×

Összeomlás

Szabó Dezső életművének fogadtatástörténete 1945-től a monográfiák megszületéséig, 1. rész

Petrik Béla

2008 // 05
Az örök fiatal Kardos Ernő emlékének ajánlom

Bevezetés

Ebben a dolgozatunkban azt szeretnénk vizsgálni, hogyan intézte el véglegesen a maga számára a Rákosi-, majd a Kádár-rendszer a Szabó Dezső-kérdést, s mindez hogyan függött össze a nemzeti függetlenség és a parlamenti demokrácia eszméire építkező, úgynevezett harmadik út gondolatát képviselő személyek és mozgalmak, elsősorban a népi mozgalom adminisztratív és büntetőjogi kezelésével, és az „eszmei tisztázás” során milyen lépéseket tettek a harmadik út és a népi mozgalom centrumának és jobboldalának, szellemi hátországának felszámolására. E vizsgálódás legalább adalékot kíván szolgáltatni arra a cinikus és nyilvánvalóan a kádári diktatúrát menteni igyekvő felvetésre is, hogy a rendszerváltozást követően mégsem bukkantak elő az asztalfiókokból a betiltott remekművek, mely állítás könnyen azt a látszatot keltheti, hogy aki alkotni akart, az szabadon megtehette.

A vizsgált időszakot a Szabó Dezső-kérdés kezelésében két nagy folyamatra oszthatjuk: az első 1945-től 1956-ig tartott, amikor a teljes elfojtás politikáját folytatta a kommunista párt, s a „Szabó Dezső-fertőzéssel” szemben a teljes elszigetelés eszközét vetette be; a másodikat az 1956-ot követő évek jelentik, amikor a teljes zárlat ellenére a szellem kiszabadulni látszott, s ezért egyfelől a hatása alá kerültekkel szemben egyedileg kellett fellépni, másfelől meg kellett találni azt az általánosan alkalmazható eszközt, amely hatástalaníthatta az életmű mondandóját. Írásom rövid vázlatát kívánja adni annak, egyfelől hogyan hallgatták el a Rákosi–Kádár-rendszerben a huszadik század első fele egyik legnagyobb hatású írójának és gondolkodójának életművét, hogyan ítélték több évtizedes kényszerű szilenciumra műveit, s az újraértékelni kívánókkal, Erdei Sándorral, Tóbiás Áronnal és különösen Balogh Sándorral szembeni fellépésekkel hogyan vetettek gátat bármiféle Szabó Dezső-reneszánsz kialakulásának. Másfelől, ezzel párhuzamosan, hogyan telepedett rá az életműre a kommunista irodalompolitika a hivatalos marxista életrajzíró munkásságával, mellyel a rendszerváltozásig meghatározta e kérdés tárgyalásának korlátait és lehetőségeit. Mindezt oly szigorúsággal, hogy Király István 1986-os Alföld-beli tanulmányáig az életmű Nagy Péter-féle hivatalos feldolgozásával gyakorlatilag senki sem szállhatott szembe nyilvánosan. Homályosuló emlékezetünk felfrissítésére s annak szemléltetésére, hogy milyen pontosan működött a rendszer, szemben a sokat hangoztatott kádári puha diktatúra „slamposságával”: Püski Sándor 1987-es (!) könyvheti kiállítására Amerikából hazaküldött köteteiből Gombos Gyula Szabó Dezső-monográfiáját még a könyvespolcokra sem engedték kitenni, s az akkor még zárt anyagnak számító kötet forgalmazását szigorúan megtiltották.1

A fent említett folyamat fontos állomása volt Lukács György 1946-os és más baloldali szereplők az elítélést megalapozó megnyilatkozása, majd az Erdei írása körül kialakult 1958-as vita, amelyre a népi írói mozgalmat megbélyegző 1958-as  Állásfoglalás2 tett pontot. S mindezekkel szoros összefüggésben állt a Szabó Dezső életművét feldolgozni kívánó Budai Balogh Sándorral szemben lefolytatott büntetőeljárás, amely per gyakorlatilag választ adott arra a kérdésre is, miért és hogyan nem születhettek meg azok a munkák, amelyeket a rendszerváltozás hajnalán olyannyira vártunk. Hiszen egy Budai Balogh Sándor felkészültségű kutató, aki az életmű minden apró rezdülésének dokumentumával, teherautónyi jegyzetanyaggal rendelkezett, készen állt az életrajz hiteles és korrekt, bár nem pártszerű és marxista alapállású feldolgozására. Pere világosan rámutatott arra is, hogyan lett teljesen ellehetetlenítve és egzisztenciálisan egész életére megbélyegezve az eljárás alá vont személy, elvéve tőle minden lehetőséget, elszíva minden oxigént további tudományos célú munkavégzése elől. Mindez nemcsak azért érdemel külön figyelmet, mert Püskiék perével szemben kevés szó esett eddig erről, hanem mert maga az eljárás is példátlan. Azt hiszem, még a kommunista diktatúrában is viszonylag ritkán fordult elő, hogy börtönbüntetésre ítéljenek valakit azért, hogy valamely tudományos munkát ne fejthessen ki, azaz prevenciós céllal már a tudományos munka szándékát is büntessék. A jogállamiság felől közelítve a kérdést, olyan cselekményért szabtak ki szabadságvesztést, amely tekintetében még csak a gondolati előkészületek folytak. A büntetőjog kategóriájával szólva: a kommunista diktatúra a neki nem tetsző tudományos munka lehetőségét, előkészületét büntette.

Kísérletet teszünk annak a szemléletnek a meghaladására is, amely mindeddig a népiekkel szembeni intézkedéseket önmagukban, egymástól elszigetelten vizsgálta és értékelte, s nem kapcsolta össze az elvi-ideológiai megbélyegzéseket. Például a népi írókkal foglalkozó, a forradalmat vérbe fojtó hatalom ideológiai alapvetését és legitimációs kísérletét jelentő Állásfoglalást nem állította szerves egységbe a népiekkel szemben lefolytatott büntetőeljárásokkal, perekkel és ítéletekkel, végső soron az 1956-os forradalmat követő megtorlásokkal. S nem csatolták mindehhez az erőszakszervezetek háttérben folyó szakadatlan napi munkáját, amely a népi gondolat elkötelezett hívével szemben az állami szintre emelt ideológia alapján az egyén büntetőjogi felelősségre vonásának lehetőségét teremtette meg. A kép így válik teljessé: állami-párthatározat szintjére emelt ideológiai megbélyegzés, ennek alapján az egyén személyes felelősségre vonása és fizikai ellehetetlenítése s a kettőt összekötő kapocs, a mindennapok megfigyelésének fenyegetettsége. E hármas vetület együttes elemzése természetesen nem nagy találmány, hiszen arra 1957 júniusában maga Kádár utalt egy beszédében: „Minden területen és mindenféle eszközzel harcolni az ellenforradalom, a Magyar Népköztársaság ellenségeivel szemben. Ez az egyik lényeges vonás. Azért mondom, mindenféle eszközzel, mert arra is gondolunk, hogy ennek a harcnak egy része az, hát úgy mondjam, a szavak csatája, agitáció, a sajtó vonalán folyik, ideológiai harc jellegét ölti. Más tekintetben ez a harc igénybe veszi a proletárdiktatúra minden eszközét: az elnyomást, az internálótábort, a bűnügyi eljárást, a börtönt és a halálbüntetést is, természetesen a halálbüntetést is, ahol ez indokolt.”3

A Szabó Dezső-kérdés 1945 után, a kommunista diktatúráig

„Halála óta hallgatunk róla. Úgy az elfeledés csendjével, inkább valami külön hangsúlyú hallgatással, mint ahogy a csevegő társaság elhallgat, amikor váratlanul közéjük toppan, akiről addig beszéltek. Mintha Szabó Dezső jelenlétét a halála tette volna súlyosabbá”4 – írta Erdei Sándor. 1944-ben, a bombázások idejére előbb csak alkalomszerűen, később állandó lakóként Szabó Dezső a légópincébe szorult. Ebből a pincéből már sohasem szabadult, innen temették el egy konyhaszekrényből összetákolt koporsóban a Rákóczi téren, 1945 januárjában. Azóta várja szabadulását.

Szabó Dezső különös szerencséje, hogy nem érte meg a szovjet hadsereg nyomán érkező kommunisták által hozott „új világot”. Ma már talán nem nehéz elképzelnünk, milyen sors várt volna rá: meghurcoltatások, vádlotti hely valamely koncepciós perben a baloldali és polgári liberális-radikális sajtó lelkes és hangos asszisztálása mellett; feltehetőleg a Németh Lászlóra kiosztott „kútmérgező” kevéssé megtisztelő szerepét ő kapta volna elsőként; valamilyen alagsori cellában nyomorékra veretés, beismerő nyilatkozatokkal, esetleg igény és szükség szerint kivégzés s egy névtelen sírban gyors és megalázó elhantolás. Talán a hazai kommunista vezetők is mélyet sóhajthattak, legalább az ember Szabó Dezsővel nem kellett viaskodniuk, elég volt arra a szellemi hagyaték.

A háború után a Szabó Dezső-kérdés szinte azonnal a viták középpontjába került. A gondolatait, életművét megbélyegző ítélet az 1945-ben bekövetkezett halála után gyorsan megszületett, a kommunista vezetés fontosnak tartotta, hogy még holtában is elítélje. Rákosiék, Révaiék kultúrpolitikájában nem volt számára hely, s ezt a véleményt maradéktalanul osztották a polgári liberális-radikális körök. A kommunista és szociáldemokrata, de lényegében az egész baloldali értelmiség viselkedése kezdetben ugyanakkor némi zavarodottságot mutatott, természetesen nem a kérdés érdemi megítélését, inkább kezelési módját illetően. A dilemma az volt, hogy a teljes elhallgatás módszerét válasszák-e, azon veszélynek az egyidejű vállalásával, hogy eszméi tovább hatnak a mélyben; vagy szóljanak róla a nyilvánosság előtt, mellé téve az életmű elrettentő marxista értékelését. Minthogy a baloldalon ekkor még nem akadt vállalkozó, aki a roppant életműben kellő felkészültséget mutatott volna, kezdetben a blokád alá vételt választották, de teljes vértezettel álltak sorompóba, ha Szabó Dezső munkássága bárhol, számukra nem megfelelő hangsúllyal került szóba. Az 1956-os forradalom ebben a kérdésben is változást hozott, már nem lehetett hallgatni, nyilvánvalóvá vált, hogy az elfojtás ellenére a mélyben tovább hatnak az eszmék, s Nagy Péter színre lépésével a marxista kritika lehetősége is elérhető közelségbe került, természetesen úgy, hogy Szabó Dezső munkásságának csak morzsáit engedték a nyilvánosság elé. Az érdemi rész, a politikai indíttatású esszéi és tanulmányai, Az egész látóhatár és a Ludas Mátyás Füzetek nyolcvan számában, az Előőrsben, az Élet és Irodalomban, a Magyar Életben publikált írások teljes anyagából lényegében a rendszerváltozásig semmi meg nem jelenhetett. A marxista irodalompolitika jól bevált módszerét alkalmazta esetében is: úgy vitatkozott az életművel, és marasztalta el, úgy festett képet az alkotóról és műveiről, hogy az olvasó saját maga nem győződhetett meg az állítások valóságáról és igazságtartalmáról, vagyis azt még véletlenül sem vetették a hitelesség próbája alá. S példásan alkalmazta esetében is a megosztás és leválasztás politikáját, amelyet Németh László oly pontosan fogalmazott meg: „…s az utolsó évtized szellemtörténete megmutatta, hogy kell annyi jó erőt: megosztani, szétzilálni, elzülleszteni, kivadítani.”5

A jobboldal és a centrumerők politikusai az 1945-öt követő két-három esztendőben túlélésükért folytatták harcukat, a még „élő értékek” megőrzéséért. Németh László, Szabó Lőrinc, Sinka István, Kodolányi János és a többiek – nemcsak ideológiai, de sokszor fizikai és egzisztenciális – mentése elsőbbséget élvezett minden mással szemben, s nem volt erejük Szabó Dezső kapcsán újabb frontot nyitni. Csak egyetlen idézettel szeretném illusztrálni az időszak hangulatát, hogy érezzük, miért is nem válhatott körükben elsődlegessé a Szabó Dezső-kérdés: „Néhány héttel ezelőtt Szabó Lőrinc csúszott át az igazoláson, most Kodolányi és Sinka István jelenik meg a nyilvánosság előtt, abban a hiszemben, hogyha jók voltak a múltban a »Nemzetőr«-nek, az »Összetartás«-nak vagy akár az »Egyedül Vagyunk«-nak, akkor jók lesznek a magyar demokráciának is. Azt is halljuk, hogy Németh László »átmentése« érdekében is akció folyik, hogy ismét utat nyissanak a »mélymagyar« és »hígmagyar« fertőző és fertőzött eszmevilágának.”6 Ilyen körülmények között a Szabó Dezső-i életmű értékeinek felmutatása olyan feladattá vált, melynek kapcsán a megszólalót hamar diszkreditálták a baloldali véleményformálók, s olyan vitákba sodorták, amelyekhez nem lehetett elegendő energiája és helye a napi politikai harcok és küzdelmek közepette. A jobboldal a függetlenségért és a polgári demokrácia megteremtéséért folytatott élethalálharcában nem tudta a Szabó Dezső-kérdést súlyának megfelelően kezelni. Ennek eredményeképpen csak néhány jó szándékú és jelzés értékű, ugyanakkor határozott nyilatkozatra futotta erejéből, Tamási Árontól, Veres Pétertől, Kovács Imrétől, Várkonyi Nándortól – és a sort sajnos nem tudjuk hosszan folytatni. Hiszen csak azok tudtak nyilatkozni ügyében, akik nem álltak maguk is közvetlen fenyegetettség alatt, így Németh László, Kodolányi János, Féja Géza, Sinka István és a zaklatásoknak kitett népiek jószerével meg sem tudtak szólalni védelmében. A baloldal sem tartotta napirenden a kérdést, de a megnyilatkozásokra azonnal reagáltak, a Népszava vagy a Haladás rendre sorompóba állt ezekben a vitákban.

Ilyen volt a háború utáni legelső emlékest, amelyet 1945. április 18-án a Zeneművészeti Főiskola nagytermében, a Kisgazdapárthoz kötődő Misztófalusi Közművelődési Szövetkezet7 szervezésében rendeztek. Az ünnepi beszédet Tamási Áron tartotta, s a műsorban többek között elhangzott az Operaház ének- és zenekarának előadásában a Psalmus Hungaricus is, Kodály Zoltán vezényletével.8 Az a Tamási méltatta tehát az életművet, akit Szabó Dezső oly keményen megtámadott a Szűzmáriás királyfi című regénye kapcsán,9 s aki ezt nem is hagyta válasz nélkül.10 Felül tudott azonban emelkedi ezen a korábbi nyilvános polémián és ezért nem felhőtlen viszonyon, s zászlót bontott Szabó Dezső eszméi mellett, határozottan állást foglalt az életmű vállalhatósága mellett: „Bátorság, emberség, remény. Ezt a három szót hoztam ki a kertből, melyet Szabó Dezső, mint rengeteg nemzeti vagyont, reánk hagyott. Azért ezt a hármat, mert bátorság nélkül nem volna érdemes tovább magyarnak lenni, oly hosszú és dicstelen gyávaság után emberség nélkül nem is tudnánk tovább magyarok lenni, mert hírnevünket ronggyá rágták az embertelenek, akik magyarnak mondták magukat; reménység nélkül pedig nem tudunk fölkelni, hogy magyarok és emberek lehessünk. Felemelem hát a zászlót, és ráírom a hagyaték három első szavát: bátorság, emberség, remény.”11

Ez a nyílt kiállás és demonstráció, a Szabó Dezső-i eszmék zászlóra tűzése a baloldal számára elfogadhatatlannak bizonyult. Az ilyen megnyilatkozások ugyanis azzal a veszéllyel fenyegettek, hogy az újonnan berendezkedő közéletben elfoglalják az őket megillető helyüket azok a harmadikutas eszmék és ideák, amelyek nemcsak a nyilas és fasiszta hatalommal és ideológiákkal álltak szemben, de éppoly kimértek és távolságtartóak, sok esetben gyanakvóak voltak a szovjet hatalom által támogatott baloldali, marxista-kommunista világnézettel szemben is. Horváth Zoltán tehát azonnal óvást jelentett be a Szabó Dezsőt magasztaló írásokkal és leginkább az őt méltató emlékest kapcsán. S bár Horváth ekkor még szót ejtett határozott németellenességéről (néhány hónappal később már tudni sem akart erről), véleménye szerint „Szabó Dezső az úgynevezett »kurzus« idején, az ellenforradalom korszakában híve és mintegy irodalmi ideológusa volt az ellenforradalomnak”.12 Szemére hányta, hogy nem gyakorolt önkritikát, és nem vizsgálta felül nézeteit, nem vonta vissza meghirdetett eszméit. Hogy melyek is ezek az eszmék, azt Horváth pontosan tisztázta: „Az a szellemi légkör, amelynek Szabó Dezső egyik legtehetségesebb képviselője volt, termelte ki Magyarországon a nem kevésbé tehetséges Szabó Lőrinceket és Németh Lászlókat. Ebben a légkörben nőtt ki a fasiszta és félfasiszta írók serege, akik egy tisztábban látó és helyesebben ítélő szellemi vezérlet alapján jobbra hivatottak lehettek volna.”13 Ezek az emberek vezekeljenek, fogadják el ezt az „alantas” és „szürke szerepet”, engedjék át – gondolhatjuk, a baloldaliak által kijelölteknek – a vezető szerepet másoknak, vagy vonuljanak vissza a szellemi életből. Ha pedig meghaltak, és „nem járhatják a vezeklés és a jóvátétel termékeny útját, az új magyar közvélemény formálóinak, a bírálóknak s a sajtónak kell megmondani az igazat”.14 S itt el is érkeztünk a formálódó új baloldal hatalomgyakorlásának lényegéhez: hivatalos megmondóemberei és sajtója minősít majd mindenkit, s az igazság ne akarjon önmagától napvilágot látni, ők szállítják azt.

Horváth Zoltán írására a Magyar Nemzet válaszolt,15 világos határvonalat húzott a Szabó Dezső által megfogalmazott és a német-náci fajfogalom között, rámutatva arra is, hogy a Horthy-korszak kormányainak nemhogy kegyeltje nem volt, de leghangosabb és legeltökéltebb, a nyilvánosságot mindig vállaló és ezért onnan egyre inkább kiszoruló bírálóját és ádáz ellenfelét tisztelhették benne. Így annak a rendszernek sem híve, sem hivatalos ideológusa nem volt, a Bethlen Istvánhoz, Gömbös Gyulához, Darányi Kálmánhoz, Imrédy Bélához, Teleki Pálhoz intézett, az aktuális kormányzatot támadó nyílt leveleivel ezt a látszatot nehezen is tudta volna kelteni.

Szinte ugyanez a polémia ismétlődött meg az 1946. január 13-án a Zeneakadémia nagytermében tartott emlékest alkalmával, ahol Veres Péter és Darvas József tartott beszédet.16 A korábbi hangok mellett új színt Fényi Ottónak az Új Emberben megjelent írása hozott, s a keresztény hit és reménykedés jegyében állította negatív fénybe Szabó Dezsőt s az előadókat, akik mintha valamely keresztényellenes, a nyugati keresztény világgal szemben álló álláspontot képviseltek volna. „Csak nem a kereszténységet, Jézus Krisztus hitét nevezi Darvas József »idegen szellemiségnek«? Mert ha igen, akkor értjük Veres Péternek a hallgatását, hogy miért hallgatnak oly némán és titokzatosan fellépésük óta a vallásról, a kereszténységről. Jézus Krisztusról. Ők idegen szellemiséget látnak a kereszténységben, amely elnyomta, megnyomorította a magyar népkultúrát és ennek szabad kivirágzását.”17

Bár mint fentebb említettük, a népiek csak igen korlátozottan tudtak a Szabó Dezső-kérdéssel foglalkozni, egyvalakiről, aki ráadásul nem is tekinthető a népi mozgalomhoz szorosan kötődő személynek, kiemelkedő szerepe miatt meg kell emlékeznünk. Keresztury Dezső 1945 után a koalíciós időkben a Nemzeti Parasztpárthoz csatlakozott, és miniszteri tisztséget vállalt, s 1956-ban is részt vett a Petőfi Párt vezetésében. Keresztury mindig is elismeréssel és tisztelettel nyilatkozott Szabó Dezsőről, a háború után szinte azonnal írást szentelt életműve értékelésének. Ennek lényegét nem is annyira önértékében, mint inkább a környezetében kifejtett hatásában látta, abban, hogy a háború előtti hatalom ellenzékének, forrongó rétegeinek adott iránymutatást, termékenyítette meg és forradalmasította gondolkodásukat.18 Érdemét a Szabó Dezső-kérdésben azonban nemcsak írásai, tanulmányai jelentik, hanem az a tény, hogy ő volt, aki egy bőröndnyi kiadatlan kéziratot megmentett az enyészettől, elrejtett a Rákosi-diktatúra elől, így többek között neki köszönhetjük, hogy az Életeim című mű kézirata ránk maradt, s ugyancsak ő mentette biztos helyre – az általa igazgatott Eötvös-kollégium pincéjébe – Szabó Dezső 13 ezer kötetes könyvtárát is.19 A kéziratokat végül átadta a Széchényi Könyvtárnak, melyről jelentés is készült a Belügyminisztérium részére. A „Borisz” fedőnevű ügynök – ismereteink szerint Nagy Péter irodalomtörténész – jelentette 1961. június 21-én, hogy a Széchényi Könyvtárban kutatása során rátalált az Életeim című Szabó Dezső-kéziratra, amelyet „sokáig Kereszturi (sic!) Dezső őrzött, majd adta át a Széchényi Könyvtárnak”.20 Úgy látszik, aki Szabó Dezső életművével kapcsolatba került, nem vonhatta ki magát a hatalom, a belügyi szervek érdeklődése alól. Így történt ez Keresztury esetében is, hiszen alig egy évvel ezután újabb részletes jelentés született, amelyben Borisz ügynök beszámolt találkozójukról. Ebben megemlítette, hogy Keresztury ingerülten nyilatkozott Ungvári Tamásról, aki véleménye szerint „provokálja az antiszemita hangulatot”. „Kifakadva és ingerülten beszélt” Károlyi Mihály hamvainak hazahozataláról is, illetőleg Horváth Béla hazatéréséről. A jelentés részletesen tájékoztatta a belügyet a Püski-perről folytatott beszélgetésükről, továbbá megismerkedésük körülményeiről, amely még a negyvenes évek elejére datálható, amikor Keresztury Svájcban élő angol újságírókhoz adott számára ajánlólevelet, mivel az ügynök ekkor Genfben folytatta tanulmányait. A belügy az ügynöki jelentésből azt a következtetést vonta le, hogy Keresztury „több kérdésben ellenséges álláspontot foglal el a párt politikájával szemben”,21 s arra utasította ügynökét, hogy minél többet beszélgessen vele, tárja fel kapcsolatait, ismerje meg politikai véleményét, felfogását.

E kitérő után szeretnénk világossá tenni, hogy nem tudunk valamennyi megszólalással érdemben foglalkozni, csak az általunk különösen fontos mozzanatokra fordítunk figyelmet. Ilyen súlyponti esemény és a Szabó Dezső-kérdés súlyát érzékelteti Lukács Györgynek a Magyar Kommunista Párt Politikai Akadémiáján 1946. március 2-án tartott, Népi írók a mérlegen című előadása. Lukács előadása címével is jelezte, a népi írókat mérlegre kell állítani, s meg kell vizsgálni, nem találtatnak-e túl könnyűnek. Ezzel a felütéssel nyilvánvalóan megelőlegezte a baloldali köröknek a népi írókkal s ezen belül is kiemelten Szabó Dezsővel szemben korábban elfoglalt elutasító álláspontját. Így fogalmazott: „A népi írói mozgalom kezdetén Szabó Dezső áll.”22 S bár köteteket szentelhetnénk Szabó Dezső és a népi mozgalom, népi írók kapcsolatának, az oda- és visszahatások, az egyezőségek és különbözőségek, a tagadások és elfogadások elemzésére, a lukácsi tézis mélyebb analízisére, annak kimunkálására, hogy e mondat mennyiben pontatlan, félrevezető és téves, mennyiben helyes és tényszerű – most mégis csak a mondat fontosságát emeljük ki. A kommunista irodalompolitikának és egyúttal a politikai vezetésnek ugyanis nagy szüksége volt erre a leegyszerűsítő megállapításra, hiszen Szabó Dezső emberi és eszmei megbélyegzéséből levezethetővé váltak a nemzeti függetlenséget és szuverenitást, a kommunista ideológiát elutasító álláspontok, az organikus nemzeti fejlődést és a parlamenti demokráciát, az európai szabadságjogokat középpontba állító irányzatok lejáratása.23 A háború után ugyanis rendkívüli összetartó erővel és vonzással színre lépett a magyar politikai közéletben egy olyan, a paraszti rétegeket és az értelmiséget, továbbá a középosztály progresszív elemeit integrálni képes szellemi és politikai mozgalom, amelytől távol álltak az alapvető marxista–leninista elképzelések, és amely egyúttal távol tartotta magát a nemzetközi liberális elvektől is, hatása alá vonva a munkásság jelentős tömegeit. E réteg a világháború befejeződésével előálló hatalmi-politikai vákuumot pillanatok alatt kitöltötte, a Kisgazdapárt 1945-ös, földindulásszerű választási sikerei is ezt jelezték. Ez a fiatal generáció – részben talán öntudatlanul is – politikai ideáiban a kétezer éves görög-római filozófiát és gazdasági-jogi rendszert, továbbá a másfél ezer éves keresztény fejlődést ötvözte a modern alkotmányos berendezkedés, parlamentarizmus igényével, világképe választ adott a kor kihívásaira, mindezt úgy, hogy figyelembe vette a nemzeti hagyományokat és sajátosságokat is. Németh László megfogalmazásában: ezek a mozgalmak a négyszáz éves magyar radikalizmus legjobb hagyományait, a katolicizmus és protestantizmus nemesebb magyar formáit hozták, s olyan Magyarországot szerettek volna, amely igazságosabb, szabadabb, emberibb, európaibb és istenesebb.24 A baloldali irányzatok, leginkább a Moszkvából hazatért kommunista vezetők elszoruló torokkal mérhették fel, hogy ez a pártok fölött átívelő eszmerendszer – hiszen a Kisgazdapártban éppúgy jelen voltak képviselői, mint a Parasztszövetségben vagy a Parasztpárt centrumában és jobbszárnyán, a keresztény pártok soraiban – pontosan artikulálja a demokrácia, az emberség és a szabadság, valamint az igazságosság és a szolidaritás addig általuk kisajátított és hamisan zászlajukra tűzött elveit. S e fiatal nemzedék első eszmélésénél ott álltak Szabó Dezső megtermékenyítő gondolatai, bátor szókimondásai, tekintélyt nem tisztelő lázadásai, magyar radikalizmusa, amelyek néha romantikus túlfűtöttségük és túlzásaik ellenére tömegeket tartottak távol a náci és nyilas propagandától, nyitották ki az értelmet és a szíveket egy alapjaiban haladó, a létező kapitalizmus hibáit felismerő, de a kommunizmus megváltó elveit elutasító világkép előtt. A Szabó Dezső eszméivel való leszámolás azért volt különösen fontos és sürgető, mert ezzel súlyos károkat lehetett okozni szinte az egész politikai jobboldalnak és centrumnak. Nem véletlen, hogy olyan nagy tekintélyű baloldali gondolkodó kapta ezt feladatul, mint Lukács György.

Lukács olvasatában Szabó Dezső egy félrecsúszott s Ady valóságos forradalmisága mellett már csak egy zavaros magyar faji megújhodás ideológiájának „veszélyes és reakciós” képviselője: „Nála elsősorban már nem a magyar dolgozók felszabadulásáról van szó a hűbéri és nagytőkés iga alól, hanem a magyarok szabadságharcáról a zsidók, a szlávok, a németek ellen. Ezért nála összeszűkül és félregörbül Ady radikális, demokrata, forradalmár vonala.”25 A fajiság vádjától viszonylag egyszerű vonalvezetéssel jutott el Lukács az ellenforradalom szövetségesének képéig: „De azáltal, hogy Szabó Dezső az okozatot összetévesztette az okkal, hogy elsősorban az okozat ellen harcolt, nemcsak politikailag vált – ideiglenesen – az ellenforradalom szövetségesévé, hanem olyan ideológiát is termelt ki, amely paraszti célkitűzései ellenére, legmélyebb gyökereiben az európai dekadenciával függött össze, amely ezért, Szabó Dezső akarata ellenére, szakadatlan érintkezésbe került kora reakciós világfelfogásaival.”26 S innen már csak egyetlen – bár az életmű ismeretében szinte hihetetlen – lépést kellett tennie azon ideológus portréjának a megrajzolásáig, aki pesszimista eszméiben a francia forradalom folytatását az olasz és a német fasizmusban látta. „Ennek a beállításnak szükségképpen az a következménye, hogy Szabó Dezső romantikus antikapitalista társadalomszemlélete beletorkollik a reakciós világtendenciák áramlatába. A nagy németgyűlölő Szabó Dezső, aki évtizedeken át harcolt a német befolyás ellen, szinte szó szerint a német fasizmus »világnézeti« álláspontjára helyezkedett…”27

Előadásához két hozzászólót kértek fel, Horváth Zoltánt és – talán védelmezőül – Erdei Ferencet. Horváth célratörően és egyértelműen kontrázott Lukács szavaira, a teljes népi írói mozgalmat elmarasztalta, lényegében fasisztának minősítette: „A népi írók, akiknek feladatuk és hivatásuk lett volna, hogy valóban a nép tiszta szemléletét vigyék be a nép kultúrájába, ehelyett az úri vágányra terelődtek, beleestek egy önmagukat tömjénező faji dicsőítésbe és itt kerültek bele végzetes tévedésükbe. Magyarország volt az a speciális ország, ahol a németellenességet összetévesztették a fasisztaellenességgel. Magyarországon voltak németellenes fasiszták és ma is vannak németellenes fasiszták. (Taps.) Azon a jogcímen, hogy valaki szembeszállt a németekkel, akár fegyverrel a kezében is, ettől még a legveszedelmesebb fasiszta is lehet (taps), a dolgozó nép legveszedelmesebb ellensége.”28 Horváth gondolatvezetése tehát ott folytatódott, ahol Lukácsé befejeződött, kevésbé emelkedett és elvont, sokkal inkább érzelmileg fűtött és némileg demagóg hangnemben. Bár neveket nem említett, nem nehéz azonosítanunk a szöveg szereplőit: a volt németellenes fasiszta nyilván Szabó Dezső (is), a mai németellenes fasiszta (többek között) Németh László és Kodolányi János lehetett. Hozzászólása vállaltan az urbánus álláspont alapján fogalmazódott meg, e nézőpontból bírálta a népi írói mozgalmat.29 Ameddig Lukács egy integráló szándékú és az önkritikára ösztökélő állásponttal kezelte a népi írókat, addig Horváth – bár ezt a feladatot szóban elhárította magától – valójában igen súlyos ítéletet fogalmazott meg. S míg Lukács csak Szabó Dezsőt aposztrofálta fasisztának, addig Horváth hozzászólásában már ekkor eljutott odáig, ahová a kommunisták csak egy-két év múlva: a teljes népi mozgalmat, a harmadik út követőit fasisztának bélyegezte. „Kialakult egy »harmadik út«. Ezt a harmadik utat értem akkor, amikor azt mondom, hogy németellenes fasizmus. Ez németellenes volt. Elhiszem, hogy jóakarattal magyar népi érdekeket akartak szolgálni. Ma már világosan látjuk, hogy minden egyebet szolgált, csak nem népi érdekeket. De nem az a feladatunk, hogy ma ítéletet mondjunk és halálos ítéletet mondjunk azok ellen, akik tévedtek.”30 Gondolom, ettől a megnyugtatástól már akkor is sokaknak görcsbe rándult a gyomra, s ízelítőt kaphattak a várható jövőről.

Erdeinek kellett volna ellensúlyt állítania a Lukács és Horváth által előadottaknak, amely feladat elől azonban gyorsan kitért, mondandója elején leszögezve, sem Lukács, sem Horváth Zoltán nem tartott vádbeszédet, s így neki nincs oka mentő körülményeket felhoznia: „Papírforma szerint nekem ezen a vitán védőbeszédet kellett volna mondanom, azonban Lukács György előadása nem volt vádbeszéd, hogy védekező szempontokat vagy mentő körülményeket kellene felhoznom. Horváth Zoltán hozzászólása sem vádbeszéd volt.”31 Előadása ezért, mint ahogyan tényleges szerepe is, érdektelenné vált, vitapartner helyett egy büntetőtárgyalás súlytalan epizodistájává degradálódott.

A jelen írásnak nem célja a Szabó Dezső-i életmű értékelése és elemzése, Lukács és Horváth Zoltán állításai mellett azonban mégsem mehetünk el szó nélkül, talán Erdei Ferenc mulasztását pótolva. Hadd idézzük a korszak egy kevésbé elfogult és kellően mértéktartó gondolkodójának, Bibó Istvánnak megállapítását: „A Szabó Dezső ellen emelt fasiszta vádat érdemes volna pontosabban megformulázni, helyére tenni. Világosan megmondani, hogy Szabó Dezsőnek mind a parasztság kérdésében elfoglalt álláspontjai, mind pedig a magyar patrióta álláspontjai mérhetetlen és teljességgel mértéktelen romantikával voltak terhelve, ugyanakkor leszögezni, hogy a fasizmusból nem volt benne sem hatalomkultusz, sem diktátorkultusz, sem erőszakkultusz.”32

Ilyen előzmények után a Szabó Dezső végrendeletében foglaltak teljesítése – sírja az általa oly kedvelt, mindennapi sétáinak helyszínén, a Gellérthegyen legyen – nem sok reménnyel kecsegtetett.33 A baloldaliak, nemcsak a kommunisták, de a szociáldemokrata képviselők is, többféle hivatkozással támadták a Szabó Dezső végakaratát támogatókat. Egyfelől érzelmekre ható érvekkel igyekeztek befolyásolni a közvéleményt, mondván, hogy ha a nemzet nagyjainak megfeleltek a temetőkben felállított emlékművek, sírok, akkor Szabó Dezső milyen jogon is kívánna magának megkülönböztetett elbánást; másfelől hamar előkerültek azon jogszabályi és fővárosi rendeletekre való hivatkozások, amelyek lehetetlenné tennék e végakarat teljesítését. A vitában egyetlen dolog nem derült ki, nevezetesen, hogy Szabó Dezső temetése végső soron annak a politikai vitának az egyik fejezete, amelyben a jövendő magyar állam berendezkedésének, a magyar jövőt meghatározó eszméknek és ideáknak a megfogalmazása zajlott. Hiszen ennek fényében a szabályokra és közegészségügyi előírásokra való hivatkozás a maga nevetségességében mutatkozott volna. A világ számos pontján találkozhatunk ugyanis hasonló esetekkel, amelyek nem az eltemetett személyek nagyságát és mindenekfelettiségét kívánták szimbolizálni, csupán az alkotó különállását, esetlegesen a választott helyhez való különleges kötődését. E kérdésben a Kisgazdapárt Arany Bálint, a Parasztpárt pedig Kovács Imre vezetésével tett jelentős erőfeszítéseket. Különös, hogy épp az a Kovács Imre állt ki határozottan Szabó Dezső végakarata mellett, aki talán a népiek közül a legtávolabb állt tőle személyében és elveiben is. Mégis, bár az életmű ellentmondásait maga is hangsúlyozta, megengedhetetlennek tartotta a sírhely kapcsán kibontakozó huzakodást: „De ilyen különleges pártszempontokat mégsem lehet alkalmazni akkor, amikor a haladó magyar értelmiségi ifjúság egyik legnagyobb nevelőjének sírhelyéről van szó.”34 A Népszava természetesen azonnal reagált Kovács Imrének a főváros törvényhatósági bizottsága előtt – ahogy Faragó László fogalmazott – „Szabó Dezső teteme” ügyében mondott beszédére. Faragó a jól ismert baloldali kifogásokkal operált, s az „»Elsodort falu«-t minden ellenforradalom, minden rasszizmus, minden hamis és hazug parasztromantika legnagyobb és legvérgőzösebb, monstre”35 pamfletjének minősítette. Szabó Dezsőt a megbélyegzésre legalkalmasabbnak talált Gömbös-kormánnyal boronálta össze: „A bethleni konszolidáció, amelynek korrupciósan urbánus vagy urbánusan korrupciós színe volt, jégre tette Szabó Dezsőt, és Szabó Dezső ebben a kisemmizett állapotában maradt egészen addig, amíg el nem jött minden szemét felszínre vetődésének ideje, az antiurbánus, antiemberi, antikultúr Gömbös-korszak.”36 Olvasatában Szabó Dezső már 1920-ban meghirdette a fasizmus „csinnadrattás, galád és következményeiben végzetes programját”, s megismételte Horváth Zoltán korábban már idézett állítását, mely most már a Szociáldemokrata Párt hivatalos álláspontjává emelkedett, miszerint Szabó Dezső a „magyar ellenforradalom irodalmi apjának”37 tekintendő. A durva hangvételű kirohanást a Szabad Szó utasította vissza, a szerzőt rosszhiszemű tudatlansággal és ferdítéssel vádolva. A visszautasítást a Népszava sem hagyta szó nélkül, s Faragó állításai és cikkének tónusa ellenére úgy értékelte a szerkesztőség, hogy goromba hangot ütött meg a Parasztpárt lapja. A szerkesztőségi szösszenet ezért – nyilvánvalóan provokatív szándékkal – még egy lépéssel tovább ment: Szabó Dezső emlékét Szálasi Ferenc személyével vegyítette, s kijelentette, hogy semmi értelmét nem látják annak, hogy „pártpropaganda céljából Szabó Dezső bomló hulláját felcipeljük a Gellérthegyre”.38 A Szabad Szónál érzékelték, hogy a polémiát a Népszava itt már olyan hangnemben és érvekkel folytatja, amit nem lehet és nem is szabad követni, ezért a vitát a maguk részéről rövid közleményben befejezettnek nyilvánították.39

A kommunisták és a szociáldemokraták ellenállásán az ügy végül is elbukott, s Szabó Dezsőt az ideiglenes Rákóczi téri nyughelyéről majd csak 1949-ben helyezik át a Kerepesi úti temetőbe. Az exhumálásra május 17-én került sor, s a meghirdetett újratemetést május 19-re tervezték. Jellemző módon a demonstrációtól való félelem miatt a tervezettnél egy nappal korábban, a teljes nyilvánosság kizárásával került végső nyughelyére. Az előzetesen meghirdetett időpontban sokan jelentek meg, többek között Veres Péter is koszorúzott volna.40

Szabó Dezsőnek az 1945-öt követő és a forradalomig tartó időszakban egyetlen könyve látott napvilágot, Ének a révben című regénytöredéke, 1947-ben. Az Életeim 1965-ös megjelenéséig ezután már csak az 1957-es válogatás, a Feltámadás Makucskán, az Életeim után pedig 1979-ben A kötél legendája című elbeszélésválogatás. Az Ének a révben regénytöredék még 1928-ban született, s a szerző kívánsága szerint csak halála után jelenhetett meg, a kéziratot a Nemzeti Múzeum Könyvtára vásárolta meg az írótól, majd adományozta úgynevezett zárt letétként az Országos Széchényi Könyvtárnak. Az utószót író Tolnai Gábor, az idők szavát meghallva, temette Szabó Dezsőt, korszerűtlennek mondva regényeit és munkáit: „…a magyar író mindenestül, stílus és tartalom dolgában egyaránt a múlté”.41 A regénnyel a lapok már alig foglalkoztak, néhány recenziót közöltek csupán, s akik méltatták, azok is óvatosan mertek csak vitába szállni a bírálatokkal: „Szerintünk a »megigésített mondatok« még nem vesztették el varázsukat s nem is porosodtak be. Félreértés ne legyen: nem Szabó Dezső bűneit védelmezzük és mossuk, de erényeit és érdemét. (…) Igenis lehet, sőt kell, hogy átmentsük belőle azt, ami maradandó és hasznos, építő és időtlen.”42 Ezek az óhajok, ma már tudjuk, elszálltak az ürességbe.

1946 decemberében s 1947 januárjában már folytak a Kisgazdapárt felszámolását előkészítő letartóztatások az úgynevezett „Magyar Közösség” ügyében, mely perben – ha személyesen nem is – képletesen a vádlottak padjára ültették Szabó Dezsőt, mint a mozgalom szellemi atyját. Az általa képviselt eszmeiség az őt követők személyes sorsán keresztül így előbb kapott büntetőjogi minősítést, mint irodalompolitikai értékelést. Szabó Dezső 1945-ös Rákóczi téri temetésén, miután napok óta feküdt holtteste a tér sarkán egy ládában, olyan fiatalok vettek részt, akik nem sokkal korábban szabadultak a nyilas börtönökből, kerültek elő a bujkálásból és menekülésből. A visszaemlékezésekből Kiss Sándort, Horváth Jánost, Rácz Istvánt, Nyeste Zoltánt, Hamza Andrást, Arany Bálintot, Balogh Lajost, Mistéth Endrét, Kádár Gézát és a búcsúztatót tartó Nagy Gyula református lelkészt lehetett azonosítani.43 A résztvevők 1945 telén nem gondolták, hogy alig két évvel később szinte valamennyien a magyar demokrácia felszámolására indított koncepciós per vádlottjai lesznek, és súlyos börtönbüntetésekkel, kitelepítéssel kell szembenézniük, a szerencsésebbek pedig önkéntes száműzetésbe menekülhetnek. Nem gondolhatták, de szinte törvényszerű volt, hogy azok, akik Szabó Dezső magyar radikalizmusán nevelkedtek, összetűzésbe fognak kerülni bármely diktatórikus kísérlettel és hatalommal, ezúttal a kommunista párttal és a mögötte álló szovjetekkel.44

A letartóztatásokat és a Kisgazdapárt szétzilálását követően sem a konzervatív jobboldalnak, sem a baloldali erőknek nem kellett további harcokat folytatniuk Szabó Dezső örvén. A jobboldali és centrumerők számára világossá vált, hogy sokkal nagyobb célok semmisültek meg: a polgári demokratikus köztársaság, a többpártrendszeren alapuló államrend és egy független, szuverén Magyarország létrehozásának kísérlete; s mindezzel együtt természetesen a népi mozgalom harmadikutas eszméinek megvalósítására tett erőfeszítések is kudarcot vallottak, mely folyamatban Szabó Dezső elvesztése talán nem is a legfájdalmasabb áldozat volt. A baloldalnak pedig nem kellett tovább ideológiai viták leple alá rejtenie a kommunista diktatúra érdekében folytatott harcát, a politikai ellenfelek közvetlen megsemmisítése és likvidálása után feleslegessé vált jelképeken keresztül támadni a harmadik út és a nemzeti szuverenitás eszméjét.

A letartóztatásokkal egy időben folyt még egy vita, de az a lényegen már mit sem változtatott. A Magyar Kommunista Párt tudományos és művészi előadás-sorozatának keretében a Fészek Klub nagytermében Haraszti Sándor, a Szabadság felelős szerkesztője tartott előadást Szabó Dezső és a népi romantika címmel. Haraszti az írói teljesítmény méltatása mellett az életmű káros hatását emelte ki, nevezetesen azt, hogy az a reakciós erőket szolgálta, s bár szemben állt a feudális-klerikális ellenforradalmi középosztállyal, de szemben állt a munkásosztállyal is. Annyi engedményt tett az előadó, amely a korábbi támadásokkal szemben valóban engedményként volt értékelhető, hogy a Szabó Dezső ideológiáját és örökségét átvevő népi mozgalmat két részre osztotta: egy progresszív, haladó és egy, a fasizmus felé tolódott szárnyra.45 A hozzászóló Losonczy Géza, a Szabad Nép főmunkatársa nem volt hajlandó azok közé állni, „akik Szabó Dezsőt és követőit fasisztának mondják”.46 Mind az előadó viszonylagos mérsékelt, mind a hozzászóló baloldali körökben kivételnek számító megnyilatkozása talán valamit előre jelzett ezen személyek későbbi sorsáról, amelyet az 1956-os forradalom utáni Nagy Imre-perben nyertek el. Losonczy előadását a Szabad Szó is tárgyilagosnak ítélte, s megemlékezett Vass László, a Szabad Szó munkatársának felszólalásáról is, aki igyekezett az életmű értékei mellett érvelni.47

E korszak zárásaként meg kell emlékeznünk még egy megszólalóról, akinek nyilatkozata, éppen annak időpontja miatt, jelzésértékű. Illyés Gyuláról van természetesen szó, akit a népiek közül a baloldal leginkább elismert és respektált, s aki 1947-ben határozott és egyértelmű nyilatkozatban állt ki Szabó Dezső mellett: „Kortársaim közt tán én vagyok az egyetlen, aki felett Szabó Dezső dörgő fellegei hatástalanul vonultak el; nem emlékszem, hogy neve előtt tollam valaha csak egy dicsérő jelzőt is elejtett; épp ezért mondhatom tárgyilagosan dicséretére, hogy tavaszi gomolygásai nyomán a jó hajlamoknak is milyen vetése sarjadt az ősi parlagon.”

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben