Tanulmányok a magyar nyelv ügyének 18. századi történetéből

A magyar állampolgároknak teljesen természetes, hogy itthon – akár a boltban, akár az önkormányzati hivatalokban – magyarul beszélnek velük, s idegen szót leginkább akkor hallanak, ha külföldre mennek. A bezártság éveiben ez még sokkal inkább így volt. 1990 óta már többet lehet utazni idegen országokba, egyetemistáink féléveket töltenek kint ösztöndíjakkal – mint hajdan a peregrinusok –, sőt, immár itthon is lehet idegen nyelvű iskolákba járni. Külföldiek is egyre többen jönnek akár turistaként, akár dolgozni hazánkba, s egyre kevésbé feltűnő, ha a szomszédunkban németül, angolul, kínaiul vagy olaszul beszélnek. Mindezen új jelenségekkel együtt napjainkban is egynyelvű az ország, a hivatalos törvénykezési, közigazgatási, oktatási nyelv, valamint a társadalom kommunikációjának nyelve is a magyar.

Nem volt azonban mindig így, a 18. század utolsó harmadáig az említett területeken a latin uralkodott, s az úgynevezett nemzetiségi nyelvek, azaz a hazánkban megtelepedett különféle nemzetiségek nyelvei csak a társadalmi kommunikáció egyes színterein jelentek meg. Sőt, az ország különböző földrajzi területein is más és más nyelvet használtak a hétköznapi érintkezés során. E helyzetnek nagyon sok következménye volt a nyelvhasználatra, illetve a nyelvtudásra nézve. Az ország lakosaink nagyobb része feltehetőleg több nyelven is meg tudta értetni magát, ha nem is tökéletesen, a grammatika szabályainak megfelelően, de legalább annyira, hogy a beszélgetőpartner megértse szándékait, véleményét. A kommunikáció egyik fontos eszköze a latin nyelv volt, amelyet akár a társadalmi rétegek egymás közötti érintkezésében – például hivatalos ügyek, bírósági perek – lehetett használni, akár alkalmas volt arra is, hogy a különböző földrajzi területekről érkező emberek szót értsenek egymással. E kommunikációs csatorna közös – bár nyilván nem feltétlenül magas szintű – használatát elősegítette, hogy az iskolai oktatás nyelve is a latin volt, s ezért bárkinek, aki hosszabb-rövidebb időt töltött az iskolapadban, a fülében ismerősen csenghettek a latin szavak. Ez a vegyes nyelvhasználati képlet a 18. században nagy átalakuláson ment keresztül, s a század végére egyre többen írják le, hogy a magyar nyelvet kellene domináns szerepbe helyezni, és leváltani ezzel az évszázadok óta használt latint, illetve kötelezővé téve minden társadalmi réteg és nemzetiség számára a társadalmi kommunikáció alapnyelvévé kijelölni.

A Bíró Ferenc szerkesztette kötet e nagyon izgalmas probléma történeti gyökereit, a magyar nyelv ügyének 18. századi változásait járja körül. Öt nagy tanulmányt olvashatunk a könyvben, s szerencsére mind az öt más-más szempontból közelíti meg a kérdést. Az eltérő szempontok és témaválasztás eltérő módszereket jelent, s ezért e kötet átfogóan bemutatja a nyelvkérdés 18. századi történetének elemzési lehetőségeit. Kiemelkedően fontosnak tartom, hogy a tanulmányírók – talán végre valamiféle áttörés eredményeként – a nyelv ügyéről szólva a nyelvhasználat tényeit, összefüggéseit vizsgálják. Azt jelenti ez, hogy bár elsősorban történeti vizsgálatokról van szó, nem elégednek meg pusztán az írásbeliség emlékeinek vizsgálatával, kutatják azt is, hogy a forrásokban milyen nyoma van a szóbeli nyelvhasználatnak. E váltás azért nagyon fontos, mert tudjuk, hogy az írásban rögzített művek esetében a szerzők sokszor – alkalmazkodva a korabeli kívánalmakhoz – a műveltséget inkább jelző latin, esetleg francia vagy német nyelvet választották, jóllehet élőszóban magyarul vagy tótul beszéltek.

A témák így együttesen azért is különösen érdekesek, mert az irodalmi életnek éppen hogy nem a centrumát, hanem különféle szélső területeit vizsgálják, azaz példaanyagukat nem a kanonizált szerzők immár sokszor elemzett műveiből, hanem a korabeli folyóiratokból, az oktatási rendszerből, a színmű-irodalomból és a színjátszás területéről, illetőleg a közköltészetből merítik. Nagyon izgalmas az ötödik tanulmány, amely a közigazgatás nyelvhasználatát elemzi egy kitüntetett intézkedés, II. József német nyelvrendelete alapján. Az egykorú festményeken fehér parókában és piros kabátban megjelenő, szigorú arcú uralkodó híres nyelvrendeletéről még ma is tanulnak a középiskolások, ám a tananyagnak az már nem része, hogy miként reagáltak erre a magyar vármegyék, a politikai élet szereplői.

A kötet bevezetését a szerkesztő, Bíró Ferenc írta. Összefoglalja, hol tart jelenleg a magyar nyelv ügyének kutatása, milyen fogalmi keretekkel dolgoznak irodalomtörténészeink, s ezek a keretek hogyan illeszkednek az európai kutatásokban használtakhoz. Bíró kiemeli, hogy a magyar nyelv előretörésének nélkülözhetetlen mozgatórugója volt az új, nyelvi-kulturális közösségi fogalmának megerősödése a hagyományos állami-politikai natio fogalmával szemben. A bevezetés elénk tárja a kutatásnak azt a három fő irányát, amelyet a könyv tanulmányai is követnek: „Az egyik az ideológia – már most jól látszik, hogy a nyelvkérdés különféle interpretációi a 18. századi magyarországi társadalom bizonyos rétegeinek érdekeit szolgálták. A második a nyelvhasználat (milyen viszonyban voltak a korabeli Magyarországon használt nyelvek), a harmadik pedig a politika: ha a nyelvkérdés jó ideig nem is volt tárgya politikai közbeszédnek, annál fontosabb kérdés, hogy mikor és hogyan lett az, s ez milyen következményekkel járt.”

Az első tanulmányban Balogh Piroska és Szilágyi Márton arra keresnek választ, hogy az Ephemerides Budenses című korabeli lapban, amely a felvilágosodás magyarországi hírhozója volt, miként került elő a magyar nyelv mint a nyelvválasztás eredménye, azaz milyen alkalmakkal és milyen újságírói kommentárral tárgyalta a lap a magyar nyelv túlsúlyba kerülésének folyamatát.

A második tanulmányban Margócsy István elemzi azt a fény századán végighúzódó hosszú folyamatot, melynek során az iskolákban alsó- és középszinten felmerült és egyre inkább teret nyert a magyar nyelv oktatásának szükségessége. A főként a kérdésfelvetések pontosságát szem előtt tartó szövegből kitűnik, hogy párhuzamosan létezett egymás mellett mind a magyar, mind a latin nyelv előtérbe állítását célzó törekvés, és a magyar dominanciája csak lassan, az intézményi struktúra erővonalai mentén alakult ki. Élen jártak ebben a piarista iskolák. Margócsy tanulmányának érdeme, hogy nagyon sok adattal támasztja alá gondolatmenetét, s ez a példa-, avagy adattárnak is beillő, rendezett felsorolás alapkutatásként lehetőséget nyit a további, finomabb hangolású vizsgálatok számára. A tanulmány végén húszoldalas felsorolásban kronológiai sorba külön kigyűjti a magyar nyelv iskolai használatára vonatkozó adatokat – ez egyedülálló a maga nemében.

Demeter Júlia és Pintér Márta Zsuzsanna az utóbbi évek iskoladráma-kutatásainak eredményeit felhasználva egy összesítő vizsgálat alapján mutatta ki, hogy milyen arányban nyert teret a magyar nyelv az iskolai színjátszásban. Fontos határpontnak számítanak az 1750 körüli esztendők, majd a jezsuita rend feloszlatása (1773) körüli évek, amikor a jezsuiták vetélytársai, a magyar nyelvű művelődést szorgalmazó piaristák kerültek előnyös helyzetbe; és az 1790-től 1800-ig terjedő időszak, az állandó társulatú magyar színjátszás első évtizede.

Nagyon izgalmas Csörsz Rumen István szintén összefoglaló jellegű írása a közköltészet nyelvi, mármint nemzetiségi nyelvi állapotáról. A közköltészet, az irodalomnak a hétköznapi életben használt, alkalmazott szintje még számtalan kiaknázatlan területet jelent a kutatók számára. Ez az irodalmi szint ugyanis egyrészt nagyon közel állván a szóbeliséghez jól reflektált a két létmód – a szóbeli és írásbeli – együttélésére, másrészt az idesorolható művek jóval kevésbé szigorú műfaji, illetve hagyományozási szabályokkal rendelkeztek, s ezért sokkal több minden és sokkal többféleképpen kerülhetett rögzítésre a lakodalmi énekek, búcsúztatók, csúfolók, tréfás versek szövegeiben, mint a magas irodalom műfaji szabályait szem előtt tartó művek esetében.

Soós István tanulmánya II. József nyelvrendeletének a vármegyékre gyakorolt hatását térképezi fel. A német-római császár és egyben magyar király emez elhíresült rendeletével hazánkat az ausztriai és a német-római birodalomba akarta integrálni. Soós vizsgálatából kiderül, hogy József császár számára ez pusztán adminisztratív és modernizációs kérdés volt, s ő nem kívánta ezzel provokálni a Magyarországon ekkoriban egyre erősödő ideológiát, amely az országban a magyar nyelvet akarta bevezetni. A politikai élet szereplői, a vármegyék válaszukban elutasították a rendeletet, ám érdekes, hogy sok helyen a német helyett nem a magyart, hanem a hagyományosan jól működő latint akarták visszaállítani.

A kötet tanulmányai bizonyítják, hogy a magyar nyelv térhódítása, sőt az, hogy az 1830-as évekre valóban domináns lett hazánkban használata, korántsem egyenes vonalú, de meg lehet kockáztatni, hogy nem is egyértelműen szükségszerű fejlődés eredménye. Sok kitérő, mellékág és sok, egymástól eltérő szándék végső összege lett a magyar nyelv államnyelvvé tétele 1844-ben. E kötet első a maga nemében, következésképp az egyes részterületek vizsgálata során még sok kérdést nyitva hagytak a kutatók, s mivel különböző témákat vizsgáltak, egybefüggő kép vagy általános modell sem bontakozhatott ki, de a további kutatások pótolhatják majd e hiányokat. A tanulságok azért fontosak, mert most, a 21. század elején, a globalizáció korában újból előtérbe kerül a kérdés arról, hogy egy közösséget milyen erők tarthatnak össze, s ezek között milyen szerepet játszhat a közösen használt nyelv.

(Argumentum Kiadó, 2005)