Kamarás István: Jézus-projektum

Kamarás István termékeny szerző, 2007-ben két könyvvel rukkolt elő. Az egyik bizonyosan tudományos szöveg: Az irodalmi mű befogadása, melyet idén tavasszal meg is védett az Akadémián. A másik is tudományosnak látszik a benne szintetizált hatalmas információmennyiség miatt, állítólag kötelező olvasmány a szociológus PhD-hallgatóknak. A cím sürgősen közli a műfajt: kutatási jelentés – szerintünk azonban ez is a fikció része, és vérbeli szépirodalom a könyv azzal a humántudományi „tőkesúllyal” együtt, mely a recenzensnek revelációt, ugyanakkor nem csekély olvasási nehézséget okozott.

Nos, ha szépirodalom, mégis mi a műfaja a könyvnek, hiszen a jegyzőkönyv semmiképpen sem fikciós szövegfajta. Mindenképpen megtévesztő, s ezzel „bevisz a fikció erdejébe”, hogy a Jézus-projektum dialogikus formájú. Lehetne dráma, hiszen minden megszólalás elején ott áll nagybetűvel a megszólaló neve. De akkor nagyon rossz szöveg lenne, ugyanis mindenki ugyanazon a nyelven beszél. A könyvnyi terjedelem pedig előadhatatlan színpadon. A szereplők viszonya nem nagyon változik, csak a legvégén. Ráadásul a konfliktus az egyáltalán nem szereplő, hanem eltűnt Cumulus lelkében belül zajlik: „Érdemes-e élni?”

Akkor lehetne hangjáték is, és ez a műfaj valóban ismerős a kamarási életműben. Hiszen 1969-ben A vallatógép címűt adta elő a Kossuth Rádió, 1992-ben az Eurorakétát. Mindkettő keretes szerkezetű. Az elsőben Cs. Mária celldömölki lakos ügyében vallanak az eltűnéséért felelős emberek. Ők a címzettjei az írófélével megíratott képeslapoknak, melyek vagy öngyilkosság előtti búcsúlevelek, vagy csak szanatóriumba vonulás előttiek. Ez itt végig nem derül ki. A másikban egy amatőr rádiós hallgatja ki véletlenül, ám egy angyal jelenlétében, hogy egy idős hölgy hogyan adja oda utolsó „kincseit” az őt meglátogató földönkívülieknek. Mindkettő a társadalmi visszásságokra hívja fel a figyelmet, az egyén elmagányosodására és a társadalmi felelősségre. A másodikban is, hasonlóan a Jézus-projektumhoz és az Ipiapi atya című regényhez, a misztikum és hétköznapi realitás ellentéte a humor és groteszk forrása. Ez mind igaz a Jézus-projektumra is, azonban két furcsaság miatt nem lehet mégsem hangjáték, már a terjedelmen kívül. Az egyik az, hogy itt a közvetítő maga Kamarás István, aki szerepel a szociológiai kutatásban, sőt, ő a szakmai felelős. Szociológusként Cumulus kutatásait igyekszik tudományosan értékelhető formába terelni. A kutatás tárgya Jézus megvendégeléstörténetének mai körülmények között való rekonstrukciója. Ugyanakkor ő a jegyzőkönyvvezető is, aki lábjegyzetekkel látja el a párbeszédet. A lábjegyzetek sehogyan sem férnek bele a hangjáték formájába.

A dialogikus kérdezz-felelek forma a lábjegyzetekkel tudományosítva Kamarás Íme az ember című emberismeret-tankönyvét idézi fel. Ott sincs egyénítve a szereplők nyelvezete, ami tankönyvnél nem is zavaró, hiszen a dialógus csak a tanulás gondolkodási folyamatát könnyíti meg. De mit tanítana ez a könyv? Hittankönyvnek nevezi Hegedűs Rita vallásszociológus. Mély, sokrétű a csoda mibenlétének elemzése. Sokat ad. Másrészt fontos benne a hívő–kételkedő ellentét, ami ti–mi nyelvtani formában különül el a szereplők párbeszédében. A harmadik hitvitázó tétel a szegények megsegítése: hisz maguk a rekonstrukciók is a társadalmi közönyt kritizálják. Számomra ez megint irodalom, de így is lehet olvasni. Szociológiai tankönyvnek. Sőt, valaki a rekonstrukciókat is elhiszi. Vagy én tévedek, és nem hallottam a nagyszabású, több ezer fős kísérletekről? Nem lehet senki sem biztos az igazában. Teljességgel bizonytalan, hogy hol húzódik a határ a valós elemek és a fikció között. Nagy játék az egész.

Komoly, szép játék. A két főszereplő, Cumulus és Tóparti emléket állít két valóságos embernek. A kétfajta sors azonban jelképesen is értelmezhető. Ugyanakkor két Kamarás-szerepkörre bomlik a „valóságos”. Az egyik szereplője a dialógusoknak, a másik a lábjegyzetek későbbi beszélője. Maga a leírt jegyzőkönyv rekonstrukciója a rekonstrukcióknak. És ezzel elérkeztünk a regény műfajához. Az elején a lábjegyzetek szakirodalmi hivatkozások, pontosítások, részletezések, de a vége megcsavarja az egészet. Az utolsó fejezetben ugyanis a narrátor bevonódásának folyamatát rajzolja meg, befogadóvá formálva át.

Miről szól a történet? Két alapszöveg (paratextus) rajzolja ki a rekonstrukciók hátterében Cumulus és Tóparti történetét. Az egyik természetesen a Biblia, Jézus sorsa, amely a „ti adjatok nekik enni” parancsával a társadalmi felelősségvállalást jelöli ki feladatul. Tóparti ezt papként be is teljesíti. Az utolsó alkalommal, a mobiltelefonos kísérletben ő beszél Isten hangján a telefonálókhoz. Cumulus viszont eltűnése előtt közvetlenül Jézusként jelenik meg a színpadon. Ez a csúcspont. Felesége számára pedig végig Jézust testesíti meg kapcsolatukban. Maga az eltűnés az öngyilkosság lehetőségét lebegteti a másik alapszöveg által sugalmazva, mely nem más, mint József Attila költészete. Idézetek szerepelnek tőle a szövegben, melyek az élet értelmetlenségére, folytathatatlanságára utalnak. Az utolsó fejezet megtöri az addigi elvárásokat: Tóparti meghal rákban, elvonulva, eltűnve két héttel halála előtt, és szép, értelmes halállal zárva az életét, megőrzi méltóságát. Cumulusról pedig kiderül, hogy mégsem halt meg, hanem titokban zárt osztályra vonult, hogy ne bántsa a körülötte élőket. Ez a fordulat a csoda élményének katarzisát keltheti a befogadóban.

A kísérletek a hétköznapi, kisszerű élet és a csodavárás, a csoda lehetségességének tudományos magyarázatát célozzák. További paratextusok jelzik azt az életminőséget, amely elviselhetetlen a zseniális Cumulus számára: Örkény Trilla című egypercese a kisember monoton életét mint egyszeri, megismételhetetlen csodát értelmezi. Akárkik vagyunk, mégis adatik egy pillanat, amikor a puszta kisszerű létünk a csoda szolgálatába szegődik. A fiú halait „klónozza” ugyanis Jézus, amit bizonyítanak is Cumulus eltűnése után a külföldi, anyagilag jobban támogatott tudósok, miszerint ugyanazok a DNS-ei a csoda helyszínén talált halmaradványoknak. A tudományosan igazolt csoda a hit tétje Cumulus számára, aki agnosztikusnak vallja magát, vagyis a szellemi valóságot megismerhetetlennek, felfoghatatlannak tételezi. Cumulus hitének alakulása életképességének tétje. Ha ezt az összetett személyiséget szabad egyáltalán pár mondatban jellemezni, akkor azt mondhatjuk róla, hogy érvényesülni képtelen polihisztor géniusz. Zseniális ötletei, tudományos felfedezései kidolgozatlanul maradnak. Egyrészt ez Cumulus tragédiája. Az ötleteit mások valósítják meg, mások kapnak érte Nobel-díjat. Másrészt kislánya szellemi fogyatékos: Fellini Országútonjának „szent együgyűjére” játszik rá a neve: Gelsomina. Cumulus képtelen együtt élni vele, nevelni, ez állandó lelkifurdalásának okozója. Büntetésnek fogja fel születését, ami a Sztalker-szerepkört idézi föl (Tarkovszkij).

A csoda értelmezésében nagyon sokat ad a Jézus-projektum. Szociológiai, tudományos síkon a befogadás a kritérium: a csoda a befogadóban „jön létre”, ha megfelelően viszonyul az eseményekhez. A nyitottság, a hit az, ami kell.

Míg a kísérletek elvontan keresik a csodát a tömegek viselkedésében, addig a történet egyrészt megvalósítja a csodát, másrészt jelzi vagy akár ki is alakíthatja az olvasóban a megfelelő attitűdöt. Az utolsó rekonstrukció ugyanis sikeresnek mondható, a résztvevők átélik Jézus megjelenését Cumulus színpadra lépésekor, másrészt sokan telefonálnak a Jóistennek. (Ez az örkényi groteszk humor jellemző a kamarási stílusra.) Ugyanakkor Habán nővérének hatgyermekes családjában a csoda valóságosan is megtörténik – mint pogácsaszaporítás. Ez az otthon egyben az utolsó megbeszélés helyszíne, ahol Gelsomina nevelkedik unokatestvéreivel. Náluk megszokott dolog, hogy egy tepsi negyvenkilenc pogácsa, de hetvenkilencet lehet enni belőle. Cumulus távol kereste a közel lévő csodát, ez is a tragédiája, tragikus vétsége, ami miatt a szanatórium purgatóriumára ítéli magát. Ez persze a megtisztulás, a katarzis ígéretével reménykeltő is. Az erkölcsi igazság érvényesülése megteremti a regény drámai csúcspontját és megoldását.

A csodára nyitott beállítottságot Kamarás egyaránt képviseli narrátorként és szereplőként. Minden kutatásának Cumulus a múzsája, az ő ötletsziporkáit dolgozza ki, önti tudományos formába, a Trillától a Sztalker-elemzésen keresztül szinte az összes valóban megjelent szociológiai, irodalomszociológiai munkáját Cumulus helyett fejezi be. Esztétikailag úgy értelmezhető, hogy az öszszes szereplő együtt adja ki azt a Kamarás nevű mintaszerzőt, aki a Jézus, Jóisten, József Attila, Fellini, Tarkovszkij, Bulgakov stb. szöveghálóban helyezkedik el. A Jézus-projektum a Kamarás-életmű egyik lehetséges összefoglalása. Kifejezi a fent említett attitűdöt: a kumulálást (összegyűjtést), a világképekben és nézőpontokban megnyilatkozó különbözőségek harmonizálását. Mindez összeolvad a különféle szereplők dialógusában, belső, fiktív párbeszéddé értelmeződik.

(Pro Pannonia, 2007)