Összeomlás

Szabó Dezső életművének fogadtatástörténete 1945-től a monográfiák megszületéséig, 2. rész

A Szabó Dezső-kérdés forradalom utáni kezelése

A magyar parlamentáris demokrácia törvénytelen és erőszakon alapuló lefejezését, a miniszterelnök, a kormányzó párt szinte teljes vezérkarának fizikai likvidálását követően beállott hosszú, évekig tartó, szinte töretlen csend után – ahogyan sok másra is – Szabó Dezső életművének újjáélesztésére az 1956-os forradalom utáni idő kínálta az első alkalmat. Írásaiból rövid válogatás jelent meg könyv alakban, s napvilágot láthatott Erdei Sándor azóta híressé vált, „ködszurkáló” esszéje is. A fellángolás kérészéletű volt: a kötet szerkesztője írásbeli figyelmeztetést kapott, s Erdei írása – amely az életműből kívánt tanulságokat levonni, megváltozott körülményeink közé érvényességét visszalopni – kemény visszautasításra talált.

Az újraéledő próbálkozásokkal szemben az 1956-os forradalom tanulsága a kommunista irodalompolitika vezetőit újra hadrendbe állította, s Erdei meghurcolása mellett e kérdés általános és generális érvényű rendezését szorgalmazták. A hatalom most már felhagyott a probléma passzív kezelésének módjával. Egy könyvkiadókat értékelő minisztériumi feljegyzés a fentiek szellemében ekképpen értékeli a kialakult helyzetet: „A dogmatizmus elleni harccal egyidőben nem küzdöttünk ugyanolyan erővel a jobboldali nézetek, a revizionizmus ellen. Az Írószövetség és egyes írók nézetei hatással voltak a szépirodalmi könyvkiadókra s főleg a Magvetőre, amely az Írószövetség kiadója volt. Ennek következtében különösen az év első felében hibás, sőt káros könyvek is megjelentek (Eörsi István, Tamási Lajos verseskötetei, Veres Péter Almáskertjéhez írt bevezető, Szabó Dezső Feltámadás Makucskán című kötet egyes részei stb.), másrészt bizonyos bővítési törekvéseket eltúloztak, s mértéktelenül adták ki a polgári irodalom képviselőinek írásait (pl. Krúdy, a Nyugat kortársai stb.).”⁴⁹

A Szabó Dezső-kérdés rendezése ezért egyszerre több szálon is elindult: egyfelől az élesztők elleni retorziókkal, álláspontjuk kapcsán felmerült sajtóvisszhanggal; másfelől a népi írói mozgalom megbélyegzésére készített Állásfoglalással. Ez a többirányú támadás jelentős torlódást is okozott a hivatalos irodalompolitika fórumain, a Kortársban és az Élet és Irodalomban. Így futott össze az Erdei–Szabó Dezső-vita a népi írókról szóló Állásfoglalás közzétételével, majd az annak nyomán kialakuló hozzászólás-sorozattal. A közvetlenül Erdei írásához kapcsolódó polémia egyedi alkalmat kínált, hogy a kommunista erők a forradalom leverése után megerősödve határozottan és nyilvánosan – Szabó Dezsőn keresztül – visszautasítsák a népi mozgalom harmadikutas, éppen a forradalom által reális alternatívaként megjelenő eszmevilágát, míg az Állásfoglalás nyomán megszólaló „vegyes kar” ugyanezen céltól vezéreltetve általános érvényű iránymutatást rajzolt az ellenségkép pontos meghatározásával, amely kép azután a rendszerváltozásig érvényben is maradt.

A népi írókról szóló 1958-as Állásfoglalás véglegesen pontot kívánt tenni a magyarság XX. századi történelmének „Szabó Dezső”-fejezetére is: a „nacionalizmussal telített harmadikutasság” ideológiájának bélyegét nyomták az ő és a népi írók homlokára. Az Állásfoglalás – vagy ha jobban tetszik: annak szerzője, Király István – visszanyúlt az „ősforráshoz”, ott folytatta a Szabó Dezső-kérdés taglalását, ahol azt Lukács György 1946-ban megkezdte: „Közvetlenül Szabó Dezső jelentette a legerősebb szellemi lökést a »népi« ideológia kialakításához.”⁵⁰ A népi mozgalom Szabó Dezsőtől kapta Nietzsche irracionalizmusát, Barrčs aktív „gyökeres” nacionalizmusát, valamint a magyar parasztot középpontba állító faji gondolatát és antikommunizmusát.⁵¹ Ez a néhány mondatos értékelés azért is érdemel külön figyelmet, mert egyfelől ennek alapján ítélték el a népi mozgalom eszmei hátországát, továbbá mivel ez képezte Nagy Péter monográfiájának ideológiai alapvetését, amely lényegében e tételeket boncolgatja, bővítgeti, erősíti és illusztrálja több száz oldalon keresztül.

A kommunista ideológusok az Állásfoglalásban számot adtak azon felismerésükről is, miszerint a „hajófenékre szorítás” nem vezetett eredményre, az elfojtott eszmék tovább „mérgezték” a tömegeket: „A fordulat éve után sem szellemileg győztük le a »népieket«, hanem adminisztratív úton szüntettük meg folyóiratukat, a Választ, s így eszméik, nézeteik tovább éltek és hatottak a felszín alatt.”⁵² A Kádár-rendszer ezért taktikát váltott, s a Szabó Dezső-kérdést úgy kívánta megoldani, hogy a gondosan válogatott, „kárt nem okozó” munkáit nyilvánosság elé engedte, és „elrettentő betegségeiről ideológiai bizonyítványt”⁵³ tett mellé. Ilyen kísérletnek tekinthető a rövidke válogatás, a Feltámadás Makucskán című kötet,⁵⁴ majd 1965-ben az Életeim című önéletrajzi írás, illetőleg az Erdei-féle tanulmány, az azt követő vita és végső soron Nagy Péter munkái, amelyekben megszületett az életműről az a bizonyos „elrettentő ideológiai bizonyítvány”. Természetesen mindemellett légmentesen elfojtották azon kritikai megnyilatkozásokat, amelyek nem a marxista ideológia jegyében kívánták az életmű értékeit számba venni, ezért került Budai Balogh Sándor a kádári rendszer elnyomó és erőszakszervezetének látókörébe.

Ahogyan arra már utaltunk, a forradalmat követő időszak első jelentősebb rekreációs kísérlete Erdei Sándor írása volt, mely egy válogatott elbeszéléskötet előszavaként született. Erdeit még 1956 előtt kérték fel a kötet összeállítására s az előszó megírására, amely azonban 1956 októberéig nem jelent meg. A könyv a forradalom után sem látott napvilágot, jóllehet a szerződést a Szépirodalmi Kiadó 1957-ben sem bontotta fel vele. Az előszót Erdei az induló Kortársnak ajánlotta közlésre.⁵⁵ Erdei esszéjének érdekessége abban áll, hogy az éppúgy alkalmas lehetett volna a Szabó Dezső-i életmű marxista kritikán alapuló feldolgozására, mint akár Nagy Péteré, mégsem ez a vonal, hanem Nagy Péteré vált meghatározóvá. Ennek okát feltehetőleg a szerző személyében kereshetjük, de erről később, Cs. Szabó írása kapcsán ejtünk szót. Erdei ugyanis éppúgy marxista nézőpontból értékelte Szabó Dezsőt, mint a többi kritikus, s éppoly negatívan ítélte meg szerepét: „Az osztályharc-elmélet szilárd pallóin állva, Szabó Dezsőt illetően két dolgot biztosra vettünk. Egyik az volt, hogy az a bizonyos Szabó Dezső-i világnézet a neonacionalizmus létráiból és a faji öntudat gerendáiból a heorikus pesszimizmus ácskapcsaival és valamiféle pánindividualizmus (vagy individuál-kollektivizmus?) drótjaival összetákolva, bizony esendő alkotmány, istenkísértés rajta kőműveskedni.”⁵⁶ E rövid bekezdésben Erdei is felsorolta szinte valamennyi vádpontot Szabó Dezsővel szemben, amelyet korábban Révai, Lukács és a későbbi támadók is fejére olvastak. A marxista ítéletekkel azonosan marasztalta el életművét, mert az nem ismerte fel helyesen az osztályellentétek valódi természetét, s a munkások és a parasztság kizsákmányolásában helytelenül nemcsak az osztályharcot látta, hanem rámutatott ezen erőknek a nemzettől való idegenségére és a nemzeti kizsákmányolás tényére is,⁵⁷ s Szabó Dezső fajkoncepciója is könnyűnek találtatott mérlegén. Erdei mentségére el kell azonban mondanunk, hogy tagadta azt a hivatalos rangra emelt véleményt, mely szerint Szabó Dezső az ellenforradalom hivatalos ideológusa lett volna: „…mi is számadással tartoztunk és tartozunk mindarról, amihez Szabó Dezső révén jutottunk. S nem ellenforradalmi ideológiát kaptunk tőle.”⁵⁸ Kárhoztatta önmagát és nemzedékét, hogy bár ismerték a Szabó Dezső munkáiból áradó emberséget, hallgattak, amikor annak romjaival együtt az egész Szabó Dezső-i életművet eltemették. Ezek a pozitív megnyilatkozások is elegendőek voltak arra, hogy Erdei a kommunista vezetés előtt hiteltelenné és vállalhatatlanná váljék. Bölöni György az Élet és Irodalom vezércikkében Erdei Sándor írását egyenesen a népi ideológia zászlóbontásaként értékelte, amellyel szemben eljött az ideje az ideológiai harcnak, s a szerzőt Szabó Dezső „fasiszta jellegű, az emberevő fajelmélettől, vérmítosztól és nacionalizmustól keresztül-kasul áthatott ideológiájának” rehabilitálásával vádolta.⁵⁹

A vitát⁶⁰ terjedelmi okok miatt nem tudjuk, a fentiekhez hasonló tartalmú megnyilatkozások színvonala miatt pedig nem is kívánjuk részletesen nyomon követni, ezért csak a lezáró összegzés fontosabb megállapításaira térünk ki. Ez igyekezett a szélsőséges álláspontoktól elhatárolódni, így Szigeti Józsefnek az Élet és Irodalomban megfogalmazott,⁶¹ a Szabó Dezső-kérdés nyilvánosság előtti felvetésének szükségtelenségét, sőt továbbra is megakadályozandóságát hangoztató véleményétől. Szigeti írására az emigráció is reagált. Méray Tibor arra emlékeztette olvasóit Szigeti cikke kapcsán, hogy a Szabó Dezsővel és Erdei Sándorral szemben megfogalmazott kritikái éppen az ő szájából mennyire hiteltelenek, hiszen a háború idején Szigeti nacionalistább volt Szabó Dezsőnél, s ő volt az, aki 1943–44-ben Horthy-ösztöndíjjal Németországban tartózkodott. „Mikor ez a köpönyegforgató karrierista fasizmussal vádol bárkit is, legfeljebb a jóízlésű emberek gyomra kavarog. Mikor viszont a nemzeti függetlenség föladásáról szól, akkor le a kalappal: ebben szakember. Egyaránt elárulta az országot a német és az orosz gyarmatosítóknak.”⁶²

A vita és így az összegzés is újból ráirányította a figyelmet arra – amit az Állásfoglalás korábban megfogalmazott –, hogy nem tekinthető elégséges megoldásnak az életmű hermetikus elzárása, annak marxista igényű kritikáját kell adni: „…nem elemeztük marxista gondossággal az olyan eszmei problémákat, mint amiket a Szabó Dezső életműve hordoz; ahelyett, hogy eszmei harcban legyőztük volna, szó szerint véve is »ad acta« tettük őket.”⁶³ Egyszersmind megfogalmazták azt a véleményt is, hogy Erdei tanulmánya, bár a Szabó Dezső-i ideológiát kívánta a marxizmus ideológiájával összebékíteni és ezáltal korszerűsíteni, helytelen felfogást tükröz, mert egyfelől ezáltal az eredeti gondolatok is napvilágot láthatnak, ami önmagában komoly veszélyeket rejt magában, másfelől mert ez az összebékítés eleve kudarcra van ítélve. Ismerjük el, hogy mindkét megállapítás helytálló, azaz a Szabó Dezső-i életmű összebékítése a marxista eszmékkel valóban lehetetlen vállalkozás; s az esetlegesen nyilvánosságot kapó gondolataival való vita valóban veszélyesnek minősülhetett, különösen az 1956-os októberi forradalom közeli árnyékában. Mindezek miatt Erdei írását helytelen szemléletű és ártalmas munkának nyilvánították, s ez mind a készülő Szabó Dezső-válogatás, mind az Erdei által szorgalmazott, az életmű értékeit is felmutató nyilvános vita, mind magának Erdei Sándornak későbbi sorsát⁶⁴ egyértelműen eldöntötte és előrevetítette.

Az Erdei-vitára Cs. Szabó László is felfigyelt, külön tanulmányban értékelte a jelenséget. Írását több okból is ki kell emelnünk, hiszen az emigrációban is ritkaságnak számított a Szabó Dezső ügyében történő felszólalás, illetőleg Cs. Szabó dolgozata számos probléma megvilágításában kulcsfontosságú, és a szerzőhöz méltóan fajsúlyos.

Cs. Szabó Erdei valódi szándékát, amely a magyarországi vitában lényegében érintetlenül maradt, ekképpen definiálta: „Erdei Sándor halottébresztő, hosszú tanulmányt írt egy kiadásra tervezett elbeszélésgyűjteményhez, s a kötet megjelenése előtt vitára bocsátotta a Kortárs januári számában. Találóbb lenne »kifüstölésnek« mondani a nevezett írást, mert az a bevallott szándéka, hogy kifüstölje, kiűzze a fiatalok eszméletéből az ott bujkáló ördögi Szabó Dezsőt, s megtartsa bennük az angyalit, aki »billegő világnézeti állványzaton pallérkodva« Erdei Sándor szavával »igaz emberséget is épített«.”⁶⁵ A Szabó Dezső-pert, ahogyan Cs. Szabó nevezte a vitát, a Paszternák-üggyel állította párhuzamba, annyi különbségtétellel, hogy míg Paszternák esetében a cenzorok a kézirat jeltelen elföldelése mellett döntöttek, addig Magyarországon „nyilvánosság elé került a harc, nyomtatott betűkben folyt a csavaros elmélkedés arról, hogy mi lenne üdvösebb a pártra”.⁶⁶ Cs. Szabó örök igazságot fogalmazott meg Szabó Dezső örvén e kérdésben: „a mindenáron elnémítók még nem jöttek rá, hogy régimódi taktikájuk által válogatás nélkül megdicsőül jóformán valamennyi eltüntetett holt vagy élő ellenfelük; a nyílt s szinte nyugati értelmű vita újfajta hívei pedig még nem tudják, hogy a független magyar elmék ma már a józanul hangzó és türelmes látszatú kommunista ítélettel szemben is hitetlenek.”⁶⁷

Erdei írása kapcsán lényegében a mai napig Cs. Szabó az egyetlen, aki kimondta, hogy a mindenki által – a Szabó Dezső-emlékkönyv szerzői is így emlékeznek meg róla – kiválónak tartott – ahogy Cs. Szabó fogalmazott, rehabilitációnak kikiáltott – tanulmánya „éppen olyan messze megy Szabó Dezső elmarasztalásában, mint Erdei bírálói”, s a szerző lényegében Szabó Dezső eszméit a marxizmus rideg és fegyelmezett értelmi tételeivel kívánta összebékíteni.⁶⁸ Miért keltett hát akkora felháborodást Erdei tanulmánya? Cs. Szabó szerint a dühöt egyfelől személye váltotta ki, mert köztudottan Nagy Imre híve volt, s Szigeti József már írása címével is – A nemzeti kommunizmus őskeresése – ezen irányzaton kívánt ütni Szabó Dezső ürügyén. Másfelől a tudatos és tudat alatt fészkelő indulatok fokozták ezt a dühöt Szabó Dezsővel szemben: „Szabó Dezső bátorsága a húszas és negyvenes években az ő [a moszkovita és a hazai kommunisták – P. B.] jelentéktelenségükre vet fényt, arra, hogy egyszerűen sehol se voltak. Hiszen e kínos igazság regényesített szellőztetése miatt rontott Révai József Déry Tiborra 1952-ben! Ő aztán csak tudhatta, miről van szó, maga is tisztes távolban lapítván attól a társadalomtól, amelyet Szabó Dezső Budapest szívében tehetetlen, de vakmerő átkaival teleszórt. Mélyen a tudatküszöb alatt ezt a bátorságot gyűlölik benne a kommunisták, akik olyan fene bátrak a mindenfajta társadalmi és egyéni halottrugdosásban.”⁶⁹ Cs. Szabó a vita diagnózisa, a Szabó Dezsővel szemben megnyilvánuló gyűlölet okainak számbavétele közben elképesztő pontossággal foglalta össze eszmerendszerének lényegét, és mutatta fel jelentőségét, néhány sorban kis magyar történelmet körítve mondandójához: „De gyűlöletüknek van egy tudatos világnézeti éle is. Szabó Dezső valóban a »harmadik út« szellemi apja. A magyar nép egyaránt visszaborzadt a fasizmus és kommunizmus uralmától s általában minden emberáldozó, vérengző rendszertől, amely akasztat. Megkapta a nagy védőoltást a faji és vallási türelmetlenség ellen még a török hódoltság közös szenvedései alatt. Katolikusok és protestánsok jó viszonya és nyájas szomszédsága különösen a vegyes felekezetű falukban ennek a harmadik útnak volt a hosszú gyakorlati előkészítése a nép mindennapi lelki életében. Szabó Dezső haláláig ellensége volt az osztályharcnak, csavaros ideológiai nyelven szólva »magyar integrálódás«-t akart. Zavaros indulatlávákkal lövellte ki magából gondolatait a parasztmisztikába vesző harmadik útról, de az ösztöne egyáltalában nem volt ködös és zavaros, hiszen azon az elképzelt úton keresett kijáratot egy függetlenségre áhító kis nép két zsarnokság közt a maga megmentésére.”⁷⁰

Természetesen érzékeltette az író hibáit és korlátait, olvashatatlannak ítélve munkáinak javát, türelmetlenségét, az alázat hiányát, az anyaggal szembeni fegyelmezetlenségét hányva szemére. De mégis, Erdei Szabó Dezső eszméinek élesztésére tett kísérletét úgy értékelte, hogy a magyarság függetlenségét, szellemi integritását és szuverenitását célozta. „Attól indultak fel, hogy Erdei Sándor, aki elsősorban mégis magyar s csak azután kommunista, vissza akart vezetni a fényre egy embert, aki elrettentő írói gyöngékkel megverve, zavaros eszmék közt rajongón szerette a magyar népet. Magyar összeesküvés volt a kísérlet, akármilyen ártalmatlan, akármilyen fegyvertelen is.”⁷¹

A Kortársban folyó polémiával egy időben Nagy Péter már dolgozott a Szabó Dezső-monográfián, s egy résztanulmánya kapcsán az Irodalomtörténeti Intézetben vitát is rendeztek, amelyről az Irodalomtörténeti Közlemények beszámolót közölt, Nagy Péter tollából. Ebben „elismerték a tanulmány úttörő jelentőségét és meggyőző erejét”,⁷² s a hozzászólók kiemelték a szerző véleményének „árnyaltságát”, azt a törekvését, hogy Szabó Dezső „életművében, gondolataiban elválassza az értéket az értéktelentől”. Nagy Péter munkái és a készülő monográfia egyes részei a kommunista értékítéletek után sok újat nem hoztak. Az életmű feldolgozását ugyanazon premisszákra építette, amelyeket a kommunista irodalompolitika prófétái korábban meghatároztak: egyfelől az életmű súlyos antiszemitizmustól való terheltségének vádja, másfelől a sajátos magyar harmadik út filozófiájának tagadása, amely a szocializmus és a nyugati típusú kapitalizmus közötti kényszerű választást mint egyedüli lehetséges viselkedési formát elutasította. Mindezt Nagy Péter bőségesen körítette Szabó Dezsőnek, az embernek a lejáratásával, rosszízű megjegyzésekkel alakítva ki egy rendkívül kedvezőtlen képet, mely szerint művének hőse lusta, gyáva, csúnya és emberi tulajdonságait tekintve ellenszenves figura. Mindez akár igaz is lehetne, de – tehetnénk fel a kérdést – van-e jelentősége az életmű értékeinek mérlegelése során? Könyvének utolsó oldala bármiféle elemzésnél többet mond Nagy Péter álláspontjáról és mondandójáról: „1945 januárjában halála az egyén véletlene, de a történelem logikája volt: pusztulnia kellett azzal a világgal, amelynek szülötte volt, s amellyel egész élete harcát vívta: e világ vérbe és üszökbe hullásával az ő élete is értelmetlenné vált. (…) Az ezután következő vitákban, harcokban és viharokban Szabó Dezsőnek szerep nem juthatott; ha eszméi még éltek és hatottak, hamu alatt lappangtak kedvező szélre várva, hogy új lángra kapjanak – csak a rosszfajta ösztönök, a parlagi magyarkodás, a ráció és a nem vizsgált félillegalitás, amelyben műve, emléke élt. (…) Akár tudta, akár csak érezte: ez a kísérlet is üszkös rommá változott a második világháborúban; ha valaha volt valamelyes megvalósulási lehetősége, akkor végleg és visszavonhatatlanul megszűnt. Annak, aki életét erre a hitre tette, ezzel együtt pusztulnia kellett, s pusztulása szerves része volt a körülötte tomboló tragédiának.”⁷³ Ebben az alig háromnegyed könyvoldalban háromszor szerepel a pusztulás szó, s az egész értékelésre az elmúlás, az értelmetlenség, a megszűnés képzete nyomja rá bélyegét. Nagy Péter és a kommunista irodalompolitika és eszmetörténet ezt szerette volna látni, a kis híján hatszáz oldalas könyv minden mozzanatában ezt kívánta sugallni.

Az Állásfoglalásnál és az életmű hivatalos feldolgozásánál maradva hadd fűzzek egy megjegyzést a népiek és a kommunisták közötti szövetségpolitikát hangsúlyozók véleményéhez is. Tisztán kell ugyanis látnunk, hogy az Állásfoglalás, amely egy eszmei-politikai, ideológiai mozgalom totális megbélyegzése és elmarasztalása volt, a Budai Balogh Sándorral szemben lefolytatott büntetőeljárásban kriminalizálódott az egyén szintjén, azaz az állampárt az elvi, a kollektív büntetőtételeit, megfontolásait azonnal aprópénzre váltotta az egyes emberrel szemben. A Belügyminisztérium, amely az Állásfoglalás megállapításait folyamatosan evidenciában tartotta, szinte állandóan készenlétben állt az újabb, népiekkel szemben indítandó büntetőeljárásokra. A Budai Balogh Sándorral szemben lefolytatott eljáráson túl erre példa a Zsigmond Gyuláék, Püski Sándorék 1962-ben zajló, súlyos szabadságvesztésekkel záruló pere.