A pályakezdő Szilágyi István

Magyarországon az egyik első olvasója voltam a Kő hull apadó kútba kéziratának. A közös könyvkiadás keretében érkezett a Szépirodalmi Könyvkiadóba, és a véletlen az én kezembe juttatta. Szerencsém volt. Így ugyanis az előírt norma teljesítése során olvashattam el, s minthogy a következő hónapokban sok szó esett róla, a kivételesen gyorsan tájékozódó irodalmár szerepében tetszeleghettem. No de tréfán kívül: ritka szerencse, hogy a művel négyszemközt ébredhettem rá kivételes nagyságára, nem a mindig kissé sznob irodalmárok lelkendezésétől felcsigázva és egyúttal felbosszantva. A regény olyannyira természetes és önálló alakzatként jelent meg a magyar irodalom geológiai térképén, hogy Magyarországon még a filoszok sem kezdték vizslatni, miből lett. Mi volt az előzménye. Legtöbb magyarországi kritikusa meg sem említette a korábbi négy könyvet (s akik igen, azok sem vállalkoztak a velük való rokonság vagy a tőlük való elszakadás elemzésére). Az erdélyi recepció számon tartotta a pályakezdést, hiszen Szilágyi István indulását ott siker övezte, rangos kritikai visszhangja volt. Magától értetődően vették számba a nagy mű megszületésekor, hogy mennyiben vall az addig ismert íróra, és mennyiben nem. Különösen az ötvenedik születésnap alkalmából az életművet áttekintő Marosi Péter* rajzolta meg a közös érintőket, s akkor már Magyarországon is készült hasonló tanulmány G. Kiss Valéria tollából. A nagy sikerre sok évvel később következő Agancsbozót, majd a megint hosszú idő után megjelenő Hollóidő is úgy viselkedett, mint a hegyek szoktak: külön-külön kellett őket meghódítani, legfeljebb láncolatukat lehetett konstatálni, időtávolból szemlélve. A korai novellákat és az első regényt manapság még az író lelkes hívei sem igen ismerik, s ehhez nyilván hozzájárult, hogy ő maga úgy nyilatkozott pályakezdetéről, hogy az első két könyvét jobb volna meg nem történtté tenni.

Régóta foglalkoztatott, hogy miféle dombság, miféle lápvidék rejtőzik a hegylánc mögött, milyenek azok a novelláskötetek, milyen az a próza, amelyet Szilágyi István írói kiteljesedése előtt írt.

Szilágyi István pályakezdése – megismétlem – sikeres volt. A Forrás-sorozatban bemutatkozni (Sorskovács, Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1964) eleve rangot adott, s abban a kötetben ott az Utunk pályázatán első díjat nyert novella is. Ahogy a további kötetekben is keletkezésük idején feltűnést keltő novellák lapjai sárgulnak imitt-amott a könyvtárakban, ha ugyan még fellelhetők egyáltalán, miközben ma az a szokás, hogy minden valamirevaló író sokadszorra is megjelenteti egykori műveit, többféle szempont szerint válogatva belőlük külön köteteket, s ez rendjén is van így. Bárki emlékeztethetne rá, hogy Szilágyi István robusztus erejű regényei sem kapják meg az irodalmi közélettől a megérdemelt, jelentőségükkel arányos méltánylást és figyelmet, mi értelme akkor „a dombság, a lápvidék” felkutatását számon kérni. Nem is kérek én számon ilyesmit, egyszerű kíváncsiság vezet, amikor – nem könnyen hozzájuk jutva – kézbe veszem az egykori köteteket.

A Forrás-sorozatban megjelent Sorskovácshoz Szőcs István írt előszót, s kis portrévázlatában az akkor már újságíróként dolgozó Szilágyi Istvánt mint jogi végzettségű vasmunkást mutatta be, „nem-irodalmár, nem-filológus” íróként, vagyis olyanként, akit nem a ráhangoló környezet, az olvasmányok terelnek e pályára, hanem a „gyakorlati” életben szerzett tapasztalatok kimondásának a kényszere. Hozzáteszi: „Azt hinné az ember, a munkásosztály mai fejlődése szintjén ez már nem jellemző, hogy csak a múlt körülményei termelték az autodidakta írókat.” Meghökkenti ez a szóhasználat azt, aki Szilágyi Istvánt hatalmas művelődéstörténeti és történelmi apparátussal megírt műveiből ismeri. Azt még inkább, aki megkísérelte már átlátni regényeinek kifinomult architektúráját, virtuóz egyensúlyát. Lám-lám, szívósak az előítéletek: a szóban a nem eléggé avatott szaktudás kísért, holott a bölcsészdiploma az írómesterségben meglehetősen fölösleges, gyakran csak ballaszt. Igazi, mély műveltséget, tudást munka közben lehet szerezni, s ezt a bölcsészdoktorok is autodidakta módra szerzik meg, ha igazi feladatra találnak. Az író pedig szinte mindig autodidakta.

Szőcs István az előszavában játékos jóslatot mond a pálya későbbi alakulásáról. A mesterségbeli virtuozitásról szóló jövendölés be is igazolódott, de az a sejtése, amely szerint több évtized múlva is a „pálya legelső lépésének romantikája mindegyre vissza-visszaleng írásaiban”, a legkevésbé sem vált valóra. Másik időbe költözött át, nem vitte magával a mozdonyvezetőket, a szerelőműhelyek ambiciózus süvölvényeit, az értelmiségi létbe belekóstoló fiatalemberek magányát, éjszakai sodródását, nem vitte magával a falusi tanítónők magányát sem, meg az idétlen viccekbe fulladt tantestületeket és a háborúba lelkileg belerokkant emberek tébolyát sem. Persze e másik időben ugyanannak az emberi létnek az árnya vetül a barlang vagy a várfal vagy a tisztaszoba falára, amelyet ideát hagyott, mert a különbség az emberi lét formái között az árnyékokban igen kevéssé mutatja meg magát. De ha valamit tudatosan lehántott magáról Szilágyi István írásról írásra, az a romantikus jóhiszeműség az emberi természetről és sorsunk kovácsolhatóságáról.

Az első kötetben a műhelyek környékén játszódó novellák mindegyikében felbukkan a vasba, a zseniálisan egymásba kapcsolódó fogaskerekekbe, a hatalmas, egy tömbben kiöntött hajócsavarokba, a sárkányfújtatású mozdonyokba szerelmes fiatal férfi. Írhattam volna, ahogy Szőcs István írta: kétkezi munkás. Mert a szocialista irodalompolitika számára nem lehetett mindegy, hogy a kétkezi munka misztériumát ünnepelheti egy fiatal író műveiben. Ez volt a vonal, néhány évvel később maga Szőcs István is elismeri, hogy azt várták volna Szilágyi Istvántól, hogy ő legyen a nem-sematikus sematikus író. Csakhogy Szilágyi István a vas világát férfias kihívásnak, gyönyörűséges mítosznak élte meg kezdettől fogva, s a munkatársairól sem a proletariátus forradalmi hivatása jutott eszébe, alighanem akkor ki is tették volna a szűrét maguk közül. A műhelyek sajátos morálja izgatta, a szigorúan betartott rangsor, amely egészen más elveken nyugodott, mint bármely „hivatalos” morál vagy rangsor a világon. Szilágyinak nagyon jó szeme volt ekkor is a disszonanciákra, legfeljebb kezdő íróként még nem azt írta, amit akart, hanem azt, amit tudott. De novelláiban nincs semmi, amit ne vállalhatna ma is, legfeljebb vannak köztük zsengék, és olykor naivan túlmagyarázóak a részletek. Két novella cselekményvázlatával érzékeltetem, mennyire távol állt a szocreál munkásábrázolat Szilágyitól. A Mozdonyosokban egy lakatos kéredzkedik fel a mozdonyra, ahol a szokásos évődés folyik közte és a vasút arisztokratáinak számító mozdonyvezető és fűtő között. Úgy adódik, hogy egy öngyilkosjelölt miatt leszállnak a gépszörnyetegről, amely gurulni kezd a közeli állomás felé. A lakatosnak sikerül utolérni és megállítani az elszabadult mozdonyt, s aztán ráncba szedi a két dölyfös embert: azok már készek akár le is fizetni őt, hogy ne jelentse a vétségüket, de a lakatosnak bőven elég a meghunyászkodásuk, még meg is szánja őket. A díjnyertes Ahol nem történik semmi sem „termelési” novella. Ebben egy fiatalember szeme előtt lejátszódik nagy és gyűlölt példaképének, a sikeres, tekintélyes, gőgös mozdonyvezetőnek a sorsszerű letöretése. Mert vízbe fúl nagy büszkesége, egyetemre készülő fia, no meg néhány év alatt leáldozik a szénnel fűtött mozdonyok ideje, jön a dízel, amelyhez ő már nem ért. A fiatalember meg az egykori kudarcnak köszönhetően mérnökként tér vissza a városba, ez akár elégtétel is lehetne, ha nem gyászolná ő maga is a gyönyörű, tűzfaló masinákat.

Ha mérlegelem, az író vajon miért ítélte mégis feledésre első novelláit, arra a feltételezésre jutok, hogy a bizakodó szemléletet, a feltörekvő jóakaratot sokallja bennük. Amely talán akkor sem volt oly nagy őbenne magában, mint amekkorára az írás hevületében dagadozott, hiszen egy jogi végzettségű vasmunkás aligha marad naiv a kamaszkorán túl. Csak, mint fentebb jeleztem, az írás valamelyest magát írta ekkor még, mint legtöbbször a kezdő íróknál.

Van azonban, ami tovább élt az íróban a vas világából. A gépek, az eszközök zsenialitása, a munkafolyamatok káprázatos fortélyai Szilágyi István nagyregényeiben is minduntalan előbukkannak. Burkolt ellensúlyát alkotják a Szilágyi-próza világában mindig ott lakozó kegyetlen léttudatnak. Az emberi teremtmény beláthatatlan aljasságokig érő késztetéseinek, hajlamainak. Mert ugyanaz a teremtmény, lám, ügyes kezével, fuzsitos agyával bármit meg tud oldani, bármit meg tud csinálni, rájön a dolgok nyitjára, varázslatos trükköket talál ki az anyag megmunkálására. Az alkotó emberi minőség, a teremtő géniusz a tragikus létérzés, a reménytelenség ultima ratiója. Az Agancsbozót nagyszabású parabolájában a barlangbéli kovácsok mégsem az egykori mesterek, „melósok” leszármazottai. Nem az „ipari csőcselékből”, hanem az eposzi ősködből kerültek elő. De visszafelé tekintve az életművön mégis nehéz volna már nélkülük látni az első kötet első novellájának kovácsinasait, akik megrettennek óriás árnyékuktól a műhely falán, mint valami figyelmeztető jeltől, hogy a sors akar tőlük valamit.

Mintha Szőcs István jóslatnak álcázott tanácsát követné a második kötet (Ezen a csillagon, Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1966). „Gazdag élményanyag”, „a küzdő, boldoguló ember mennyi típusa” – ilyennek szeretné Szőcs a folytatást, és szociológiailag valóban sokkal változatosabb képet mutat e kötet szereplő-gárdája. Alighanem főleg az újságíróskodásnak tudható be ez. Néhány novella láthatólag „sztorira” épül, van, amelyik ezt címével be is vallja: az Anekdota (amely egy vidéki tantestület idétlen tréfálkozását örökíti meg), s „szerzett” anyagra vall a Traktorosballada, a szép, de kissé szokványos tárcanovella is. A Ha a napot választod című novella viszont az első kötet élményszerűségét folytatja: két siheder fiú nyári kubikosmunkája kapcsán a testi erőfeszítés, ráadásul az eredménytelen erőfeszítés kínja jelenik meg ismét. Az efféle fiúk a korai Szilágyi-novellákban a náluk társadalmilag magasabban lévő lányhoz vonzódnak, a motívum felbukkan itt is, a magát fényező fiú és a lány közötti párbeszéd azonban suta és mesterkélt, ami szinte érthetetlen olyan írónál, aki remek és természetes módon szólaltatja meg férfi szereplőit. „Azt a karikafacsaró mindenségit!”, „Hát te nem tudod, hogy a nyugdíj után a halál jön?” – mondják az öreg mesterek, s ha az inas nem talál valamit: „Bezzeg, ha piros szoknyát viselne, azt meglátnád.” Igaz, hogy ezeknek a fülbemászó hanglejtésű, ritmusú dialógusoknak a szomszédságában az első kötetben még akadt egy-két (nem több!) megbicsakló, túlfeszített mondat, amelybe bele kellett férnie a „haladásnak” és a „világkeréknek”, a második kötet azonban már mentes az efféle szemérmes pátosztól is.

A második kötet ugyan kevésbé eredeti írót mutat, mint az első, de ez az író egyértelműen megszabadult a világjobbító idealizmustól, pedig csak két év telt el megjelenéséig. Kellemetlen emberek, kellemetlen történetek sorakoznak fel. A bika agyontapossa a gazdát, mert az, megriadva az öregségtől, új, másféle inget vett fel: groteszk vétség groteszken, ostobán tragikus büntetése. Hepciáskodó, érzéketlen alak, egy defektes kocsi gazdája ágál az író képzeletbeli kamerája előtt: visszafogott, kaján portré. Egy megesett gyereklányt gusztálgatnak komisz férfiszemmel a különben jóravaló pékek. E kiábrándult, kelletlen világlátás izgalmas módon ötvöződött a feladattudattal, a magasra tett mércével az Értéktöbblet fiatal értelmiségi figurájában. A sodródás közérzete, az idegenség a kapcsolatokban a hatvanas évek általános témája volt, főleg a fiatalabb évjáratú íróknál. Szilágyi István hőse nappal műszaki bravúrokra képes a hivatásában, éjszaka viszont veszett kedvvel lerészegedik, bárok és alkalmi társak közt kóvályog. Erősen megkülönbözteti az életbeli és irodalmi típustól, hogy csak közel kerül az önfeladáshoz, de nem képes vereséget szenvedni. Nem képes: tehát nem azért éli tovább az életet, mert hisz az élet önértékében, végtére is éppen ő volt, aki egyetemistaként abszurd számításokat végzett, pénzbeli ráfordításokat adott össze, hogy megállapítsa egy ember pontos értékét. Föladhatná, ám környezete oly siralmasan kisszerű, értelmiségi barátainak finomkodó banalitásai oly szánalmasak, hogy nem állhat le, nem oldódhat fel köztük, mert a beléültetett, benne képződött jó ízlés – bármily keserves – nem engedi. K. Jakab Antal e kötetről írva (1967) felfigyelt arra: „A feladatok a képességekhez viszonyítva túlméretezettek, és mindig túlméretezettek, de csak annyival, amennyivel az akarat meghosszabbíthatja a képességeket.” Az Értéktöbblet hőse azonban maga kreálja magának a feladatot, és érdemes e körülményt észrevenni, hiszen ha maradt némi bizakodás az íróban, az itt rejlik, a sorsválasztás lehetőségének feltételezésében, s ez az elem épp e második kötet után válik kérdésessé, a következő írások egyik meghatározó motívumává.

Ezekben a – korabeli szóval – rossz életérzést közlő írásokban nálunk is gyakran homályban kellett hagyni, hogy mi is a baja a sodródó, magányos hősöknek. Mitől is vannak elidegenedve. Szilágyi Istvánnál megtaláljuk azokat a fogódzókat, amelyek a szemléleti változás értelmezését segítik. Miből fakad a nyugtalanság, a kielégületlenség, bizalmatlanság, helykeresés? A novellák narratív, elmélkedő monológjai, dialógusai egyikének egy lényeglátó mondatából indulhatunk ki: „…egyetlen nemzedék sem kötötte úgy az életét a valósághoz, mint a miénk. Jobban mondva – mert ezek már megint fene nagy szavak – a »csak azt hiszem, amit látok« egyetlen előttünk járó generációra sem volt olyan jellemző, mint miránk. Nálunk minden kézzelfoghatón túli duma süket fülekre talál…” Egy másik figyelemre méltó mondat: „…ezt a világot a tudomány – az agy – olyan szélesre tágította, hogy az embernek, a léleknek el kell benne vesznie… Hogyan higgyek abban, amit személy szerint megismerni is képtelen vagyok?…” E mondatok arra utalnak, hogy Szilágyi István kereső magatartása szinkronban volt a hatvanas–hetvenes évek fordulóján a világ szellemi folyamataival, amelyekben nemzedékek sora tanult meg kételkedni a nagy világmagyarazátok, nagy társadalmi utópiák hitelében, érvényességében, használhatóságában. Az ember önmagára van utalva, minden egyes ember csak a maga üdvösségharcát vívhatja meg. S visszatérve a különbségre, amely a kallódó embert megíró kortársaitól elválasztja: ő vállalja ezt az üdvösségharcot (Németh László formulája jól illik ide), mialatt a nemzedék többsége megadja magát.

A második kötet legidőállóbb darabja egy abszurdba átsikló novella. Egy vonatszerelvény első kocsijának utasai szállnak le egymás után, a haláltánc dramaturgiáját felidézve, elmondva bűnbánó monológjukat. Ezt az írásmódot akkoriban Dino Buzzatti vagy Marcel Aymée neve fémjelezte, de (fekete) humoros változata is létrejött, MroŻeknél avagy Páskándinál például. A végállomáson leszállsz azonban eltéveszthetetlenül Szilágyi István-os. Dús anyag, burjánzó élettörténet – no és ki másnál tagadnák le az utasok (feltehetőleg egykori férje kísértetei) a panaszkodó vak öregasszonynak, hogy ők is leszállnak, nehogy a nyakukon maradjon, és segíteniük kelljen neki. No meg ki másnál történne meg, hogy a férj, számot vetve lelkiismeretével, nem azt restelli, hogy az idegen faluban dolgozva megcsalta a feleségét, hanem azt, hogy a cselédlányukként mutatta be, amikor elemózsiát hozott neki? Mint parabolisztikus abszurd ez a novella is az Agancsbozót írásmódjához kövezi az utat, és érdemes felfigyelni rá, hogy Szilágyi István milyen szívesen szabadult meg a saját kora realitásainak ballasztjától, milyen szívesen fogadta a nagyobb írói szabadságot adó kereteket.

1969-ben egy regénnyel lép elő a fiatal író, amely az ő számára (életkora miatt) „történelmi” regény tulajdonképpen, hiszen 1944–45-ben játszódik (Üllő, dobszó, harang, Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1969). Nem az érdekli azonban, miként éli át egy világvégi kis falu a front átvonulását, a rendkívüli helyzet, a veszélyben való egymásrautaltság csupán néhány ember nagy feszültségű érzelmi hálózatának a környezetéül, epikai aládúcolásául szolgál. A történet: Anna nagyvárosi polgárcsaládból származik, s a család életmódjától elkedvetlenedve, lázadásként ebbe a kis faluba szegődik palatáblás parasztgyerekeket tanítani, hogy valami hasznosat vigyen véghez. A falutól azonban elég elszigetelten él egy üres, nagy házban a falu végén, csak nagygazda szomszédjával, Gáborral beszélget olykor, aki persze hamarosan beleszeret. Annát is vonzza a fiatal, erős férfi, de az nem mer közeledni hozzá, az úri kisasszonyhoz, s talán Anna se vállalna többet a kellemes flörtnél. Gábor, a magának való, szelíd ember lefojtott vágyakozása egyszer csak felrobban: fogadásból felemeli az üllőt a kovácsműhelyben, végigviszi a falun, és leteszi Anna kapuja elé. Belebetegszik, kórházba kerül, majd hazatérve végképpen egyedül marad, mert meghal az anyja, ezért aztán elveszi Anna szolgálóját, Terézt. Eléri a falut a front, aki teheti, elmenekül, Anna is tehetné, de marad. Gábor felvitte a hegyekbe a jószágait, Teréz átjár Annához, és mintha adósának érezné magát valamiképpen, ellátja élelemmel, amit Anna meglehetősen fölényesen fogad, és gonoszkodva szorongatja az érdekből házasodott fiatalasszonyt. Teréz tűri, mert retteg az egyedülléttől. Az erdőben körös-körül katonaszökevények rejtőznek, s közülük az egyik betoppan Annához. Ő elrejti a padláson és titokban eteti, magára vállalva a halálos veszélyt. Két fiatal, okos ember, akik nagyon hasonlóak abban is, hogy gőgösen titkolják gyengeségeiket, mindennél jobban irtóznak a megaláztatástól és főleg a megalázkodástól. Szerelemre éhes testük vonzza egymást, de a férfiban a harag amiatt, hogy nem lehet e helyzetben önmaga, Annában pedig a bizalmatlanság lefogja vágyaikat. Közben a falut megszállják a győztesek, a férfi azonban továbbra is rejtőzik, nem szeretné szibériai hadifogsággal kezdeni az új életet, amelyről nem sok illúziója van, Annát is kiokosítja, mire lehet számítani. A szorítás mégis enyhül rajtuk, és a férfi tragikus vétségbe esik: rátör Annára, s a lány csak azzal ússza meg a gyalázatot, hogy a függönyrudat lerántja a magasból, s az leüti a férfit. A regény ott ér véget, hogy a történtek visszavonhatatlanul közéjük álltak, de egyszersmind örökre összefűzik őket.

Szilágyi István a sorsról, az emberi természet hatalmas ellentmondásairól, a tudatos választás és az öntudatlan sodródás kiismerhetetlen vegyülékéről, a reménykedő társkeresés és függetlenségünk reflexszerű védelme közötti nagy feszültségről, az Istenhez és a másik emberhez való viszonyról, a múlt elvesztéséről és elveszíthetetlenségéről, és még seregnyi létkérdésről szóló meditációk ürügyéül használja a cselekményvázat. Mindent elvégzett, ami egy regény létrehívásához kell. Korrektül felépítette a házat, amelyben hősei élnek, megformázta környezetüket, épp annyira, amennyi feltétlenül szükséges (közben olyan lélektani-szociológiai remeklést is beleadott, mint Anna és Teréz furcsa egymásrautaltsága s végül Teréz kifakadása Anna komiszkodása ellen), és még izgalmas eseménysort is elővarázsolt, hogy minderre rábízhassa a meditációk, a monológok, a monológszerű párbeszédek sorát. A regény az időfelbontás akkoriban igen újszerűnek ható eszközével is bőven élt. Egy modern, lélektani esszéregény tehát az Üllő, dobszó, harang, és ezt méltányolták is a kortársak. Szellemes és bátor elemzései, gondolatmenetei ellenére az esszérészek „fejnehézzé” teszik, és a két főszereplő sorsában nem válik érdekeltté az olvasó. Pedig néhány alapelemét tekintve párhuzamosságokra figyelhetünk fel a Kő hull apadó kútba helyzeteivel. Magányos fiatal nő itt is, ott is. Ám Szendy Ilka élete Jajdonhoz van láncolva – Anna jövevény a faluban, bármikor elmehet, választásán múlt, hogy maradt. A katonaszökevényt sem köti semmi sem Annához, sem a faluhoz, bármikor megléphetne – Dénes elutazási szándéka drámai döntés mindenki számára. Anna képzeletben eljátszik a gondolattal, hogy hogyan ölné meg és tüntetné el a vendégét, de hát ha elkövetné valóban a gyilkosságot, se lenne olyan súlya, mint Szendy Ilka tettének. Tehát a hasonlóság csak felszíni, az Üllő, dobszó harangban felvetett nagy kérdések nem hasítanak igazán a szereplők sorsába, jobbára meg is maradnak eszméltető kérdéseknek.

Részleteket idézek a tipográfiailag is megkülönböztetett meditációkból. „A szabadság érzete vajon nem jár együtt az örök rettegéssel, félelemmel, hogy megvonják tőlünk, korlátozzák ezt az emberi állapotot? – ha igen: ez a rettegéssel teli szabadságérzet nevezhető-e a szabadság állapotának? – s ha nem féltjük, nem tesszük-e kockára készakarva, hogy megpróbáltatva eddzük, hogy veszélynek kitéve bizonyítva érezzük hozzá való jogunkat?” A következő idézetben Anna Isten létét firtatja, s szeretné hinni, hogy ott van jobbik énünkben. „Igen, szerette volna remélni jobbik ének létezését – a sajátjáét is –, és teremtő, alkotó képességek birtokában képzelte el ama másik ént; mert ez azt jelentené, hogy jó szándékok formáló kezében van a létezés… De bizonyosságok hiányát szenvedő vágyakozás gyötörte hasztalan, hiszen érvet, indokot – tárgyiat – maga körül nem találhatott. Vagy talán cél lehet, éltethet a meztelen keresés?” A szabadságérzés korlátait feszegető kérdéskör csakúgy, mint a létben a jó szándék princípiumát hiányoló alapérzület a fiatal író írásaiban szinte mindig kimutatható. A későbbi Szilágyi István-regények, kiváltképpen a Hollóidő szempontjából pedig igen figyelemreméltó a regény egyik epizódja. A férfi, a befogadott katonaszökevény visszaemlékezik arra az időre, amikor egy bádog-Krisztusok készítéséből élő ember házában élt, és a festő az egyik Krisztushoz őt használta modellül. „…ez a harmadik típus mereven, szúrósan, határozottan egyenest előre nézett, valahogy szembe mert nézni mindenkivel. Azokkal is, akik a hit szerint meggyalázták, kicsúfolták hajdanán, azokkal is, akik félték, imádták, keresztet vetettek, térdet hajtottak előtte azóta. S mert ez a tekintet nem lehetett sem megtört, sem esedező, inkább bátor volt, határozott vagy inkább »ez van«-közönyös, nem állhatták a nézését, nem értették, egy Krisztus mivégre lehet fenegyerek – s így nem vették meg őket, az öreg nyakán maradtak, s a padlásra kerültek.”

Elmélkednek a regény szereplői a bűnről, a győzelemről, a veszteségről. Korántsem biztos, hogy mindig jó a győztesnek, néha vesztesnek lenni talán jobb – merül fel bennük a végkifejlet előtt. Ezt az elméleti, etikai kérdést azonban maga Szilágyi István később, 1982-ben egy Korunk Évkönyv-beli írásában eldöntötte: „A bűntudatot még csak elháríthatja magától egy megtámadott, lerohant ország katonája, ám jaj, kétszeresen jaj a legyőzött támadónak.” Mózes Attila a közös létélménytől áthatva a Kő hull apadó kútba értelmezését indítja a fenti idézettel 1988-ban, és így fejezi be írását: „Ahol nincsen megváltás, ott nincsen tragédia, vagy csupán csökött tragédia van. Nincsen méltóság, tehát nincsen méltóságteljes halál sem. Csak pusztulás, amit kárhozat követ. Talán mindebben a vesztes pszichikuma munkál, minden a már jól bevált módszerek szerint – nem történik! – fogadtatik el. Ám azt is tudjuk: ezek a vesztesek egyben túlélők is. És tudjuk: Jajdon van, létezik, jajdonok vannak, léteznek. Mindegy, minek nevezzük a vesztes túlélők e vidékét.”

Hát igen, így már könnyebb megneveznem, mi hiányzik az Üllő, dobszó, harangból. A tragikus elem, a csökötten tragikus elem, amely, meglehet, ott van a ház falain túl, s nyilván a szereplőkben is ott van, ez tette őket bizalmatlanná, rideggé, öngyűlölővé, megváltatlanná. De alig valami látszik belőle, mindent belep a fojtogató szomorúság. Mint egy francia regényben.

A Jámbor vadak (Kriterion Kiadó, Bukarest, 1971) újra novelláskötet. A címadó novellával kezdődik. Elolvasom az első pár sorát, aztán az első oldalakat, végig a novellát: micsoda elemi, sodró erő, micsoda természetesség, fanyar, kesernyés humor! Az érdes nevetés az olvasót azonnal az író bizalmas körébe vonja, s mihelyt a mókás csapdába belelépett, halálos veszély előszelét érzi, előtüremlik a véres múlt, feltárul az emberi fenevad szánalmas nyomorúsága. Bátran, kihívóan, remekül eltalált tárgyias megjelenítésben ez is. Kész, az író befejezte az előkészületeket, rátalált a hangjára.

A novella hőse az asszonyát indul meglátogatni, aki a Messzi folyó felső folyásánál dolgozik egy faluban. Vonattal megy, amíg mehet, aztán hátizsákjával gyalog folytatja az utat. Át kéne kelnie egy hídon, de azt fegyveres őr vigyázza, nincs kedve alkudozni, könyörögni, ezért a közeli elhagyott komp vontatókötelén mászik át a másik partra. Az őr azonban célba veszi, csattan is a závár, de üresen, többször is. A férfit meglehetősen megviseli a dolog, és ahelyett, hogy továbbmenne, visszatér a hídőrhöz. Kiszedi a puska závárját, és vonat közeledését hallva a sínek közé teszi. A hídőr megtörik, könyörög, ez a puska létfontosságú a számára és az övéi számára, hiszen a parti erdőben elszaporodott dámvadak az egyetlen élelemforrás. Tölténye persze nincs már, ám a hátizsákban, amely egykori katonaholmi, cigaretta után kutatva a férfi talál töltényeket, és mind oda is adja a hídőrnek. Majd távolodóban azt számítgatja, hogy ez a fegyvertípus messzire hord, igen pontos, és bizony várja, várja éberen, hogy nem küldi-e utána a hídőr a „háláját”, bár reményt ad, hogy egy töltényt az ő testébe ereszteni egy dámvadé helyett esztelen pazarlás volna. A novella mélyáramú humora abból az ellentmondásból fakad, mely az adódó helyzetek képtelensége és a tüzetes gyakorlatiasság között van. Abban a reflexben, ahogy a férfi lógva a komp vontatókötelén, a hídőr fegyverének célkeresztjében lázasan ötletes stratégiát dolgoz ki a menekülésre, vagy ahogy teljes biztonsággal találja ki, hogy mivel lehet legjobban megfélemlíteni ellenfelét. S az imént említett érv a végső reményre, tudniillik hogy egy dámvad teteme többet érhet a hídőrnek az övénél, ugyancsak ehhez a mélyáramhoz köthető: az illúziótlan ember éleslátásához.

A szőlősgazda is a közelesen elmúlt háború hátrahagyott tárgyi emléke köré szövődik. Egy ágyút talál a szőlősgazda a szőlejében, és elrejti egy bódéban. Lövedék is kerül hozzá. Sok év telik el, ő egyre elhagyatottabb, a város egyre idegenebb a számára, arra tartogatja a lövedéket, hogy majd megbüntesse a várost. A türelme akkor fogy el, amikor a kutyája – nyilván éhségében – megmarja, és célba veszi a saját udvarán a kutyaólat. A lövés eldördül, de semmi sem történik. A város észre se veszi, a durranás csak a zajok egyike. Rombolásnak sincs nyoma, talán a szennyvízárokba talált bele a szőlősgazda. Gyatra korban a lázadás is csak groteszk handabanda – sugallja a történet, szomorúan inkább, mint kajánul.

E kötetben is megjelenik az allegorikus írásmód: Ember rág a föld gyökerén. A novella hősének egy fémszálat, voltaképpen egy másik, protestáló ember gyökerét kell kiásnia. Ezt a fajta parabolisztikus írásmódot később elhagyta az író, az adott korban azonban valamifajta protestáló szemlélet megszólaltatására használta ki.

Egy másik novellában is egy óriási fémszál körül zajlanak a történések, ám ez merőben más világ: a Bodor Ádámtól is ismert, távoli vidékekre, magas hegyek közé telepített üzemek, bányák világa (A Dermes). A fémszál egy hegy csúcsáig hatol, és ennek az ércnek a kifejtésére vállalkozik egy mérnök, segítségül híva a zseniális, bolondos fiatalembert, Delabonát. A hegyen töltött tél megteszi a magáét, Delabona tüdeje megbetegszik, és már nem képes a feladatban segíteni, csak a tárnát vízzel ellátó szivattyúházban hajlandó szolgálatot vállalni. Két másik furcsa ember csatlakozik hozzá, a mérnök sehogy sem érti, miért száműzik magukat a szivattyúhoz, hiszen hármuk szaktudása csodákat volna képes művelni a bányában. De egyikük kételkedni kezdett abban, hogy meg szabad-e tenni az embernek mindent, amire képes. A másikuk önmagában kételkedik. A harmadik hajcsár volt és megkeseredett. Delabona egy éjszaka megfagy a szivattyúháznál, a másik kettő meg iszik a holtteste mellett, míg belepi őket a hó. Meglehet, ezt a novellát nem hatja át az irónia, mint a kötet egyéb darabjait, csak egy-egy érdesebb kiszólás vagy Delabona elhadart, érthetetlen sztereotípiái képviselik Szilágyi István ekkortól már tudatosnak vélhető törekvését a tragikus és a groteszk elemek összefonására. Említettem, hogy ekkoriban már a mindennel egyenesen szemközt néző, „fenegyerek” Krisztus vonásait kutatta hőseiben az író, ezúttal Delabona és két társa pedig minden korábbi hősénél vesztesebb. Ha volt is bennük dac, azt önpusztításhoz használták. S ez a „vesztes túlélők” között bolondságnak minősül. De ott van az a záró jelenet: Delabona jégszoborrá vált teteme egy fához támasztva. Áll üveggé fagyva Delabona, akit pedig megszerettünk. Olyan, mintha személyes emlékünk volna. A művészet jelentésképzése önállósul: mit számít itt győzelem, vereség?

A Jajdon gyermekeiben nagyon sokféle érzékenység keveredik össze. Olyan gyöngéd, évődő hangon szól, amit alig-alig tételeznénk fel a nagy feladatokkal, nagy egzisztenciális kérdésekkel megvívó íróról. A kisváros eléggé szabadon engedett gyermekei és serdülői magukra maradnak egy napra, mert a felnőtteknek dolguk van a temetőkben. Kísértő alternatíva, hogy kirakatokat lehetne betörni, de felbukkan Séhaj, a város lepusztult iszákosa, és öntudatlanságba esik. Séhaj biztosítja a városka kocsmájának, a Sakálnak a rangját, azzal, hogy ő oda a lábát se teheti be, a gyerekcsapat azonban mégis odaviszi, abból a célból, hogy „felravatalozza”. Betoppan a kocsmába a molnár és a sütödés: megérkezett a gabona, ki kéne rakodni a vasúti kocsikat, s a városban nincs ember. A gyerekek vállalják a munkát, enni s főleg inni kapnak fizetség fejében. Turnusokban mennek rakodni, a többi addig egyre részegebben és egyre felajzottabban élvezi a vad táncot, zenét, a lányok testét. „Húgaink szeme karikás, öcséink hánynak” – számol be a narrátor, mindenféle megrendülés nélkül. A gyermeki „orgia” inkább kellemes szédület, mint romlottság, álom a felnőttségről. A „bősz atyák” nem jönnek, a temetőkben sincs fény, Séhaj már ébredezik – ebben a tanácstalanságban végződik a talányos történet, amelyben a való élet folyásán alakulnak ki az álom, az abszurd kicsi örvényei.

Ugyancsak serdülő korú hőse van a Kibic, az árva ember című novellának. Kibic legfőbb gondja az önfenntartás, amelynek ezer leleményes módját találja meg, legelsőbben is lopott almát szokott eladni a piacon, hallatlan üzleti tehetséggel. Ám a kisvárosban éppen akasztásra készülnek, egy tolvajt fognak nyilvánosan kivégezni, mindenki készül az eseményre. Kibic azonban eléggé vonakodik a dologtól, érthető módon. A várost felizgatja a hóhér és a segédeinek érkezése, tömegesen mennek a szálloda ivójába, ahol a hóhér megszállt, Kibic persze még itt, este is dolgozik. A fiú egész nap önző és álságos emberekkel találkozott, itt, az ivóban is a hóhér keltette félelmükben megalázkodóvá, törleszkedővé váló embereket lát. A hóhért övező respektus és a hóhér nyugodt, közömbös magatartása megteszi a magáét: Kibicben megszületik a meggyőződés, hogy a hóhér tökéletes, s minden vágya, hogy olyan lehessen, mint ő, csak persze anélkül, hogy embereket kelljen kinyírnia. Nemcsak e végső tanulságból sugárzik az irónia, hanem a kisváros, Jajdon társadalmi tablója is meglehetősen karikaturisztikus – különös tudni, hogy ez a városka Szendy Ilka Jajdonja lesz rövidesen.

A Kibic egy négy írásból álló portrésorozat első darabja; az utolsó s egyben kötetzáró Valahol fenn a Messzi folyón. Egy férfi beveszi magát a Messzi folyó felső folyásának rétjei, erdői közé. A tárgyiasan érzékletes leírások a természeti környezetről, a látvány, a hangok, az illatok együtteséről sokszor és sokféleképpen teremtették meg Szilágyi István prózájában a létezés terét – ebben a novellában ennek kulcsszerep jut, hiszen a hőse éppen a várostól menekül a földhöz, és ért is hozzá, hogy a természeti környezetben elhelyezkedjék. Tud például szénaboglyában szakszerűen hálni, s nem riad vissza a folyó tiszta vízének hidegségétől, hiszen ezért jött: tiszta folyóban megmártózni, mert már alig maradt valahol tiszta vizű folyó. Aztán begyalogol a városba, elhalad egy új üzem mellett, amely frissiben kezdte meg működését. A városban egy lánnyal akad össze, akit elkísér a munkájához egy régi templomhoz. A férfit elborzasztja a lány cinizmusa, ahogy a környék „muris” múltjáról beszél, s aztán perverzitása, amikor egy bolond, ágyhoz kötött helyi fiatalember mellé bújik. Visszaindul szálláshelyére, a tiszta folyóhoz. Sötét van, amikor vízbe ereszkedik. Puhába markol. Reggel óta, amióta az üzem működik, a folyó felszínét ellepték a haltetemek.

Nyilvánvaló, hogy erős, tényszerű toposzai nélkül ez a novella csak a környezetszennyezésről szólna. De a harmatos szénaboglyával, a bolond fiú mellé bújó morbid leányzóval, a fekete vízen úszó fehér haltetemekkel az undorról és a menekülésvágyról szól.

Amit korábban tragikus létérzésnek is neveztem.

Szilágyi István később írt, a nagyregények szomszédságában született novellái ez idáig nem jelentek meg kötetben. Nem jelent meg kötetben A hóhér könnyei című nagyszerű kisregény sem, amely az Alföld 1982-es évfolyamának 3–4. számában látott napvilágot. (Nyilatkozatai szerint az író e kisregény kiteljesítésén-felnövesztésén dolgozik jelenleg.) Ezeket a folyóiratokban, újságokban, évkönyvekben szétszórt prózai írásokat is mihamarabb össze kell gyűjteni, fel kell éleszteni. Ezúttal csak a pályakezdet útkereséséről, az írói hangvétellel való kísérletezésről kívántam számot adni. Egy bizonyos: a Kő hull apadó kútba magabiztos, érett elbeszélői hangja már az 1972-es Jámbor vadak című novelláskötetben is felhangzott, és nincs oly gazdag irodalom, mely e remeklésekről lemondhatna. A mienk meg évtizedek óta nem tud róluk, nem számol velük a reprezentatív novellaantológiák szerkesztésénél. De a készülődő-kereső évek termésének javát is balgaság volna figyelmen kívül hagynia a magyar novellairodalom virtuális törzskönyvének.

* Munkámban nagy segítségemre volt a Tanulmányok Szilágyi Istvánról című gyűjtemény, amely a Kossuth Egyetemi Kiadónál jelent meg (Debrecen, 2003), Márkus Béla igen gondos szerkesztésében, s a romániai recepció legjelentősebb tanulmányait és kritikáit is tartalmazza, amelyek Magyarországon nehezen hozzáférhetőek. A későbbi hivatkozásaim is ebből a kötetből származnak. – Á. M.