Főhajtás XVI.

M. M. vándorló tárgyai

Belesüppedve az öblös karosszékbe, két évtizedig bámultam Mezei Mária 1983-ban elárvult budakeszi otthonában a kandalló tetején hagymakupolás toronyként magasodó fekete kancsót. A Váci utcai, valamikori Népművészeti Mintabolt főnöke rendelte meg 1956 tavaszán Horváth Márk mohácsi fazekastól a mutatós kirakati díszt. A kancsó oldalán nagybetűs felirat:

HORVÁTH MÁRK

MOHÁCS

1956

Az igencsak méretes csupor még 1957 januárjában is ott díszelgett a kirakatban, amikor a feliraton megakadt az arra bandukoló Mezei Mária szeme. Beviharzott az üzletbe, az ismert és népszerű színésznőt kitüntető udvariassággal köszöntötte az eladónő.

– Kezét csókolom, művésznő, mit tetszik parancsolni?

– Nem parancsolni jöttem, hanem vásárolni. Mennyibe kerül az a kancsó a kirakatban?

– Művésznő drága, az nem eladó, az kirakati dísz – mosolygott a pult mögött álló ifjú hölgy.

– Arra vagyok kíváncsi, mennyibe kerül – szögezte le határozottan Mezei Mária.

Az eladónő még mindig mosolygott.

– Azt nem adhatjuk el, annak a kancsónak nincs ára, művésznő kérem, az dekoráció a kirakatban.

Mintha a bájos hölgy meg sem szólalt volna, Mezei Mária ellentmondást nem tűrő hangon ismételte meg a kérdést.

– Azt kérdeztem, mennyibe kerül. Érti?

Mezei Mária férje az 1957 januárjában elhangzott párbeszédből ezekre a mondatokra emlékezett, és arra: hoszszas alkudozás és szópárbaj után Mezei Mária megvásárolta a hatalmas kancsót. Ötven évig trónolt „Isten küldte vályogvárában”, Budakeszin, a kandalló tetején. Magasan, így a fazekas nevét a domborodó felületen nem lehetett látni, csak a nagybetűs feliratot: MOHÁCS, és alatta a dátumot: 1956.

Amikor 2007 januárjában az égbe költözött Mezei Mária férje, Lelbach János, otthonából egy-egy tárgyat vihettek magukkal emlékül a legkedvesebb barátok.

Belépve ma otthonunkba, az első, amit megpillantok, a szekrény tetején méltósággal uralkodó fekete kancsó, s rajta a felirat: MOHÁCS 1956.

Mezei Mária és férje, amíg élek, nem engedik elfelejteni, hogy a török hordák után bolsevik gazemberek nyomorították meg hosszú-hosszú évtizedekig, hosszú-hosszú évtizedekre hazánkat.

Szemben a szekrénnyel finom vonalú, biedermeier, üvegajtós faliszekrényke, benne sorakoznak életem legfontosabb emléktárgyai: karácsonyi érem – Amerigo Tottól kaptam ajándékba Rómában, több mint harminc éve; fából faragott, kézzel festett Kossuth-címer – 1956-ban a rommá lőtt pesti utcán vásároltam; csontkereszt – feleségem öröksége; különös formájú üvegcsében félezer éve ásott kútból az élet vize – esküvőmre kaptam a barátomtól; bronz tízfilléres – 1956. november 5-én reggel emeltem föl Budán, a véráztatta földről.

És két egyforma, 18. századi, míves, ezüst fogpiszkálótartó.

A hajdan dúsgazdag Lelbach család harminchat személyes étkészletét egy szovjet tiszti különítmény csomagolta bőröndökbe, s vitte magával 1945 februárjában Ázsiába. Néhány darab véletlenül, fiók mélyén rejtőzködve megmaradt. A két ötvösremek fogpiszkálótartó Mezei Mária szobáját díszítette sok-sok éven át.

Aztán a múlt század hetvenes éveinek elején, amikor elkészült Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán sasfészeknek nevezett, sziklás hegyoldalba épített otthona, Mezei Mária férjével házszentelőre indult, s magában azon morfondírozott: mit vigyenek ajándékba az újdonsült tulajdonosoknak. Virág? Elhervad. Ital? Megisszák. Szeme megakadt a sublóton párosan parádézó két ezüsttárgyon.

– Elvisszük az egyiket – mondta –, ha ránézünk, eszünkbe jut majd Éva és Zoltán. Ha ránéznek, mi jutunk majd eszükbe.

Amíg éltek, emlékeztek egymásra.

Ruttkai Éva halála után az emlékszoba vitrinjében sokan megcsodálták a 18. századi ezüstremeket. A látogatóknak sokszor elmeséltük feleségemmel a történetet, s mindig hozzáfűztük: Mária, Éva, Zoltán halott – de a tárgy emlékezik, emlékeztet, s mi emlékezünk rájuk. Aztán János halála után feleségem otthonunkba hozta a másik ezüst fogpiszkálótartót, s most már ketten őrzik lelkünkben négy halottunk emlékét. Jó tudni: vigyáznak ránk.

A tárgyak vándorolnak, a halottak élnek.

1944. október 13-án, Ótátrafüreden Mezei Mária – ma már kideríthetetlen, hogy kitől – Károli Gáspár fordította Újszövetséget kapott, 1917-ben kiadott, egyszerű kötésű, kézbe simuló Bibliát. Az első oldalon reszkető kézzel írott ajánlás: Higyj Istenedben és magadban. Mezei Mária akkor és ott találkozott Istennel, és lett haláláig mélyen hívő keresztyén ember. Küzdelmes életútján a Tátrában kapott Újszövetség hűségesen elkísérte 1968. január 7-ig. Azon a napon – közös estjükre, Az izgága Jézusokra készülődtek – a Bibliát Latinovits Zoltánnak ajándékozta, s a régi ajánlás alá újat írt: Zoltánnak szeretettel Mezei Mária 968 – jan – 7 Budakeszi

Háromnegyed évvel korábban, 1967 áprilisában a televízió közvetítette a Mario és a varázsló Thália színházi előadását, és Mezei Mária meghatott, rajongó levelet írt Latinovits Zoltánnak: „Ma, mikor tiszta szívből kívánok szabadulni színészi tehetségem fárasztó rabságából – elsősorban azért, mert már nem hiszek a Színház világot előrevivő – mondjuk ki – megváltó hivatásában… Maga velem csodát tett: visszaadta a valódi színészet nagyszerűségébe vetett hitemet. Az a »saját vérrel színezett színészet«, ahogy maga játszik (és ez a legtöbb), igenis előrevisz, felemel, megtisztít, tanít, többé-jobbá-igazabbá: boldogabbá tesz. Ez az önmagát meggyújtó és naponta elégető áldozat – szent cselekedet.”

A meghatott ifjú színész térdre borult a nagy színésznő előtt. Tollhiba nélkül, egy lendülettel írta válaszlevelét Latinovits Zoltán.

Újra és újra elolvasom a negyven évvel ezelőtt írott kéziratot: „Kifordított anyaöl ma már a hazánk, hát jól meg kell fognunk a hónunk alatt, hogy rokonságot érezzünk vele.”

Aki tisztán lát a jelenben – látja a jövőt?

Újra és újra elolvasom a negyven évvel ezelőtt írott kéziratot. Ami igaz volt negyven évvel ezelőtt, igaz ma is: „Nekünk egy igaz életünk van, a sárkányoknak meg hét fejük.”

Ha elfelejtjük (elfelejtettük) levágni egy csapással a sárkány mind a hét fejét, az életben maradt álruhás szörnyeteg nem kegyelmez az igazéletűeknek.

Az Újszövetség utolsó oldalán Latinovits Zoltán kéziratos bejegyzése, idézet Máté evangéliumából: „És gyűlöletesek lesztek mindenki előtt az én nevemért, de aki mindvégig megáll, az megtartatik.”

Latinovits Zoltán halála – 1976. június 4. – után az Újszövetség újra vándorútra kelt. Mezei Mária visszakérte a Bibliát Ruttkai Évától, és éjjeliszekrényén őrizte haláláig. Mezei Mária 1983-ban, Ruttkai Éva 1986-ban követte az égi társulatba Latinovits Zoltánt. Akkor kértem el a Mezei Mária, Latinovits Zoltán és az ismeretlen ajándékozó kézírását őrző Újszövetséget Lelbach Jánostól. Azóta én őrzöm a vándorló Bibliát. És a vándorló Biblia őriz engem.

Nézem az otthonunkat díszítő hatalmas kancsó domborodó oldalát díszítő feliratot: MOHÁCS 1956. Fellapozom az Újszövetséget, elmerengek a Máté evangéliumából idézett mondaton. Újra és újra elolvasom Latinovits Zoltán 1967. április 16-án írott levelét.

Arra gondolok: meg kellene próbálni egy csapással levágni a sárkány mind a hét fejét.