Németh László – hangszalag nélkül

(1965)

A lakáshoz, hogy otthon legyen, semmi más nem szükséges, csak pénz. Németh Lászlóéknál vagy másfél-két évtizedes megkopottságot s elnyűttséget kellett felszámolni, s ehhez többször tízezer forint kellett. S mindig előbbre való volt – az élet parancsolta így – a négy leány sorsa, mert négy leánnyal mindig történik valami: felcseperednek, báloznak, egyetemre járnak, mellesleg menyasszonyok lesznek, férjhez mennek, lebabáznak, azután disszidálnak vagy elválnak. Aki disszidál, boldog családi életet él kinn Kanadában is, aki pedig itthon marad, boldogtalan Nórává változik, neki éppen most keresnek kétszobás modern lakást megvételre.

Új meg új kiadás, fordítások újranyomása, köztük a legnépszerűbb „magyar regényé”, az Anna Karenináé – mindez kellett ahhoz, hogy a budai otthon kivilágosodjék.

Világos, modern bútorok, nyersfa keretben képek: Picasso, Van Gogh, Csontváry, s néhány eredeti rajz, mai magyar mesterektől, gyékény falvédők, s mintha az írón sem az a bizonyos egyetlen ruha lenne már, legalább olyan elegáns ő is, mint egy szakfelügyelő, aki iskolát látogat. Sötétes ruha, modern szvetter, majdnem új nyakkendő.

S persze Ella asszony változatlanul a főszereplő, az otthon megteremtésében, újjávarázsolásában éppúgy, mint ezen a délutánon. Azzal is, hogy ő kérdez először, s faggat ki engem itáliai utazásomról, de főleg azzal, hogy amikor elmegy, tulajdonképpen ő válik a fő témává.

Németh valóban mintha csak „látogatóban” tartózkodnék e lakásban, inkább respektálja s féli ezt az átrendezést, mintsem gyökeret eresztene benne. Az ő otthona a magány, tehát Sajkod, az a telek végébe biggyesztett, zsindelytetős dolgozószoba, ahová lehúzódott a „nagy család” elől, a mindig népes-zajos, terebélyes házból, amelynek vaskos falaira már emeletet is felhúztak.

A tájékozottság sokszor évtizedes elmaradottsága s a tájékozódás szinte teljes hiánya az, ami szemembe ötlik. Németh Lászlónak csak az jut tudomására, amit megmondanak neki, csak azzal találkozik, aki kierőszakolja ezt nála – akár kedvére van a látogató, akár nem –, de ami a legfontosabb: csak olyan könyv kerül a kezébe, amit barátoktól, ismerősöktől, kanadai leányától megkap. Sokszor nagyon fontosat, sokszor teljesen jelentéktelent.

Csodálkozó, kerek szemmel hallgatja, amikor a zen-buddhizmusról beszélek.

– Valami teljesen új dolog? – kérdi.

– Látszólag igen, de tulajdonképpen nagyon régi. Amerikától Japánig mindenütt követői vannak ennek az irányzatnak, a „minőségi” tízezrek komoly szektái fogózkodnak ebbe az ázsiai egzisztencializmusba.

S elmondom a lényegét: teljes magány, tökéletes egoizmus, a külvilágtól való hermetikus elzárkózás, s csak azzal, addig érintkezni, aki, ameddig számomra fontos vagy érdekes.

Az író alig tudja leplezni megelégedését: szinte várom a közbeszólást. De fegyelmezi magát, Ella asszony bizonyára nem kedveli az effajta magatartást.

– A zen: cédrusfa a kertben. Természet, magány, elmélkedés. Semmi nem fontos, sem az élet, sem a halál. A halál különben nem más, mint a megszokás megszűnése.

Úgy érzem, Németh László, bárha erre a szerzetesi, fegyelmezett életmódra mindig vágyakozott, sohasem tudta véghezvinni akaratát, s szegényebb lett azzal, hogy ezt a fontos és érdekes szellemi iskolát egyáltalán nem ismeri. Szellemi elmaradottságunk egyik szégyene, hogy Németh László markotabödögei – bocsánat, sajkodi – magányában majdnem mindentől el van zárva.

Az író már csupán inkább két, mint három óra hosszat dolgozhat naponta. Minden árt neki, az alkotás izgalma is. Sok ideje marad olvasásra, meditálásra. Valósággal orvosi receptre kellene felírni neki Nyugat és Kelet legfontosabb, legidőszerűbb könyveit, a szépirodalomtól a filozófián és csillagászaton át a kibernetikáig.

De hol van az az állami hivatal, amely ezt megtenné vele?

Olaszországban mégis jártak, s éppen Rapallóban pihentek meg egy éjszakára. – Mint a cirkuszosok – neveti el magát az író –, fel voltak pakolva mindenféle színes ponyvák a Volkswagenre. Az a legszebb része a tengerpartnak, ott, Rapallónál a meredek sziklák, a természet a maga zordságával. Ott lehet igazán pihenni…

S mivel Németh László meg Ella asszony is megjárták már többször Itáliát, nem is kell erről sokat beszélni. Inkább az az ember érdekli őket, akinek jóvoltából annak idején végigutazták első osztályú szabadjeggyel Olaszországot.

Antonio Widmar, egykori apósom, Az ember tragédiája és más művek fordítója olasz kultúrattaséként húsz évig élt Pesten s majdnem ugyanannyit Tokióban. Mesélem, mennyire fiatal még, s milyen energiát fejt ki élet- és munkarendjének mindennapi, szinte percnyi pontosságú lebonyolítása végett. Terv szerint ébred és fekszik, meghatározott program szerint dolgozik, s étkezései is szigorú rendben zajlanak le. Mindez azért, mert egyszer alaposan a tükörbe nézett. Nem is a tükörbe, hanem egy diplomáciai fogadáson, ahol az egyik főszerepet neki kellett vállalnia, egy amerikai fotóriporter sok felvételt készített róla. S másnap kedveskedve elküldte a megnagyított fényképeket. Elborzadva látta, idegen ember néz vele szembe, egy hízásnak indult, petyhüdt öregúr, akivel egykettőre elbánnak az esztendők.

Még aznap délben csak a felét ette meg a szokásos ebédnek. Vacsorára megint ugyanakkor tálalt a szakácsnő, s ugyanazokat az ételeket, amiket esztendők óta megkedvelt már Japánban. De megint csak a felét ette meg. És így tovább: az étkezések idején és összeállításán nem változtatott, csupán szigorú „diétával” követett el mindennapos harakirit. A szakácsnő megrémült, hogy az attasénak nem ízlik a főztje. S amikor elmagyarázta az egyszerű japán teremtésnek, miért csinálja, a talpraesett észjárású nő azt mondta: igenis, uram, de akkor inkább kevesebb ételt hozok be, de azt mind egye meg… Ha kevesebbet hoz, annak is a felét eszem meg – válaszolta A. W. könnyedén.

Két hónapig tartott a fogyasztókúra, teljes eredménnyel. Ismét karcsú lett a kisportolt férfiú, s azóta tartja kitűnő, szinte frakkra szabott alakját s ruganyosságát.

– A nála töltött egy hónap alatt a Ligur-tenger partján mi is beleilleszkedtünk a napirendjébe és étkezéseibe. Reggel narancs, banán, körte vagy alma s egy-két csésze tea. Délben bőséges étkezés, amennyit meg bírtunk enni a jó házi konyhát adó kisvendéglőben. Délután egy pohár amerikai gyümölcslé, konzervdobozból, este egy-két csésze tea, néhány szem keksz és édes szicíliai szőlő, amelynek egy-egy bogyója akkora, mint a hüvelykujjam… Kitűnő volt, s majdnem olyan soványan jöttem haza, mint a hüvelykujjam.

Némethék nevetnek, tetszik nekik a metódus. Németh László a feleségére néz, s a tegnapi kocsonyát emlegeti. Ella asszony jól megtermett, magyaros alakján az elmondott életvitelnek éppen az ellenkezője látszik meg.

– Egyszer enni alaposan, elég is az – mondja az író –, én nem is kívánok többet. Csak Ella ültet le mindig este a terített asztalhoz, hogy én, a tulajdonképpeni vegetáriánus asszisztáljak az ő bőségtálaihoz. Tegnap este is már nem tudtam megállni, hogy meg ne kóstoljam azt a kocsonyát, amiből Ella két tányérral is bekebelezett…

Ella asszony nevetve, enyelegve rácsap férje térdére, ám az bizony nagyon csontos, s ő panaszkodva – de igazán panaszkodva – nyomogatja az ujjait, tréfásan szidja a férjét, amiért fájdalmat okozott neki.

S kimegy kávét főzni.

Az író még a negyed tányér kocsonyát emlegeti, hogy mennyire megfeküdte a gyomrát, de Ella is hánykolódott, s fel-felgyújtogatta a villanyt. Reggel viszont azzal mentegetőzött – mondja –, hogy azért nem tudott aludni, mert kanadai lányára és az unokáira gondolt. Akik nyáron először jönnek haza, a Balatonra, s csalogatónak azt írta nekik, hogy olyan jól megy már Németh Lászlónak, vitorlása is van a magyar tengeren… Persze hogy nincs, de Ella nem akar hazugságban maradni az unokái előtt, csakhogy az írónak eszébe sincs vitorlást venni, mert minek az a nagy költekezés!

– Majd bérelnek egyet, ha már annyira nagyon beleélték magukat a nagyzolásba – nevet, kicsit aggódva, hogy az asszony mégis kiharcolja azt a vitorlást, miként kiharcolta a balatoni nyaralót, a kocsit, a budai öröklakást meg annyi mindent a lányainak.

– Na de hozom azt az önvallomást, amit a svéd rádió munkatársának adtam. – S eltűnik az üvegajtó mögött. Kisvártatva lobogó papírlapokkal jelenik meg, de még topog egy kicsit, mert a szemüvegét keresi. Amit már előzőleg kihozott a szobából.

Elkezdjük silabizálni a Stockholmba készülő önéletrajz másolatát, amit telejegyzetelt apró beszúrásokkal. Tizennégy lapos írás, rendkívül kimerítő s alapos munka – életrajz, a tanulmányíró, a drámaíró, a regényíró jellemzése, „fordítói jelentés”, külön a már külföldön is ismert Iszonyról és az Égető Eszterről, a magyar–skandináv kapcsolatok jellemzése s a további írói program.

– Az irodalomtörténészek helyett is nekem kell dolgozni – mondja enyhe bosszúsággal. Való igaz: az Égető Eszter már csaknem tíz éve megjelent, most készülnek az ötödik kiadására, de még egyetlen alapos elemző tanulmány sem készült a század egyik legmélyebb merítésű magyar társadalmi regényéről.

Húzódozik a százezres példányszámú képeslapban, a Tükörben való közléstől, próbálom rábeszélni, mert roppant fontos lenne, hogy ez az írói summázat minél több ember kezébe eljuthasson, négyforintos egységáron, s ráadásul még rengeteg kül- és belföldi kép meg riport is körítené.

Megisszuk a feketekávét, s Ella asszony elvonul, hogy zsúrkenyeret szerezzen Pesten barátnőinek, akik öt óra körül érkeznek hozzá vidám tereferére. Hogy megnyugtassam: kászálódni kezdek én is, mintha mindjárt mennék már. A cselvetés bevált: másfél óránk maradt a nyugodt beszélgetésre.

– Valóságos rab vagyok, nem mehetek sehova, nem fogadhatok senkit, mert ez a szegény asszony rettenetesen ideges. S én vagy tűröm és fejet hajtok, vagy… nem tehetek mást, emberi életről van szó.

A nagy emberek, nagy gondolkozók is csak körülhatárolt keretek között létezhetnek, s ezek között ott vannak a magánélet által megszabott, szigorú határok is. Féja Géza kíméletlenül csípős, gunyoros megjegyzése szerint „Ella combjai között” élt mindig a fiatal férj, a korosodó férfi s a nagyapává öregedett Németh László. De vajon csak korlátozta magánéletének, családjának „börtöne”?

Micsoda bölcsesség Németh Lászlótól, hogy szerényen és csöndesen csak emberi életről beszél, s annyira tiszteli, szereti feleségét, gyermekei anyját, otthonának gazdáját, hogy szellemi-lelki szárnyainak megnyesését vállalja inkább, mintsem megszomorítaná Ellát.

A csend közénk ül, s most veszem észre: testileg friss, ráncaival is kerek arcú, kipihent és egészséges, de most nehezen indul meg benne a gondolat, mely mindig szinte fénybe borítja arcát, átnemesíti vonásait. Ezúttal lassan fűti át az izgalom. Halálosan elfáradt, befejezte írói pályáját, megírta utolsó regényét – amit a Kortárs közöl folytatásokban –, s úgy érzi, lejárt benne a gépezet.

A hipertónia elhatalmasodott rajta, s otthonosan fészkelte be magát szinte minden sejtjébe. Ráadásnak tekint minden esztendőt már, s az életmű locsogó újrafogalmazásának érez minden leírt kéziratsort.

S ha őszinte magához – mint most is –, irgalom nélkül megvallja, befejeztetett. Nem a régi már, volna még sok mondanivalója, de nem tudja sem egészségileg összefogni magát, sem írásműveiben megragadni az új és izgalmas gondolatokat. Csupán foszlányok kerülnek ki tolla alól, a régi Németh László egész nemzetet megmozgató híres lobogójából.

Máskor, ha beszélgetünk félórát, órát, szinte elárad a fény a szobában, mintha ezerwattos körtét gyújtanának meg; minden világos, izzó. Most meg belőlem is csak félénken buggyan ki a szó: elmondom, hogy a cenzúra történetében ügyködöm, a Horthy-korszak világát szeretném megismerni, milyen volt az írók szabadsága akkoriban.

Korábban egyszer már beszéltem neki erről, s akkor fiatalos kedvvel s fiús hetykeséggel jegyezte meg: „Iszonyú szabadszájú világ volt akkor…”

Most fáradtan mondja el, hogy első összeütközése a hatóságokkal a Tanu-időszakban történt, amikor a Magyarok Romániában útirajzát közölte. Akkor kötöttek bele, s akarták ügyésszel lefoglaltatni folyóiratát. Kozma Miklós, a Rádió elnöke, aki jó embere volt, hiszen meg is hívta irodalmi osztályvezetőnek, teljhatalmú irodalmi diktátornak, akkor épp belügyminiszter lévén, elsimította az ügyet. Elhallgattak vele, de tulajdonképpen ez volt az első valóságfeltáró írás, még a Viharsarok és a Néma forradalom meghurcolása előtt, amivel a kormányzat semmiképpen sem értett egyet.

Azután a Hídban sokszor cenzúráztak cikkeiből, hogy mit és mennyit, már nem emlékszik rá. Mert Zilahy Lajos, a főszerkesztő soha nem hagyott „ablakot”, nem maradhatott nyoma az olvasó számára, a háború alatt mit sérelmezett a cenzúra. Ebből azután olyan kellemetlenségei is támadtak, hogy a felszabadulás után Lukács György kirohant ellene. Montherlant-cikke is megcenzúrázva került az olvasók kezébe, eredeti koncepciójából kivetkőztetve, s így Lukács György olyan írását bírálta meg a „kollaboráns” francia íróról, amit nem is írt meg, pontosabban nem úgy írt meg, ahogyan szét lett trancsírozva.

A Magyar Út hetilapban egyszer közölték volna egy előadását, két részletben. Az elsőben felvázolta a szellemi tennivalókat a fenyegető szellemi eltorzulás ellen, s a végére odaírták: „folyt. köv.” A következő számot viszont hiába vette kezébe az olvasó, semmi nem folytatódott, mert abban már a fenyegető német veszedelemre tért át, s ezt a cenzúra az első sorától az utolsóig kihagyásra ítélte.

Kodolányiról kérdezem: igaz-e, hogy egy ízben őt, Kerényi Károlyt, Kardos Lászlót, Trencsényi-Waldapfel Imrét a lakására hívta, s közös folyóirat kiadására akarta rábírni? Németh nem emlékszik erre az eseményre, nem azért, mintha nem akarna emlékezni, hanem mert Kodolányi igen erős és szilaj fantáziateremtő erejének tulajdonítja, aki képes arra is, hogy megtörténtté tegyen olyan dolgokat, amelyek csak az írói képzeletben játszódtak le, akár teljes vitával és dialógusokkal.

– Kodolányinak viszont óriási érdemei vannak, hogy a magyarságot rávezette a német veszedelemre, és vakmerően lázított a hitlerizmus ellen. – Nem mentegetésképpen mondja, hanem hogy Kodolányit azért úgy lássam, amilyen huszonöt év előtti valóságában volt. – Amikor kitört a német–orosz háború, olyan gyújtó hangú beszédet tartott a Zeneakadémián, miszerint Hitlerék elvesztették a háborút, hogy mindnyájunkban egyszerre megforrósodott, de meg is fagyott a vér.

S kedvesen emlékezik az ifjúkorra: Kodolányi és Szabó Lőrinc volt a harmincas évek elején a legnagyobb kommunista. Egyszer a Britannia Szálló különtermében Nyugat-estet rendeztek, amin Németh László volt az előadó, az új európai irányzatokról tartott felolvasást. Babits is megtisztelte a fiatal írót azzal, hogy eljött. Utána vita alakult ki, és Kodolányi hetykén s pimaszul sarokba akarta szorítani Babitsot, Németh Lászlót és a többieket, szemináriumi kérdéseket téve fel nekik a marxizmusból, Feuerbachból vizsgáztatva őket.

Néhány évvel később Debrecenbe mentek a népi írók, s végig a vonaton Kodolányi János és Szabó Lőrinc kereszttüzében kellett neki finomkodnia az akkor félelmetes kommunisták és marxisták előtt. Hogy ő semmi író és semmi ember, mert nem tart a forradalommal, nem dolgozik az egyetlen igazi eszme szerint.

Kodolányival különben igazán csak a Zilahy szerkesztette Híd éveiben melegedett össze, amikor már nem volt ilyen vad, inkább nacionalista, pontosabban a magyarság jelenét és jövőjét féltő.

Megkérdezem, hogy vajon nem ment volna-e többre a népi írók mozgalma és személy szerint ő is, ha kikapcsolják életükből a politikát, és csupán a szépíró szemével nézik a világot, s úgy beszélnek a nemzethez, regényekben, irodalmi tanulmányokban, valóságfeltáró útleírásokban. Nem közvetlenül politizálva, de mégis bemutatva az ország sorsát. Ha például befejezte volna azt a nagyszerű regényciklust, az Utolsó kísérletet, aminek elolvasása s „megemésztése” az olvasók tíz- és százezrei számára talán többet jelentett volna, mint bármely politikai célzatú cikk vagy előadás.

– Nem kerülhettük ki a politikát. Olyan fenyegető volt a németség állandó jelenléte, olyan mélyponton éreztük magunkat s a nemzetet, hogy az egyetlen út csak a lelkek felrázása lehetett. Úgy éreztem, mintha máris búvárharangból szólnék, a tenger mélyéről. És soha nem csak a mát néztük, hanem a következő esztendőket és évtizedeket. Én Szárszón is úgy beszéltem negyvenhárom nyarán, mintha már holnap véget érne a háború. S a magyarságnak már holnap új útra kellene lépni… Sajnos, elszámítottuk magunkat, mert a háború még két esztendeig elhúzódott, s minden másképpen lett, mint ahogy feltételeztük. De most már semmi sem az én gondom, én már elvégeztem mindenkori feladatomat, a jövőbe nem szólhatok bele.

A „politizálást” különben lenézte, mert a politizálás a harmincas évek Budapestjén sokszor csak „kávéházi politikát” jelentett. Mindenki tudta, hogy a sarkon az egyik kávéházban a marxisták tanyáznak, a másikban a liberálisok, a körút másik végén a trockisták, máshol pedig a radikálisok. S mindegyik kávéháznak volt törzsközönsége, voltak törzsírói, vitaasztalai, de még folyóiratai is. A folyóiratokat ezekből a kávéházakból szerkesztették, mindegyiket a maga „politikai hitvallása” szerint. Néhány száz példányban jelentek meg ezek füzetek, s így nem sok vizet zavartak. Azt, amit például Illés László írt a Kortársban, hogy milyen erős volt a baloldali irodalom, és micsoda írói nagyságok tartoztak hozzá, akkoriban nemigen lehetett látni. Hatókörük kicsi volt, s nem szólhattak bele a magyarság holnapi vagy akár napi sorsába.

Az egyetlen szellemi erő kétségkívül a népi írók mozgalma volt, mondom én, hiszen ezt még Révai is így határozta meg. S a népi írók könyveikkel, folyóiratokkal, személyes jelenlétükkel nemzedékek sorsát határozták meg, s olvasók százezreit vonták be bűvkörükbe.

– A mai harmincöt, negyvenévesek az utolsó nemzedék – mondja elgondolkozva –, akikben még benne él az a szellemi igény, amit nekünk sikerült úgy-ahogy beléjük plántálnunk. Azután egy olyan kulturális színvonalcsökkentés következett be, amiből nem tudom, mi lehet a kiút.

Megpróbálok vitatkozni vele, és saját magamra meg nemzedékbeli társak példájára hivatkozva bizonygatom, hogy az ő szerepvállalásuk mireánk vonzó, de taszító hatást is gyakorolt. Nem tudtunk teljesen feloldást adni a régi Magyarország legjobb szándékainak, de nem tudtunk teljesen hinni az új Magyarország lehetőségeiben sem. Nevelésünket akaratlanul is Németh Lászlóék irányították, de mégsem fejezték be szellemi emberré formálásunkat. Nem a felelősség miatt mondom, hanem a tárgyilagosság kedvéért. S megkockáztatom: jönni fognak új nemzedékek, amelyek pontosabban tudják, mi a teendő, mint a mai negyvenévesek, akiket derékba talált a háború. Túléltük szerencsésen, de nem voltunk elég okosak és józanok, hogy éljünk a lehetőségeinkkel. S talán becstelenek sem…

– Igen, úgy látom, hogy a mai negyvenévesek nem találják a helyüket, itt van a vejem például, akivel nem vagyok valami jó barátságban, s így csak távolról figyelem őt. Mindig belekap valamibe, ami újszerű, érdekes. Jó közgazdász volt, s most beleállt a kibernetikus gépi számlálásba. Mert most ez a divat. Így kimegy Algériába, és ott UNESCO-ösztöndíjjal segédkezik a népszámlálás lebonyolításában. Majd visszajön, s néhány év múlva megint valami még modernebb idea szolgálatába áll. Aztán egyszerre itt lesz az ötvenedik év, s kiderül, hogy nem történt vele semmi, s azok, akikkel együtt indult, már régen megállapodott emberek, kutatók, tudósok, vitték valamire, s továbbvitték becsülettel szakmájukat is. Miért ez a nyugtalanság, ez a kapkodás? Az ember döntse el, mit akar, azt csinálja végig következetesen. Itt vagy te is… Te ugyan nagyon kiugrottál most…

S látom rajta: szemérmes, nem akarja elmondani aggályait, végigvezetni kritikus megfigyeléseit. Inkább hirtelen magáról beszél:

– Én például, amikor fiatal voltam, nagyon szerény képességű embernek tartottam magam. Annyira imponáltak nekem a kortársaim, hogy úgy éreztem, őket kell előreengednem, őket kell bemutatnom, és az ő eredményeiket ünnepelnem. Ezért alapítottam meg a Tanut, róluk írtam, emlékszem, nagyon boldogan, a cikkeimet. A külföldiekről pedig azért, mert úgy éreztem, hogy az akkori magyar posványba jó lesz bevezetni az erjesztő és diadalmas eszméket. S az ember, miközben ilyen nemes feladatokat vállal, maga is megnő közben, nem önmagától, hanem kortársaitól…

Hirtelen abbahagyja, mert eszébe jut, hogy minderről már vallott nekem, a magnóra, s nem akarja ismételni önmagát. Eddig soha nem tett ilyet, s most, lám, megtörtént. Ez is valami öntudatlan meglazulásra vall.

– Az olvasás különben, a mostani nagy olvasási kedv ne tévesszen meg senkit. – Lóugrás szerint tér át egy másik gondolatra. – Az olvasás mennyisége nem bizonyos, hogy azonos az olvasás minőségével. A cukorbetegek éhsége ilyen, hogy állandóan csillapítani kell, de mégsem köt meg mindent… Az agy nem iskolázott a legtöbb új olvasónál, s átereszti magán a gondolatokat. S mindig veszedelmes, ha az emberek csak a klasszikusokat olvassák. Az én „Anna Kareninám” is már magyar regénnyé vált, Tolsztoj nagy író, emberségre, tisztességre, etikára tanít, de honnan veszi az olvasó a korszerű gondolatokat, a huszadik század második felének vezérlő eszméit? Erre még Tolsztoj sem tud a tizenkilencedik századból előre válaszokat adni…

Közbevetném: talán a mennyiség meghozza a minőséget is, s egy második, harmadik nemzedék már nem csupán klasszikusokat olvas, mint ahogy a fiatalok nagyon szeretik a modern prózát, s izgalmasnak találják a modern verset, s talán nemcsak divatosnak, hanem éltető erejűnek is…

Vitába bonyolódunk, én csak legfeljebb fél szavakat mondok, ő pedig társadalmi hátteret rajzol, a nemzet sorsát vázolja fel, szinte freskószerűen, nagyon is sötét színekkel.

– A művelődés, a kötelező iskolázás nagyon megemelte a legalsóbb rétegeket, s mindenkivel szinte kötelezően kijáratják a gimnáziumot vagy legalábbis szakmai iskolákon és tanfolyamokon az annak megfelelő fokozatot. De a plafon ezzel nemhogy emelkedett volna, hanem éppen ellenkezőleg, lejjebb szállt. Az ország gazdasági ereje és művelődési lehetőségei nemhogy nőttek volna, hanem összébb zsugorodtak. Sok az íróasztal, amelyik nem tudja, hogy mit csináljon. Kevés a státus, amelyik befogadná azt a sok érettségizettet és szakmailag iskolázott embert. S a műveltség, a kultúra itt visszájára fordul: a sok ember, aki nagyobb igényeket is felszívott magába a tanulás hajszálereivel, nem találja a helyét. Nincs a kibontakozásra hely, az egyéniség szárnyainak levegős tér. Az emberek csalódnak vagy csalódni fognak, rossz lesz a közérzet, az egész nemzet közérzete, és nagyon sokan nem is tudják, hogy miért. Kis ország vagyunk, s okosabban kellene gazdálkodni még a művelődéssel, a kulturálódással is. Veszélyes kaland az olvasáson túl még diplomás szakmákat is adni az embereknek, ha egyszer önmaguk kiélésére nincs sem szellemi lehetőség, sem pedig gazdasági erő.

Kicsit gondolkozik még, majd hozzáteszi:

– Úgy látszik, tudják a magyar anyák, hogy miért nem szülnek… Valamiféle bizonytalanságot éreznek, ami már-már katasztrofális. Én mindig sötéten láttam a magyarság jövőjét, s nincs okom rá, hogy másként vélekedjek a jövőről ma. A Népszabadság kérésére tanulmányoztam a népszaporodás ügyét, egy hónapig érleltem magamban a mondanivalót, írtam a cikket, aminek nagyon megörültek. Mármint az őszinte beszédnek, s azoknak az adatoknak is, amiket összegyűjtöttem és feldolgoztam a tanulmányban. Azután hosszú csönd, s két hónap után, egyetlen sor nélkül, visszakaptam az írást. Valószínűleg a felsőbb szerkesztőknek már nem tetszett… Mert a rovatszerkesztők nagyon is örültek neki. Nem látok bele a szerkesztőségek munkájába. A Népszabadság karácsonyi számába adtam egy drámarészletet is, a Négy zsidó prófétáról szóló színdarabciklusomból, de azt sem közölték. Pedig abban egy kis nép hivatástudatáról vallottam, ha képletesen a zsidóság prófétáit vonultattam is fel történelmi vagy még történelem előtti szereplőkként…

Lassan készülődni kellene már, de valami tehetetlenségi nyomaték nem enged, s az a hátsó gondolat sem: még nem érkeztek meg Ella asszony vendégei, s így tulajdonképpen maradhatok. Németh László van olyan őszinte hozzám, hogy megmondaná, ha terhessé válna számára a beszélgetés, vagy egyszerűen felállna, mint a fejedelmek szokták, ha vége a kihallgatásnak. Csöndesen diskurálunk, meditálunk ezen a januári késő délutánon.

Egyszerre nyílik az előszobaajtó, szinte minden szobában kigyulladnak a villanyok, nappali világosság támad. S még be sem csukódik az előszobaajtó, máris elér a feleség hangja.

– Maga még mindig itt van, már azt hittem, hogy rég elment, és a vendégeim vannak itt Lacival! – Komolyan dühös.

Védekezem, hogy most nem hoztam magnót magammal, tehát ha itt is maradtam „oly sokáig” (nem egészen három óra hosszáig tartott a látogatás), nem izgathatta fel az írót az a „semmi”, amivel agyonütöttük az időt. Németh mosolyog, nem mer védelmemre kelni, de felesége felháborodását ezzel mintha enyhítené.

– Laci most nem tud aludni az éjszaka, a feje fáj majd, felszalad a vérnyomása, mert maguk nem hagyják élni – sorolja változatlan hevességgel az asszony. – Ezt azért mondom magának, hogy mondja meg mindenkinek, hogy én ilyen vagyok, s nem engedem Lacit felizgatni. Semmivel. Csak azért nem szóltam magának az előbb, mert már akkor azt mondta, hogy mindjárt jön utánam…

Próbálom megbékíteni:

– Legközelebb csak magához jövök, hogy megmutassam az olaszországi színes fényképeket. De hát az önzés lesz tőlünk, mert megfosztjuk a képek szépségétől, a rapallói emlékek visszaidézésétől Laci bácsit…

Valamit enyhül Ella asszony, s nevetve bólint, hogy hozzá jöhetek, akárhány órára, akár éjfélig is szóval tarthatom őt vagy ő engem. Németh László kedvesen mosolyogva kezet szorít velem, Ella asszonynak szertartásosan kezet csókolok.

Az ajtót az író csukja be utánam, pillantásával nyugtat, ám mégis bánat vegyül a búcsúba. Mosoly bizonytalankodik az ajka körül. Úgy hajtja be a budai lakás harmadik emeleti, egyszerű ajtaját, mintha végleg bezárná. Nem tudom, látom-e őt élőnek még.