×

A másik Puskás

Varga Zoltán Andalúziában

Borsi-Kálmán Béla

2008 // 05
Sevilla, 1974. május vége, június eleje: Varga Zoltánt, az Ajax Amsterdam huszonkilenc éves csatárát Sevilla másik élvonalbeli csapata, a Real Betispróbajátékra hívja. Ahogy ez ilyenkor lenni szokott, kifizetik repülőjegyét, szobát vesznek ki számára a város egyik elegáns hoteljében, s persze mindenféle módon tesztelik. Leginkább természetesen a tréningeken és a tervbe vett két edzőmérkőzésen. Ennek a történetnek is van előzménye – nem is egy. Két évvel korábban az időközben (nyugat)német állampolgárságot szerzett Varga Spanyolországban, a benidormi tengerparton nyaral családjával, egyszerű „westdeutsch” turistaként. Akkor még talán nem is tudja, nem csupán Östreicher Emilnek van itt két szállodája, hanem Otto von Habsburg és Pancho Puskas is a környéken vásárolt magának bungalót, és a két nyaraló nincs is messze egymástól. „Don Emilio” túl van már madridi és torinói fénykorán, de még mindig befolyásos, köztiszteletnek örvendő, nemzetközi hírű sportvezető. Az volt 1956 előtt a Honvédnál, s az maradt hajlott korában is. Magas, előkelő megjelenésű, választékos modorú, korrekt úriember. Nem írhatjuk tehát a véletlen számlájára, hogy a két férfi rokonszenvezik egymással, találkozgatnak Östreicher egyik szállójának bárjában, beszélgetnek, kávézgatnak, eszmét cserélnek. A közös téma valósággal „adja magát”, miről is társaloghatna egymással két sportember, aki egyaránt a futballra tette föl életét. Ráadásul Östreicher akkoriban a spanyol méretekben közelinek számító FC Valencia csapatának menedzsere.

S van közöttük még egy láthatatlan kapocs, amiről valószínűleg sohasem esik szó: Puskás!

Gondolatmenetem nyilván ismét szokatlannak tetszhet – különösen Varga Zoltánnak, aki sohasem mérte magát senkihez, legkevésbé a magyar és spanyol nemzet első számú bombázójához. Itt csak újra utalok rá: ha van két egymástól fényévnyi távolságra lévő emberi karakter, akkor az övék az: Puskás harsány közvetlensége, humora, kapcsolatteremtő és -tartó képessége, tekintélytisztelete s legfőképpen a mindenkori hatalomhoz való különleges érzéke kiáltó ellentétben áll Varga tüskés, zárkózott modorával, visszafogott, távolságtartó stílusával – és legfőképpen a Kádár-rendszert megtestesítő kulcsfigurákkal szembeni viszonyulásával. Ennek alapja az önérzet és a kifinomult, ösztönös igazságszeretet. Meg a vele született dac, nyakasság, a visszásságok, stiklik, inkorrekt manőverek iránti megvető elutasítás, amelyek nyilván Puskás fénykorában is át- meg átszőtték már a magyar sport- és közéletet, de akkor még, legalábbis a futballban, a teljesítményelv diadalmaskodott az ügyeskedés, sunyi helyezkedés, álprofizmus megannyi negatív és visszataszító jelenségén. S persze nem feledhető, az Aranycsapat nemzedéke nem csupán hihetetlenül tehetséges labdarúgókból állt, hanem olyan futballisták tucatjaiból, akik imádták a játékot, szerettek edzeni, gyakorolni, lábteniszezni, „pulykázni”. Bármikor hajlandók voltak beszállni mondjuk egy lakásukhoz közeli játszótéren a környékbeli srácok közé focizni. Puskásról és Kocsisról mesélik, többször látták őket mezítláb a Velencei-tó partján önfeledten kispályázni. S mivel egyik rejtekhelyük a szabadság-hegyi Vörös Csillag Szálló volt – alig pár száz méternyire az állami gondozott gyerekek Hegyhát úti Dózsa György Fiúotthonától –, a világsztárok menetrendszerűen lerakatták a futballal beoltott, csillogó szemű kisfiúkkal a tornapadot, hogy az választóvonal gyanánt szolgáljon a rögtönzött lábteniszpartikon. Sebesnek nemegyszer rájuk kellett parancsolni, türtőztessék magukat, nehogy megsérüljenek. Vagyis Bozsik, Hidegkuti, Puskás, Kocsis, Czibor meg a többiek, bár „amatőrnek” minősültek, hozzáállásukat, a játék iránti alázatukat tekintve valódi profik voltak, akik mindent a futballnak rendeltek alá, 1954. július 4-ig még azok is, akik amúgy hajlamosak voltak a lazább életvitelre, s ki-kimaradoztak, vagy az átlagnál sűrűbben néztek a pohár fenekére. Az 1953 végén közéjük cseppent Machos Ferenc mondja valahol, nem hitt a szemének, mekkora adag rumot „küldött le” Czibor és Kocsis egy-egy görbe estén, meg miként is festettek Puskás híres, rendszerint takarodó utáni lecsós-virslis-sörös duplavacsorái. De az arénában, ahogy focista nyelven mondják, „meg tudtak halni” a sikerért, a győzelemért és – lett légyen bármilyen furcsa utólag – egymásért is. Ott 1954. július 4-ig bizonyíthatóan szolidaritás, összetartás, bajtársiasság, empátia uralkodott. Szó sem lehetett róla, hogy nem a legkecsegtetőbb helyzetben lévő játékostárs kapja a labdát, bár a rivalizálás igen erős volt közöttük. De csak a pályán kívül.

Száz szónak is egy a vége: ha létezik igazságtalanság a magyar futballtörténelemben, akkor az az, hogy Varga Zoltán nem másfél évtizeddel korábban született. Ő pontosan ezt a mentalitást képviselte, s ha az 1960-as évek elejére a kádári „pacifikáció”, majd „konszolidáció” – „aki nincs ellenünk, az velünk van” elve és gyakorlata – eredményeképp, de a berni vereségtől sem függetlenül, nem halványul el a teljesítményelv fontossága, nem zavarodik meg a valós (technikai, taktikai, stratégiai) futballtudáson, vagyis a természetes kiválasztódáson alapuló spontán hierarchia, talán „minden másképp alakul”. Főként a magyar labdarúgás története és Varga Zoltán személyes sorsa, élete. (Ezt Varga maga is ösztönösen megérezhette, mert egy elfeledett interjújában, tizenkilenc évesen, ezt mondta: „tenni kell a labdát, persze gyorsan és váratlanul… valahogy úgy képzelem ezt, ahogy az aranycsapat csatársora játszhatta… csak az elbeszélésekből következtetek a játékukra, mert én őket nem láttam…” [az én kiemelésem – B-K. B.])

De már Benidormban, illetve két esztendővel később Sevillában vagyunk. A két esemény, a tengerparti vakáció és az andalúziai próbajáték sok szálon kapcsolódik egymáshoz. Példának okáért mindjárt úgy, hogy a Betis akkori edzőjét, 1972 és 1977 között Szusza Ferencnek hívják. Ő, bár korának elismerten legtehetségesebb és leggólképesebb csatárai közé tartozott, mégis egyike azoknak, akik különféle okokból nem fértek be az aranycsapatba. Ennek egyik oka egy különösen rosszkor jött súlyos térdsérülés (1949. július 10-én a debreceni nagyerdei stadionban közvetlenül a lengyelek elleni mérkőzés előtt), amelynek következtében Szusza épp akkor esett ki hosszú időre a versenyből, amikor a világverő alakulat formálódott. A másik ok pedig Hidegkuti Nándor volt, akit sokoldalúsága, mozgékonysága és nagyobb munkabírása miatt Sebes és a közvélemény egyaránt hasznosabb s végső soron jobb játékosnak tartott az újpestiek üdvöskéjénél. (Ezt Szusza intelligens futballistaként fegyelmezetten tudomásul vette, de élete végéig bántotta, hogy a válogatott szabójától kellett megtudnia: Hidegkutira szabatták át az eredetileg neki készült, 1952-es olimpiai formaruhát.)

A Real Betis edzője és Varga ráadásul nem először találkoznak, az akkor harmincnyolc éves Szusza és a tizenhat esztendős Varga Zoli, más muskétások (Grosics, Mátrai, Bozsik az „öregek”; Varga László, Vági, Káposzta pedig a „fiatalok” közül) társaságában együtt szerepelnek a Labdarúgás című szakfolyóirat – A jelen és a jövő feliratú – 1961. januári számának borítóját díszítő „családi fényképen”. Vagyis a Betis trénere süvölvénykorától ismerte a Fradi hajdani ígéretét, ám – bár futballtehetségét bizonyára száz százalékig elismerte – kötve hiszem, hogy például a Noskó Ernő sérelmére elkövetett 1967-es „duplakötény”, no meg a Szentmihályinak és Lungnak lőtt látványos góljai okán túlságosan rajongott volna érte. Aztán meg, ne feledjük, a Dózsa a BM csapata volt – eleve lappanghatott tehát benne valamiféle látens ellenérzés a mindenkori ellenzékiség szimbólumának számító ferencvárosi kollégával szemben. S persze azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, még ha ő maga nem lett volna is magas rangú belügyi tisztviselő, kapcsolatai jellege, szakmai közege, baráti köre hasonlíthatatlanul közelebb állt a Kádár-kor kemény magjához, mint a Vargáé. Következésképp, lett légyen magánemberként bármilyen jóindulatú és nagyvonalú, valószínűleg nem hagyhatta teljesen figyelmen kívül: Varga a hatalom szemszögéből olimpiai esküjét megszegő disszidens, a rendszer ellenfele, mi több, ellensége. Vagyis nem árt vele szemben némi elővigyázatosság. Nehogy valamelyik otthoni felelős vezető rákérdezzen: „Szusza elvtárs, komolyan képzelte maga, hogy mentőövet dob egy »megbélyegzett« s kompromittálódott futballistának, aki amúgy sem volt soha a »mi kutyánk kölyke«?” Olyannyira nem, hogy egy 1968-as ügynöki jelentés a „szembenállás szimbólumaként” jellemzi – épp feltűnően rokonszenves megjelenése és hihetetlen futballtudása következtében –, s nem kevesebbet állít róla, miszerint „tehetsége, munkabírása, ugyanakkor kisfiús, szőke feje sokakban együttérzést ébreszt, és hajlamosak követni akkor is, ha elképzelései nem egyeznek szocialista államunk érdekeivel”. Vagyis már kiprovokált „bűnbeesése” előtt potenciális veszélyt láttak benne a Kádár-rendszer minden jel szerint szakmailag képzett „fedett állásban” tevékenykedő technikusai.

Szerintem Szusza egy pillanatig sem gondolta komolyan Varga szerződtetését, minden valószínűség szerint az egész Östreicher Emil ötlete volt, és kizárólag az ő segítőkészségét és emberi szolidaritását dicséri. Ő volt az egyetlen, aki önzetlenül az Aranycsapat utáni futballnemzedékek kiemelkedően legtehetségesebb tagja után nyúlt, akár csak tizenhat évvel korábban Puskás esetében. Szinte bizonyos: ő szólt Szuszának, aki tessék-lássék cselekedett is, elküldette a meghívót Vargának Amszterdamba.

Ám Varga mögül nem csupán ’56 nimbusza hiányzott, erősen meg volt terhelve ’68-as októberi szökésének disszonáns emlékével is. Vagyis Varga Zoltán 1974-es hispániai esélyei nagyságrendekkel kisebbek voltak Puskás 1958-as spanyol sanszainál: a Betis pedig eleve nem a Real Madrid, ott akkoriban sem volt egy Di Stefano kaliberű kulcsjátékos vagy gólzsák, akinek esetleg kapóra jön egy technikailag tökéletesen képzett (magyar) partner, s ezt értésére is adja a fél szívvel „intézkedő” honfitárs edzőnek. Nem, Sevillában nem ismétlődhetett meg a klasszikus történet Esterházy tolmácsolásában: „Stefiii! Sivított végig egy magas fejhang a Real Madrid királyi futballklub edzőpályáján, és Stefi, azaz Alfredo Di Stefano, Európa akkor első számú játékosa vállat vont, majd sprintelni kezdett a kapu felé, egyszer csak váratlanul, valahonnét a semmiből elé került a labda, úgy, hogy neki már csak be kellett rúgnia, gól! Ez még háromszor így megismétlődött, Stefiii!, vállvonás, sprint, labda, gól. Ez úgy igaz, fiam, mint ahogy itt állok.”

És nem elsősorban azért, mert a „történelem nem ismétli meg önmagát” (hiszen ha jobban belegondolunk, csak az „újrázáshoz” szükséges feltételek és kényszerek kísértenek periodikusan, ám a gyakorlatban „minden mindig másképp van”), hanem végső soron azért, mert Vargából teljességgel hiányzott a zökkenőmentes alkalmazkodáshoz szükséges, manipulációs készséggel elegyes stratégiai érzék és dörzsöltség. Ő is nagyon sokáig abban a hiszemben élt, elég, ha futballozni tud, a „többi” nem az ő dolga.

Mert technikailag erre a mutatványra Puskáson kívül egyes-egyedül Varga Zoltán volt, pontosabban lett, lehetett volna képes. Ha neki is megadatik, hogy ne csak elvétve, hanem állandóan olyan társak között játsszék, mint Puskás, futballkarrierje minden szakaszában.

Varga Zoltán bizonyára rég elfelejtette, amit a magyar futball Guttmann Béla melletti másik, nemzetközileg jegyzett nagy mágusa és globetrottere, Czeisler Lajos tartott róla. (Aki a Lazio, a Milan, a Sampdoria és a Benfica hajdani mestereként az 1940–50- és 60-as évek úgyszólván valamennyi világsztárját testközelből ismerte, ha nem éppen – mint Grennek, Nordahlnak és Liedholmnak vagy később Eusebiónak – edzője volt.) Czeisler 1966 áprilisában, némi sportújságírói unszolás eredményeként, ezt nyilatkozta a Labdarúgás egyik főmunkatársának: neki legjobban Varga Zoltán tetszett a magyar futballisták közül. Véleményét ekképpen indokolta: „Ahogyan cselez, ahogyan mindig látja a játékot, és azok a jó, puha passzok, amiket a társai elé tálal!” [Az én kiemelésem – B-K. B.]

S az már csupán a sors fintora, hogy a meghalni hazakészülő hajdani MTK-s világcsavargó emígy zárta monológját: szeretné látni, hogy Varga Zoliról szóló jóslata beteljesedik. Itthon szeretné látni. Tizenhét éve még ő vitt más hazába [Itáliába] három svéd futballistát [a „legendás” Gre–No–Li belsőhármast a Milanba]. Most egy fiatal magyar srác őt hozná haza.

Tudjuk, nem így történt, ám Czeisler negyvenegy évvel ezelőtti nyilatkozata is bizonyítja, hogy Varga kivételes adottságaira, elképesztő futballtehetségére sokan felfigyeltek.

A krónikás számára viszont továbbra is talányos: ha így állt a dolog, s az idős, Európa-hírű szakember ilyen mély szimpátiával viseltetett Varga iránt, miért nem segítette egy méltányos olasz szerződéshez? Vagy miért nem tett markánsabb lépéseket egy esetleges itáliai karrier nyélbe ütéséhez a szintén magyar származású Desiderio Solti nevű milánói menedzser, aki pedig, legalábbis a fáma szerint, már 1965/66-ban megkörnyékezte? S miért fanyalodott Varga mindvégig az e nagyágyúkhoz képest harmadrangú játékosügynöknek számító, egyébként ugyancsak (romániai) magyar születésű Berger Miklós sohasem ihletett tanácsaira?

Kérdéscsokrom természetesen szónoki – nyilván azért, mert senki sem kívánt ujjat húzni az MLSZ erős embereivel, s nem szerettek volna „rosszpontokat” szerezni a magyar sportdiplomatákkal kiváló viszonyt ápoló FIFA elnöknél, Stanley Rousnál. De talán még Julius Ukrainczyknál, az egyik „leghosszabb kezű” európai menedzsernél sem. Magyarán, nem akartak ütközni a felsőbbséggel, a hatalommal, sem annak magyar, sem nemzetközi változatával. Hiszen Vargának priusza volt, és ez a fajta megbélyegzettség nem vethető egybe Puskás hasonlíthatatlanul nagyobb presztízsű 1956-os legendájával. Talán csak akkor nyílt volna valamiféle lehetősége, ha netán nem a Fejér megyei Válon, hanem a Felvidéken születik, és csehszlovák állampolgárként a szintén 1968-as „prágai tavasz” részese lett volna.

És: Puskás az 1956 előtti magyar hatalom tetejéről került át az ugyancsak diktatórikus Franco-rezsimet jelképező Real Madrid csatársorába, vagyis egy másik pouvoir csúcsára, míg Varga – egyedül, társak nélkül – nem lehetett képes sikeresen megvívni a maga harcát a Kádár-rendszert leképező Albert-kultusszal. Vagyis lehetőségei, mind történelmileg, mind gyakorlatilag,  minimálisak voltak, s csupán elméletileg mérhetők Puskás hihetetlenül szerencsés és ismétlődő csillagállásához!

Másképpen fogalmazva: Östreicher Emil 1974-es gesztusa szabályerősítő kivétel volt, holtában is minden tiszteletet megérdemlő, önzetlen cselekedet. Nem „Don Emilio” szándékain múlt: Szusza akkor olyan keményen meghajtotta a bizonytalan kimenetelű klubcsere előtt álló s emiatt fizikailag sem teljesen fitt Vargát a gyakorlásokon, hogy a második edzőmérkőzésen, történetesen Malagában, Östreichernek kellett, nem kis feltűnést keltve, magyarul (ordítva) könyörögni Szuszának: azonnal cserélje le a holtfáradt, egyet s mást már bizonyára megsejtő próbajátékost, nehogy megsérüljön.

Utólag persze kiderült, Szuszának esze ágában sem volt Vargát szerződtetni. A Betis Wolfgang Overathot, a nyugatnémet válogatott bal lábas irányítóját akarta megszerezni, aki akkor épp a hazájában rendezett VB-n szerepelt, s Varga vendégjátéka csupán csalinak kellett, a német játékmester hajlandóságát fokozandó.

Ennyi, és semmi több. Így ért véget Varga Zoltán „spanyol” karrierje, anélkül, hogy valójában elkezdődhetett volna.

És itt ismét fölvetődik három újabb, részint praktikus, részint teoretikus jellegű kérdés:

a) Ha Östreicher Emil valóban, minden követ megmozgatva, segíteni akar, miért nem saját csapatához, az FC Valenciához invitálja Vargát, aki két esztendővel fiatalabb volt az 1958-as Puskásnál, egyetlen deka súlyfelesleg sem volt rajta, s nem csupán a Valenciába, hanem bármelyik spanyol sztárklub csatársorába simán beillett volna?

b) Vajon Varga sorozatos balszerencséje, állandó melléfogásai, rossz döntései, valamint az ezeket megalapozó „tanácsok” nincsenek-e valamilyen, persze bizonyíthatatlan összefüggésben az „emberarcú szocializmus” stratégáinak ama félelmével: netán, Puskás nyomdokain, ő is nagy karriert csinál Napnyugaton? (Még ha ehhez, miként Varga maga is bevallja egy 1988-as interjújában, nyilván az is hozzájárult, hogy életét „akkoriban még egy hónapra sem” volt képes előre megtervezni.)

Maradjunk annyiban: egy újabb nyugati magyar disszidensfutballista-mennybemenetelt a Kádár-rendszer valószínűleg képtelen lett volna elviselni.

Eljövendő, remélhetőleg nyugalmasabb korok talán még meg sem született történészeinek feladata lehet majd az „igazság” földerítése. Ha valamikor valamilyen, egyelőre hét pecséttel őrzött archívum lehetővé teszi egyszer dossziéi kutathatóságát. Feltéve, hogy ilyesfajta „dokumentumok” léteznek egyáltalán.

S ha már e kockázatos gondolatmenettel bíbelődünk, elméletileg nem teljesen kizárt: valóban „magasabb” nyugati stratégiai, geopolitikai érdekeket is szolgált a (nyugat)német válogatott 1954. július 4-i berni győzelme, netán csakugyan a feltartóztatás (féken tartás) – containment –, a világméretű szovjet ideológiai és geostratégiai offenzíva kisiklatásának egyik körmönfont eleme is volt az Aranycsapat kudarca. S ha ez a feltevés helytálló, ezt a sok (nyugati) szempontból nagyon kívánatos és politikailag rendkívül fontos célt akár titkosszolgálati eszközökkel is elő lehetett, sőt kellett segíteni. Márpedig ha mégis így állna a dolog, rögvest más fény vetül a solothurni szállásmegválasztásra, a svájci fúvósok július 3-i, éjszakába nyúló lármás koncertjére, az „irányított bíróküldés” rejtelmeire, Herberger „spionjaira”, talán még a bécsi pincérlányok (?) Hotel Kronen-beli manzárdszobáira, Zakariás „bűnbeesésére”, sőt, még Werner Liebrich „fegyvertényére” is, mármint Puskás ellen. Kelet-Közép-Európa, közelebbről a Kárpát-Duna-medence – régi nevén: történelmi (integer) Magyarország – attól ugyanis még nem szűnt meg német érdekszféra maradni, hogy a szovjetorosz hadosztályok, történelmileg valóban csupán „ideiglenesen”, fél évszázadon át a térségben állomásoztak. Az ideológiailag ellenséges hatalmak „informális csatornáiról” s szakszolgálataik együttműködéssel tarkított élethalálharcáról szóló higgadt elemzések és regényes fikciók máris könyvtárakat töltenek meg. Nem kell tehát túl élénk fantázia ahhoz, hogy elképzeljük: valamilyen, jóval nagyobb tétért folyó alkunak akár Varga nyugati boldogulásának megtorpedózása is parányi részeleme lehetett.

Mert utoljára, de nem utolsósorban mégis rá kell kérdezni: a mindenkit közmondásosan istápolni igyekvő Puskásnak vajon miért nem jutott eszébe, hogy az általa is kiemelkedően tehetségesnek ítélt Vargának segítsen, holott ezt boldog-boldogtalannak megtette, különösen, ha futballista és magyar volt?

c) S ez inkább már szomorú ténymegállapítás: Varga Zoltánnak nem adatott meg, hogy olyan személyes tanácsadója, körültekintő és intelligens menedzsere legyen, mint Puskásnak maga Östreicher. Vagy a vele egyívású s futballistaként nála nem tehetségesebb, csak sokkal, de sokkal sikeresebb Franz Beckenbauernek Robert Schwann! S azt is csupán a kontraszt kedvéért rögzítem: ki tudja, miként alakul egy ismeretlen liverpooli zenekar sorsa, ha nem a zseniális Brian Epstein rajzolja meg a „fiúk” s főként a frontember, John Lennon imázsát, megteremtve ezáltal a Beatles-legendát?

Részlet a Kortárs Kiadónál hamarosan megjelenő könyvből.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben