, ahol napernyős hölgyek és kürtőkalapos urak, a piros-kék huszár, a karikahajtó, bokros szoknyás kislányok voltak a főszereplők. Begombolta a nadrágját, s elhatározta, hogy hazamegy. Azon a kapun fog bemenni, ahol Ottó lakik, s a Lábasházon át megy ki a Főtérre, s onnan lezúdul a Deák Ferenc utcába. De akkor, azt hitte, nem kap levegőt! Etelka lépett be a vaskapun! Fehér ruhában volt, karikát hajtott, szoknyája a bokája körül bokrosodott. Egy pillanatig olyan élethűnek látta Etelkát, hogy szinte felkiáltott: Ne gyere ide! ide ne gyere! Etelka képe háromdimenziós volt – a szót Ottótól tanulta, aki azt mondta, hogy van négydimenziós kép is, de azt már nem magyarázta meg, hogy az milyen. Ő sem tudta! Ő sem tudta!

Etelka a negyedik dimenzióból jött. Vagy ő maga volt négydimenziós! Így kellett lennie, hiszen miképpen is lett volna képes megkülönböztetni őt a világ más közrendű, piszkolódásra képes, elfáradásra képes, halandó halandójától?

Részlet az író hamarosan megjelenő posztumusz regényéből.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben