A történelem szociokulturális vetülete

Gion Nándor: Ez a nap a miénk

A II. világháború délvidéki eseményeit Szenttamás mikroközösségében megjelenítő Ez a nap a miénk Gion Nándor (2007-ben Latroknak is játszott¹ közös cím alatt napvilágot látott) történelmi tetralógiájának harmadik darabja. Jelentéses keletkezéstörténeti sajátosságokkal rendelkezik: majdnem két és fél évtizeddel az első (Virágos katona, 1973) és a második rész (Rózsaméz, 1975) után jelent meg 1997-ben. A „kivárás” egyértelműen a térség társadalomtörténeti és politikai összefüggéseivel magyarázható. A hatvanas–hetvenes évek politikai és retorikai attitűdje (a térséget átható kommunista ideológia és diktatorikus társadalmi alakzat) kizárta az 1941-es és az 1944-es események (a magyar csapatok bejövetele, illetve a délvidéki német és magyar lakosság elleni atrocitások) regény közvetítette értelmezését. Jól példázza ezt az 1968-ban íródott és hatalmas politikai vitát kavart Testvérem, Joáb című Gion-regény esete, amely 1969-ben végül némi cenzori beavatkozás után láthatott csak napvilágot, ugyanakkor a térségi magyar próza kultikus mozzanatát jelöli.²

Az Ez a nap a miénk című Gion-regény olyan prózamű a II. világháború délvidéki eseményeit megjelenítő vállalkozások sorában, amely kiválasztva és utánképezve a múlt adott valóságszeletét, eszétikailag szuverén és teljes világot hozott létre.

A regény történelmi narratívája, térbeli és időbeli koordinátái a regényfolyam építkezéséből következnek; a Virágos katona és a Rózsaméz által meghatározottak.

Stefan Krebs és családja 1898-ban érkezik Szenttamásra, ahol története összefonódik a Rojtos Gallai család és – szükségszerűen – a térségi német etnikum sorsával. A családtörténet(ek) elbeszélése egyrészt a vajdasági magyar történelmi emlékezet szubjektuma és szócsöve, Rojtos Gallai István, másrészt egyes epikai műfajok (pl. a Rózsaméz-regényben a legenda és a mese) mindentudó, harmadik személyű elbeszélője által történik. Az Ez a nap a miénk nemcsak a kompozíció, de a kronológiai folytonosság, illetve a narratív struktúrák szempontjából is központi-középső alakzat. Narrátora – itt már folyamatosan és következetesen – Rojtos Gallai István; a történetmondás aktuális idejében ért élete felére, mind közvetlen tapasztalati, mind világnézeti szempontból határozott, érett konzekvenciák jellemzik magatartását. Világszemlélete az ifjúkori képzelet (látomáskeresés), majd a metaforikus gondolkodás és legendaalkotás fiatalkori tartalmain túl egyfajta bölcseleti készséggel gazdagodik. A történetmondást ott folytatja, ahol az előző regény harmadik személyű, a közösségi tudást közvetítő elbeszélője elejtette a szálat. „Reggel a magyar csapatok Szenttamásra értek” – hangzik a Rózsaméz utolsó mondata. „Szép húsvéti reggel virradt ránk 1941-ben, a magyar csapatok Szenttamás alá érkeztek” – kezdi a mesét Rojtos Gallai.

A nagytörténelem térségi eseményeit utánképző narráció továbbra is a családtörténet elbeszélésalakzatait érvényesíti, amelyet folklorisztikus hangvétel és szociális alapú létérzékelés árnyal. A térségben történteket elhomályosító/letakaró irányított mellébeszélés és hallgatás miatt értelemszerűen egészen a század kilencvenes éveiig (a regény megírásának idejéig) nem történhetett meg a múlt adott korszakának tudományos igényű történeti kutatása, ezért értelmezését és interpretációját olyan folklóremlékezeti formák reprezentálták, mint amilyen a közösségi/családi legendárium, a helyi mondák, emlékezések, bűnügyi történetek, anekdoták. Rejtettségükből következően a beszédszerűség és belterjes, kisközösségek (család, baráti társaság, utcabeliség) normatíváit érvényesítő látásmód jellemzi őket. Amikor a történelmet folklorizáló Gion-regényről beszél a recepció, valójában a történelmi regény hagyományos értelemben vett háttérnarratíváit (krónika, történetírás) felcserélő újszerű – tényszerűség helyett valószerűséget, illetve a történelmi tény többértelműségét elfogadó – verifikációs eljárásokról esik szó. Gion Ez a nap a miénk című regénye a többféle történelemkép befogadásához „nyit ajtót”.

A tetralógia harmadik részében végérvényesen összefonódó családtörténetek (elsősorban a főhős-narrátor Rojtos Gallai István és felesége, Rézi Krebs, valamint az útonálló Török Ádám családjának története) szociális és kulturális identitások pusztulástörténete is.

Szenttamás szociokulturális tagolódásának térképe (geostratégiai leírása) már a tetralógia első részében kibontakozik előttünk: „A magyarok zömében, s főleg a jobb módúak, … a Tukban laktak; a Zöld utcában és abban a néhány kis utcában ott a Zöld utca és a folyó között az olyan ágrólszakadt szegények húzódtak meg, akiknek egy rakás gyereken kívül semmijük sem volt. Izgága, lobbanékony emberek, minden második családban volt egy-két ismert verekedő, sőt egész családok is, mint a Margithok, a Csorbák vagy a Csoszogó Törökök kimondottan a verekedéseikről voltak nevezetesek. És valahogy mindannyian rokonságban álltak egymással, ha másként nem, hát keresztszülői alapon, csupa sógor és koma, akik közé nehezen illeszkedett be a jövevény.” Másutt: „1878-ban épült a Kálvária, amikor egyetlen ház sem volt a folyó túlsó partján. Szenttamás sokáig a két folyóvíz, a Krivaja és a Ferenc-csatorna közé szorult, a szerbek a csatorna, a magyarok pedig a Krivaja mentén laktak. Azt hiszem, a katolikus tuki magyarok gyűjtötték össze a pénzt a Kálváriára, és felépítették oda, a dombbal szemben, s csináltak mindjárt egy keskeny deszkahidat is, hogy mindenkor átmehessenek a kápolnához imádkozni. Aztán felépültek az első házak is a folyó túlsó partján, és lassan kialakult a Kálvária utca, az első és vagy harminc évig az egyetlen utca ezen a lapályos részen, ahol többnyire elszegényedett tukiak laktak; fáradt, lerongyolódott emberek, akik elkeseredetten próbálták visszaküzdeni magukat a tuki dombra.” A szenttamási németek közösségével kapcsolatos elbeszélésben is megjelenik a szociokulturális perspektíva: „Kevés német volt Szenttamáson, csak négyosztályos iskolát tudtak fenntartani, ezt Rézi végigjárta a Juhász János szélmalmából. Utána gyorsan el is költöztek onnan, mert Stefan már szinte búskomorrá vált. Nagyon egyedül volt abban a szélmalomban, három év alatt senkivel sem tudott igazán összebarátkozni: a Zöld utcai magyarokat nem szerette, a szerbek ide nem jártak őrletni, német család meg csak egy volt a közelben, a téglagyáros Hauserék, ők viszont gazdagok voltak, eléggé hányavetien és komolytalanul viselkedtek, mintha a pénz és a Zöld utca elrontotta volna őket…” Vagy: „És most már barátaik is voltak: a közelben laktak Jungerék, akik asztalosműhelyt tartottak, ahol többnyire koporsókat csináltak, aztán Kohlmajer, a papucsos, és még néhány német család, akik gyakran meglátogatták őket…” A Rózsaméz harmadik fejezetében az otthonalapítás néprajzi-szociológiai aspektusaira derül fény elsősorban, de nemzeti-etnikai irányultságaira is találunk utalást, amikor megjegyzi a harmadik személyű narrátor, miszerint „a Szegedi úti legelőn jobbára a szerbeknek, a Koplalón pedig a magyaroknak osztottak ki házhelyeket”.

Az Ez a nap a miénk világát – a közbeeső határ- és hatalommódosulások ellenére – nagyrészt ugyanaz a szociális térkép és etnikai összetétel jellemzi, mint amit a XX. század első négy évtizedén végigvezető történetrészekből megismertünk. Változik azonban a térség történelmét formáló sorsfordító esemény, a II. világháború történéseinek megjelenési formája, átéltségének közvetlensége. Amíg az I. világháború eseményeinek prezentációja térbeli-időbeli távolságból, anekdotikus elbeszélésalakzatokban (Rojtos Gallai meséiben, Gion Antal anekdotájában az orosz hercegről etc.) jelenik meg, addig a második nagyháború (elő- és utótörténeteivel együtt) közvetlenül gyűrűzik be a térségi kisközösség életébe, határozza és változtatja meg sorsukat. Ezt – a történelmi tapasztalat egyediségét, a személyes sors történelmivé válását – a főcím birtokjelölő alakja („miénk”) nyomatékosítja; a mutató névmás („ez”) konkretizáló jelentéssel rendelkezik: 1941 húsvét vasárnapját jelöli. Jelentés-összefüggéseit elbeszélői és szereplői szólamok közvetítik. Legelőször egy Aradi József nevű „módosabb gazda” állapítja meg a bevonuló magyar csapatokat ünneplők körében: „Ez a nap a miénk.” Ezt a kijelentést tereli elvontabb síkra Rojtos Gallai kérdése: „Meddig fog tartani?” „Ezer évig. Ezer éve itt vagyunk, és itt maradunk még ezer évig” – hangzik az egyszerre jövendölő és a múltra utaló válasz, amely a történelmi regény egyik legfontosabb szervező elvének („múltba vetített jelen érdekű kérdezés”³) jelenlétére mutat Gion regényében. Ezek, vagyis a történelmi emlékezet fontosságának hangsúlyozása s a múlt válságmodelláló szerepére történő utalások a mű ismétlődő szólamait képezik. A narrátor azonban aktuális tartalommal bővíti e jelentésegyüttest; a magyar honvédség és a szerb ellenállók összecsapására és lehetséges következményeire utal:

„– A honvédek is itt maradnak? – kérdeztem.

– Itt maradnak.

– Akkor jó – mondtam. – Mert ha előbb elmennek, nagy bajba kerülhetünk. A szerbek nem felejtik el, hogy megdöngették templomtornyaikat, és hogy kiloccsantották a harangozójuk agyvelejét.”

A későbbi történések – a magyar és a német lakosságot ért atrocitások – Rojtos Gallai józan ítélőképességét és rálátását igazolják.

Az „ez a nap a miénk”-embléma értelmezése szociális és etnikai hovatartozástól függően változik. A törvényen kívül élő (a közönséges rabló és az igazságszolgáltató szabadsághős vonásait egyszerre érvényesítő) Török Ádám számára kedvező fordulatot jelent. Miként a tetralógia második részének (Rózsaméz) záró szakaszában megfogalmazza: „mindig szerencsém van a felfordulásokkal”. A börtönből való szabadulása után hozzálát (vélt) sérelmeinek orvoslásához, árulóinak megleckéztetéséhez. „Igazságszolgáltató” útjára Rojtos Gallai is elkíséri – azzal, hogy a szerb gazda, Jaksics Száva (aki feljelentette Török Ádámot a szerb csendőrségen) pártját fogja a megfelelő pillanatban („Odakiáltottam Török Ádámnak: – Ádám, ne lődd agyon! Jóravaló ember, hidd el nekem!”), a megtorlások idején életet nyer magának. Nem hiányzik egyikőjük történelemértéséből sem az irónia. Következő beszélgetésük erőteljesen példázza az igazság- és értékkategóriák instabilitását:

„– Miért nem mész el Váry János kastélyába? – kérdeztem gúnyosan. – Ott lenne elszámolnivalód.

– A magyar gazdákat most nem lehet bántani. De ha ez a szép nap véletlenül mégsem ezer évig fog tartani, akkor meglátogatom Váry Jánost is. Persze keresek majd magam mellé egy szerb társat, aki nem ijedős természetű. Van ilyen éppen elég a Zöld utca mögött a Kátyban.

– Ezer évig tart ez a nap – mondtam, és akkor valóban azt hittem.”

(Török Ádám a háború elvesztését és a szerbek visszatértét követően – mielőtt feladná magát a községházán – tényleg elmegy a Váry-kastélyba, de Váry Jánost már nem, csak a lovaglócsizmáját találja ott. Fehér ingben, ünneplőruhában és a lovaglócsizmában hal meg. A helyi magyar közösség tudása szerint ugyanis tisztességesen meghalni tisztán és ünneplőben „illik”.)

Az „ez a nap a miénk”-jelentés másutt konkrét értelmet nyer: „Azt mondják, hogy ez a nap a miénk. Ismét Magyarország vagyunk.”

A magyar csendőrség hatalma természetszerűleg mást – és még véletlenül sem örömnapot – jelent a helyi zsidó család számára, akiket a nagytörténésektől mindeddig távolra eső és – korábban – a korszak-meghatározó ideológiáktól is mentes szenttamási közösségben mindvégig tisztelet övez. Rojtos Gallai például az öreg ékszerész, Lusztig Kornél könyvtára segítségével tesz szert irodalmi műveltségre, Török Ádám pedig bujtatja az ifjú Lusztigot. Lusztig Márton elhurcolásának epizódja önálló és hatásos kis novellett a regényegészen belül: a kisemberek hősiességét és humánus világértését fejezi ki döbbenetes erővel. A zsidó fiú ugyanis Török Ádám megmentése érdekében jön elő rejtekhelyéről; sötétkék ruhában, fehér ingben és lakkcipőben. Török Ádám kommentárt fűz hozzá: „ezek a zsidók megtanultak tőlünk, magyaroktól valamit, mármint azt, hogy a férfiaknak szép öltözékben illik meghalni, bár lehet, hogy ez náluk is így szokás…” De ez az epizód érleli meg Rojtos Gallaiékban a felismerést, miszerint az intézményesített erőszak nem jó irányban alakítja át a világot:

„– Azt hiszem, értünk is eljönnek egyszer – mondta Török Ádám.

– Lehet. És azok nem magyar csendőrök lesznek.”

(Lusztig Márton története később regényszervező jelentéssé válik. Sejtelmes búcsúvétele [„Szentháromság”] lesz a regényfolyam utolsó darabjának [Aranyat talált] szekunder jelentésszála: a zsidó fiú ugyanis a Szentháromság-szobor alá rejtette el ékszerészboltjuk aranyát, amire Rojtos Gallai és barátai csak évekkel később jönnek rá. Az „aranytalálás” mozzanata esetükben azonban nemcsak az anyagi javakhoz jutás eredményét jelenti, hanem metaforikus tartalmakat is: valamiféle értelmet keresnek és találnak a világban; az emberiességét és a tisztességét. Rojtos Gallai például Török Ádám egykori szeretőjének is juttat a talált ékszerekből, Tölgyesi Mihály pedig a templom lépcsőjére – a szoborrongálásért – tesz le belőle.)

A szenttamási etnikai közösségek megtartó ereje a családi mikroközösség. Ezt rombolja szét a második világháború jelentette erőszakhullám minden szinten és minden népcsoport körében. A helybeli – természetszerűleg németpárti, de korántsem antiszemita vagy náci beállítottságú – németek a környékbeli gyűjtőtáborokba kerülnek. Rézi Krebsnek, Rojtos Gallai felesége családjának megmaradt tagjait Török Ádám hátrahagyott aranyfogai és pecsétgyűrűje (Rojtos Gallai kártyán nyeri el tőle az utolsó éjszakán) menti meg: ezt adják oda az embercsempésznek, aki átvezeti őket a határon. Török Ádám története így utólag a „jóvátétel”, a rossz tettek megváltásának jelentésével is gazdagodik. A torz vagy erőszakos ideológiák ugyanakkor belülről, tehát külső agresszió nélkül is bomlasztják a közösséget. A Krebs család két fia, Péter és Stefi így válik egymás ellenségévé: Péter kommunistának áll, és nevet változtat, Stefi SS-katona lesz. A sors furcsa fintora, hogy Péter a felszabadulás után Magyarországon (amelyet az oroszok segítségével vágyott megmenteni), épp orosz fogolytáborban veszti életét, míg Stefi túléli Szibériát is (története az Aranyat talált-ban folytatódik): már a hazafelé tartó vonaton új vállalkozásba kezd.

Egy félig mesebeli, félig törvényen kívüli család pusztulástörténetét ismerjük meg a Csoszogó Törökök sorsában. Valamennyien óriás termetű férfiak, zajosak és verekedők. Erejük azonban a családi együvé tartozásban rejlik. Nem véletlen, hogy a többszörösen büntetett rablógyilkos Ádám is a végletekig ragaszkodik családjához, s hogy magának is nyugodt, gazdálkodó tanyasi életmódot vágyik megteremteni. Tetteinek szociális indíttatása is ebben mutatkozik meg: szegénységük okának a társadalmi igazságtalanságot tartja, s elveszi, amiről úgy véli, járna nekik. Paradox végkifejlete életének, hogy végül is nem a törvény sújt le rá, hanem a minden eddigit felülmúló törvénytelenség. A bűnözőkből (mint amilyen a lótolvaj Karába Jani vagy a gyújtogató Petrovics Mladen és Barbulov Zorán) összeállt új hatalom ugyanis felismeri családszerető beállítottságában egyetlen sebezhető pontját. Miután halálra kínozzák a községházán István bátyját, s a többiekre is ez a sors vár: előjön rejtekhelyéről, és feladja magát. Előbb azonban kártyázni és énekelni (valójában elbúcsúzni) tér be Rojtos Gallaihoz, ahol jövendölést mond az elkövetkezendő világról: „Kár, hogy kivesznek innek a nagy lábú, szép termetű emberek. Váry János elmenekült valahova messzire, én meg feladom magam reggel, aztán leballagok a pokolba. Maradnak a görbe lábú, édes beszédű citerások, akik majd megpróbálják elsimítani a devecseri dombokat és kiegyenesíteni a dűlőutakat. Még jobban elcsúfítják ezt a tökéletlen világot.” Török Ádám halála is héroszi a maga nemében; a reá váró kínzatásokat megelőzve kiprovokálja, hogy a gyáva Karába Jani lelője, de élete utolsó erejével még bosszút áll: egy rozsdás sínszeggel ágyékon szúrja a gonosztevőt. (Karába Jani évekkel később, mindenkitől elhagyatottan, az utcán fagy meg részeg állapotban.) Történetüket az elbeszélő a következőképp összegezi: „Öten voltak, István, Sándor, Pál, Ádám és Anna. Anna nem sokat számított, férjhez ment, mint minden rendes lány, kiment a családból, maradtak hát négyen. Próbáltam okosan rendezgetni az emlékeket. István és Sándor megjárta Brazíliát, Pál Franciaországot, Ádám a börtönöket. Aztán megint összegyűltek ezek az öblös hangú, nagy erejű férfiak, egy ideig, elég rövid ideig, örültek egymásnak és az életnek, majd elindultak a föld alá. István és Ádám már a pokolban égtek. Reméltem, hogy Sándor és Pál még velem együtt a földön marad valameddig. Így is történt. Török Ádám halála után nem háborgatták a két megmaradt Csoszogó Török fivért, de asszonyaik csak lányokat szültek, kivesztek a családból a szép termetű férfiak. A lányok meg máshova mentek. Nem nekik játszottam akkor a nagyra nőtt hazámban.”

Nem érzik jól magukat a javukra visszarendeződött, de – a szocialista ideológia fedezéke mögött – bűnözők uralta és mozgatta világrendben az őslakos szerbek sem. Jaksics Száva és Belics Gyorgye, a két – egyébként művelt és széles látókörű – helybéli tanyasi gazda „rosszízű beszélgetésének” Rojtos Gallai épp azon az „izzadságszagú” éjszakán lesz fültanúja, amikor azok – viszonzásképp emberséges magatartásáért – az utolsó pillanatban kimenekítik a községházáról:

„– Nem ártatlan – bólogatott Belics Gyorgye. – Viszont nagyon jó kaszás. Búzaaratáskor hasznát vehetjük a földjeinken.

– Nyárig megmaradnak a földjeink?

– Az első nyárig még megmaradnak.

– És azután?

– Össze kell húzni magunkat.

– Hát akkor add ki neki a papírt, és széledjünk szét békességben.”

Másutt ironikus hangsúllyal nyer megállapítást, miszerint „a győzteseknek is elég rossz életük van”.

„Biztos vagyok benne, hogy erre a megsüketült nappalra hangos éjszaka következik. Így szokott lenni a háborúban” – mondja Török Ádám egy napon a háború vége felé. „Kár, hogy a szépséges ezer év még négy esztendeig sem tartott” – összegez Rojtos Gallai. De hasonlóan fogalmaznak a módos szerb gazdák („Mit vétettünk az Istennek, hogy ilyen szar időket szakasztott ránk?”), és a németekkel történt beszélgetésnek is ugyanez a tanulsága: „Valamennyien tudtuk, hogy hamarosan vége lesz ennek a mocskos háborúnak. Nem úgy végződik, ahogyan mi szerettük volna, de mégis vége lesz.”

A „mocskos háború” meghatározásnak jelentésképző szerepe van. Rojtos Gallai István történelmi tapasztalatának ugyanis ez lesz lényegi tartalma: a faji-nemzeti türelmetlenségbe és ideológiákba torzult felszabadító háború ugyanis nem a tartós szabadság letéteménye, hanem egy még mocskosabb világ előidézője lesz. A narrátor interpretációjában: „Véget ért a háború, lelassult a világ forgása, de még forgott, és lassúbb járásában látszott meg igazán, hogy mennyire megcsúnyult ez a mi világunk, régebben sem volt túlságosan szép, néha azonban mégis sikerült lelkesebbre, jóságosabbra, sőt büszkére festeni, mert jó napok és jó évek is jöttek, amelyek elbírták a színezést, csakhogy a festék mindig olyankor fogy el, amikor a legnagyobb szükség lenne rá, és elmennek azok az emberek, akik otthon vannak a szép színek között, és időnként gyönyörű képeket tudnak festeni. Elmennek, és szürke foltok maradnak utánuk. Elcsúfította magát a világ, nehéz lesz újból megszeretni.”

Az, hogy a vészből – igaz, csak hajszálon múlott, de – az elbeszélő-hős és családja kerül ki többé-kevésbé épen és teljesen, leginkább Rojtos Gallai István „józanokosságának”, annak a készségének köszönhető, miszerint a kilátástalan vagy lehetetlen helyzetekben is képes a lehető legjobb vagy a legkevésbé rossz választás mellett dönteni; ítélőképességét nem homályosítja el sem az indulat, sem a bosszúéh, és sohasem áll olyan ideológia szolgálatába, amely más identitások ellen irányul. (Elkíséri ugyan Török Ádámot igazságszolgáltató útjára, de megakadályozza a leszámolás eldurvulását például Jaksics Száva esetében – ennek köszönhetően menekül meg a körfűrésztől, amellyel a községházán végzik ki a behajtott embereket; Mudrinszki Ozrenről tudja ugyan, hogy részt vett és megsebesült a János-napi lövöldözésben a Váry-birtokon, de nem rohan följelenteni a neki kedvező hatalomnál; többre becsüli a szerb pék szaktudását – ez menti meg vejét, a Kis Kőművest a kivégzéstől.) Nem kompromittálja magát sem a fasiszta hatalom, sem a hazug szocialista világrend konstituálódásának idején. Igaz ugyan, hogy beszédkészségét kihasználva az új hatalom alkalmi szónoknak teszi meg a választási agitáció idején, de ő ekkor is igyekszik igazat mondani. Tudomása van ugyan a nagyarányú választási csalásról, de tudja azt is, hogy olyan idők járnak, amikor semmilyen esély sincs annak megváltoztatására. Lehetséges válaszai ezért kapnak lakonikus hangsúlyt:

„– Agitálni fogsz ezeknek a patkányoknak?

– Ozren tisztességes ember. Mindig barátságban éltünk, megmentette a vejünk életét.

– Ozren tisztességes ember. És a többiek?

– Itt vannak a nyakunkon. Úgy néz ki, hogy elég sokáig itt maradnak. Együtt kell élnünk, ha élni akarunk.

– Patkányokkal?

– Az ember néha kénytelen patkánybajuszt növeszteni, hogy megmaradhasson embernek. A bajuszát bármikor leborotválhatja.”

A regény jelenkori újraolvasása és a XX. század végi történelmi regénykonstrukcióknak való megfeleltetése egyrészt keletkezéstörténeti sajátosságait magyarázza, másrészt a történelmi tudat és emlékezet többféleségének jelenségét értelmezi. Nemcsak arról van szó, hogy a regényfolyam első két része megjelenésének idején – a megmásított történelmi valóságkép korszakában – tiltott és tagadott horizontot jelentett a magyar csapatokat felszabadítóként, a partizánokat pedig alávaló gonosztevőkként ábrázolni, de arról is, hogy az ellentétes és feloldhatatlan érdekek szövevényében egyszerre többféle igazságnak (történelemnek) van létjogosultsága.

JEGYZETEK





¹ Latroknak is játszott cím alatt jelent meg 1976-ban Újvidéken és 1982-ben a dilógia, majd 1999-ben Budapesten a trilógia is.

² Egyébként a regényfolyam megjelenítette történelmi eseménysorba a Joáb-történetis beilleszthető, az ötvenes–hatvanas évek eseményeit mutatja be – ugyanakkor egyértelmű történelmi regénnyé minősítése lehetetlen, hiszen keletkezésének aktuális idejét tárgyalja; megjelenésekor hiányzott az elbeszélésből a múltba fordulás távlata, ami a történelmi regény egyik legfontosabb konstruktív eleme. Más kérdés, hogy befogadói szempontból a megjelenített világ az évtizedek múlásával „történelmiesülhet”.

³ BÉNYEI Péter: „El volt tévesztve egész életünk!” Esztétikai alapú létértelmezési kísérlet a történelmi regény műfaji konvenciói alapján. Kemény Zsigmond: A rajongók. Irodalomtörténet, 1999/3., 441.