Albumból egy; Amiről a múltkor

Albumból egy

„Ő fogja az apák szívét a fiúkhoz téríteni,
s a fiúk szívét az apákhoz…”

A cipőket anyám minden vasárnap kipucolta.
Apám fekete bőrben járt dolgozni, nyáron
meg drappban. Reggel úgy haraptuk a kiflit,
ahogy borotva vége a habot.

Aztán már vártuk a vacsorát. Anyám
estére főzött, délre nem. Vagy csak keveset,
nekem meg a húgomnak. Akit már akkor is
jobban érdekelt a terítőn a tányér, mint engem,
a csipkék száma rajta.

Délután anyám kiporolta a lábtörlőt. Az üvegasztalt
fényesre súrolta. Terítésre nem fogott be. Ő csinált mindent.
Nálunk mindenki jobbkezes volt, szalvétából
csak egyszínűt használtunk: zöldet.

Aztán akár egy hülye kisvárosi filmben,
leültünk egymással szembe.
Néztük a húsokat, a salátát, a szalvétát, a zöldet.
Fröccsöt ittak két decit, fehérből, szikvízzel,
mi meg kólát.

Az éjszakát átaludtam, ahogy terítő elfedi az asztalt.
Az éveket, amik úgy kopnak el, mint pucolatlan cipőorr,
apám töltötte fel.

Most magamnak terítenék meg.
A fröccsszagú gyerekkort egy legyintéssel,
akár a családi albumban egy képről a port, eltörölném.

Apámat csak borotválkozás közben néztem,
ahogy most ő engem,
mikor cipőt húzok, nyárit, a lábaimra.

Két pont között távolságot mérni szinte
csak méterben szabad.

Amiről a múltkor

Az atlétát ledobtam magamról.
Pontosítottam a kerítést.
A szögekkel nem tudtam mit kezdeni.
Ahogy azzal, hogy szeretet.
Olyan, mint megszámolni a léceket.
Hogy egy testté álljon össze az egész.
Aztán meg rohadjon el.
Ahogy egy törött üvegre fókuszálni,
a kiindulópontra csak úgy lehet.

Most felsérteném az arcodat.
Csak hogy érezd a szögeket a léceken.
Hogy megtanuld, mit jelent.
Megjavítani csak egy nyikorgó ajtót lehet.
Pontosítani bármit.

Szurkolok magamnak, neked.
Hogy egyszer majd este lesz, hideg.
S talán majd akkor nem lehet hallani,
amiről a múltkor beszéltünk,
hogy emlékezni, mint egy rég elhagyott órára,
csak azt szabad. Ki kell vágni a léceket.