Kápolna

Csillagboltozat. Kedves, szomorú.
Csillagködök helyett csak lassú por
emelkedik, itt bölcsődal dereng
a levegőben, olykor orgona
szól s lehelet vigaszán boltívek:
„Jézusom szívén megnyugodni jó…”
Csupasz fal, emésztő hiány a mész
keserű illatában: angyalok
és nem létezők botorkálnak fenn
a kóruson. Koporsójában jól
becsomagolva múmia hever:
nagybőgő, hátán hosszú forradás.
Alsó kameraszögből kulcslyukon
keresztül nézhető kinyílva most
a teljes oltár: mécsláng vérpiros
kehelyben, lelke csillanása a
padok sötét, felhúzott vállain.
Tehetetlen vágy terem színeket
és szirmokat: egy lépcsőszöglet már
elég az ibolyának, megbúvó
mosoly hazája, láthatatlan él.
Ima, omló kövek között üres
terekben. Elhagyottan jár-kel ott
az Úr. Sötétség, könny és harmat is,
magány. Lát freskóból kiforduló
torz arcokat, tekintet nélkülit.
Szerelmeket kivégző pusztulás
ítéli el ártatlanok hitét –
egyetlen jó a lázadás marad,
teremtéssel is szembeszegülő.
Meg hála: mégis megvolt, lehetett.
Vágta a búzaföldön – tört, kopott
oltárkép –, víg lovak, fiú, leány
és orgona fogsorán sípezüst-
hold futamok, akár a nevetés.
Kiterjesztett szárnyakkal óriás
madár landolna épp templomhajó
kövén, mögötte árva tengerek.
Testünk e templom: ablakain át
szomorú napfény tör ki, ragyogás –
mélybarna tűz az ablakaiból.
Szemedből.