Az aranyeső ága
Micsoda nyár volt, istenem!
Boldog révületben
egyetlen máglya lángjaként
lobogott föl a kertben
fréziáknak fürtjein s egy
harmatcseppbe zárva
tűnt időkből földre forgó
eged lángcsóvája.
És szénaszag áradt, szénaszag,
és fészket rakott itt benn,
és beroskadt az éj gerince,
s ahogy egykor kezdted,
nem fedte már a napvilágot,
sorsodat se hited csődje,
csak egy ősz, mi színeire
bontva zuhant be a télbe.
De mi marad így, mi marad,
hisz álomlátók kertje
balog napok prófétáit
tartja kényre-kedvre –
fáit fúlón átfordítja,
s ütközni kezd egy másik
idő benned, s evilági
mélyeidben ami látszik,
suhognak az utak csak a
semmiből a hegyen át,
s néma völgyben boldog lepled,
fölveheted cicomád,
tested kilép önmagából,
s kivetkezik az arc,
a pillák mögé zárt világból
egyszerre kizuhansz,
és nyár lesz akkor, örök nyár –
Az aranyeső ága
áthajlik az egek vermén
isten udvarába,
s egy lepke árnya mozdul ott,
s ki
álmodta e lepkét,*
kilép a házból, s gazdaként
méri föl igaz kertjét.
* Szabó Lőrinc
Váróterem
„Most fűt bolond-sok álmom alá
A füttyös, barna szörnyeteg.”
(Ady Endre: A Gare de l’Esten)
Próbálj a füstön áthatolni!
Homályában részeg dadog.
Köpés, csikkek hűlnek vackán,
föltoluló bitang napok.
S künn az éj a tar füzesben.
Hold tavában tört vagon
árnyéktalan suhan át volt
síneden e hajnalon.
Vesszőnyi fák közt robog egyre
néma lelkek városába,
mocsáron túl, és belevész
a hívogató pusztaságba.
Nem áll meg soha, meg nem áll.
Valahol mégis van helyed:
a legutolsó kocsi, hova
elszökött, ki nem szeret.
Várd ki a sorod, mint aki
sárkányokkal álmodott,
s hűdött nyelvét becézik most
várótermi angyalok.
Mert útra kelünk sorra mind,
kik elhisszük, hogy van tovább,
hogy bomlottan az álomvonat
hazug tájon robog át,
s hogy fülkefényben gubbasztva
is megértjük, hogy megmarad,
mit el nem téphet szívünkből
se föld, se ég, se húnyó nap.
* Szabó Lőrinc
