Főhajtás XII.

Kossuth Lajos csárdás kis kalapja

Császár Dániel nyolcvannyolc éves földműves 1947-ben, Tiszaszentimrén az őt faggató néprajztudósnak, aki arra volt kíváncsi, emlékszik-e még, miket beszéltek ifjúkorában Kossuth Lajosról, tömören azt válaszolta: Kossuth Lajos a miniszter. Isten után ő a vezér. Kerese István nyolcvanéves földmunkás sem volt túlontúl bőbeszédű Pálfiszegen, 1947-ben: Harangoznak a toronyban: / Legyen úgy, mint ’48-ban! És elénekelte a Kossuth-nótát: Esik eső karikára, / Kossuth Lajos kalapjára…

Aztán 1948-ban nem úgy lett, mint 1848-ban volt.

1849 tavaszán szerte a hazában azt énekelték: Kossuth Lajos kis kalapja, /  Nemzetiszín lobog rajta…

1914-ben – más idők jártak, világháborúba indultak a besorozott magyar bakák – így jegyezték föl a negyvennyolcas nóta szövegét: Kossuth Lajos zöld kalapja, / Zöld pántlika lobog rajta…

1947-ben – éppen kezdtük („a múltat végképp eltörölni”!) építeni a szocializmust – Márton Mihály nyolcvankét éves öreglaki parasztember Kossuth Lajosról mesélt: Mikor Kossuth kikiáltotta a szabadságharcot, a következőket mondta: – Harcoljatok, fiaim, mert vége az uraságok világának. Nem lesz többé úr, egyenlőek leszünk.

Hogy mondókáját hitelesítse, hozzátette: Én magam hallottam, éppen répát mentem temetni.

Nem hazudott. Hallotta. Az idő tájt naphosszat Rákosi Mátyás szónokolt népboldogító hazugságokat emelt hangon a rádióban. Igaz, neki nem volt kis kalapja, s tar fején nem lobogott sem nemzetiszínű, sem zöld pántlika. De ő volt a „miniszter”. És azt üzente, hogy édes hazánkban most már minden jó és szép lesz.

’48-ban is azt hittük, hogy minden szép és jó lesz.

Kossuth Lajos kis kalapja,
Nemzetiszín lobog rajta…

Aztán amikor nem loboghatott a nemzetiszín, s Kossuth Lajos nevét hangosan kimondani sem volt tanácsos, magukba kuporodva, reménykedve, csendben így daloltak a bús kedvű magyarok:

Garibaldi csárdás kis kalapja,
Nemzetiszín pántlika van rajta,
Nemzetiszín pántlika van rajta,
Kossuth Lajos neve ragyog rajta.

Kossuth Lajos neve a remény, a nemzetiszín a hit, a csárdás kis kalap a bizonyosság. Lesz még egyszer…

Áldor Imre szerkesztésében jelent meg – már a kiegyezés után – a Tarka Világ című „képes regélő”: valóságosnak hitt szószátyár mesegyűjtemény 1848–49 dicsőséges napjairól. Aki Áldor Imre képes regélőjében kóborolt, azt is hihette: győzött a forradalom, megnyertük a szabadságharcot.

Ha könnyes szemmel emlékezünk, kifényesedik a történelem.

Metszett kép: Petőfi Sándor gyermekkori lakhelye, a kiskőrösi szülőház. A valóságban kétablakos, alacsony, nádfedeles parasztház. A metszeten: hatablakos, emelt homlokzatú, klasszicista kúria.

Nagy költőnek nagy „lakhely” dukál.

Kossuth Lajosnak pedig nemzetiszínű csárdás kis kalap.

Mert a kút mélyén szükségünk van reményre, hitre, bizonyosságra.

Aki nemzetiszínű szalaggal felékített, csárdás kis kalapot hord, az nem felejtette el a forradalmat, a szabadságharcot, a Nemzeti dalt, a Tizenkét pontot, az aradi vértanúkat. Az hisz a feltámadásban.

1867 után minden okos, törött gerincű labanc kurucnak maszkírozta magát, de a becsületes kurucok – lelkük mélyén – akkor is csárdás kis kalapot hordtak, amikor a kurucnak maszkírozott labancok már mind divatos bécsi módi szerint jártak.

Vékonyka versesfüzet, 1861-ben jelent meg Pesten: Magyar Lant – A legkedvesebb honfidalok, balladák és románcok a nép s az ifjúság számára. A címlapon Petőfi Sándor arcképe.

A költő nevét nem írták le.

De Petőfi Sándor csárdás kis kalapot visel.

Éppen olyat, mint Kossuth Lajos.

Harangoznak a toronyban:
Legyen úgy, mint ’48-ban!