×

Volt egyszer egy Lakitelek…

Pintér M. Lajos: Ellenzékben – A „Nagy Népi Huráltól” a Magyar Demokrata Fórumig; A Kádár-rendszer népi-nemzeti ellenzéke, 1968–1987

N. Pál József

2008 // 06
Pintér M. Lajos: Ellenzékben – A „Nagy Népi Huráltól” a Magyar Demokrata Fórumig; A Kádár-rendszer népi-nemzeti ellenzéke, 1968–1987

Pintér M. Lajos arra tesz kísérletet, hogy rekonstruálja a népi gondolat s mozgalom utóéletének két évtizedes történetét, addig a pontig, amikor a rendszerváltozásnak nevezett huszadik század végi históriai átrendeződés – így tűnik a mából – hirtelen gyorsulni kezdett. Mert a Lakiteleken lezajlott tanácskozás – noha e tradícióhoz nem vagy kevéssé kötődő előadók s hallgatók is jelen voltak ott – egyrészt a népiség (illetve képviselői) „maradékának” a morális s társadalmi változás igényét bejelentett összejövetele, másrészt egy hosszabb történet sűrűsödési pontja, egyben – s ez is csak később derült ki igazán! – a népi eszmeiség társadalmi, gondolati súllyal is bíró jelentkezése – eddig – utolsó felvonásának a kezdete volt. Így kellett hogy legyen, hisz a huszadik évforduló körüli emlékezések egyrészt a rendszerváltozás – valóságos s szimbolikus – kiindulási pontját ünnepelték benne, másrészt – a fel-fellángoló vitákat, sőt vádakat – a jóvátehetetlen históriai veszteség-vereség tapasztalata hatotta át. Az a keserűség, hogy a lakiteleki sátorban valamiféle pre-mozgalmi alakot öltött álmot, egyúttal a nemzet magára eszmélésének – ahogy Bíró Zoltán ez idő tájt írt könyve fogalmazott –,
a „saját útnak” a történelmi esélyét a következő két-három esztendőben megint széjjeldúlták „valakik”, hogy ami kollektív reménység volt akkor, tán mindörökre elveszett. Szó, mi szó, a maga mozgalmi-politikai identitását 1987. szeptember 27-től eredeztető s – két és fél év múltán – a szabad választáson győztes Magyar Demokrata Fórum eszmei arculata időközben ugyancsak megváltozott. Az addigi – első az egyenlők között? – vezető, Bíró Zoltán lemondott, Antall József kormányában – az „alapító atyák” közül – csak Für Lajosnak jutott hely, s úgy tetszett, a győzelem nyomán megvalósult politika épp az eredeti szándék legfontosabb elemeit számolta fel. A népi gondolat azóta sincs a magyar politikában jelen – a MIÉP s a „Jobbik” a Szabó Dezső-s „magyar radikalizmus” eltorzult, „úri-vitézi”, militáns vagy éppen romantikusan „árpádos”, sőt „őstörténészi” elképzelésekkel kevert változata inkább –, minden „ébresztési kísérlet” csődöt mondott eddig.

Pintér M. Lajos könyve a históriának ezt a részét nem tárgyalja már – mindössze jó oldalnyi „utóhangot” ad –, a történetet ott fejezi be, amikor „a lakiteleki nyilatkozat napvilágra kerülésével a »másként gondolkodás«, illetve a népi-nemzeti ellenzék megléte a széles nyilvánosság előtt is nyilvánvalóvá, visszavonhatatlanná vált”. Nagyon pontosan fogalmazott a szerző, általában az ellenzék léte – tehát a „demokratikus ellenzéké” is! – Pozsgay Imre 1987. november 14-i, Magyar Nemzet-béli (a lakiteleki nyilatkozatot is közlő) interjúja nyomán lett közismert, ami a teljes legalitással távolról sem volt még azonos. (Emlékszem Bányász Rezső – akkori kormányszóvivő – nyilatkozatára: „a kovmány nem ismev Magyav Demokvata Fóvum nevű szevvezetet”. Mire Für Lajos, az egyik Jurta színházbéli fórumon, az 1988. január 30-in talán: „ejnye, szóvivő úr, csak nem túlságosan sok benne az r-betű?”) A lakiteleki találkozóról, sőt már az 1985 júniusi monori tanácskozásról vagy az Írószövetség 1986. novemberi közgyűléséről is minden valamirevaló értelmiségi tudott ugyan, ha akart – még a Szabad Európát sem kellett hallgatni hozzá –, de kétségtelen, hogy – a hamarosan valamiféle modellváltást is emlegetni kezdő Grósz Károly mondogatta így – az „alternatívok” gondolati s társadalmi jelenlétének országos tudatosítását ennek a „népi találkozónak” az „első nyilvánosságba” emelése-emelkedése tette lehetővé. Azért fontos ez, mert Lakitelek nemcsak a Kádár-korszak utolsó esztendeinek karakteres fordulójára, hanem a népi mozgalom, a népi gondolat – mindenkori! – politikai létezési-létezhetési formájára, törekvéseire is utal, s ilyenformán e két – vagy ennél jóval több – évtizedes történet értelmezésének a gyújtópontja is lehet akár.

Nagyon fontos munkát végzett a szerző. Szécsi Árpád dolgozatai sem elhanyagolhatók ugyan – közülük a Bethlen Gábor Alapítvány történetét feldolgozó tanulmány már e kézirat 2004-es lezárása után megjelent –, ám a Magyar Demokrata Fórum előzményeit, egyáltalán, a magyarországi népi gondolat 1968 és 1987 közötti históriáját elsőként tárta fel, oly történeti beágyazottsággal s oly tárgyilagossággal, ami a résztvevők vagy a „politikailag elkötelezettek” interjúira, emlékezéseire nem volt – mert nem is lehetett – jellemző eddig. Forráskezelése példás, majd mindent elolvasott, amit e tárgykörben elolvashatott – Salamon Konrádnak a népi mozgalom 1945–1987 közti történetét tárgyaló monográfiáját azért a bibliográfiában megemlíthette volna legalább! –, két apró hibát hadd említsek csupán: Csoóri nem „beszélt” Bibó temetésén (a „szintén népi” Illyés Gyula ellenben igen!), hanem a Láttam arcodat című versét olvasta föl, a hatvanadik lapon pedig Bíró Zoltán Tiszatáj-béli írásának címét s nem a „botrányt” kavart recenzió tárgyául választott kötetét (A félig bevallott élet) „adta meg” – tévesen – a szerző. Súllyal figyelt a hatalomnak s a „demokratikus ellenzéknek” a népiséghez való viszonyára s annak változásaira is (itt – s általában! – a Csizmadia Ervin háromkötetes munkájára való rengeteg hivatkozást érthetőnek, de némileg „felülreprezentáltnak” vélem), egyáltalán, e gondolatot nem a saját – elkerülhetetlenül önreprezentációs – „önképe”, hanem a tágabb históriai összefüggések felől próbálta megérteni. Nem adott választ minden kérdésre persze, az állambiztonsági iratok közül csak a 2004 előtt nyilvánosságra kerülteket használta föl, ám erénye, hogy találgatásokba, bizonyíthatatlan – akár most, a huszadik évfordulón is felbukkant – „sejtetésekbe” (például kik, illetve milyen ellenérdekelt erők „küldték” később a pártot végül alaposan átformáló, szinte „lakitelekietlenítő” Antall Józsefet) sosem – az „utóhangban” sem! – bocsátkozott. Nagyon kellett ez a higgadt-fegyelmezett könyv. Nemcsak azért, mert az SZDSZ-előd „demokratikus ellenzék” a maga múltját – úgy, ahogy, mitizálva nemegyszer – bőven megírta-megíratta, dokumentálta már, hanem azért is, mert ebben az MDF-előtörténetben a huszadik századi magyar história egyik legnehezebben értelmezhető – minden „hagyományos” eszmei, politikai, politológiai „koordináta-rendszerből” kilógó – jelenségéről van szó többek között. Olyan jelenségről, amelynek nemcsak a létezési formája, de a pozicionáltsága is gyakran eldönthetetlen vagy ambivalens volt a története során. Ezért állítom, hogy e remek munka leginkább vitatható – vitára érdemes – része nem más, mint a (fő)cím ily kategorikus kiemelése: Ellenzékben.

Az, hogy e történet szereplői s a gondolattal azonosulók az egykori pozíciót ekként definiálták 1987 vagy – még inkább – 1989 után, méltányolható persze, sőt, e látásmód morális dimenziójának igazsága már a nevezett esztendőket megelőzően sem volt vitatható, ám éppen Pintér M. Lajos elemzéseit olvasva feltűnő, hogy a szereplők mennyire nem szívesen vállalták az ellenzéki státust akkor (s – érthetően! – ezt bizonygatta róluk a párt „népi szárnya” képviseletében Pozsgay Imre is). A „Nagy Népi Hurál” 1968-tól kezdődött baráti beszélgetéseire emlékező Für Lajos sem, aztán a szilenciumra ítélt Csoóri Sándor s Csurka István sem, s nemcsak az Írószövetség 1986-os közgyűlésén, de még Lakiteleken is a hatalommal való értelmes „párbeszéd” kívánalmát, reményét (?) emlegették többen – amikor már végképp nem hihettek benne, akkor is. Tudom, az effajta „beszéd” reálpolitikai kényszerről (is) tanúskodott, hisz a rendszer végét látni egyszerűen nem lehetett, de nem lehetséges-e, hogy e magatartásban épp a népi gondolat mindenkori „kvázipolitikai” sajátosságának az (egyik) lényege bújt meg akkor? Hisz „kollaborációval” vádolták a népieket a Horthy-rendszerben is – „érvet” is talált, aki akart, s nemcsak a Gömbössel való néhány órás beszélgetést –, s Szabó Pál, Veres Péter, sőt Illyés Gyula némely írása, kitüntetése alapján a Rákosi-érában való aktív „népi jelenlét” is bizonyítható, a Kádár Jánosról elkeresztelt rendszerben történtekről nem is beszélve már. E vádak ugyanonnan s körülbelül ugyanazon céllal jöttek, ez igaz, s ha az egész mozgalomra nézvést igaztalanok voltak is, a népi „oldalt” mindig magyarázkodásra tudták kényszeríteni, mert mindig volt bennük „valami”. A rejtély nem oly nagy természetesen, csakhogy az emocionális, szereptudati, közösségi-etikai, taktikai s kvázipolitikai összetevők olyan – csak a népi mozgalomra jellemző – együttállásáról van szó, ami „kívülről” nem érthető, s főleg nem átélhető igazán. Például: esetünkben a népiek, illetve utódaik – amíg élt, Illyés Gyulával az élen – a határon túli magyar kisebbséggel foglalkozó hivatalt, intézetet, alapítványt s főleg egy legálisan megjelenő lapot akartak, tudták, hogy ez az őket esetleg ellenzéknek vagy ellenségnek tekintő hatalom „jóindulata” nélkül nem érhető el, így nemigen vállalták a nyílt konfrontációt, s ahogy – s amíg! – lehetett, szerettek volna kibújni e minősítés alól. „Hajlandók vagyunk félretenni az ellentétes megközelítésekből származó ellentéteket, mert a végveszélyben lévő testvéreink sorsa mindennél fontosabb számunkra. Nem kérünk semmit, csak egy kis belső nyilvánosságot” – Csurka István Monoron mondta ezt, abban a beszédben, amelyet a párt Kulturális Osztályának tájékoztatója – e „virtuális békejobb” ellenére – a tanácskozás „legszélsőségesebb hangvételű megnyilatkozásának” minősített. Demszky Gábor 1992-ben elejtett – e könyvben is idézett – mondata, miszerint a népiek „az ördöggel is összefogtak [volna] a magyarság megmentése érdekében”, még a fordulatra nézvést sem volt egyedi, Illyés Gyula 1935-ben – a kudarcba fulladt Gömbös-találkozóról beszélve – majdnem szó szerint ugyanígy fogalmazott. Az SZDSZ-es politikussá lett történész, Szabó Miklós szerint a népi s a demokratikus ellenzék közös fellépéseként értelmezhető 1985. júniusi monori találkozó a hatalmat zsarolni akaró népiek (akik megfenyegették „a kormányzatot, ha nem adja meg nekik a lapot, akkor ők még »ezekkel« is összeállnak”) ilyetén – Szabó szerint „hátsó” – szándékának az eredménye (is) volt. Bár ez így aligha igaz, tény, hogy a népiek a már meglévő – a demokratikus ellenzékénél idehaza sokkal nagyobb – hatásuk s mozgásterük növelését, egyáltalán, a gondolatok „társadalmasítását” igen fontosnak tudták, s ehhez kerestek – s találtak Pozsgay Imre személyében – partnert a hatalom szférájában is.

Ez a cél a betiltott Tiszatáj megmentéséért folytatott küzdelemben csakúgy tetten érhető, mint Lakitelek szervezése, a tanácskozás s annak közvetlen utóélete idején – Pozsgay Magyar Nemzet-es „huszárcsínye” átgondolt stratégia része volt! –, hisz a rendszer gyors bomlása ezekből az esztendőkből nézvést még egyáltalán nem látszhatott. Lakitelek ezért olyan históriai „sűrűsödési pont”, ahonnét a népi gondolat s mozgalom – diktatúrabéli – létezési formája, nemzeti-társadalmi szándéka, abszolutizáltan „szolgálatelvű” erénye s taktikai-politikai ambivalenciája, sőt esendősége egyaránt belátható. Mert ez az eszmei és morális értelemben valóban – a története során mindig! – ellenzékben lévő jelenség soha nem politikában-hatalomban, hanem – ahogy Veres Péter mondta egykor – „népben-nemzetben” gondolkodott, a politikai demokráciát sem célként, csak lehetséges eszközként fogta fel, számára nem a hatalomgyakorlási struktúra – reménytelen – megváltoztatása, hanem az életvezetési stratégiákként felfogott erkölcsi-értékelvi minőségek, antiindividuális gondolkozásmódok, tradíciók előhívása, „meggyökereztetése” volt a lényeg. Amikor Csurka István – szintén Monoron – arról beszélt, hogy a család s az iskola erkölcsi szerepének, tekintélyének helyreállítása legalább olyan fontos, mint a politikai rendszer bírálata vagy a gazdasági reform, meg hogy az „új magyar önépítés” programját nem vagy nem elsősorban a megváltoztathatatlan politikai-hatalmi koordináták között, hanem azokat megkerülve, közvetlenül a társadalom, a nemzet felé fordulva kell megalkotni, ilyesmire (is) gondolhatott. Ebben az írói-erkölcsi elemekkel átszőtt programban az „agonizáló”, „önkizsákmányoló”, „idegbeteg”, „kvázikultúrájú” társadalom felrázása, a „nihilizmusba süllyedt nemzet megmozdítása”, ön- és helyzettudatra ébresztése volt a cél, pontosan az tehát, amiről a minőségelvről s a nemzeti tudat „újraszövésének” szükségességéről gondolkodó Németh László szólt – jóval korábban már. A népiek nemzeti s morális értelemben hanyatlónak látták az 1956 óta eltelt időt, erkölcsi s tudati romlásról beszéltek folyvást (míg a csak „struktúrában gondolkodó” teoretikusok, Bauer Tamás, Kis János, Szalai Erzsébet vagy Vági Gábor az „egyre több rést” s a javuló tendenciákat is emlegették!), s ezért – 1956 után! – a nemzeti gondolatban életveszélyt látó, a társadalmat materiális-fogyasztói értékekre kondicionáló kádári–aczéli politikát látták leginkább felelősnek. Jellemző, hogy a Monoron vagy másutt felvetett gazdasági kérdésekhez alig vagy egyáltalán nem szóltak hozzá, s hogy „látleleteiket” nemcsak a társadalomnak, de a hatalom „fogékonyabb” részének is el akarták mondani mindenáron. Nem tettek mást, mint a népi szociográfusok egykor – Féja Géza, Kovács Imre vagy Szabó Zoltán is „figyelemfelhívásnak” szánták könyveiket –, s a hatalom sem cselekedett alapvetően másként: „lépett” – akkor perekkel, most szilenciumokkal –, ha a „látlelet” túllépte a határt.

S itt hadd álljak meg egy pillanatra. Nem oly nagyon, de hiányolok a könyvből valamit. Én az – amúgy pontos s lényegre törő – Bevezetést némileg bővebbre vettem volna. Több szót szántam volna arra, hogy az „ellenzéki” létezés lehetőségét-lehetetlenségét s formáját a hatalomnak a forradalom emlékezetéhez való viszonya határozta meg mindenestül. Kádárék tudatában ugyanis 1956 nem – pontosabban: nemcsak! – rendszer-, hanem szovjetellenes „nacionalista ellenforradalomként” élt elsősorban (az antiszemitizmustól is rettegő Aczél Györgyében még inkább!), ezért ezt a „jelenséget” – a „nacionalizmust” – akarták kiirtani, leszerelni, semlegesíteni mindenáron. A népi írók vagy a „burzsoá nacionalizmus” ellen összeszerkesztett 1958–59-es állásfoglalások csakúgy ezt szolgálták, mint a függetlenségi tradíciót „hamis tudatként” támadó Molnár Erik-féle történészkoncepció, s a hatvanas–hetvenes esztendők „deheroizáló”, a népieknek nagyon nem kedves publicisztikája – az Élet és Irodalomban és másutt – is ehhez a szándékhoz igazodott. Bizony a rendszer – s kivált a kulturális politika – a polgári liberális-radikális, tehát „antinacionalista” ízlés s hagyomány felé volt „nyitottabb”, igaz, a „határsértést” a marxizmussal keveredett, abból „kinőtt” – később ellenzékivé lett – gondolat s gyakorlat képviselőitől sem tűrte el. Ugyanakkor Kádár a „nép jótevője” is akart lenni, s ebbe a „politikába” az 1956-ban fellángolt nemzeti gondolat „mindenestül való” ellenséggé nyilvánítása nem férhetett bele. Maradt az ígérgetés, a kölcsönös ellenérzésekre rájátszó „népi–urbánus” manipuláció, aminek Aczél mestere volt, meg az „alku” (a „tabuk” – a Párt, a Szovjetunióhoz, a szocialista országokhoz való viszony s 1956! – tiszteletben tartása), ami – hallgatólagosan – Illyéssel, Németh Lászlóval, Veres Péterrel köttetett egykor, amit az írók tartottak be csupán, s amit a fiatalabb generáció végül felmondani kényszerült. A népi „politizálás” lehetőségeit – s reflexeit is? – az 1956 következményeként örökölt keret – no meg a „mehet ez jól, jobban is” illúziónak a hatvanas évek „gyarapodásának”, relatív szabadságának élményében gyökerezett, a népiek jó részét is lojalitásra biztató makacssága – szabta meg sokáig.

A „határt” a hetvenes–nyolcvanas évek fordulójától lépték át a népiek, mert sem morális, sem írástudói értelemben nem tehettek mást, ugyanakkor a párbeszédre való hajlandóság is – vagy óhaj inkább – mindvégig fennmaradt. A Charta-akciókban, a Bibó-emlékkönyvben való részvétel, Csoóri Sándornak a Forrásból kicenzúrázott esszéje, Duray Miklós könyve elé írt szövege, Csurka István néhány előadása vagy Nagy Gáspár 1984-ben és 1986-ban megjelent „rendszerváltó” versei a végső szakítás alkalmai is lehettek volna akár, de visszavonhatatlanná tenni ezt mintha egyik „fél” sem akarta volna igazán. Miközben a hatalom hitegetett, időt húzott, s ígéreteit nem tartotta be (az Erdély története 1986-ban megjelent, lett – erős „biztosítékokkal” ugyan – Magyarságkutató Intézet, s Monor előtt három nappal – fél évtizednyi harc után – engedélyezték a Bethlen Alapítványt), az a bizonyos írói „segítségnyújtási” szándék is felbukkant újra meg újra, egészen Lakitelekig. Csurka 1984. augusztus 22-én a „tizenkilencekkel” való tárgyaláson Aczélnak a reformfolyamatot támogató akaratról beszélt, az Írószövetség 1986. novemberi viharos közgyűlésén Czine Mihály vagy Fekete Gyula is a „párbeszéd” szükségességének igényével szólt, s az utóbbi keserűen jelentette ki: sok író van, aki segítene, de a politika nem hagyja érvényesülni, sőt nacionalistának bélyegzi őket. De a partnernek ajánlkozás (miért a Rákosi-ovisokkal – ti. a „kemény ellenzék” tagjaival – állnak össze az írók Monoron, ha már egy szabolcsi parasztfiú – vagyis ő, Berecz János – is hajlik a párbeszédre?) s a fenyegetés elemeit keverő Berecz János-i beszédet visszautasító – az alkut 1981-ben felmondott – Csoóri Sándor is egy csupán „mintha-ellenzéki” szerepbe kényszerített reformernek nevezte magát. Túlzott óvatosságnak vagy naivitásnak is tetszhet ez az attitűd ma már, miként a „közös” szocialista célok sűrű emlegetése is, ám a szándék mögött nemcsak a reálpolitikai megfontolás, hanem az emlegetett erkölcsi-értékelvi világkép esélyéhez való ragaszkodás is ott lebegett minduntalan. A népiek ugyanis nem marxi szocializmust, de nem is globalizációs kapitalizmust akartak, az ő programjuk célzottja a tudatukban élő magyar nemzet, tétje pedig – mint a majdani változás emocionális s intellektuális előfeltétele – ennek a nemzetnek a morális-tudati felszabadítása volt, amihez a politikai értelemben vett teljes „illegalitás” nem tűnt járható útnak.

Az, hogy e szándékot a korábbi illúziók – lásd Sánta Ferenc Húsz óra című regényét, a mezőgazdaságban, a háztájiban való bizalmat s egyebeket – vagy azok emlékezete tartotta-e fenn még ekkor is, nem tudható (némelyekben tán igen, de a Csoóri Sándorék szavát értőkben aligha), ám bizonyos, hogy a válság valós – a strukturális bajokra vonatkozó közgazdasági, szociológiai teóriákon túli – etikai, történelmi s társadalomlélektani természetét a népiek ismerték fel s fogalmazták meg igazán. Arról, hogy mi az a gond, ami „átléphetetlen” itt, Magyarországon, Csoóri esszékötetei (a Nomád naplótól a Készülődés a számadásra címűig), Csurka Monoron vagy a kulturális ellenfórumon tartott előadása s Nagy Gáspár néhány verse ilyen értelemben többet mondott el az idő tájt, mint a Beszélő összes évfolyama. Azt azonban ők sem tudhatták, hogy a hatás feltétele nem a szélesebb nyilvánosság lenne csupán, hanem éppen az, amit a hatás előhívni, erősíteni akart, s ami nemigen volt meg már akkor sem: a társadalom ép erkölcsi-tudati állapota, amit tökéletesen sikerült széjjelverni közben. A „demokratikus ellenzék” – meg a hozzájuk húzó, hasonló észjárású, érdekeltségű reformközgazdász- s szociológuscsapat – a válságnak ezt a – többnyire metaforákba rejtetten előadott – „részét” sosem vette hallóra igazán. A népiek s „ellenlábasaik” közeledését ez, míg a lakiteleki remények sorsát – a felgyorsult politikai kényszeren túl – a cél természete s annak siralmas „talaja” együtt pecsételte meg. Közös akciók ide vagy Monor oda, az ellenzék két „szárnya” közötti szakadás elkerülhetetlen volt végül – ennek eseménytörténetét példás alapossággal s ritka empatikus képességgel elemzi a szerző –, s az is alighanem, hogy a párttá lenni kényszerült-kényszerített szellemi-etikai célú mozgalom eredeti szándékai felett nagyon gyorsan átlépett az idő. Pedig a mozgalomnak igaza volt akkor, s ez visszatekintve látszik csak igazán. Azt, hogy a népi és a „demokratikus” ellenzék közül a kádári–aczéli hatalom élet- s nemzetfelfogásához melyik állt – akár „lélekben” – közelebb, az azóta való történések végképp eldöntötték talán (mert bizony nem a szamizdat volt a lényeg!), s az sem vitás ma már, hogy a rendszerváltozás folyamatából az élménynek – a katarzisnak – az a kollektív tudat számára is átélhető emocionális tartalma maradt ki alighanem mindörökre, amiről – igaz, 1956 kapcsán – Bibó István mint az emberi méltóság forradalmáról beszélt. Az tehát, amire a „népi szárny” az egészet fölépítette volna, de aminek előhívására, „megteremtésére” – egy fogyasztói vágyakra trenírozott társadalomban, a gyors politizálódás, a globalizációs korparancs s a felharsant nacionalista-, antiszemita- s kollaboránsvádak elleni védekezés kényszerei között – esély sem maradhatott. A „saját út” történelmi lehetőségéről szőtt álom akkor elveszett, s a népi gondolat ismét – nemcsak morális – ellenzékbe szorult.

Ekként ez a könyv emlékidéző s emlékeztető is valamennyire. Emlékeztető egy készenlét, egy írástudói szereptudat, egy életvezetési stratégia jelenlétére, arra, ami egyre inkább hiányzik nekünk – és belőlünk? – ma már, de ami nélkül értelmesen élhető társadalmat s önmagában bízó nemzetet elképzelni sem érdemes. A Németh László-i, Bibó István-i „harmadik út” igényéhez tartozik ez bizony, eszmény, amely az ember jobbik részét szólítja meg, „utópia” – ha ez kell mindenáron valakinek! –, mindennapi mérték, mely nem „megvalósításra”, hanem követésre, „megközelítésre” való, akár az evangélium. Nem politikai kategória vagy formáció ez, meglehet, esetlenül is mozog a „kemény” politika terepén – föladni mégsem lehet, hisz akkor az „ember szépbe szőtt hitének” az ellensége lesz az úr. A Magyar Demokrata Fórum „ősének”, a „Nagy Népi Hurálnak” – meg ennek a kvázimozgalomnak is még sokáig – Kiss Ferenc irodalomtörténész volt a lelke egykor, akit Ady, Németh László példája s Nagy László műve, barátsága vezérelt, s aki e küzdelembe rokkant bele, alig túl az ötvenen. A lakiteleki „alapító atyák” kilencen voltak, írók, irodalomtörténészek, történészek, szolgálatos emberek, a magyar írástudókra kirótt parancs értelmében mindahányan. Közülük a legfiatalabbat – s leginkább lobogó lelket – a szíve vitte el harmincnyolc évesen, a többiek keserűek, s képtelenek leplezni csalódottságukat azóta is, gyakorló politikus kettő maradt közülük, egyikük időközben el is torzult alaposan. Meglehet, nem is „vérbeli” politikusnak termettek ők, ahogy nem annak termett Veres Péter, s nem annak termett (volna) Németh László, Illyés Gyula s még – a néhány napos helytállásával örökre erkölcsi példát adó – Bibó István sem talán. S ahogy a népiség sem tudott „egységes”, hatékony politikai alakulattá formálódni igazán soha (történetének legszebb pillanata alighanem a forradalom két hete volt, de hogy mivé lett volna később, sose tudjuk meg). A huszadik századi magyar történelem tanúsága szerint a népiség inkább afféle gondolattermelőnek vagy „súgónak” lett volna jó csupán, ha lettek volna „profi” – de az írók erkölcsi zsinórmértéke szerint cselekedni képes! – politikusok, akik hallgattak volna rá. Nem voltak, meglehet, a politika nem is tűrte az ilyeneket (még a zegzugos utat bejárt Pozsgay Imrét sem, aki végül megértette a lényeget).

Úgy tetszik, egy – az Ady Endre-i Élet teljességére tekintő – tervet kihordani s annak érvényt is szerezni a politikában nem lehetett, nem lehet itt, Magyarországon – másutt sem talán. Mire ment volna ez az „európai” trendet (nincs harmadik út!) s a globális korparancsot felülírni szándékozó „népi politika” 1990 után, nem tudható (sokra aligha), de az igen, hogy Lakitelek honi s külhoni gáncsolása a népi-nemzeti gondolat lábra kapását tette lehetetlenné. A „négyigenes” népszavazás erről s nem a demokrácia védelméről meg a kommunista hatalomátmentés megakadályozásáról szólt, ellenkezőleg, azt – az ügyes „társasági” s egyéb törvényeken kívül persze – épp ez a csíny alapozta meg, s a „nagy csalás” célhoz ért megint. Ahol egy párt van hatalmon, azon az egyen belül előbb-utóbb feltűnik a – nem létező – többi is, ezt a hetedik lap alján mintha a szerző is szóba hozná némileg. Kádár Magyarországán sem történt ez másképp, ezért valóban éltek a hatalom s a hatalmon kívüli „erők” közötti – mikor ilyen, mikor olyan – kapcsolatok, csakhogy az MSZMP „népi szárnya” – az 1956 utáni kor „antinacionalista” politikájának köszönhetően – igencsak vékonyra sikerült, jórészt egyetlen, amolyan hébe-hóba befolyással bíró politikusból állt. Nem így a „másik szárny”, ahol Nyers Rezső s – még inkább! – Aczél György a jéghegy csúcsát jelentette csupán, s – az ellenzéki „kemény mag” tagjainak „jól megfontolt” zaklatása ide vagy oda – amikor sűrűsödött az idő, mindenki tudta, ki az igazi ellenfél, s hogy hova – kinek, kiknek – meg hogy mivel tartozik. A magyarországi rendszerváltozást egy – a dokumentumokban valószínűleg tettenérhetetlen – átgondolt alku mentén vezényelték le, amivel a „kimaradt”, fogyasztásra kondicionált társadalom nemigen törődött, s nagy részében nem törődik azóta sem. A népiség maradéka, ami a Kádár-rendszernek – politikai értelemben – valóban amolyan „mintha-ellenzéke” volt, csakugyan ellenzékké lett a „szabadság” beköszönte után, s ott van ma is – ha létezik még egyáltalán –, ahova az életet a részérdekek irányította politikák rendje szerint feltrancsírozni képtelen gondolat – az illyési „Haza a magasban” – mindig tartozott. Pintér M. Lajos e reményt hordozó, aztán kudarccal végződő folyamat két évtizedét dokumentálja s értelmezi anélkül, hogy a tanulságot az olvasó szájába rágná. Nem is feladata ez, ellenben – történészként – nemcsak a számvetésre, az okulásra, de a sorsunkról való meditációra is kiváló alkalmat adott. (Antológia Kiadó, 2007)

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben