Európai Unió: áldás-e vagy csapás?

A Magyarország középkori függetlenségét és erejét felmutató utolsó magyar uralkodó emlékévében vagyunk. Ötszázötven éve lépett trónra közakaratból Mátyás király. Az ő országvezetése minden időben eszményképe kell legyen a közérdeket szolgáló kormányzásnak, mely képes óriási világerők nyomása alatt is fenntartani nemzetünket.

E világerők Mátyás halála után felmorzsolták országunkat. Tették volna ezt nemzetünkkel is, ha ennek nem állja útját valami egészen elemi erejű ellenállás. Országunk is csak azért kerülhetett a sarkuk alá, mert az ország vezetői olyan uralkodót kerestek, akinek üstökét markukban tartják. Mohácsnál és Mohács után életükkel fizettek a kicsinyes önérdekért.

Kemény volt Mátyás uralma? Igen. De érdekünket szolgálta, és rendet tartott az országban. Az idegen pénzügyi és katonai hatalmak viszont korról korra kirabolták. Íme, a választás: mi a jobb? Közterheket vállalni, vagy egyéni haszonszerzésből tönkretenni a közösséget, amelyhez tartozunk?

A több mint négyszáz éves Habsburg-uralom, Magyarország alávetése idegen érdekeknek, a központosított magyarellenes politika s a mintegy negyvenéves szovjet gyarmatosítás persze érthetővé teszi függetlenség iránti vágyunkat. Mégis, amikor kiszabadulva a rabszolgaságból, ha nemzetünkben megcsorbítottan is, de kezünkbe vehettük saját sorsunkat, amellett döntöttünk, hogy elindulunk Európa és az atlanti világ felé. Történetileg ezzel éreztünk közösséget oly időben is, amikor a keleti tömbhöz tartoztunk. Olyannyira, hogy még ekkor is jelentős lökést adtunk a Római Szerződés 1957. márciusi létrehozásához. Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése pedig 1957. november 19-én ünnepélyesen hivatkozott a magyar szabadságharcosok felhívására, miszerint: „Magyarországért és Európáért készülünk meghalni”. Éppúgy, mint a százötven éves hódoltság idején végvári őseink.

Bíztunk egy euroatlanti világban, mert emlékezetünkben volt az Egyesült Államok bölcs döntése a II. világháború után, amikor Marshall-segéllyel talpra állította Nyugat-Európa gazdaságát, és ezzel tartós szövetségeseket szerzett magának is.

És tudtuk, hogy az európai közösség építése nemcsak gazdasági együttműködést jelent, hanem a szolidaritási elv érvényesítését is. A kereszténydemokrata politikusok alkotta képet az emberi közösségről és közgazdasági vetületét, a szociális piacgazdaságot. Egyébként jelenlegi alkotmányunk kimondja, hogy szociális piacgazdaságot kívánunk megvalósítani! Olyan kormányprogram, amelyik nem ezt tartalmazza, eleve alkotmányellenes!

Ma már, amikor túl vagyunk a nagy csatlakozáson – csakugyan nagy, mert tíz állam egyszerre azelőtt sosem bővítette az európai közösséget –, sok mindent másként látunk. Nem a keresztény alapú testvériséget tapasztaltuk meg, hanem hogy a haszonszerzés áll mindenek fölött. Sokan mondják ezért, hogy nem szabad továbblépni az integrációban, hiszen az kifoszt minket! Sokan egyenesen úgy élik meg e folyamatot, mint új gyarmatosítást. Nem minden alap nélkül.

A rendszerváltozáskor volt egy eladósodott államunk. Ma pedig van egy sokkalta jobban eladósodott állam, amelynek már tulajdona is alig van. Eltűnt a köztulajdon, és ma már azok a részei is magántulajdonba kerültek vagy kerülnek, amelyek az életünk, a családjaink közös létének újratermeléséhez szükségesek. Sőt, eladósodtak önkormányzataink, és devizában adósodnak el a magyar családok. Az egykori adósság nemcsak megsokszorozódott, de szét is terült mindenkire.

Ilyen körülmények között mit jelent nekünk az Unió négyes szabadsága: az áruk, személyek, szolgáltatások és a tőke szabad áramlása? Azt, hogy kicsúszik kezünkből maradék országunk földje, hogy képzett és fiatal munkaerőnket elszívja a boldogabb világ, hogy megkapjuk a világ szemetét, és hogy teljesen versenyképtelenné válunk. Ezt akartuk vajon? Dehogy!

Hát mi az, ami minket ilyen helyzetbe hozott? Mindenekelőtt az európai demokrácia nem csökkenő hiányossága. Amikor kiderült, hogy az Európai Konventben kidolgozott Alkotmányszerződést nem lehet népszavazással elfogadtatni, akkor ezen a téren újabb törés vált nyilvánvalóvá. A jelenlegi francia köztársasági elnök – mint harcos demokrata – megválasztása előtt még azon a véleményen volt, hogy a franciák egyértelmű elutasító üzenetét számításba akarja venni. Megválasztása után viszont a francia parlamentben elfogadtatott egy olyan szerződést, amelynek szövege lényegileg azonos azzal, amit a népszavazás elutasított. A lisszaboni „reformszerződésről” beszélek, amelyet egyedül Írországban bocsátanak népszavazásra. Amennyiben ezt megszavazzák a tagállamok parlamentjei, nehéz nem egyetérteni az olyan értékeléssel, miszerint az érintett kormányok és parlamentek nem akarják meghallgatni saját választópolgáraik véleményét. És joggal merül föl a kérdés, hogy akkor kiket vagy kit képviselnek…

A másik oka a kialakult helyzetnek Magyarország gyarmati múltjából fakadó kiszolgáltatottsága. Egyrészt politikai osztályunk nyomásálló képessége gyenge, nagyfokú viszont a szélesebb közérdek iránti közömbössége. Másrészt a nép nagy hányadában megszokta a kiszolgáltatottságot. Érdekérvényesítő képessége, ebbéli tapasztalata nincs. Mondhatom, hogy az egyéni egérutak keresése mellett épp az utóbbi időszak súlyos válságának hatására lépett a magyar társadalom a közös érdekérvényesítés rögös útjára.

Hogy nem feltétlenül kellett volna a csatlakozásnak ekként történnie, bizonyságul elég, ha a lengyelekre nézünk. Ők sokkal elégedettebbek az EU-tagsággal. Az ő kormányaik elviselték, ha rosszat írt makacs érdekérvényesítésükről az európai sajtó, s a lengyel nép mind a mai napig – a Szolidaritás-mozgalom történelmi sikerének tudatában – rendszeresen és erőteljesen képes kiállni a közösség érdekeiért. S ha valaki azt vetné szememre, hogy mi kisebb erőt képviselünk, mint a lengyelek, akkor megkérdezem: miért nem hangoltuk össze jobban törekvéseinket a csatlakozás előtt, vagy akár legutóbb, a csatlakozás előestéjén, Koppenhágában?

Ugyanakkor mindenki tudja, hogy a magyar parlament úgy fogadta el az úgynevezett „reformszerződést”, hogy a szövege nem volt ismert. Mert igaz, hogy ennek anyaga jól hajaz a megbukott Alkotmányszerződésre, de azért azt háromszázötvenhat helyen mégis módosítja, s tartalmaz tizenhárom jegyzőkönyvet, hatvanöt nyilatkozatot és egy függeléket. Én elsősorban ezért nem voltam hajlandó képviselőként megszavazni. Sőt, ha valaki most felmegy a Külügyminisztérium honlapjára, és megkeresi „Az Európai Unióról szóló szerződés és az EU működéséről szóló szerződés” anyagát, amelyet már 2007. december 13-án aláírtak nevünkben Lisszabonban, akkor a következőt olvashatja:

„Az itt közölt szöveg az állampolgárok tájékoztatására készült, és nem tekinthető a Szerződések hivatalos változatának. A szöveg semmiben nem köti az Európai Unió intézményeit, a Magyar Köztársaság Kormányát vagy Külügyminisztériumát.”

Ebben a végtelenül elrontott helyzetben felmerül a kérdés, hogy vajon teljesen megalapozatlanul gondoltuk-e, hogy Magyarországnak csatlakoznia kell az Európai Unióhoz. Nem.

A legfontosabb meggondolások, a nemzet fennmaradásának szempontja mindenképpen egy euroatlanti integrációt követel tőlünk. Hiszen mi lehet minden emberi közösség legfontosabb szempontja: az, hogy biztonságban éljen, s ha lehet, gyarapodjék. Ha valaki rátekint a térképre, és végiggondolja helyzetünket, nyilvánvalóvá válik számára, hogy Magyarországnak elsőrangú érdeke, hogy visszataláljon ama népek családjába, amelyekkel a történelem folyamán közös célokat vallott, közös a vallása, és közösek a demokráciáról vallott nézetei – sőt, amíg lehetett, közös volt az államélet-gyakorlata is.

Az EU alapelvei ennek igenis megfelelnek. Más kérdés, hogy mennyi valósul meg belőlük a mindennapokban, különösen azok után, hogy a szép elveket valló országokat többé nem fenyegeti a kommunista felforgatás. Azóta mintha a szociális törekvések valahogy elhalványodtak volna. Ritkábban halljuk azt a szót, hogy mit kíván az ember, és gyakrabban, hogy mit kíván a piac. Ezzel megnőtt az együttműködő országok között a feszültség, amit az integráció fokozásával igyekeznek ellensúlyozni.

Szomszédunkban pedig újraépül egy nagyhatalom, és annak demokrácia-felfogása mindenesetre eltér a miénktől. Irak amerikai megszállása erőssé tette Oroszországot és Iránt. Az olaj árának ezzel kapcsolatos rohamos emelkedése ugyancsak nehéz helyzetbe hozza az európai demokráciákat. Egy ilyen kicsiny, védhetetlen határokkal rendelkező, népességében csökkenő, keresztúton fekvő országnak – amely még honvédelmét is hagyta tönkretenni – együttműködésre van szüksége. Ha fütyülünk a világra, magunkat tesszük sebezhetővé. Ki hiheti, hogy például a WTO-tárgyalásokon a kicsiny Magyarország egyedül eredményesebb lehet, mint az EU?

Magyarországnak hatékony, együttműködő európai közösségi szerkezetre van szüksége, amely hajlandó végre védeni a nemzeti-nemzetiségi közösségeket, s amely fenntartja a tagállamok egyenjogúságát, valamint a döntésmegosztást. Az Európai Konventben – tudom, mert részt vettem a munkájában – még egyetértés volt ezekben a kérdésekben, de abban is, hogy nem építhetők le Európa kialakult jóléti intézményei, hogy nem szüntetjük meg a közszolgáltatások állami ellenőrzés alatt tartását, és hogy az egységesülés folyamatában fenntartani törekszünk az európai jóléti modellt.

A csatlakozás folyamatában sokszor hallhattuk, hogy az európai integráció az egyetlen lehetőség arra, hogy beleszóljunk a rólunk vagy rólunk is hozott döntésekbe. Azóta sokszorta tapasztalhattuk, hogy nagy baj, ha nem szólunk bele! Ha ugyanúgy fogadunk el minden Brüsszelben felvetődött ötletet, mint annak idején Moszkva ukázait. Ha személyes vagy csoportérdekből kiszolgáltatjuk a közvagyont, semmibe vesszük a közérdeket.

Én is csalódott vagyok, és szégyellem magam, ha a parlamenti pártok országos körútjára emlékezem, amelyben Magyarország uniós csatlakozásának várható eredményeit rajzoltuk az emberek elé. Első előadásom arról szólt, hogy az unió gazdag országa lehetünk. (Hát nem lettünk.) Igaz, beszédemben hangsúlyoztam: „Azonban azt szeretnénk, hogy Magyarország úgy legyen gazdag, ahogy a nyugat-európai országok, és nem úgy, mint egyes harmadik világbeli államok, ahol nagy az egy főre eső jövedelem, csakhogy ezt egyáltalán nem osztják szét.” (Ez pedig megvalósult.)

Ki merem jelenteni, hogy rossz tapasztalatainkat nem értelmezhetjük úgy, hogy Európa gyarmatosítja Magyarországot, ezek legfőbb oka az, hogy a magyarországi rendszerváltozás nyertesei kiszolgáltatták és kiszolgáltatják országunkat. Nemzetközi kapcsolatokban ugyanis a szép elvek mindig is csak addig hatékonyak, amíg kemény érdekekbe nem ütköznek (példa erre a csecsenkérdés vagy Tibet). Ezen fennakadni naivitás volna, viszont megfelelő ellenerőt kell kifejteni, amely képes megbirkózni a káros hatásokkal.

Szerencsére 2006 szeptembere óta felébredőben van a magyar társadalom. Egyre többen és egyre többször fejezik ki közös akaratukat – ez adhat reményt a fordulatra. Wass Albert egy verssorát idézem tehát: „mozdulnak már lassan a csillagok…”