×

Fészekhagyók

kisregény, I/1. rész

Serfőző Simon

2008 // 09
Csupa fül volt mindig. Még a szájával is hallgatta, amit a felnőttek mondtak. Rá is szóltak néha, hogy csukja be, mert huzat van, mindjárt becsapja az ablakot. Jól kinéznek, ha kitörik: vihetik beüvegeztetni.

Így volt Piros nénjével is. Ahogy lefestette a kivilágított utcákat, a harmadik emeleti lakást Pest központjában, ahol lakott, álmélkodva hallgatta. Aztán elkezdett viszolyogni, amikor látogatóban járt náluk, s a dicsekvését újból és újból előadta.

– Van lift. Nem kell lépcsőket mászni – ecsetelte Piros nénje. – Az utcán padok vannak, le lehet ülni. Nincs sár. Csak más Pesten élni, hiába. Áldom az eszem, mikor kislánykoromban, még a háború előtt elmentem a cérnagyárba dolgozni. Nem maradtam itthon, a piszokban.

Hogy milyen piszokra gondolt, nem részletezte. De nagyon utálhatta. Csak akkor mért fordul meg náluk évente négy-öt alkalommal is? Eltelt valamennyi idő, s csak azt látta, már megint jön befelé a kapun.

Pedig senki se hívta.

Megtapasztalta aztán, miért jár ő hozzájuk, s azt is, a szavaiból mi az igaz, s mi nagyzolás csak.

Ez akkor derült ki, mikor ő is Pestre került, hogy munkása legyen az egyik külvárosi gyárnak, s amíg nem talált albérletet magának, valahol meg kellett szállnia. S hová menjen? Csakis ehhez a rokon asszonyhoz, akivel a jövetele előzőleg meg volt beszélve. Ki is ment elébe a pályaudvarra.

Rögtön villamosra, buszra szálltak, s mentek abba a bizonyos lakásba, amely igaz, hogy nem nagy, de meghitt, majd meglátod – magyarázta Piros nénje –, télen nem kell fűteni se benne, olyan vastagok a falak. Elég, ha a szomszéd tüzel a kályhában, ideát is meleg van.

Az jó lesz, gondolta a fiú. Keze-lába fázott. December volt.

Lifttel mentek föl az emeletre. A lift tehát igaznak bizonyult. Igaznak a kis lakás is, egy szobából állt – leválasztva egy másik lakásból, tehát társbérlet volt, tudódott ki később –, s igaznak tűnt a meleg is, a megérkezés pillanataiban. Mikor azonban lepakolták a csomagokat, s a kabátot is levetették, azon nyomban érződött a hideg. S kiderült, hogy fűteni nem lehet a szobában. Nincs mivel, se amiben lehetne.

S valószínűleg a szomszédban se fűtöttek. Lehetett fázni.

Addig mind a ketten le tudtak ülni, amíg haza nem jött a férj, utána valakinek muszáj volt állni. Két szék volt csak. Nem is fért volna több. Igaz, az ágy végére le lehetett kucorodni. Csak aki odakényszerült, nem jutott az asztalhoz. A sarkához esetleg.

Az pedig nem volt elég az asszony férjének. Vacsorázni akart.

Ment is a felesége, hogy hozza a lábas főzeléket neki. A fiú akkor még nem tudta, hogy hova sietett ki érte. Ez akkor derült ki, mikor szerette volna elvégezni a félredolgát, s Piros nénje kivezette a folyosóra, s ott betuszkolta egy lépcsőház melletti ajtón.

A mellékhelyiségbe, pontosabban az előterébe. Belülre kerülve is látott ajtót, kettőt belőle. Az egyikhez volt csak kulcsa. A másik ajtóhoz nyilván másoknak volt. Oldalt egy ládán petróleumfőzőt vett észre, aztán lábasokat, falikutat.

Itt van a konyha, nyílt ki azonnal a szeme.

Itt főtt a főzelék.

Erről a „konyháról” bezzeg nem beszélt Piros nénje.

Mint ahogy arról sem, hogy a földön kell majd feküdnie, mert csak egy ágy volt.

Ők lent is ellesznek – ajánlotta az asszony.

Ő meg aludjon az ágyon? Azt már mégse. Hogy nézne ki, ők kerülnek a földre? Nekik vásson el az oldaluk?

Azt találta mondani, hogy ő szeret a földön aludni. Az asszony kapott az alkalmon, s már terítette is a pokrócokat az asztal és a szekrény közé. Párnát rá, dunyhát, le lehetett feküdni.

S gondolkodni is, hogy hova került. Nem olyan helyre, mint amilyennek el volt mondva.

Rég volt ilyen forgolódós éjszakája. Az álom ott repdesett sokáig a szeme körül, alig tudott leszállni.

Csak jobb otthon, gondolt bele, ha nem is járnak villamosok a házak között, se troli a köves úton. S ha sok sarat kell is menni, nem úgy, mint itt.

Náluk a nyári konyha is tágasabb, mint ez a szoba. Fűteni lehet, van benne kemence, tűzhely is, főhet rajta a főzelék, ha éppen az készül ebédre, nem kell kimenni a vécé elé.

Nem is jött volna ő ide, ha a muszáj nem kényszeríti el.

De mihez kezdett volna otthon? Tizenhat éves elmúlt. Maradt volna a szülei nyakán?

Mások is mentek világgá, úgy gondolta, megy ő is utánuk – ha már nem folytatta a tanulást.

– Ne törődj semmivel, dolgozol, s megélsz – biztatta Piros nénje.

Ezt a férje is megismételte másnap reggel a villamoson, mikor mentek a munkahelyükre, ő az övére, a fiú pedig oda, ahová remélhetőleg felveszik dolgozni. Egy darab papírra írta fel otthon a címet.

Ennek ellenére alig találta meg. Azt hitte, hogy egy nagy telepet kell keresnie, magas épületet, még magasabb kéményt fölötte, füsttel a tetején.

De kémény se volt, se magas épület, csak egy alacsony műhelycsarnok az utca végén, ami emeletes volt ugyan, mégis alig látszott ki a földből.

Ahogy ment volna befelé a tárva-nyitva kapun, egy eléggé nagydarab ember ugrott elő valami bódéféleségből, mint kutya az óljából. Csak éppen lánc nem volt a nyakán.

Nehogy megharapjon már! – torpant meg a fiú. Az hiányozna, hogy lekapja róla a nadrágot.

– Maga hova megy? Jöjjön vissza!

Jobbnak látta, ha engedelmeskedik. Különben sem ismerte ki magát, merre, hová kell mennie. Legalább megtudja.

– Kit keres?

Alig jutott eszébe Kopasz Imre neve.

– Várjon itt a sorára! – s a portásfülke oldalát mutatta, hogy álljon oda. – Mindjárt szólok neki.

Várt a sorára. A gyár baktere hol ide telefonált, hol amoda, intézkedett szorgalmasan. Végül a karbantartó részleget hívta.

– Van itt valaki! – kiabálta. – Magát keresi.

Jött is hamarosan Kopasz Imre, lépegetett hajadonfővel, olajos nadrágjában keresztül az udvaron, aki állítólag a rokona. De még sose látta. Inaskorában került el a faluból, nemigen jár haza.

A falu azonban nem feledkezett meg róla. Főleg mostanában emlegetik sokan a nevét. Legtöbben őt keresik meg, ha maguknak vagy a gyerekeiknek kellene valami munkahely.

Mikor az ötvenes évek végén a közös világot szervezték, mindenkire nem volt szükség, hogy otthon maradjon. A nagygazda emberek igen, azok kellettek, meg akinek még volt valamije, földje, jószága.

De aki csak egy-két hold földön kapirgált az ekével, kapával, vagyona nem volt, az után nem kapkodtak a szervezők. Könnyebben mehetett Pestre, világgá azokkal együtt, akik előtte már ilyen-olyan módon megmenekültek a közös életbe terelés elől.

Voltak ilyenek is.

S mentek azok a suhanckorú gyerekek, akiknek a tanulmányi eredménye nem engedte meg, hogy középiskolában tanuljanak tovább, esetleg tanoncként sem tudtak oda bejutni, ahová szerettek volna, mert hely hiányában nem vették fel, érettségi bizonyítvány kellett volna hozzá. Úgy voltak vele a szülők, hogy majd lesz belőlük betanított munkás, szakmunkás is akár, ha leteszik a vizsgát.

Ahhoz, hogy valaki elhelyezkedhessen, sokan úgy gondolták, hogy ismeretség kell. S jól gondolták.

Nagyon sok itteni falusinak segített, hogy ismerte, netán rokona volt Kopasz Imre. S nem bánta meg ő sem: mindig dugtak valamit a táskájába. Azért se kellett a boltba menni.

– Gyere, Gazsi fiam! – szólt Kopasz Imre, mikor kezet fogtak. S ő ment, mint cipő a gazdája lábán.

A műhely, ahol egy-két percig volt ideje körülhordoznia a szemét, úgy nézett ki, mint templomban a karzat. Csak éppen kiterjedtebb volt. Körben gépeket látott, vasállványokat. Nem szenteket a falon. Az asztalok körül asszonyok hajlongtak. Föl se néztek, annyira belemerültek a munkájukba. Hajtotta őket a norma: teljesíteni tudják a napi darabszámot, gondolta. A másik oldalon férfiak kalapáltak, hajlítgattak drótokat, lemezeket vágtak. Forrasztópákák füstölögtek, sisteregtek közben.

Kopasz Imre ez idő alatt az egyik sarokban irodának kialakított helyiségben ácsorgott, váltott néhány szót valakivel. A műhelyvezetővel, derült ki, amikor ablakon keresztül az intett neki, hogy lépjen be, s bemutatkozott. Majd kérdéseket tett fel, amikre hol tudott válaszolni, hol nem. Riadt volt, dadogva jött ki minden szó a száján. Szeretett volna megkapaszkodni valamiben.

De csak a táskája fülébe tudott, más nem volt a keze ügyében.

Meg is ijedt magától: elfelejtett volna beszélni? Mit gondol róla Kopasz Imre? Igyekezett összeszedni magát, ami nemigen sikerült. Zavartságában ahogy az előbb Kopasz Imre neve, most meg az anyja születésének éve alig jutott eszébe. Még jó, hogy a magáén nem kellett gondolkoznia.

Most nem csodálkozott azon, hogy olyan tanuló volt az iskolában, mint amilyet a bizonyítványa mutatott: jobb nem beszélni róla. S azon sem, hogy segédmunkás lesz. Akinek az anyja születésének évével gondja van, az nem is lehet más. Örüljön, hogy az is lehet.

Nem akart ő soha jeleskedni a tanulásban, nem is tudott volna, valahogy nem fogott az esze. Annyira csak, mint a bot. Az meg nem mondható soknak.

Mindig más érdekelte, mint amit az iskoláskönyvben olvasott. S azok a gépek voltak. Csak ahol középfokon a gépek alkatrészeit, összeszerelésüket tanítják, oda jobb osztályzatot kellett volna vinnie, nem mint amilyet neki írtak.

Ide nem kell jobb osztályzat, mégis szakmunkás lehet belőle. Legalábbis ezt mondták otthon. Vagy hazudták volna ezt is, mint Piros nénje a meghitt lakást, amiben fűteni se kell, mégis meleg van?

Kijöttek a műhelyiroda elé, ahonnan Kopasz Imre indult a dolgára, s ő is a magáéra. Ki az egyik folyosóból, be a másikba, ahová a műhelyvezető irányította: a munkába állásával kapcsolatban akadtak további elintéznivalói. Járt ajtótól ajtóig, s mindegyik mögött kérdések várták. Ezekre már bátrabban válaszolgatott, nem izgult, hogy felveszik-e dolgozni.

El volt intézve a sorsa.

A raktárba kellett még lemennie, ahová vaslépcső vezetett. Az alagsorban találta meg. Csak addig két helyiségbe is benyitott, de egyik ajtó mögött sem talált senkit, csak a sötétet. Az meg nem adott neki bakancsot, ruhát. Azzal a raktáros rendelkezett. Az is csak akkor mozdult, mikor megállapította, hogy papírja van róla, s kiadhatja. S neki volt papírja. Vehette a hóna alá. Nem ünneplő ruhát, cipőt kapott, hogy vigyázni kellett volna rá, a nadrág, kabát össze ne gyűrődjön. Ez gyűrődhetett nyugodtan, nem lagziba megy benne. A bakancs is jó lesz, biztatta a raktáros ember.

– Beleszokik a lába.

Fogta a fűzőjét, s nézte, merre keresse az öltözőt.

Ez is az alagsorban volt. Azt mondták neki az egyik irodában, hogy egy ritkás hajú embert kell keresnie, biztosan megtalálja. Ő kereste is szorgalmasan, téblábolt ide-oda a gyér villanyvilágításban, de nemhogy ritkás hajú emberre, másra se bukkant sehol.

Csak nem elbújt? S majdnem elnevette magát. Már nem volt semmi szorongás benne: túl volt a felvételén, holnap munkába állhat.

– Itt vagyok! – szólt ekkor valaki a háta mögül. Akkor lépett be az ajtón. – Engem keres?

Őt-e, mást-e, honnan tudta volna? Sapka volt a fején.

– Maga is Kopasz Imre protezsáltja? – jött közelebb hozzá az ember. – Ez idehord mindenkit a falujából? Mi van ott? Felborult a világ, vagy mi történt?

Nem mindenki jön ide, akarta mondani. Vannak, akik másfele mennek.

Az öltöző őre megmutatta, melyik vasszekrény az övé, a kulcsát is a markába nyomta.

– Tegye be ide a ruháját, holnap megtalálja. A zuhanyozó amott van – s elmutatott valahova hátra.

Lépegetett kifelé az utcára, amikor a portás ismét megállította:

– Hé maga! Hova megy már megint?

Mutatta a kezével, hogy fogalma sincs. Csak úgy megy.

– Az nem úgy van – indult utána. A hangja mintha csaholás lett volna. – A táskáját megmutatta?

Nem értette: miért kellett volna megmutatnia? Nem látott még táskát?

– Hadd nézzem csak! Hátha ki akar vinni valamit. Nyissa csak ki!

Kinyitotta, s állt értetlenül. Mit vinne ő ki a táskájában? Azt hiszi, hogy lopni jött? Lopósnak nézi?

Ott szégyenkezett a kijárat előtt, hogy turkálnak a táskájában, s látják, akik elmennek mellettük.

Az háborította fel a legjobban, hogy meggyanúsították. Ő soha senkitől semmit el nem vett, s most megalázzák. A szüleitől nem azt tanulta, hogy ami a másé, arra szemet vessen.

Az apja pofonja megsendergette volna biztosan.

Mikor megszabadult a porta éber őrétől, a nyomasztó érzések annyira eluralkodtak rajta, hogy nem arra indult el, amerre kellett volna. Majdnem el is tévedt. Úgy kellett a negyedik utcából visszafordulnia, amerre már járda se volt. Csak sár, csúszós latyak, az fröcskölt a kerítések mellett.

*

Amilyen kedves volt hozzá Piros nénje az első napokban, egy hét után úgy kezdett elkomorodni az arca. Egyre többször kezdte neki mondogatni, hogy albérlet után kellene néznie. Csak jobb lenne, ha a munkahely közelében akadna valami szállás, ne innen kellene kibumlizni a külvárosba villamossal reggel, este meg vissza.

Tovább alhatna, s nem kellene annyi ideig fázítania se magát.

Megérezte: szeretne már megszabadulni tőle. S azon mesterkedik, hogy tudná megértetni vele: kezd terhessé válni. De azért meg se haragudjon rá. Azt azért mégse szeretné.

– Annyi albérletet hirdetnek, tele van velük az újság – ismételgette egyre gyakrabban, mikor esténként hazament.

Csakhogy sötétben már hová induljon? Melyik hirdetés után?

Azután a legkisebb gondja is nagyobb volt annál, mint hogy szállás után járjon. Azzal volt elfoglalva, ami napközben történt vele.

Munkakezdéskor, amint felért a „karzatra”, füzetlappal, ceruzával a kezében oda kellett mennie azokhoz, akik a műhelyben dolgoztak, s megkérdezni tőlük, mit óhajtanak reggelire hozatni a boltból.

Adtak neki valamennyi pénzt, hogy majd elszámol vele, ha visszajön.

Valaki megmutatta, hogy az elődje – állítólag rendőrök vitték el – hová tette le a faládát, melyik sarokba, amibe a megvásárolt árut kell majd pakolni. Jó nehéz faláda volt. Üresen is húzta a karját, hát még ha tele lesz tejjel, kenyérrel, felvágottal! Előre félt, hogy nem bírja majd.

– Fordulj kétszer – tanácsolták neki.

Forduljon ám! Csak odakint hideg volt. Gödörbe a víz: az emberbe a lélek belefagy.

Szaladt a kék munkásruhában, hogy minél elébb elérjen a boltig.

S ha eddig csak egy falubelijét látta a „karzat” alatti gépsorok között, ott tett-vett, ezúttal kettővel is összetalálkozott. Bevásárolni voltak, már jöttek visszafelé. Meglepődött, mikor meglátta őket. De azok is, azt vette észre. Mintha nem akarnák megismerni, a fejüket is elfordították. Jóleső érzés töltötte el, nemcsak őrá osztanak ki ilyen hordármunkát.

Lám, társai is vannak.

A hordárságról persze otthon nem beszéltek. Beszéltek, csak az ellenkezőjét: hogy milyen jó soruk van. S az a másik odavalósi fiú se szólt arról, hogy a kazánházban dolgozik, odalent a műhely alatt, akit véletlenül pillantott meg. Elhallgatta, hogy milyen munkát végez: a kazánajtó elől lapátolja ki az ablakon s húzza el vasvonóval a járda mellé a salakot.

Biztosan szégyellte.

Az apja tanító volt a faluban. Sétabottal járt-kelt. Méltatlannak érezhette a helyzetét. De ő ezt gondolta csak. Az igazságot honnan tudta volna? Annyit sejtett csupán, hogy nem jár messze tőle.

Megvásárolta, amit a boltból kellett vinni, azután amit a kispiacról: tojást, almát. A piac négy-öt bódéból állt, s egy-két öregasszony ácsorgott ott a kosarával. Mikor ezzel megvolt, az úton csoszogtatta gyorsan visszafelé a bakancsát, mert az ujjaiba beleütött a hideg, s a füle is kezdett pirosodni, mint tavasszal a pipacs.

Kiosztotta mindenkinek, amit hozatott vele. Nem felejtett el semmit megvenni. Egyik nap azonban gondja támadt, nem is kicsi. A maradék pénzt vissza kellett volna fizetni. Egy darabig fizette is, csak aztán kezdett elfogyni a pénze, elő kellett a sajátját venni.

Ilyen még nem történt vele. Biztosan a boltos csapta be. Többet számolt!

Vagy ő számolta el magát.

Osztotta-szorozta a filléreket, hiába, nem volt a pénzénél.

Közben hol erről kiáltottak neki, hol a műhely másik végéből, hogy valamit hozzon-vigyen: „hé, maga!”, integettek feléje.

Költőpénznek egy hétre húsz forintot kapott otthon, elég az, ha beosztja, mondta az anyja. Abból fizette a busz-villamosjegyet, kenyeret vásárolt magának, a konyhán ebédre fizetett be. Négy-öt forintja ha maradt. Az meg arra kellene, hogy reggelre-estére vegyen valamit magának. Ne csupasz kenyér ázzon a gyomrában.

Márpedig arra készülhet, hogy jó darabig nem kerül bele se szalámi, se kolbász, hiába hangoskodik, s enne hétfélét is, ha volna. Aszhat az álla napokig.

Három forint valamennyit kellett kifizetnie a sajátjából.

Hátha kisegíti Piros nénje, megkínálja vacsorával, reménykedett. Mert a boltot jobban teszi, ha elkerüli.

S amiben maga se hitt, csak szeretett volna, íme: mikor este hazament, az asztal meg volt terítve. A leves mellett ott gőzölgött a másodikféle is. Amit látott, nem tudta mire vélni.

Megtudta hamarosan. Piros nénje délelőtt összekapta magát, s ő indult el albérletet keresni. Ha már neki nem fért bele az idejébe. Amiből nem volt nehéz rájönnie, ki van adva az útja. Ezért a megterített asztal. Búcsúzóul. Holnap este már máshol vacsorázik. Ha lesz mit.

– Nagyon jó helyet találtam – kezdte magyarázni az asszony. – Kétszáz forintba kerül havonta. Nagyon olcsó! Rendes, tiszta hely. Csak te leszel egyedül az egyik szobában. Nem zavar senki. Dunnával takarózhatsz, nem fázol alatta biztosan.

Úgy feldicsérte a háziakat is, hogy milyen kedvesek voltak vele, még le is ültették. Nagyon rendes emberek. Bólogatott rá, hiszen mit mondott volna? Majd kiderül a végén, milyenek.

Tudta, hogy innen előbb-utóbb el kell mennie, azzal azonban nem számolt, hogy ez ilyen hamar bekövetkezik. Összecsomagolta a holmiját, reggel ne kelljen vele bajlódni. Megígérte, hogy eljön majd, beszámol róla, milyen helyre került. De már akkor tudta, arra egyhamar aligha kerül sor.

Nem haragudott ő, s mégis. Lassan kezdte megszokni a helyet, a földön fekvést is, s most ki tudja, hová kerül. Miféle idegen házba, ismeretlen emberek közé.

Másnap, amikor vége lett a délelőtti műszaknak, vette egyik kezébe a szatyrot, amiben törülköző s az alsóruhái voltak, a másikba pedig a bőrtáskát fogta, s indult a megadott címre. Valóban nem volt messze.

Először azt hitte, hogy egy kertes ház az, aminek a kapuján belépett. Azután vette csak észre, hogy a háznak, hátra az udvar felé folytatása van. Négy ajtó is nyílt az udvarra, s azok mögött is laktak. Nem csak az ablakával utca felé néző részben.

Úgy emlékezett, Piros nénje nem hátra, hanem ide előre, az első ajtóhoz mondta, hogy jöjjön.

Bekopogott, majd hamarosan egy fáradt férfihangot hallott, hogy szabad, tessék bejönni. Óvatosan benyitott, de hiába kutatott a szemével, alig látott valamit. A sarokban égett egy kis fényű lámpa, ami alól az előbbi hang gazdája nézett föl. Nagy nehezen fölállt, de nem tudott kiegyenesedni, csak félig. Valamilyen kötény volt a derekára kötve.

Mikor közelebb ment hozzá, akkor látta, hogy egy megtört öregemberrel van dolga. Lépni alig tudott. Igaz, nem is nagyon lehetett a körülötte heverő cipőktől, ilyen-olyan szerszámoktól, szerszámosasztaltól. Egy kis suszterműhely volt a sarokba telepítve.

– Boltba ment a feleségem – mondta az öregember. – Jön haza hamarosan.

Azzal visszaült a kisszékére, több időt nem vesztegetett rá. Kézbe vett egy cipőt, nézegette, aztán kalapált rajta egyet-kettőt, elszöszmötölgetett vele.

Ő meg közben – megszokva tekintete a homályt – elnézett a másik oldalra, ahol egy régi konyhaszekrény álldogált. Tűzhelyet látott még, asztalt székekkel, sezlont a sarokban. Macska nyújtózkodott rajta. Kedve lett volna megsimogatni, de visszatorpant, mert hallatszott odakintről, hogy jön valaki. A háziasszonyt gyanította.

Valóban az volt. Elvette tőle a cekkert, hogy segítsen neki, s letette az egyik székre. Azt az első pillanatra megállapította, hogy az asszony jóval mozgékonyabb az uránál. Ide lépett, oda lépett, a szatyorból már el is pakolt mindent a helyére.

Igaz, nagy pakolás nem kellett hozzá, mert csak kenyér, tej, liszt volt benne.

– Szóval maga az? – nézett rá aztán.

– Én lennék – szerénykedett.

– Jöjjön akkor, nézze meg a szobát.

Nézzük, gondolta, s az asszony után lépett. A szoba valóban tisztának mutatkozott. Régi bútorok voltak benne: szekrények, magas támlás ágy az ablaknál. S még valami: átható hideg.

– Nyáron meleg van itt – magyarázta az asszony.

Az akkor van – gondolta a fiú.

– Úgyse lesz maga itthon – legyintett az asszony –, egész nap dolgozik, hét végén meg hazautazik.

Azért hétköznap csak idejön este, próbálta volna mondani, de az asszony megint legyintett egyet:

– Akkor meg úgyis lefekszik. Reggel magának korán kell kelni. Megy dolgozni.

Hiába mondta volna, hogy majd ő begyújt, vesz szenet, fát is, mert nemhogy kályhát nem látott, kéménylyukat sem, ahová a csövet be tudná dugni.

Azt vette ki az asszony szavaiból, hogy ő reggel tűnjön el, este meg feküdjön le, azon túl nem kívánja látni. Egy szóval sem említette, hogy a konyhában kicsit ellehet, a tűzhelyen megmelegíthet magának valami ételt. Csak a pénzt mondogatta – csupa „kedvességből” –, hogy amint megkapja az első fizetését, kéri a járandóságát. De nemcsak az e hónapit, hanem előre a következő havit is.

De hát akkor, ha kéthavi bért kell odaadnia az első fizetéséből, odalesz a fele fizetése, akart ellentmondani a háziasszonynak, de nem mert, mert akkor veheti a cókmókját, s akkor hova lesz? Menjen keresni másik albérletet? Nem ismer senkit, kihez forduljon tanácsért? Piros nénjéhez? Őhozzá már biztosan nem megy.

Ott már kitelt neki.

Eszébe jutott Kopasz Imre. Őt keresse meg? Azt se tudja, hol lakik. Különben se olyan embernek ismerte meg, akihez bizalommal fordulhatna. Púp volt a hátán, úgy érezte. Mert nem vitt neki semmit? Majd vihetett volna. Otthon szó volt róla. Nem tudta kivárni?

Ahogy mindezt végiggondolta, teljesen kimelegedett. Le akarta vetni a nagykabátját, de visszagombolta gyorsan, megérezte a lentről áramló hideget, nem akart megfázni.

De a háziasszony se, szaporán emelgette a lábát, fázósan toporgott a szekrény előtt. S mint varjú a szárnyát, szorosan összefogta magán a nagykabátot. Majd megfordult, hogy megy, s kisietett a szobából. Biztosan a sparhelt mellett kötött ki, hogy megmelegedjen. Ezt abból gondolta, hogy hallotta, amint a tűzre tett egy kislapát szenet, nyílt-csukódott a sparheltajtó. Hogy ővele mi lesz, azzal nem gondolt.

Mért is gondolt volna? Ki ő neki? Senkije.

Nem tartott ő soha albérlőt, jelentette ki a nénjének, akinek elejtett szavait most visszaidézte magában. De ha olyan rendes fiúról van szó, amilyennek mondja, nincs ellenére, hogy befogadja, egyezett bele végül. Aztán majd meglátja.

Ezek szerint rábeszélésre került ide. Sokat nem várhat el a háziaktól.

Pedig, mielőtt lefekszik, szeretett volna ő is odakint megmelegedni. De nem akarta, hogy láb alatt legyen. Jó lett volna az ágyat is valamivel meglangyosítani: palack meleg vízzel, forró téglával, mint otthon.

De ez nem az otthona. A leheleténél kell megmelegednie. Magával befűteni az ágyat.

Összekucorodva aludt el.

Egyszer csak arra riadt, honnan tudhatná meg, hány óra van? Fel kell-e már kelni? Odakint még sötét volt, de télen sötétek a reggelek. Szóljon ki az ajtón, hogy megkérdezze az időt? Zavarja fel a háziakat? Hadd aludjanak! Nem akart kellemetlenkedni: megnehezteljenek rá.

Inkább felöltözött gyorsan, fejébe csapta a sapkát, s csendben megnyitotta az ajtót, hogy átóvakodjon a konyhán.

Az asztal mögötti ágy felől mocorgást hallott.

– Maga hova megy? – szólt rá váratlanul az asszony.

– Munkába – suttogta visszafojtott hangon.

– Ilyen korán? Még csak négy óra múlt.

Megtorpant egy pillanatra, hogy akkor most mi legyen? Feküdjön vissza? Csak akkor később újra át kell jönnie a konyhán. S akkor se tudja majd, hány óra lesz.

– A legmélyebb álmomból zavart fel – fordult másik oldalára az asszony. – Nem lesz ez így jó.

Közben a suszterműhely felőli oldalon is megmozdult az öregember. Tehát ő is a konyhában alszik, állapította meg. Vagyis másik ágy is lehet bent, amit eddig nem vett észre.

– Ki az? – hallatszott az álmából felriadt suszter hangja.

– Az albérlő – szólt vissza a felesége –, ki más lenne?

Végre odakint volt az utcán. Hova legyen? Négy órakor nem mehet be a gyárba, ilyenkor még nincs ott senki. Csak a portás. Az meg lehet, hogy be sem engedné.

Elment a sarokig, aztán a másikig. Kivert kutyának érezte magát, amelyiknek nincs gazdája, se egy vacka, ahová elhúzódhatna. Vacogott a hidegben. Úgy össze-összekoccantak a fogai, hogy szinte belesajdultak.

Legjobban azonban az egyedüllét fájt neki. Nem a mostani, hanem az, amit egész héten érzett. Hogy ő itt idegen. S a többiek is azok számára, akik ismerősei otthonról. Mintha megváltoztak volna.

Már nem ugyanazok, mint akik voltak.

Kezdődött Piros nénjével, akinek néhány nap után terhére lett, nem úgy szólt hozzá, mint mikor megérkezett. Főleg nem úgy, mint mikor látogatóként járt náluk, a hangja akkor mézesmázos volt. Kopasz Imre is úgy otthagyta, jóformán elköszönni se érkezett tőle. Azóta se nézett rá, hogy van, mit csinál? A tanító fiát egyszer látta, ki tudja, hova lesz esténként. S az a másik fiú is, akit a forgácsológépek között pillantott meg. Akiket meg a bevásárlóládákkal látott, a maguk útját járják. Úgy érezte, mintha valamiért haragudnának rá. Mert soha nem kereste a barátságukat? Nem akart ő verekedős lenni, mint ők, félni kelljen tőle. Nekik már a rendőrökkel is meggyűlt a bajuk.

Odaért a gyárkapu elé. A talpa fázott, a keze is, hiába dugta a kabát zsebébe. Mégiscsak bekéredzkedik, határozta el magát. Vagy ha nem veszi észre a portás, beszökik, s meglapul valahol.

Szerencséje volt. A portást aludni látta a széken, sapkája félrecsúszva, a feje hátra-hátranyaklott. Átbújt a sorompó alatt, és sietve eltűnt hátul a forgácshalmok mögött.

Most már jó helyen van, gondolta. Nincs más hátra, mint bejutni az épületbe. Ott már meleg lesz.

Azonban egyik ajtó se nyílt, hiába próbálkozott a másodiknál, harmadiknál is. Valamelyiken akkor is belülre kell kerülnie, mert itt fagy meg idekint. Reszketett minden tagja. Kétségbeesve szaladt leghátulra, ahol – úgy emlékezett – még van egy bejárat. Csakhogy az is zárva volt.

Elhatározta, kifeszíti valamelyiket.

S ekkor lépteket hallott a háta mögött. Jön valaki. De ki?

Nem mert hátranézni, hanem uzsgyi, a fal mellett elosont addig a bádogtárolóig, amelyben a targoncát látta valamelyik nap: oda volt betolva. Gyorsan eltűnt mögötte, s onnan próbálta kifürkészni, ki az, aki követi. Elemlámpával közeledett. Azt feltételezte róla, hogy csakis a portás lehet. Időközben felébredhetett. Biztosan ellenőrzi, nincs-e valaki idegen a kerítésen belül.

Jaj neki, ha észreveszi!

Hiszen mit mond, mit keres itt ilyenkor? Hogy került ide? Beszökött? Mi célból? Ráfogná, hogy biztosan lopni akart. Magyarázza ki magát, hogy ő csak be akart jutni az épületbe, mert fázik. Nincs máshová mennie, csak ide. Ilyenkor még semmi nincs nyitva, ahol meghúzhatná magát.

Szólni kellett volna neki, beszólni az ablakon, hogy szeretne bekéredzkedni, az lett volna a legjobb. Mért nem azt tette? Szégyellte volna megmondani, hogy nem tudta, hány óra van, s már hajnal óta az utcákat járja? Vagy beengedte volna, vagy se. Hogy ráripakodott a múltkor! Nem lehet azt hamar elfelejteni.

Hiába volt takarásban, mégsem érezte magát biztonságban a bódé mögött. Ha a portás – más aligha lehet – odavilágít az elemlámpájával, egyből lebukik. Mit tegyen?

Neki a betonkerítésnek!

Átdobta rajta a táskáját, s nekirugaszkodott, hogy utánavesse magát. Az hiányozna, hogy ő meg idát maradjon, ne tudjon átmászni, villant át az agyán. Nagyon nehezen tudott felhuzakodni, el volt gémberedve mindene. A kapaszkodás közben érezte, hogy a lábáról lehorzsolódik bőr. Most még nem érzett fájdalmat. De ha érzett volna is, menekülnie kellett. Ha beleszakad is, átlihegnie magát a falon.

Kiáltás harsant a háta mögül:

– Ki az ott? Álljon meg!

Hogyisne! Van eszében megállni!

– Maga ott! Nem hallja?

Akkor már a kerítés másik oldalán volt. A portás kiabálhatott, ahogy akart.

Elszaladt valameddig, a kispiac közelében állt meg, hogy kifújja magát. Most már biztonságban volt. A szíve még hevesen vert, hánykolódott a kabát alatt, majd kiugrott a torkán, csak sokára nyugodott meg.

Nemhogy fázott volna, inkább azt érezte, csorog hátán a verejték.

Egy kosaras, batyus asszony tűnt fel a szürkületben. A kispiac felé tartott. Biztosan árusítani vitt valamint, amit jó jelnek gondolt: hamarosan virradni kezd.

*

Egyre többször fordult meg a fejében, hogy tavaly is átugrott ő már egy kerítésen. Annyi különbséggel, hogy az otthon történt, s deszkapalánk volt.

De akkor is, akárcsak most, menteni a bőrét nem volt más lehetősége, mint lesz, ami lesz, nekimenni az akadálynak.

Szemtől szembe nem látta, kik lehettek azok, akik akkor a nyomába eredtek, csak mostanában, hogy valamelyik nap megpillantotta a két suhancot, most ötlött fel benne: ők lehettek azok! Biztosan ők!

Az anyja az oka mindennek!

Ha nem íratja be a tánciskolába, nem kell menekülnie a két alak elől.

De beíratta, s ezt – máig emlékszik rá –, mikor hazaért aznap a piacról, olyan örömmel újságolta, szinte repesett tőle.

Bezzeg az ő arca megnyúlt, mint a lepény.

Látott ő már táncolókat, akik seregtek-forogtak, a rezesbanda meg fújta, a cigányok meg mintha reszeltek volna, húzták-nyúzták a vonót – a száját is eltátotta, az üres befőttesüveg se jobban.

Azon csodálkozott, mi jó van abban, hogy nők, férfiak ide lépnek, oda lépnek, föl-fölkapják a lábukat, mintha valaki szurkálná a talpukat.

S azon a napon az anyja erre az útra indította, be kell állni közéjük.

Sose gondolta volna, hogy az ugrabugrálást tanulni kell. Erről neki még senki nem beszélt.

Úgyhogy állt az esze, mint karó a ház végén.

– Szombaton kell menni először – egészítette ki az anyja, mit kell még tudnia.

Az meg holnap lesz, ha ma péntek van, gondolkodott el.

Az anyja mesélte egyszer, hogy ő kislánykorában a seprűvel tanult meg táncolni. Kettőt jobbra, kettőt balra. Úgy ugrált a seprű körül.

Na, őt biztosan nem látja úgy.

– Jó azt tudni, majd meglátod – biztatta az anyja.

Szerinte. Előre szégyellte magát. Le kell állnia lányokkal körbe-körbe forogni. Nem is nagyon ismeri őket. Az ő házuk a Zagyva-aljban van, az övék meg biztosan jobb helyein a falunak.

Senki lesz a szemükben.

Hogy mégsem alábbvaló náluk, akkor tudta megmutatni, ha a közelébe kerültek. Jaj volt nekik!

De hát ők voltak a hibásak. Mért nem akarták azt, amit ő? Azért, mert ők lányok? Na és? Ő meg fiú, ha nem tudnák!

S most elébük kell járulni, felkérni őket táncolni, a kegyüket kell kérni – az élettől is elment a kedve.

Ami valamelyest visszahozta mégis, az annak a lehetősége volt, hogy hátha lehetne valamit kezdeni velük. Megfogdosni őket. Mert arra – be kellett látnia – volt kívánalma.

S arra gondolt, hátha engedékenyebbek leszek, nem úgy, mint eddig. Csak a baja gyűlt meg velük.

Legjobban az volt ellenére, hogy csak kényeskedni szeretnek. Azt se tudja némelyik, hogy tegye-vegye magát, hogy affektáljon.

Ha közeledik hozzájuk valaki, összebújnak egy kupacba, úgy vihorásznak. S elvárják, hogy udvaroljon nekik az ember.

Nagyon udvarolok! – gondolta. Ő aztán aligha. Kezdjenek hozzá ők, ha anynyira sürgős.

Most se ő az, aki a lötyögőst-ropogóst akarja járni. Ők találták ki, vagy az anyjuk, hogy legyen ilyen iskola, másnak ez eszébe nem jutna.

Ha az anyja előre nem fizeti be a tánciskolába, biztosan lebeszéli róla, hogy őneki oda kelljen járni. De kész tény elé állította. Mintha olyan sok pénze lenne, nem tudná hová tenni.

Erre fel ezt teszi vele. Mi más lehetőség közül választhatott volna, mint letáncolni, amit rá költött: keringőzhet most már, lépegetheti a csárdást, járhatja a polkát.

Amit az anyja főzött, meg kell ennie. A tányért is kitakarítania.

A kék színű ünneplő ruhája másnap reggel már a karszéken várta. Csupa pihe, szöszmösz volt. A cipője sáros, bedugva az ágy alá. Mikor odatette, nem gondolta, hogy majd ki is kell venni.

Régebben úgy volt vele, hogy takarítsa meg, aki akarja. És ha most senki sem akarja? Hiszen már nem kisgyerek. Akkor neki kell elővenni a pucolókést, bokszot, kefét. Nem állíthat úgy a lányok elé, mint akit a pocsolyákból szalasztottak.

A nap azzal telt el, hogy hozzá is látott a ruha, cipő takarításához, meg nem is. Továbbra se volt kedve bemenni a faluba. A faluba még csak-csak, legalább kimozdul a portáról. Igaz, hogy tél volt, a biciklin fázik majd a füle, sapkát kellene tenni. De a vele egykorú fiúk közül senkinek sincs a fején. Csak az övén legyen?

A kerekezés is elment volna, ha hideg volt is, s megbánja a füle.

Mástól fázott ő. Például hová teszi a biciklit? Amit mindenképpen vinni akart magával. Amire ha felül, biztos nem lesz sáros. Az utcákon hol volt járda, hol nem. Azt tudta, hogy a biciklit nem hagyhatja az utcán, könnyen lába kelhet. Be kell tolni valakinek a házához. Csakhogy mit mond, ha megkérdezik tőle, hova megy este? Templomba? Úgyse hiszik el. Akkor a kocsmába? Azt meg még úgyse. Nem való ő még oda. De nem is akar. Látni se szereti azokat, akik nem tudják, mennyi az elég, aztán sokszor két kézzel tapogatják hazafelé az utat.

Attól volt minden baja, hogy be kell vallania, mi járatban van, hová igyekszik. Olyan nincs, hogy ne kérdezzék meg.

Göncő bátyáék hátha nem kíváncsiskodnak, latolgatta magában. S valóban nem firtatták, mert honnan, honnan nem, Bigyi néni már mindent tudott. Azzal fogadta, hogy jött a tánciskolába? A bicikli azon nyomban eldőlt, hiába támasztotta a kerítésnek. Mintha az lepleződött volna le.

Alig tért magához, még mondott valamit, ami még jobban fejbe kólintotta:

– Én is megyek veled, jól van-e?

Hova akar ő menni vele? Első hallásra fel se fogta. Oda, ahová neki kell? Jól kinéz! Egy öregasszonnyal megy a tánciskolába! A falu csúfja lesz.

Bigyi néni persze örült.

Került-fordult, s már húzta is a cipőjét, kendőt kötött, belenézett a tükörbe, s útra készen ott állt az ajtóban. Mehetünk, mondta.

Mindez olyan gyorsan történt, ellenkezni se érkezett.

Húzódozott volna tőle, ne venné észre senki, hogy vele megy, de nem nagyon lehetett, az asszony igyekezett szorosan ott szuszogni mellette. Ráadásul minden utcai villanykarón világított a lámpa, mintha csak azért, hadd lássák minél többen őket! Máskor nem is egy van, amelyik nem ég. Nem úgy most! Bigyi néni meg beszélt hozzá, kérdezgette. Jó, hogy karon nem fogta!

Rég szégyellte úgy magát, mint akkor, mikor beléptek a terembe, ahol a gyülekező volt. Aztán megnyugodott valamennyire, hiszen öregasszony – mert mindegyiket annak nézte – nemcsak vele jött, hanem másokkal is. Igaz, hogy lányokkal, hozva az „árut”, fiúkkal egy se. Bigyi néni mellől le is lépett egykettőre, s próbált ismerőst találni. A barátai közül valakit. De azok közül senkit sem látott.

A teremben lévők pedig mintha ellenségesen fürkészték volna: mit keres ez itt?

Mit keresne? Semmit. Legszívesebben hazamenne.

Álljanak párba, jött a felszólítás a másik oldalról.

– Kezdünk.

Épp jókor, mert végképp nem tudta már, melyik lábára álljon. Egy copfos lány sodródott mellé, s nyújtotta a kezét. Jól tette, hogy nyújtotta, mert neki biztosan nem jutott volna eszébe, hogy megfogja. Megállt volna mellette, s jól van, párban állnak, mint kocsirúdnál a lovak.

Először is be kellett mutatkozni egymásnak. A tánctanárnő – látszott az öltözködéséről, hogy városi nő – mutatta, hogy kell a fiúnak meghajolni, mit kell ilyenkor a lánynak tenni. Aztán hogy kell a lányt táncra kérni.

Helyben vagyunk, gondolta. Lehet hajbókolni.

Aztán azon tűnődött, mért kell ezt neki tudni. Lehet ezt használni valamire? Mert hogy haszon nincs belőle, abban biztos volt.

Hogy megfoghatja a lányok derekát? A következő feladat az volt ugyanis, hogy a csárdásnál a fiú hol fogja meg a lányt, a lány meg a fiút. Na hisz, gondolta, nagy valami!

Ekkor már a negyedik-ötödik lánynál tartott, váltogatni kellett őket. Volt, akit ismert, volt, akit nem. Pedig ismerhette volna mindegyiket. De eddig sok figyelmet nem fordított rájuk. Most is inkább a lábát nézte, fel ne bukjon benne.

A nagy nézésben egyszer csak azt vette észre, hogy a fekete cipője fehér színűvé változott. Mitől lett olyan, el nem tudta képzelni. A krétától, amivel a lányok a kopott cipőjüket tisztogatták, jött aztán rá. Az kente össze az övét. Meg is neheztelt rájuk: hogy néz ki most már? Mintha meszesgödörben járt volna.

Még jó, hogy a többi fiú cipője se festett különbül.

A hegedűszóra – egy, két, há – először óvatosan, aztán egyre jobban belelendültek, csak úgy ropták a csárdást! A tanárnő meg csattogtatott valamivel, hogy egy ütemre lépjenek. Nagyon jól érezték magukat a padokon ülő öregasszonyok, le se tagadhatták volna. Mire a zenének vége lett, visszakerült a copfoshoz. Meg is örült neki, mert mosolyogva fogadta. S engedte, hogy a keze kicsit lentebb csússzon a derekán.

Mégiscsak jó lesz neki idejárni, gondolta, kezdett igazat adni az anyjának.

Hogy még jobb legyen, elbizakodottságában nem tétovázott sokáig, hanem fel a szarvával, nagy bátran előadta az óhaját: szeretné hazakísérni.

A lány meghökkent egy pillanatra, de a száján volt a válasz:

– Anyukámmal vagyok.

– Nem baj az!

Pedig dehogyisnem! Baj volt az! Akkor hogy kerül a közelébe? A járdán megy csak mellette, szólni se tudnak egymáshoz, mert az anyja minden szavukat hallja? Milyen lánykísérés lesz az?

De ez az akadály volt a kisebb. Nagyobb is akadt. Mások is haza akarták kísérni. Ketten voltak.

A segítség, ahonnan nem várta volna, onnan érkezett. A lány anyja küldte el az egyiket.

– Menjél te csak szépen hazafelé!

Olyasmi lehetett a füle mögött, amiről ő nem tudott. Amit, úgy látszik, a kajla cimpái sem tudtak eltakarni.

A másik gyerek magától állt félre. Nyilván nem akarta, hogy a társa sorsára jusson. Égesse magát mindenki előtt. Látszott rajta is, akárcsak a másikon, hogy jó firmák lehetnek. Sokféle úton megfordulhattak már.

Itt a lehetőség, gondolta ő meg, csak élni kell vele, a továbbiakat illetően sok gondja nem lehet. Egyelőre nem is volt, mert a lány – észre lehetett azt venni – izgatottan várta, hogy utánamenjen. S őellene az anyja sem tiltakozott. Sőt, kedvesen mondta, hogy majd megy ő is utánuk.

Bigyi néni mellé szegődött, s nagy beszélgetésbe fogtak. Ők bezzeg akkorákat hallgattak, cseppet sem fenyegette őket, hogy kirojtosodik a szájuk.

Abban állapodtak meg, hogy a jövő szombaton ismét találkoznak. Mintha akkor nem találkoztak volna egyébként is. A következő táncos összejövetel akkor lesz. Váltottak még egy-két szót, s ha nehéz szívvel is, elváltak egymástól.

A fiú már a sarkon járt, a kocsma előtt, mikor megütötte a fülét, amint mondta valaki:

– Ahol megy a’!

Rosszra nem gondolt. Mi oka lett volna rá? Kis idő múlva mégis különös érzése támadt: mintha valaki sietősre fogta volna a lépteit mögötte. Sőt, a klappogásból arra következtetett, hogy ketten vannak.

Most bezzeg jól jött, hogy égtek az utcai villanyok. Mikor hátrapillantott, meglátta a két alakot, ahogy kilépnek utána. Őt követik, nem volt kétséges számára.

Ki is adta magának az utasítást: uccu, jobb lesz, ha szaladóra fogja. Ki tudja, mit akarnak? Az öklüket megmutatni, nem volt nehéz kitalálni.

Ha a közelben lakik, semmi gondja nem lett volna. Maga után bezárja a kaput, s fülig érhet a szája. Csakhogy ahol az ő házuk van, az kint van a gátnál, s az ellenkező irányban.

Abban reménykedett, hogy Bigyi néni még nem feküdt le, kinyitja a kaput. Vagy be se csukta, hogy el tudja vinni a biciklit. S talán még van annyi ideje, hogy elinaljon vele.

A léptek zaja azonban egyre közelebbről hallatszott.

– Állj meg te! Úgyis megfogunk! – hangzott a kiáltás mögötte.

Végre elérte a kaput. Zárva volt. Bigyi néni megmutatta ugyan, hol van a kallantyú, csak be kell felül nyúlni, s elfordítani. Most azonban az izgalomtól a kallantyút sehogy se találta, hiába gebeszkedett.

A két alak lelassította a lépteit, biztosak voltak benne, hogy most már nem szaladhat el, hamarosan a kezükbe kerül. Jajgathat.

Hogy ez elmaradjon, hisz féltette a bőrét, fellépett a kilincsre, aztán egyetlen lendülettel a kapu másik oldalára vetette magát. Hasadt a kabát, repedt a nadrág, kezéből folyt a vér. Biztosan szög hasította fel, vagy kiálló deszkavég. Mégsem volt megbánás benne, amiért nem hazafelé vette mindjárt az irányt, kis kitérőt tett, s ott kellett várakoznia a kapu mögött ki tudja mennyi ideig. A hideget nem is vette észre.

Belül tele volt melegséggel. Fűtötte a jó érzés, hogy a kis copfost ő kísérhette haza. S az ablak alatt az anyja néhány percre magukra hagyta őket.

Bizakodott, hogy a kajlafülű – mert ki más lehetett volna, ha nem ő – a társával együtt hamarosan elsunnyog. Addig elő nem bújik! Hogyisne! Kettővel nem száll szembe. Majd ha nem látja őket, a biciklivel kisurran a kapun, s ha már rajta ül, akkor kapják el a nyakát! Akkor érjék utol!

De ahhoz még nőniük kell.

*

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben