Villányi négysorosok; Burokban; A múzsa szonettje

Villányi négysorosok

Szél hárfáz szőlőbokrokon.
Ó, ha lehetnék Bock-rokon!
Leszármazott vagy méla ük:
kortyolnék mindig tűz-nedűt…

*

Fürt a Noé szerinti fán –
miért is nem lettem Tiffán?
Nem volna Istennel vitám:
borral áldoznék, vén titán…

*

Mámor, noli me tangere –
hadd legyek én józan Gere!
Vígabb halált kérek, nem ezt:
dukál nékem egy szép gerezd…

*

Jólesne most egy ónkupányi,
mit megtöltött maestro Csányi.
Hasztalan dőzsölnek a bankok,
nem a címkék adják a rangot…

*

Lehetsz bárminő gaz cemende,
keblére ölel majd a Szende.
Fürödj, Márton-napi liba:
vörösborában nincs hiba…

*

Nincsen itt semmi bibi ám,
hogyha gyógyír rá Vylian.
Bárcsak az Isten azzal verne:
minden víz legyen jó Cabernet…

*

Merített papíron a vízjel:
nekem sosem lesz portugieser.
Brüsszeli diktatúra: sztornó –
éljen soká a kékoportó!

*

Hiába támasztja a villám,
le-lecsukódik már a pillám.
Bordallá nem áll össze trillám.
Eláztattál, te fránya Villány…

Burokban

A test: a lélek rózsaburka
fonnyad, kőpadlóra hull.
Nem indul már titkos útra,
hit-reményre nem szorul.

Beszíjazta a hazugság,
önáltató balga gőg.
Fölverte a gyom az utcát,
bekacsolva az időt.

Mint a bibe, mint a porzó:
porzok, párzok, elmulok.
Agonizál a vadorzó:
hurok, bürök és burok.

A múzsa szonettje

Írjon rólam rajongó szonettet,
s én mindenben kedvére teszek.
Osztályrészem lesz az örökélet,
míg az Öné: múló élvezet.

Szenvedéllyel illannak a kéjek,
felszárad a százszor szent csatak.
Ám szonettje lucskos szívbe mélyed –
amit fakaszt: éltető patak.

Minden, amim csak van, príma áru:
gömbölyded O, kitárt V és zsák-U,
s látom Önön: nem analfabéta.

Ön a jellem, én vagyok a kellem.
Mit is ér ihlet nélkül a szellem,
s palatábla nélkül mit a kréta?