Reformátusok Budapesten I–II.

Egy olyan nagyváros esetében, mint Budapest, a régi időkről nehéz történelmet írni, s nem csak a források miatt. Ez a könyv a reformátusok történetét tárgyalja – sokféle szempont szerint – Budapest mai területén. S ebben sok korábban önálló település története torkollik össze, hiszen a három város (Buda, Pest, Óbuda) 1872-es egyesülésén túl mára már számos más, egykor önálló helység is a főváros részévé vált.

Ilyen összefüggésben tekintve a reformátusok a reformáció magyarországi elterjedésével „egyidősek” Budapesten is. A török hódoltság jó részében is „jogfolytonosak”, s nemcsak Óbudán, Rákospalotán és Rákoscsabán, ahol gyülekezeteik még az ellenreformációs kurzus idején is élnek. De Budán és Pesten megszakadt a rossz körülmények közt is fennmaradó közösségek élete a török alóli felszabadulással. A Türelmi Rendeletig (1781) s az azt követő új vallási rendelkezésekig nincsenek, nem lehetnek protestánsok a két városban, s tulajdont sem szerezhettek.

Aztán elkezdődött, előbb és nagyobb számban a jórészt német (és külföldi) evangélikusok, majd két rétegben – az elitben és a legszegényebbek között – a zömmel magyar reformátusok beáramlása (megjegyzendő: református német ajkú leányegyház máig él a fővárosban!).

A budapesti reformátusságot az egyház sok világi patrónusa – hasonlóan a városhoz – már kezdettől a magyar reformátusság központjának szánta, mégis igen nehéz körülmények között született meg az első templom és gyülekezet a Kálvin téren. Hiszen Budapest kezdettől fogva a legnagyobb magyar református szórvány volt, ahol óriási erőfeszítéseket kellett tenni a lelkek összegyűjtésére, az egyházi infrastruktúra létrehozására (miközben a katolikus kegyúr főváros sorra építi a katolikus templomokat, ilyen támogatást majd csak az 1930-as években kaptak a reformátusok). A kötet a ma már több mint hatvan gyülekezet történetén túl bemutatja az ebben a munkában kiemelkedő lelkészeket, nem lelkészi tisztségviselőket és családokat is. Nyomon követhetjük a legfontosabb egyesületeket és a sokszor Budapestről – nyugati mintára – elinduló mozgalmakat is. Például a Szilassyak, a Biberauer (Bodoky) család, a KIE, Török Pál, Szabó Aladár, Szabó Imre, Ravasz László tevékenységét. S mindezt végre nem egy eltorzított közelmúlt szemszögéből láthatjuk.

A budapesti reformátusság szinte „mindenre jó lakmuszpapírja” az egyetemes protestáns egyháztörténetnek is. A presbitériumok összetételének elemzése bizonyítja egyrészt a magyar reformátusság értelmiségi-politikai „elit” jellegét, de hírt ad a főként a keleti országrészeken tömegegyháznak számító szervezetnek a kapitalista nagyvárosban könnyen „elvesző”, legfeljebb hagyományos „nemzeti tudatú” szegény híveiről is. A sokféle nehézséggel azonban zömében sikeresen küzdöttek meg az elődök, s a nyugati polgári protestáns modellek nyomán sikerült egy alapjában véve „agráregyháznak”/népegyháznak a szekularizáció erősödő hullámaiban hitvalló jellegű polgári egyházként is stabilizálódnia. A két világháború között jórészt igen nehéz gazdasági és politikai helyzetben korszerűsödött szervezetű egyházban egyrészt minőségi vezető személyiségek sora jutott szerephez (Ravasz László, Szabó Imre, Pógyor István stb.), másrészt olyan egyházi „hálózat” alakult ki, amely – a világ kataklizmáitól persze nem függetlenül – emberileg megérlelte a háború utáni, a kommunisták által később elfojtott lelki ébredést.

Úgy tűnik, hogy ez a folyamat – amely sok szálon (népfőiskolák, népi írók, Kisgazdapárt stb.) kapcsolódott a magyar agrártársadalom demokratikus politikai ébredéséhez is – „menti meg” később a kommunizmusnak kiszolgáltatott egyházat. Azt az egyházat, amelyet saját hűtlen fiai (a békepapok és a „progresszív keresztyének”) árulnak el majd évtizedeken át. A magyarság sorsával összefonódó reformátusság (mint „magyar vallás”) 1948 utáni kálváriája figyelmeztetés minden keresztyénnek: nem szabad hamis emberi megváltások prófétáival szövetkezni! Ez mindig zsákutca.

A budapesti reformátusság sokszempontú bemutatása persze másra is tanít. Az emberi életet egyre inkább átható uniformizáló materializmussal szemben van lelki ellenszer! Egy nem ellenséges politikai világban óriási szervező- és hatóerőt jelent az evangélium. Ez őrizte meg a helyi tradíciót és történelmi gyökérzetet nélkülöző reformátusságot. Hiszen a 2001-es népszámlálás szerint Budapesten – a kommunizmus hit- és hagyománypusztító uralma és a szekularizáció spontán hatásai után – több mint 225 ezer ember vallotta magát reformátusnak. Persze tudni lehet azt is, hogy sok közülük a „statisztikai református”.

Óriási szám ez, miközben ezek az emberek és utódaik sok helyről, sok gyülekezetből hiányoznak. Az 1989-ben újra megnyílt szabadság légkörében az első nagy lépést akkor is az önismeretnek kell megtennie, ha tudjuk, hogy minden kegyelem. Budapest, a magyarság fővárosa talán sohasem szorult erre jobban, mint manapság. Látszólag ennek a másfél ezer oldalas két kötetnek a tartalma a főváros valóságos és kulturális tradíció szerinti református közegéé, de elfogulatlanul olvasva világosan látszik az a nagy szerep, amely arányszámon felüli szellemi-kulturális hatást kölcsönzött a magyar reformátusságnak még egy olyan településen is, ahol mindig – bár állandóan növekvő létszámmal – kisebbségben s gyenge infrastruktúrával élt.

A két szép kiállítású és gazdagon illusztrált kötet bőséges kronológiai összefoglalóval és pontos névmutatóval is segíti az eligazodást. S ami nagyon örvendetes – hiszen az egyháztörténészi szakma a kommunizmus időszakában csaknem kihalt –, hogy sok a fiatal és színvonalas szerző. Vannak olyan tanulmányok is, amelyek alapvető kiindulópontokat fogalmaznak meg a közelmúlt református egyháztörténetét illetően. S itt különösen fontos az, hogy a tanulmányok szemlélete öntudatosan szemben áll mindazzal, amit itt évtizedeken át sulykoltak: az egyház története nem jelentéktelenedő függeléke a „tudományos” történetszemléletnek! S így válik talán mindenki számára világossá az is, hogy milyen irtózatos lelki-erkölcsi és anyagi pusztulást hozott a békepapság.

Hatalmas teljesítmény ez a könyv, s reméljük, hogy lesz sokféle folytatása.

(Argumentum, ELTE Művelődési Tanszék, 2006, Szerkesztette: Kósa László)