×

Budapest–Zágráb: oda-vissza

XII. rész

Kiss Gy. Csaba

2008 // 07-08
Magyar gályarabok Buccariban

Fiuméból Portoréba tekergős úton buszozván, oda és vissza is Buccari városkája fölött kell elhaladnia az embernek. Buccari. Különös név. Horvátul Bakarnak mondják. Évszázadokon keresztül sajátos szimbiózisban egymás mellett élt itt az olasz és horvát világ. Quarnero-kreol. Ez illik rá, Cholnoky Viktor kifejezése egy fiumei alakjáról. Talán az olasz bucából (lyuk, völgytorok) származik a helynév. Valahol találtam arra is adatot, hogy Szádrévnek magyarították. De ezt nemigen használták. A horvát várostörténész (Ivo Marochino) a közeli rézbányáknál (bakar rezet jelent) vagy a bukara (fából készült korsó) szóban keresi a város nevének magyarázatát. Buccari öble négy és fél kilométernyire hasít bele a szárazföldbe. Portoré felé a hegyek oldalán vezet az út, körbe kell járni az öblöt. A Frangepánok és Zrínyiek hazájában vagyunk. A Frangepánok után 1550-től a Zrínyieké lett a régi alapokra 1530-ban fölhúzott várkastély. Ma már elég rozoga állapotban. Zrínyi Miklós és Péter a vagyonmegosztás után is közösen tulajdonolta Buccarit és a többi tengermelléki birtokot. Külön jószágigazgató intézte itt az ügyeket, a jövedelmet pedig megosztották. Mialatt 1670 áprilisában Zrínyi Péter tisztázni próbálja ügyét Bécsben az udvarnál, Herberstein, a károlyvárosi katonai parancsnok csapataival megjelenik Buccariban, és se szó, se beszéd, elfoglalja a várost. Féktelen pusztítás, rablás következik. Mindent elhordanak, amit csak lehet. Mindez történik még a bírósági vizsgálat előtt. Az ítélet és a bécsújhelyi kivégzés után a Frangepán- és Zrínyi-birtokok a királyi kamarára szállnak. Katonaság kap szállást a várban, meg a kamaraigazgatóság. Egyes részeit börtönnek használják.

Wesselényi Miklós 1836 júniusában ismerkedett a vidékkel. Naplójában jegyezte föl a következőket: „Buccari a tetőről igen szépnek látszik, egy öböl fenekén van a hegy oldalában, két felől szőlők s kertek, de amelyből minden arasznyi a mostoha természettől a szorgalom erejével van kicsikorva. Grádics forma kőrakásokon van egy két öl szélességű föld, s ezen állanak a tenger szélétől szinte a tetőig a szőlők. (…) Buccari nem kikötőnek való. Öble szép, nagy s elég mély ugyan, de a bémenetel keskeny és szirtes.” Pedig sokáig, legalább a XIX. század közepéig konkurense volt Fiuménak. Elsősorban mint teherkikötő. A magyarországi árukivitel fontos helye volt, itt hajóztak be gabonát, szarvasmarhát és sok egyéb árucikket. Ahogy Orczy Lőrinc írta versében – még a XVIII. század második felében –: „Buccariba visszük füstölt berbécsinket / Páduába hajtjuk hízott ökreinket.” A XX. század eleji leírás szerint a Modrus-Fiume megyei szabad királyi városban 408 ház található, és 1950 lakos, közülük csak három magyar. Érdemes idézni tovább a lexikoncikkből: „Apró házai festői rendetlenségben épültek, zig-zugos meredek utcáinak és sikátorainak útvesztőjében kocsi nem mehet. Buccari házai olasz módra, több emeletesen, sűrűn egymás mellé vannak építve, hátterében magaslaton áll a Szt. András temploma és közelében a Frangepánok régi roskadozó várkastélya. (…) Lakói mind hajósok vagy halászok, sokan a kedvelt Bakar-bort készítik…” Ami nem más, mint a kisváros szerte horvát földön ismert habzóbora, a „bakarska vodica”.

A nyár eleji vasárnap délelőttön a város aljában, a tengerparton csönd és béke. Alig jár valaki az öbölbeli riván. Még a levegő is megtartóztatja magát, alig mozdul. Nehéz elképzelni ebben az isten háta mögötti csöndességben az egykori kikötő mozgalmas életét. Teherhordók sürgését-forgását, társzekerek zörgését, kiáltozást, tülekedést, port, izzadságot, a pallókon zsákokat cipelők egyensúlyozását, a hajósgazdák türelmetlenségét, hajókürtök búgását, vitorlák fölvonását. Hajók érkezését és távozását. Meg a gályákat. A szerencsétlen rabokat, akik oda vannak láncolva a gályapadokhoz, szájuk fölpeckelvék, s napi 15-20 órát kell húzniuk az evezőket. A rabszolgaság egyik legszörnyűbb formája. Köztük magyar protestáns prédikátorok. Itt, Buccariban. Kevéssé tartjuk számon azokat, akik idekerültek. A leghíresebb emlékiratok (Kocsi Csergő Bálinté, Masnicius Tóbiásé, Simonides Jánosé) az olasz földre, Nápolyba kerültek sorsáról adnak számot. Ismeretes, hogy az 1674-es pozsonyi vésztörvényszék eljárása a XX. századi politikai koncepciós perekhez hasonlítható, hiszen a protestáns lelkészeket egyetemlegesen lázadóknak nyilvánították. A végképp ellenálló (sem hivataluk föladását, sem a hitük megtagadását, sem a külföldre távozást nem vállaló) lelkipásztorokat először halálra ítélik, majd az ítélet végrehajtása helyett a magyar igazságszolgáltatásban szokatlan módon eladják őket gályarabnak. Ez egyáltalán nem volt viszont szokatlan a Habsburg Birodalomban. Százával küldték a rabokat gályákra. A negyvenkét magyar prédikátor útja Lublyón (így írja egyikük Ljubljanát) keresztül vezetett először Triesztbe, onnan Pescarába és Chietibe, az Adria nyugati partvidékére, majd pedig Nápolyba. Jó néhányan azonban Buccariban kerültek a gályákra. Valószínűleg a várkastély pincéiben lehetett a börtönük. „Sehol sem volt rosszabb dolguk, mint Lipótváron, de nagy kínokat álltak ki Buccari börtönében is. Itt azok, akik nem kerültek gályára, egy sötét lyukba zárva, nyolcvan napig sem napot, sem holdat nem láttak, s tizenöt egész napig egy falat kenyér nem volt a szájukban, hanem csak egy kevés vízzel és valami rothadt étellel tartották őket vissza a haláltól” – írta a névtelen holland szerző 1676-ban Amszterdamban kiadott Rövid és hiteles beszámolójában. A pozsonyi kamara helyi képviselője serényen jelentette Kollonics Lipótnak, a pozsonyi vésztörvényszék és a kamara első emberének, hogy néhány rab megtagadta hitét, és áttért katolikusnak. A főpap tüstént visszaüzent, hogy ezek kapjanak útiköltséget, és küldje föl őket Pozsonyba, ahol további segélyt kaphatnak. Azok közül, akiket nem tört meg a mérhetetlen szenvedés, és állhatatosak maradtak, hárman ott haltak meg a buccari börtönben. Név szerint három gömöri lelkipásztor: Szentkirályi András Zsípről, Tököli István Dobócáról és Szendrei György Nagybalogról. Négyőjüket II. János György szász választófejedelem váltotta ki. A buccari börtönből szabadult ki Ladmóci István serkei és Tatai Sámuel tornaljai prédikátor (ismét két gömöri!), továbbá Rimaszombati János csóti és Szentpéteri István somogysimonyi lelkész.

A kortársak fohásza így hangzott a magyar protestantizmus gyászéveiben:

Elégöld meg az siralmas napokat,
Csendesítsd le az siralmas napokat,
Szabadítsd ki az foglyokat,
Kik nevedért viselik az vasakat!

Az utódoknak nem maradt más, mint az emlékezet: a tisztelet jeléül egy főhajtás a buccari öböl partján.

Búcsú a Lika kocsmától

A kocsmák is meghalnak egyszer. Nincs már Zöld Lugas például. Formás háromszintes budai társasházat építettek a helyére. Aki ma az előkertet nézi, annak biztosan nem jut az eszébe a vörös salakos kis kerthelyiség, ahol a fák alatt talán ha három asztal mellé lehetett letelepedni. És harminc fillérrel többet kellett fizetni egy korsó sörért, mint bent az ivóban. Zágrábban a Lika kocsmának is kitelt az ideje. Egy októberi délutánon megyek haza az egyetemről, szeretnék majd meginni egy travaricát (nincs rá jó szó, mert füvekből készült rövidital, mint az unicum vagy a cseh becherovka, de se nem ilyen, se nem olyan, hanem travarica!). Amikor a sarokra érek, merthogy ott volt a Lika kocsma a hasonló nevű étterem mellett, fényes új fölirat kápráztatja a szemem. Emlékeztem, hogy nyár óta fölújítás folyt, de ez valami teljesen más. Csillog-villog az egész, átvedlett a bejárat. Konoba Burin, hirdeti a fölirat. A konoba pincét, borospincét, kocsmát jelent, burin pedig, ha jól szemezgetem az Ani´-féle nagyszótárt, frissítő tengerparti szellő. Ez az új vendéglátó-ipari egység kétségkívül modernebb, előkelőbb. Ám nekem idegen. Pedig mindössze három évig jártam ide. Ha számlálni akarnám (ez is a nosztalgia egyik megnyilvánulási formája), mondjuk, minden utazás alkalmával legalább egyszer tértem be. Vagyis havonta kétszer. Az egyetemi órák, beszélgetések után szomjas az ember. Tehát kívánja a gemištet (fröccsöt), különösképpen graševinából (olaszrizling). Miért fontoskodom itt a horvát szavakkal? Mindkét esetben elég pontos a magyar megfelelő. És mégsem egészen ugyanaz. Kezdjük azzal, hogy Horvátországban a gemišt igazából a pannóniai részekhez tartozik, a szó is purger, vagyis német ízű, és csak fehérborból képzelhető el. Figyelmeztettek is egyszer a Tomislav pincében, amikor vörösborból akartam fröccsöt kérni, hogy azt nem lehet. Vörösborhoz – és ez már a tengerparti világ tartozéka – forrásvíz való, és akkor ez a bevanda (innivaló – olaszból). A graševina szó hangulata is más, mint a magyar olaszrizlingé. És bízvást mindenhol lehet kérni. Kávéházban, falusi kocsmában, étteremben, strandbüfében. Van egy minőségi alapszint. Az alá sohasem megy. Nem mindig csúcsminőségű ez a bor, de megjárja. Ennek az az oka, hogy palackból töltik. Kétliteres palackokban tartják, ellenőrzött pincészetekből származik. Nem érheti olyan csalódás az embert, mint nálunk a kannás borokat tartó presszókban, büfékben.

A Lika kocsmában könnyen odaképzeltem magam a Bartók Béla út és a Fadrusz vagy Szabolcska Mihály utca sarkára. A Heinzelová utca (nagy forgalmú út) sarkától volt vagy húsz-harminc méterre. Mellette a vendéglő kisvárosi, külvárosi fogadó volt a maga betükrözött előterével. Ismertem már az ezüstfejű, elegáns pincért. Megtörtént, hogy rám köszönt az utcán. Ami pedig az otthonosodásnak kétségtelen fokmérője. Sokszor eszembe jutott, mennyire vagyok otthon Zágrábban, mennyire nem. Az első alkalmazkodás hónapjai után természetesnek éreztem az ottani napokat. Az, hogy magyar vagyok, nem tűnik föl, különösen akkor, ha nem kell sokat beszélnem. Ha mégis kiderül, egyáltalán nem kellemetlen. Kívülálló vagyok, és mégsem teljesen az, hiszen van itt munkahelyem. Eléggé ideszoktam. Szinte csukott szemmel villamosozom haza az egyetemről. Villamosok, egyikről a másikra, nem is gondolkozom az átszállásról, akár az állomás felé jövök, akár a Téren keresztül. Vacsorát vásárolok a boltban, reggel tízórait, olvasom a Veyernji Listet vagy a Novi Listet. Körülöttem horvátul beszélnek, nagyjából már értem, magamban magyarul morfondírozom. Honvágy nincs bennem, nem is lehet. Annak idején Varsóban az 1976-os hosszú ösztöndíj idején előfordult, hogy egyedül éreztem magam. Ám ott megtörtént, hogy lengyelül álmodtam. Itt egészen más: holnapután megyek vissza Budapestre. Szerdán ülök föl a vonatra, a búcsú meg mindig ideiglenes, mert jövök majd vissza. Megtanultam a lelki átállást. Ebben a vonatút segít. Öt óra. Épp elegendő.

A Lika kocsmában neki lehetett támaszkodni a pultnak. Körben is volt valami párkány. A kocsma magányos látogatója figyelheti a társaságot, dalmát sasorrokat, villogó fekete szemeket, kesehajú szlavóniai férfiakat, többségükben a horvát alsó középosztály tagjait. A délvidékiek hangosabban mondják a magukét, a Zágráb környékiek kevesebb gesztikulációval. Gyorsan elárulják magukat, akik rendre kajt (annyit tesz: mi) mondanak, azok az északnyugati horvát nyelvjárást beszélik, ők a főváros idevaló lakosai. Viszonylag kevés a kocsmatölteléknek mondható személy. Egy-két sört isznak, gemištet, pálinkát, vörösbort. Ki mit és mennyit. A hangulat is ritkán száll túl magasra. Mintha inkább találkozások és beszélgetések helye volna ez a kocsma.

Egy áprilisi délután 2000-ben kínzó kérdések szállnak föl előttem a gemištek párájából. A kerek évszám zavar, valószínűleg. Kétezer. El nem tudtam volna képzelni húsz- vagy harmincévesen! Most ötvenöt éves vagyok. Lezár ez az évszám valamit, vagy nyit is valamit, láthat-e előre az ember? Mintha egy árny telepednék mellém a következő gemišt után. Persze magyar, és ismer valamennyire. Kérdez, nekem pedig válaszolni kell. Egyáltalán mit keresel te itt, Zágrábban, faggat. Miért nem vagy Krakkóban? Hol van a lengyel irodalom és történelem? Köszönöm, megvan, magyarázom, foglalkozom vele; megjelenik hamarosan az új tanulmánykötetem, úgy a jó felében tárgyalok lengyel kérdéseket is. Zágráb nekem lehetőség és menedék. Kiss Gy. Csaba horvát korszaka, ahogy mondta valaki némi gúnnyal Pesten, az egyetemen. Pedig újabb tájékozódási terep, lehetőség a közép-európai látószög kitágítására. De: a „szárnyas idő”, mint Berzsenyi versében… Pontosan érzem. Ő alig múlt harmincéves, amikor A közelítő telet megírta. Nem vagyok magammal békében. Tudom, van, amit nem lehet visszafordítani. A súlyos kérdéseket egy ideig nehezíti a bor, azután derűvé oldja. A beletörődés derűjévé. Mélyebben azért ott marad a kellemetlen tüske. Nincs már meg ez az otthonos hely, kurta percek kikötője Zágrábban, ahogy sok minden egyéb is elmúlik. Itt a búcsú ideje: Kedv, remények… Lika kocsma, Isten véletek !

(Folytatjuk)

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben