Dsida Jenő és a Jancsó fivérek

Irodalomszemléleti kérdések a harmincas évek első felében II.

Az ideológiai és irodalmi konfrontálódásokon, nemzedéki torzsalkodásokon kívül álló Tolnai Gábort, a Szegedi Fiatalok köréből induló irodalomtörténészt nem zavarták az antológia körüli „irodalmiatlan szelek”. Az ifjúsági korszakváltás jegyében értékelte az Új arcvonal megjelenését, irodalmi színvonalát. „Nem azt akarom […] mondani – írta az Erdély magyar irodalmi életében –, hogy most már megakadt volna az irodalom útja. Az előző nemzedék tagjai továbbra is dolgoznak, sőt egyesek ekkor adták legigazibb értékeiket. De az új generáció kétségtelenül nem elsősorban irodalmi célkitűzésű. Ha dolgoznak is irodalmi területeken, kevesen vannak köztük, akik a jó közepesség színvonalán túlhaladnának. […] Tanulmányok és esszék is vannak a kötetben, szépirodalmi része azonban igen keveset mondó.”⁶⁵

„Ebben a könyvben a pár igaz is elvész a többi miatt” – ennek a felismerése késztette tárgyilagos és higgadt mérlegelésre Dsidát. Aki mindenekelőtt az alábbi kérdésekre kereste a választ: 1.) „Jelent-e valami újat ez a könyv az erdélyi s általában az irodalom számára?” 2.) „Mutat-e olyan számú és méretű tehetségeket, akikben megtalálhatjuk az erdélyi irodalmi utánpótlás teljes ígéretét?” 3.) „Mutatkozik-e benne valami irodalomtól független olyan világnézeti egység, mely közös arcvonalba kényszeríti a fiatalokat, megmutatja az ifjúság igazi, új arcát, és ezáltal igazolja a kissé harciasan hangzó, egyébként magában véve igen sikerült címet?” Miután mindhárom kérdésre tagadó volt a válasza, az egyéni teljesítményeket vette számba.⁶⁶

A versírók közül elsőként a grenoble-i és párizsi tanulmányútjáról frissen hazatért Bányai Lászlót (1907–1981) emeli ki. Aki ismeri Bányainak a neokatolicizmustól a doktriner balosságig ívelő, majd önmeghasonlásba és lényegében öngyilkosságba torkolló életpályáját, az bizonyára meglepődik ezen, még akkor is, ha történetesen tudja: 1924-ben közös verskötet kiadását tervezték, aminek – egy szatmári kiadó biztatására – Dsida volt a kezdeményezője.⁶⁷ Ne gondoljunk azonban baráti gesztusra, és azt se feltételezzük, hogy az igaz értékek között tartotta számon Bányait. Szigorúan megkülönböztette ugyanis az igazi tehetséget, a vérbeli költőt – a versírótól. Amiként egy későbbi korban Szilágyi Domokos is a második Forrás-nemzedéket indító Vitorlaének című antológia elemzése során. Dsida nem tagadja, hogy Bányai „nehéz gondolatú versei” művészi érzékről, kulturáltságról és a parnasszisták „halvány hatásáról” tanúskodnak, de nem is nevezi őt költőnek. Aminthogy a neoklasszikus verseket író, „álproblémákkal foglalkozó, hűvös” Szemlér Ferencről (1906–1978) sem előlegez többet, mint azt, hogy izmos tehetség, akinek „egy-egy sora befejezett költőről beszél”. Nagy várakozással tekint viszont a Nyugatban is publikáló, expresszionista Varró Dezső (1907–1982) költői kibontakozása elé, akit az erdélyi magyar líra legérdekesebb ígéretének tart: „Apró, foszlányszerű kis költeményein különös, ódon ízű, szinte túlvilági misztikum ömlik el. Nem épít házat, de minden téglából külön kis reliefet mintáz. Expresszionista, egyelőre nagyon elaprózott, de feltétlen tehetség.” Dánér Lajosról (1911–1964) és Flórián Tiborról (1908–) ugyanakkor ezt írja: „Kiforratlanságuk akadályozza meg, hogy határozott véleményt alkothassunk róluk.”

Dsida a Pásztortűzben, a Vasárnapi Újságban és az Ellenzék irodalmi mellékletében figyelt fel Bányaira, aki az antológia megjelenése után többé nem publikál verset, tanulmányokkal jelentkezik – főként a Korunk hasábjain. Szemlér költői kiforrását az Erdélyi Helikon segítette elő. Az ő termékenységéhez képest ugyancsak feltűnő, hogy az Áprily és Kosztolányi által felfedezett Varró Dezsőnek csak hatvanhárom éves korában jelent meg mindmáig egyetlen kötete.⁶⁸ Már csak e három eltérő pályakép okán is megérdemelne legalább egy eszmetörténeti tanulmányt az antológia. De vegyük tovább.

A novellistákról is ugyanilyen „határozott véleményt” fogalmaz meg Dsida. A Nagyváradon élő Bélteky Lászlót (1909–?) „kiváló epikus készség” jellemzi – írja –, de híjával van a szerkesztésbeli tudásnak, a művészi arány érzékének. Feltűnő Kolozsvári Grandpierre Emil (1907–1992) – aki az antológia megjelenése óta kétkötetes regénnyel [a Rostával – Cs. P.] vonta magára a figyelmet – „építő készsége”, de novellája „affektáltan cinikus és elfogultan célzatos”. Kováts József érzelmes ugyan, de tagadhatatlan írói kvalitásokkal rendelkezik. Thury Zsuzsa kellemes olvasmányt nyújt, Óváry Éva a tárcaírásban biztató. Méliusz József (1909–1995) „zavarosan forrongó és kuszán aránytalan, irányzatos, aktivista írása nélkülözi az epikai magvat”. „Stiláris lomhaságai” ellenére a benne feszülő mondanivaló tehetséget sejtet. Gagyi László, Kovács Katona Jenő, Kovács György és Wass Albert „elbeszélései még kevés sorukkal emelkednek a közepesig”.

(Dsida értékelését még nem olvashatta Buday György, amikor Jancsó Bélának ezt írta a Szegeden is feltűnést keltő antológiáról: „A belletristák […] jórészt szintén még elég gyengécskék. [Nagy kár a fiatalos arcképekért...] Bár van néhány komoly ígéret. Nagyon érdekel Méliusz pl. Őt nem ösmerem, csak az E[rdélyi] Fiatalok]ban láttam még a nevét, s újabban a Helikonban. […] Nagyon érdekel, hogy vagy az én volt osztálytársaimmal, akikkel a Haladjunkat és az Ifjú Erdély »Somvirág« rovatát akkoriban alapítottuk? Különösen Kováts Jóskára és Grandpierre Emicire gondolok. Emici novellája már az antológiában kiemelkedik artisztikusságával és sajátos tárgyilagos színével. Most, betegségemben olvastam a Rostát. Azt hiszem, hogy sokat fogunk kapni még tőle.”⁶⁹)

A tanulmányírók közül Debreczeni László – bár sok érdekes témát vet fel – „nem elég körültekintő”, László Dezső „elmefutása jó íráskészséget és intelligens gondolkodó fejet árul el”, Jancsó Elemér „az erdélyi irodalom útjairól ír fölényes és leértékelő tanulmányt, sok felvillanó igazsággal, de még több igaztalansággal. Aktivista nézőpontja irodalmiatlan. A cikk keményen kritizáló hangját, mely az egész könyv irodalmi vélekedését látszik megszólaltatni, az Új arcvonal belső értékegyüttese egyáltalán nem igazolja.”⁷⁰

Budayt is meglepte, hogy Jancsó Elemér – tanulmánya tanúsága szerint – el tudott szakadni Császár Elemér irodalomszemléletétől.⁷¹ Jancsó Béla azonban épp e kibontakozás eredményének nem örül, és válaszlevelében Dsidánál is keményebben fogalmaz: „Ami az Elemér tanulmányát illeti, pár újszerű megvilágításának értékét szerintem lerontja abszolút szemléleti dogmatizmusa, amely csak kényszerzubbonyként alkalmazható erre a fejlődésre – és az, hogy nagyon l’art pour l’artnak intéz el olyan dolgokat, amik nem azok, csupán csak dogmamentesek vagy dogmafelettiek. (Másfelől [Tamási] Áronnak pl. éppen a tudatos radikalizmusa az az írásaiban, ami a legkevésbé felel meg művészi adottságainak.) Általában: […] vagy nem világnézeti [az irodalom], és akkor irodalom, vagy világnézeti, de akkor sajnos nem irodalom. A kettő harmonikus találkozása a legritkábbak közé tartozik. És ez természetes is. […] Sajnos, Elemérnek a jelzett irányba való fejlődését én pusztán intellektuálisnak tartom, s e cikke fejleményeként sok és kínos ellentmondásba kényszerítette az a tény, hogy ő jobb- és baloldal felé állandóan tartva a kapcsolatot, ezt mindkét oldalról félremagyarázták, holott csak gyerekségből nem számolt e kettősség szükségszerű ellentmondásaival és ráadásul a maga helyzetével. E hullámzások most szerencsésen nagyobb baj nélkül elültek, de Elemért mégis hallgatásra kényszerítik, ami a májusi pesti pedagógiai vizsgájára tekintettel nem is baj.”⁷²

Amikor a Szegedre küldött levelet írta, Jancsó Béla már ismerte, ismerhette Gaál Gábor „kinyilatkoztatását”, miszerint „a kötet egyetlen pozitívuma (relative) Jancsó Elemér tanulmánya az erdélyi irodalomról”. Erdély tényleges fiataljait – persze jórészt e köteten kívül – neki kellett volna összeszednie. „Egész sereg olyan fiatal van Erdélyben, akik a valóban új arcvonal írásaival állíthatók szembe azzal a Helikon-generációval, melynek kétségtelen epigonjai az itt szóhoz jutottak többsége.”⁷³ Nyilván tetszett Gaál Gábornak, hogy a szerző kiemelten szól a Korunkról, „mely komoly és színvonalas tanulmányaival éber figyelője Európa gazdasági harcainak, és egyre öntudatosabb harcosa kezd lenni a baloldali marxizmusnak”, sőt magát Gaált is egyetértőleg idézi az irodalom és valóság kapcsolatát egyoldalúan bemutató nézeteiről.⁷⁴ De a „tiszta osztályvonal” irodalmáért küzdő Gaál Gábor azért is szövetségest láthatott Jancsó Elemérben, mert a fiatal irodalomtörténész élesen bírálta az Erdélyi Szépmíves Céh üzletpolitikáját és az Erdélyi Helikon „tiszta irodalmiság”-elvét. Végső soron a transzszilvanizmus ideológiáját. Amelynek szerinte „nagyon kevés köze van ahhoz az erdélyiséghez, amelyet zöld asztal mellett agyaltak ki Erdély írói és kritikusai. A szenvedők és a dolgozók erdélyisége távol áll attól a levegőben lógó, megközelítetlen és elérhetetlen ideáltól, amelynek zászlajára éveken át esküdtek Erdély írói. […] Egész Erdély magyar irodalmát néhány kivétellel a problémák előli menekülés jellemzi.” Elismeri persze a vallani és vállalni vita jótékony hatását, és meg is dicséri Tamásit a vitatható értékű – legkövetkezetesebb kritikusát, Németh Lászlót is komolyan gondolkodóba ejtő – Címeresekért, imigyen: „Bátran szembenéz a problémákkal még akkor is, ha megoldani nem tudja őket.”⁷⁵ Erre a mondatára később testvérbátyja, Jancsó Béla válaszol méltóképpen. Aki „Erdély remegéseiben” ugyancsak „a világ szívverését” kereste, de nem akart önként beleolvadni a proletár internacionalista egyetemességbe.

A Nyugatban Csanádi Rudolf foglalkozik az antológiával. Egyetlen tanulmányt emel ki. Korántsem a Nyugat szerkesztőségében évtizede otthonos Jancsó Elemérét, hanem a László Dezsőét, akit a Korunk főszerkesztője Szabó Dezső és Makkai Sándor „visszariasztó süvölvényeként” emlegetett – Debreceni Lászlóval együtt. És A kisebbségi élet ajándékai kapcsán mindenekelőtt azt írja le, hogy tanulni kell a kisebbségi sorban eszmélkedett fiatalok életlátásából. Mert: „Az új magyarság falu felé fordulása […] nem divat, hanem következménye annak a meglátásnak, hogy a magyarság elsatnyul, megerőtlenedik, elveszti európai szerepét, ha nem revideálja egész világát, és nem megy vissza sorsa gyökeréhez.” Kossuthra és Széchenyire hivatkozva helyénvalónak tartja a kisebbségi sorban eszmélkedett fiatal ideológusok álláspontját: a magyar megújulás szervesen összefügg az egész akkori világ egyetemes átalakulásával. A lét és nemlét történelmi pillanatában Csanádi – László Dezső nyomán – így teszi fel az apokaliptikus erővel megvillanó kérdést: az országhatárokkal elválasztott magyarság Közép-Európában tud-e más európai kultúrákkal egyenértékű kultúrát teremteni magának? Mert ha nem tud, színtelenül elkeveredik a sok európai „izmus”-ban.⁷⁶ (László Dezsőnek A kisebbségi élet ajándékaiban megfogalmazott kisebbségbölcseleti alapvetését utókora többszörösen visszaigazolta.⁷⁷)

A Romániai Magyar Irodalmi Lexikon antológia címszavában Láng Gusztáv röviden kitér az Új arcvonalra is. Értékelésének summája: a kiadvány „a Tizenegyek antológiájánál is kevésbé tükröz valamilyen közös stílustörekvést – a nemzedék közös vonása a hagyományos transzszilvanizmussal való szembefordulás”. Kimutatja, hogy a Jancsó Elemér tanulmányában megfogalmazott elkötelezettségigény – „A ma írója sorsközösséget kell vállaljon szenvedő és elnyomott embertársaival, saját érzelmeinek és individualitásának feláldozása árán is...” – az antológia szépirodalmi anyagában csak részben érvényesül.⁷⁸ Dsida irodalomszemléletéről írt átfogó tanulmányában Bertha Zoltán 2007-ben szintén foglalkozik az Új arcvonal értékelésével. Olvasatában Dsida „aggályosan és tágkeblűen” keresi a tehetség jegyeit, ugyanakkor „erőteljesen figyelmeztet a szembetűnő fogyatékosságokra. S nem pusztán a művészi gyengeségekre, hanem a legalább irodalmon túli szellemi-ideológiai értékteremtő erő hiányára is.”⁷⁹

Jancsó Elemér Dsida-képe

Mind Szigeti József, mind Pomogáts Béla úgy emlékszik, hogy idősebb korában Jancsó Elemér szívesen mesélt a két világháború közötti korszak íróiról, főként Kuncz Aladárról, Reményikről, Dsidáról, Szabédiról.⁸⁰ Utolsó éveiben rádió-előadásokat is tartott a két világháború közötti periódus legjelentősebb alkotóiról. E portrévázlatok jó részét 1976-ban a Kortársaim című gyűjteményes kötetében olvashatjuk. Bányai, Méliusz és Varró Dezső kapcsán szó esik a közös indulásról is. Négy évtizeddel az Új arcvonal megjelenése után Jancsó Elemér úgy tudja, hogy az „nagy sikerű antológia” volt.⁸¹

Sajnos, a Kortársaim portréi közül kimaradt a Dsidáé. Ha kézirata előkerül, érdemes lesz majd egybevetni azzal, amit Az erdélyi magyar líra tizenöt évében rajzolt a szerinte „válaszúton álló” húszesztendős költőről. Így most beérjük a két Jancsó korabeli Dsida-értékelésének ütköztetésével.

Kis formátumú kötetében Jancsó Elemér a százhuszonnyolc oldalból ötöt szán 1934-ben Dsida nyolcesztendei lírikusi pályájának, pontosabban: formakultuszának. Kimutatja Babits, Tóth Árpád, Kosztolányi erős hatását. Egyszersmind azt is, hogy ennek a sokat ígérő tehetségnek, gazdag felkészültségű és sok húron játszani tudó költőnek nagy hiányossága „az az életattitűd, amivel az embereket és a társadalom égető kérdéseit nézi”, s „nem tud a szenvedők és az elnyomottak »visszhangja« lenni”.⁸²

Jancsó Béla erre a Dsida-portréra is reflektált, amikor a Vádak az erdélyi irodalom ellen című nagy ívű tanulmányát az Erdélyi Fiatalok számára 1935-ben megírta. „[Jancsó Elemér] Esztétikai ítéleteinek, főleg a lírikusoknál, egyik alapvető tévedése, hogy a költőket verseik tárgyköre szerint próbálja jellemezni. Így aztán természetesen mindegyiknél meg kell állapítania, hogy témái az örök emberi témák: szerelem, élet, halál, végzet, természet. Holott nem a téma, de a vele szembeni magatartás mutatja egy költő sajátos arcát. […] Ellentmondásai és tévedései gyökérokai után kutatva a baj fő forrását abban látom, hogy folyton hangoztatott szociális szempontjai ellenére is az irodalom társadalmi szerepét teljesen félreérti. A parasztregényekről írja ironikusan, hogy íróik a parasztproblémákat így vélik megoldani. A parasztregényeknek vagy az irodalomnak tehát az a feladata, hogy a paraszt- vagy más problémát gyakorlatilag megoldja? Mit ért problémamegoldás alatt? A földnélküliség, népbetegségek, egyke, stb. társadalmi, gazdasági és egészségügyi kérdéseit csak társadalmilag, egészségügyileg és gazdaságilag lehet megoldani. Az irodalom legfeljebb lelki indításokat adhat a megoldásra!”⁸³

Dsida romlatlan arca az Erdélyi Fiatalokban

A költő 1938. június 7-én bekövetkezett halála után Jancsó Béla azt az arcát örökíti meg Dsidának, amelyet akkoriban csak az Erdélyi Fiatalok munkaközösségének volt alkalma megismerni.

„Egyike volt azoknak – írja nekrológjában –, akik 1930–1931-ben a magyar egyetemi hallgatók egyetemi egyesületéért vívott harcban fontos szerepet vittek. Pedig mi se volt tőle távolabb, mint a közjogi kérdések, mi se volt tőle idegenebb, mint a közéleti-társadalmi küzdelem. És mégis, mikor a körülmények kényszere és az ügy érdeke úgy kívánta, ő habozás és zúgolódás nélkül vállalta a nem egyénisége szerint való szerepet, vállalta a rektorátus engedélyével megválasztott első magyar egyetemi egyesületi tisztikar alelnökségét, majd később, mikor ennek alapszabályait átdolgozni kellett, a magyar jelleg alapszabályszerű elismeréséért pedig Costachescu akkori közoktatásügyi miniszterhez memorandumot szerkeszteni – az ezt elvégző bizottságban is főszerepet játszott. Ha a közösség érdeke úgy kívánta, vállalta az idegenszerű feladatot, és szerepét hűségesen és becsületesen betöltötte.

Életkörülményei és hivatása az utóbbi időben egyre kevesebb időt és lehetőséget adtak neki, hogy lapunk munkájában részt vegyen. Kérdések is voltak, hol taktikai véleménykülönbség merült fel közöttünk. Más könnyen túltette volna magát ezen. Dsida Jenő nem akart jogot élvezni ott, ahol körülményei miatt a munkában alig vehetett részt, és ezért lapunk kötelékéből kilépett, hangoztatva, hogy reméli, hogy a romániai magyarság kulturális területein még sok alkalma lesz velünk személyileg együtt dolgozni. Kérte, hogy kilépését hozzuk nyilvánosságra.

Akkor már súlyos beteg volt. Régi barátunkkal, munkaközösségünknek kritikus helyzetekben hűséges tagjával szemben szabad lett volna megtennünk azt, hogy ezt az utolsó kérését ne teljesítsük? Nem, ezt nem tehettük meg, ez nem lett volna becsület. Amellett pedig a felgyógyulásában akkor reménykedőben az ilyen eljárás azt a tudatot is ébreszthette volna, hogy mi már reménytelennek tartjuk állapotát. És mert kölcsönösen becsületesen fogtuk fel kapcsolatainkat, előbb meg kellett válnunk Dsida Jenőtől mint munkaközösségünk tagjától, hogy aztán a könyörtelen végzet nemsokára beteljesedhetetlenné tegye azt a reményt, hogy a romániai magyarságért más vonatkozásokban még együtt dolgozhassunk…”⁸⁴

Ha Jancsó Béla „az ifjúság becsületes harcosának” sírjára tette le „a hála el nem hervadó virágait”, Bíróné Váró Éva a felfoghatatlant próbálja megértetni az Erdélyi Fiatalok olvasóival, és a költőt hozza emberközelbe, akinek arcán „a Mindenség Szobrásza” már elvégezte az utolsó simításokat.⁸⁵ (Váró Éva a történész Bíró Sándornak, a lap alapító-főmunkatársának volt a felesége akkor, verseit Reményik és Dsida segítette nyomdafestékhez a Pásztortűz hasábjain, és – Óváry Éva néven – az Új arcvonal című antológiában is szerepelt.)

A kolozsvári nemzedéki folyóiratban a költő utóéletéről is találunk adatokat. Az 1939. évi 1-es szám hírei között például ez olvasható: „A Római Katolikus Női Misszió kolozsvári szervezete a Pásztortűz Dsida Emlékbizottságával karöltve március 2-án megrendezte az első Dsida-emlékestet. Bevezetőt mondott Reischer Artur, Dsida-verseket adott elő Török Erzsébet, és emlékbeszédet tartott Nyirő József.” B. Zsembery Elvira pedig előadta Dsida „egyik legkedveltebb zenedarabját: Beethoven Mondschein-szonátáját”.

Ennek a rendezvénynek a bevételét később a – napjainkban is sokak által felkeresett – házsongárdi Dsida-sírbolt megvásárlására fordították. Sem László Ferenc kolozsvári zenetudós, sem a Dsida-monográfus Láng Gusztáv nem tartja valószínűnek, hogy az említett Beethoven-szonáta különösebb hatással lett volna a Dsida-versek zenei építkezésére. Másféle zenei hatásnak annál inkább: a Psalmus Hungaricus létrejöttében szerepe volt A Reményhez című Csokonai-költemény megzenésített formájának.

JEGYZETEK

¹ Cseke Péter: Dsida Jenő és az Erdélyi Fiatalok. In Cs. P.: Jöjjön el a mi időnk. Esszék, tanulmányok, dokumentumok. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2003, 79–95.

² [Jancsó Béla]: Dsida Jenő. Erdélyi Fiatalok, 1938, 2. 5.

³ Uo.

⁴ Dsida Jenő: Új arcvonal. Tizenkilenc fiatal erdélyi író antológiája. Erdélyi Fiatalok, 1932, 5. 95–97. Újraközölve in Dsida Jenő: Séta egy csodálatos szigeten. Cikkek, riportok, novellák, levelek. Sajtó alá rendezte és a bevezetőt írta Marosi Ildikó. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1992, 70–73.

⁵ In Dsida Jenő: Séta egy csodálatos szigeten. 613.

⁶ Fiatal magyarok. Vallomások és vélemények a magyar irodalom hivatásáról. Erdélyi Helikon, 1930, 1. 24–25. (A folyóirat kérdéseire válaszol Dsida Jenő.) Újraközölve – A magyar irodalom hivatásáról címmel – in Dsida Jenő: Séta egy csodálatos szigeten. 48–50.

⁷ Benedek Marcell: Cselekedet. Erdélyi Helikon, 1930, 8. 631–632. – A vita tanulságainak mai értelmezését lásd Kántor Lajos: Vallani és vállalni. Egy irodalmi vita és környéke (1929 –1930). Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1984.

⁸ Fiatal magyarok. 48–50.

⁹ Dsida Jenő: Olosz Lajos: Barlanghomály. In D. J.: Séta egy csodálatos szigeten. 65–70.

¹⁰ Bertha Zoltán: Dsida kritikai nézeteiről. In Évfordulós tanácskozások 2007. Dsida Napok 2007. Kiadja az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Partiumi Alelnöksége és a Szatmárnémeti Kölcsey Kör, Szatmárnémeti, 2007, 217–229.

¹¹ Láng Gusztáv: Az érzelmi lázadástól a lázadás érzelméig. In L. G.: A lázadás közjátéka. Dsida-tanulmányok. Stúdium Könyvkiadó, Kolozsvár, 1997, 71–89. Lásd még uő: Dsida Jenő költészete. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest – Kolozsvár, 2000, 102 –105.

¹² Dsida Jenő: Üzenem a hangosoknak… Pásztortűz, 1932, 9. 141–142.

¹³ Bertha Zoltán: i. m. „A szép mindig korszerű” (Dsida Jenő kritikai nézetei) címmel olvasható a Székelyföld 2007. évi novemberi számában is.

¹⁴ Jancsó Béla: A Tizenegyek. Erdélyi Helikon, 1934, 3. 192–197.; ua. in Jancsó Béla: Irodalom és közélet. Cikkek, esszék, tanulmányok. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1973, 302–308.

¹⁵ Lásd Mikó Imre: Jancsó Béla irodalmi hagyatéka. In Jancsó Béla: Irodalom és közélet. 5–28.

¹⁶ Cseke Péter: Eljön a mi időnk is Erdélyben (Tamási Áron amerikai levelei Jancsó Bélának). Székelyföld, 2003, 8. 63–90. Ua. in Cs. P.: Jöjjön el a mi időnk. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2005, 32–63.

¹⁷ Tamási az Ősvigasztalás befejezése után ezt írta Molnár Jenőnek: „Még sokan vannak, akik a drámát tartják az eljövendő uralkodó műfajnak itt. Az erdélyi embert történelme s élete csakugyan arra predesztinálja, s tudok csodálkozni azon, hogy még egy erdélyi valamirevaló drámát sem sikerült kiizzadni. Az eddigiek között nem tündöklik a drámaírói tehetség, pedig elegen s komolyan foglalkoznak vele.” (Welch, 1924. október 6.) Idézi Ablonczy László, in A drámaíró kibontakozása. In Tamási Áron: Zeng a magosság. In memoriam Tamási Áron. Válogatta, szerkesztette, összeállította Tamás Menyhért. Nap Kiadó, Bp., 1997, 157–163.

¹⁸ Mikó Imre: I. m. I. h.

¹⁹ Jancsó Béla: Erdélyi irodalom és székely irodalom. Ellenzék, 1923. december 23. Újraközölve in J. B.: Irodalom és közélet. 33–36.

²⁰ „Sok meleg érzéssel hallottam leveledből, hogy milyen terveket készítettél irodalmunk kritikájára vonatkozólag. Folyton és mindig gondolok reá, s szerettem volna, ha legalább Erzsikének megemlíted, hogy mi lett véle.

Úgy emlékszem leveledből, hogy az első részt már karácsonyra tervezted. Drága Béla, kérlek, ne ejtsd el azt a tervet, csináld meg, s ha egyszer aztán meglesz, nem nyugszunk addig, míg közönség elé nem kerül. Mindenekelőtt égető szükség volna meginduló irodalmunknak olyan művészi érzékkel, megérzéssel és felfogással való bírálatára, mint ahogy azt Tőled várom. Egyedül Te vagy, aki előtt eddig igyekeztem elhallgatni, hogy nem tudok Erdélyben ma embert, aki ezt úgy meg tudná csinálni, mint Te. Ha ezek után még jobban kötelességednek érzed megírni az erdélyi hét esztendős irodalomtörténet vázlatát, akkor jól tettem, hogy őszintén megmondtam a véleményemet.

Én jobbnak látnám, ha az egészet egybevennéd s egy kötetben is megjelenne. Irányítóbb és mozgatóbb hatása lenne. Úgyis eléggé kétségbeejtő, mennyire nem tud senki belátni éppen azoknak a lelkébe, akik legnagyobb erővel és legszebb képességekkel indulnak. Szerintem azok közül, akik az erdélyi irodalmat jelentőssé és tényleg erdélyivé fogják tenni, még egy sem érte el a fejlődésének még a közepét sem, legalábbis azok a művek még nem születtek meg, amelyek ezt a fejlődést mutatnák.” (Tamási Áron levele Jancsó Bélának. New York, 1926. március 24.) – Lásd még a 16. számú jegyzetet.

²¹ Cseke Péter: I. m. I. h.

²² Ion Chinezu: Aspecte din literatura maghiară ardeleană. Cluj, 1930. Újabb kiadása: Aspects of Transylvanian Hungarian Literature: (1919–1929). Ford. Ion Vlad. Centrul de Studii Transilvane – Fundaţia Culturală Română, Cluj, 1997.

²³ Tolnai Gábor: Erdély magyar irodalmi élete. Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma, Szeged, 1933.

²⁴ Mikó Imre: I. m. I. h.

²⁵ Lásd Mózes Huba bevezető írását, in Jancsó Elemér: Kortársaim. Tanulmányok, cikkek, portrék, bírálatok 1928–1971. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1976, 5–7.

²⁶ Jancsó Béla levele Buday Györgynek. Kolozsvár, 1932. március 16. In Cseke Péter (szerk.): Buday György és Kolozsvár. Álom egy Solvejg-házról. Esszék, tanulmányok, levelek, visszaemlékezések. Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2006, 146–152.

²⁷ Jancsó Béla: Vádak az erdélyi magyar irodalom ellen. Erdélyi Fiatalok, 1935, 2. 43–52. Ua. in J. B.: Irodalom és közélet. 106–119.

²⁸ „További kellemetlenség volt, hogy nem foghattam hozzá gőzerővel a székely irodalomról szóló tanulmánykötethez. De azért egy csomó anyaggyűjtést csináltam, a világirodalmi anyaggyűjtéssel nagyjában megvagyok egy csomó minden újra való átolvasása után, és Mereskovszkij Tolsztoj és Dosztojevszkije nagyon érdekes rávilágítást adott gondolataimnak. S minden munka ellenére is feltétlenül ezt meg kell csinálnom a télen, s ha Isten megsegít, meg is csinálom egy-egy vizsgarend után kiszakítva 2–3 hetet erre magamnak és a karácsonyi vakációban.” (Jancsó Béla levele Buday Györgynek. Kolozsvár, 1927. aug. 21.) Lásd még a 26. számú jegyzetet.

²⁹ Mikó Imre: I. m. I. h.

³⁰ Pomogáts Béla: Tudós Kolozsváron. Emlékezés Jancsó Elemérre. Tiszatáj, 2002, 10. 99–106.

³¹ Jancsó Elemér: Erdély irodalmi élete 1918-tól napjainkig. Nyugat, 1935, 4. 283–298. Újraközölve [a cenzúra rövidítéseivel – Cs. P.] in J. E.: Kortársaim. 98–112.

³² Jancsó Béla: Az erdélyi magyar irodalom első történetéhez, melyet erdélyi román tudós írt meg! Brassói Lapok, 1930. szeptember 21. Ua. in Jancsó Béla: Irodalom és közélet. 101–105.

³³ Buday György levele Jancsó Bélának. Szeged, 1933. július 7. Lásd még a 26. számú jegyzetet.

³⁴ „Ady megérezte: van egy évezredekig alvó lélekgyökér. Szabó Dezső programmá tette, hogy az egész magyar élet újjászületésének ebből kell kiindulnia. Mi, Erdély székely írói érezzük és a világgal tudatni akarjuk, hogy ez az ősi lélek a legkeveretlenebbül megmaradt, legtöbb lehetőséget és energiát rejt a magyar fajon belül a székelyben…” (Fiatal magyarok. Vallomások és vélemények a magyar irodalom hivatásáról. Erdélyi Helikon, 1930, 1. 21–35.)

³⁵ Tolnai Gábor: Az erdélyiség fordulója. In T. G.: I. m. 120–131.

³⁶ Jancsó Elemér Az erdélyi magyar líra tizenöt éve című kis könyvének – 1934 tavaszán írt – előszavában így jellemezte Tolnai Gábor hiányt pótló munkáját: „Könyve elsősorban a magyarországi olvasóközönséget igyekezett tájékoztatni Erdély utolsó 15 évének magyar irodalmáról. Módszere, szempontjai újak, könyvének anyaga változatos és mindenre kiterjedni igyekvő, de talán azért, mert Erdélytől távol íródott, és szerzője számára az adatgyűjtés, közvetlen forráskutatás nem állott rendelkezésre, csak részben mondható sikerültnek.” (Jancsó Elemér: Az erdélyi magyar líra tizenöt éve. Cluj–Kolozsvár, 1934, 3.)

³⁷ Schöpflin Aladár: Erdélyi irodalom. Nyugat, 1934, 2. 109–111.

³⁸ Vö. Cseke Péter: Omló partok gátkötői (Németh László – Jancsó Béla – Tamási Áron). Kortárs, 2002, 1. 36–47. Ua. in Cs. P.: Legyen eszünk, ha már volt. Feljegyzések Európán innen, Erdélyen túl (1990–2005). Felsőmagyarország Kiadó – Szépírás Kiadó, Miskolc – Szolnok, 2006, 62–87.

³⁹ Tamási Áron levele Jancsó Bélának. Budapest, 1934. szeptember 24.

⁴⁰ Vö. Jancsó Béla levelei Buday Györgynek. Kolozsvár, 1933. júl. 26., 1934. szept. 20., 1934. dec. 31. In Buday György és Kolozsvár. 162–169.

⁴¹ Mikó Imre: I. m. I. h.

⁴² Pomogáts Béla: I. m. I. h.

⁴³ Mikó Imre: I. m.

⁴⁴ Jancsó Elemér: Irodalom és társadalom. Erdélyi Fiatalok, 1934, 1. 21–24.; Társadalmi kérdések az irodalomban. Erdélyi Fiatalok, 1934, 2. 47–52. Ua. in J. E.: Irodalomtörténet és időszerűség. Irodalomtörténeti tanulmányok 1929–1970. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1972, 53–65. [Társadalomtudományi szempontok a magyar irodalomban címmel.]

⁴⁵ Jancsó Elemér: Az irodalomtörténet-írás legújabb irányai. Erdélyi Tudományos Füzetek, 65. Kolozsvár, 1934. Újraközölve in J. E.: Irodalomtörténet és időszerűség. 66–84.

⁴⁶ Uő.: uo.

⁴⁷ Uő.: Az erdélyi irodalom útjai 1918–1931. In Új arcvonal. 67–83. Újraközölve in J. E.: Kortársaim. 9–26.

⁴⁸ Uő.: Az erdélyi magyar líra tizenöt éve. Cluj – Kolozsvár, 1934. Újraközölve [a cenzúra rövidítéseivel – Cs. P.] in J. E.: Kortársaim. 27–97.

⁴⁹ Uő.: Erdély irodalmi élete 1918-tól napjainkig. I. h.

⁵⁰ Halála után Jancsó Elemérnek két gyűjteményes kötete jelent meg a Romániai Magyar Írók sorozatban a Kriterionnál. Mindkettőt maga állította össze, ő javította át az újrakiadás számára legépelt kéziratokat. A cenzúra közbeavatkozása a bántó szövegcsonkításban, illetve az eredeti fogalomhasználat megváltoztatásában fedezhető fel.

⁵¹ Vö. Pomogáts Béla: I. m. I. h.

⁵² Bolyai Zoltán [Gaál Gábor]: Új írók – új arcvonal. Korunk, 1932, 1. 72–74.

⁵³ Pomogáts Béla: I. m. I. h.

⁵⁴ Nem szabad megfeledkezni arról sem – mutatott rá Pomogáts Béla –, hogy Jancsó Elemér végül is nem tudott megszabadulni a marxista irodalomfelfogás hatásától: „1945 utáni munkásságának többször is deklarált irányultságát a marxista irodalomszemlélet jelölte ki.” (Uo.)

⁵⁵ Jancsó Elemér.: Néhány szó a „megtámadott erdélyi irodalomról”. Nyugat, 1935, 8.

⁵⁶ Mózes Huba in Jancsó Elemér: Kortársaim. Kriterion Könykiadó, Bukarest, 1976, 6–7.

⁵⁷ A Tizenegyek. Egy antológia elő- és utóélete (1923–2003). Közzéteszi Cseke Péter. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2003.

⁵⁸ Vö. Láng Gusztáv antológiameghatározásával: „Meghatározott szempontból összeválogatott, rendszerint több szerzőtől származó irodalmi szövegek gyűjteménye. Célja lehet egy nemzeti irodalom egészének, egy korszak vagy egy irányzat törekvéseinek, egy műfaj történetének, valamely közérdekű téma jelentkezésének hosszabb-rövidebb korszakot átfogó bemutatása. Az antológiák szemelvényes jellegéből következik, hogy elsősorban válogatójuknak – szerencsésebb esetben keletkezésük korának – ízlését, szemléletmódját tükrözik, s elterjedésükkel jelentékenyen befolyásolhatják a közönség irodalomismeretét és -szemléletét.” (RMIL I. Főszerkesztő Balogh Edgár. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1981, 69.)

⁵⁹ Dsida Jenő: Új arcvonal. I. h

⁶⁰ Bolyai Zoltán [Gaál Gábor]: I. m. I. h.

⁶¹ Jancsó Béla levele Buday Györgynek. Kolozsvár, 1932. március 16. In Buday György és Kolozsvár. 146–152.

⁶² Uo.

⁶³ Dsida Jenő: Új arcvonal. I. h.

⁶⁴ Bolyai Zoltán [Gaál Gábor]: I. m. I. h.

⁶⁵ Tolnai Gábor: I. m. 130.

⁶⁶ Dsida Jenő: Új arcvonal. I. h. – Itt jegyezzük meg, hogy Dsida egyik összegező írásában a következő évben is visszatér a témára. Újólag arra a megállapításra jutott, hogy az Új arcvonal „általános kiábrándulást okozott. Kettőt lehetett megállapítani belőle: először, hogy a hangos csoport igen szerény és igen öreg kis önképzőköri próbálkozásokkal lépett a nyilvánosság elé, másodszor, hogy – nincs is világnézete.” (Dsida Jenő: Lesz-e irodalmi utánpótlás Erdélyben? Pásztortűz, 1934, 16. 321–322.)

⁶⁷ Bányai László: Kitárul a világ. Önéletrajzi jegyzetek. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1978, 119–160.

⁶⁸ Varró Dezső: Gyilkos tavasz. Az előszót írta és a kötetet összeállította Abafáy Gusztáv. Dacia Könyvkiadó, 1970.

⁶⁹ Buday György levele Jancsó Bélának. Szeged, 1932. március 11. Lásd még a 26. számú jegyzetet.

⁷⁰ Dsida Jenő: I. m. I. h.

⁷¹ Jancsó Béla levele Buday Györgynek. Kolozsvár, 1932. március 16. Lásd még a 26. számú jegyzetet.

⁷² Jancsó Béla levele Buday Györgynek. Kolozsvár, 1932. március 16. Uo.

⁷³ Gaál Gábor: I. m. I. h.

⁷⁴ Jancsó Elemér: Az erdélyi irodalom útjai 1918–1931. In Új arcvonal. 67–83.

⁷⁵ Uo.

⁷⁶ Csanádi Rudolf: A magyar ifjúság új arcvonala. Nyugat, 1932, 22. 471–473.

⁷⁷ Csapody Miklós: A toronyember. Korunk, 2005, 3. Lásd még: Cseke Péter (szerk.): László Dezső emlékezete 1904–2004. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2004.

⁷⁸ Vö. Romániai Magyar Irodalmi Lexikon I. Főszerkesztő Balogh Edgár. Kriterion Könyvkiadó, 1981, 69–76. Lásd még a 33-as jegyzetet.

⁷⁹ Bertha Zoltán: I. m. I. h.

⁸⁰ Vö. Szigeti József: Egy életmű belső koordinátái. In Jancsó Elemér: Irodalomtörténet és időszerűség. Irodalomtörténeti tanulmányok 1929–1970. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1972, 5–33.; Pomogáts Béla: I. m. I. h.

⁸¹ Jancsó Elemér: Hatvanhárom éves költő első kötete. In. J. E.: Kortársaim. 300–302.

⁸² Jancsó Elemér: Az erdélyi magyar líra tizenöt éve. 97–102.

⁸³ Jancsó Béla: Vádak az erdélyi irodalom ellen. I. h.

⁸⁴ [Jancsó Béla]: Dsida Jenő. Erdélyi Fiatalok, 1938. 2. 5.

⁸⁵ Bíróné Váró Éva: „Légy már legenda…” Erdélyi Fiatalok, 1938, 2. 5–6.