×

X-Prep

Jegyzetek 1997-ből, I. rész

Tőzsér Árpád

2008 // 01
A XXI. század vizitkártyái

Július 9. Egy év után megint kórházban. Pontosan abban a 67-es szobában fekszem, ahol egy éve is feküdtem. Akkor Leviticus (egy verskötet) lett az ittlétemből, most mi lesz? A kioperált gégéjű mérnök helyén Nagy bácsi, egy májrákos, velem egyidős magyar ember fekszik. Sárga, mint a citrom, s a nagy hasa vízzel van tele. Most alszik, szeme felfordulva, tátott szájában sárga, kimeredő fogak – lehet, hogy már meg is halt? A hármas ágyon egy süketnéma (a nevét nem tudom, bemutatkozott, de nem értettem, mit mond), a négyesen én, az ötösön egy hetvenéves, szapora beszédű „prešporák” (őspozsonyi polgár), a hatoson egy huszonnégy éves gyomorfekélyes srác. A szobánk és a szomszéd szoba, a 66-os, egymásba nyílnak. A 66-osban elfekvő, haldokló vénemberek (nyolcvan és a halál közt). Ha ki akarok menni, át kell kígyóznom köztük. A borzalmas bűz miatt be kell fognom az orrom. Nincs kedvem az íráshoz, az élethez sem nagyon. Főleg ahhoz az elképesztő élethez nincs, amely itt, körülöttem zajlik (zajlik?, hm), s rám is vár az időben.

*

Hát valószínűleg nem én leszek, aki átviszi az emberi fajt a túlsó partra!

Nagy bácsihoz látogató jött, egy férfi, láthatóan nem rokon, nem családtag, talán a barátja, munkatársa, egykori katonacimborája, mit tudom én. Beszélgetnek (Nagy bácsi csak suttog), aztán kifogynak a szóból, s a látogató csak áll Nagy úr mellett, hirtelen leül az ágy szélére, egyik kezével az ágy innenső, másik kezével a túlsó szélére támaszkodik, mintegy hidat alkot a beteg fölött, mereven néz bele Nagy úr szemébe, s az vissza, nézik egymást szótlanul, de nem fürkészően, nem követelően, nem úgy, mintha a másiknak még kötelessége volna bármit is mondania, inkább csak tágra nyílt szemmel s benne mérhetetlen szomorúsággal vizsgálgatják egymás arcát. S ebben a furcsa egymásba kapcsolódásban van valami az öröklétből, amit én soha nem tapasztalhatok meg, mert nem tudok ilyen kozmikusan szeretni, nem tudok úgy senkihez sem kapcsolódni, mint ez a két ember egymáshoz.

Közben Nagy bácsi föltápászkodik, kikel az ágyból, a kacsát keresi, csupa csont-bőr az egész ember, csak a nagy hasa lóg, mint valami előrevetett borzalmas, sárga hátizsák. A látogató segít neki a keresésben, s úgy tartja átölelve a csontvázszerű, halálszín testet, mintha az élet óvná a Halált, hogy szét ne hulljanak a csontjai, hogy ki ne essen a kezéből a kasza.

Míg figyeltem őket, azt hittem, nem evilági együttlétük intenzitását már nem lehet tovább fokozni, de a látogató nem ismer határt: segít kivenni a pelenkanadrágból Nagy úr sárga, petyhüdt hímtagját, szinte helyette vizel.

Nem, ezt nem tudnám utána csinálni, akármennyire is könnyekig meghat a jelenet; bennem mindig volt valami abból a létezéssel szembeni elemi erejű undorból, amellyel Sartre Roquentinje nézi a földből kiborult diófa (gesztenyefa?) gyökereinek a tenyészetét, viszkozitását. Akkor sem tudnám a másikat, a másik létezőt így megérinteni, ha tudván tudnám, hogy az emberi élet csak azért maradt fönn ilyen sokáig a földön, mert ezt az undort többen nem érzik, mint amennyien igen.

*

Ó, istenem!, hová tévelyedtem az időben! Az előbb véletlenül egy emelettel feljebb mentem a lifttel, a pszichiátrián szálltam ki, s ha már ott voltam, körülnéztem.

Harminckét évvel ezelőtt ezen az osztályon egyszerre voltam végtelenül kétségbeesett és végtelenül boldog. N., szegény kis N., hol vagy most? Megöregedtél te is? Az én számomra már örökre tizenkilenc éves vagy, és lobogó hajjal-sörénnyel rohansz át a kórházudvaron, elém, felém, akit „eltávozásra” hazaengedett Török főorvos (haza?, a Martinyek utcai tizenegy emeletes magányomba; hát ön, főorvos úr, hol van?, él-e még; nézem a táblát, most valami dr. Šucha itt a főnök), s te, szegény kis gyönyörű N. egész idő alatt, míg távol voltam, attól reszkettél, hogy már nem jövök vissza többet.

Látod, akkor is visszajöttem, s most, öregen megint itt vagyok, de téged már csak az emlékezetemben talállak meg.

Július 10. Egy Diviš nevű pozsonyi polgárral örvendezünk gyakran itt, a 67-esben egymásnak, hogy a politikát és főleg Meyiart illetően mennyire azonos a véleményünk.

Azt hiszem, Diviš úr a két háború között idetelepült morvák utóda, magyarul nem tud, erős cseh akcentussal beszéli a szlovákot. Egyébként is hašeki figura, kerek képű, kedélyes fecsegő ember. Kérdem, rokona-e Ivan Divišnek, a kitűnő cseh költőnek. Ő mindenkinek rokona, aki cseh, mondja, de a magyarokat is szereti, mert azok még nálánál is jobban utálják az oroszokat.

Pan Diviš ’68-ban felújította itt, Pozsonyban Hašek legendás asztaltársaságát, a Törvényes Keretek Között Mérsékelten Haladók Pártját, erre a prágai tavasz után Husákék elbocsátották állásából (eredetileg ügyvéd volt), s ő, ellenállóként, a föld alá vonult, valóságosan is, mert kazánfűtő lett. Kérdi, nem akarok-e a TKKMHP tagja lenni, mert azt semmilyen hatalom nem szüntetheti meg: amíg ő él, addig egy tagja mindig lesz. Mondom, akkor már két tagja van, engem is besorozhat. De rövidítsük le a pártunk nevét Hašek Pártra. Javaslata, pane, elfogadva, mondja. Kezet fogunk, s nagyot nevetünk.

Ha már pártunk van, akkor köztársasági elnököt is kell jelölnünk (most a kinti szlovák politikusok is ezzel szórakoznak). Ő Švecet, a Comenius Tudományegyetem rektorát, én Ladislav Kováyot, a tudós biológust javaslom. Örülünk, hogy milyen okosak vagyunk, mindketten tudós elnököt akarunk magunk fölé, s ezzel be is biztosítjuk pártunk választási vereségét, mert Szlovákiának ma mindenki kell, csak tudós nem.

Mindennek tudok örülni, ha éppen nem zúg a boreas a hasamban. Az előbb például majdnem elsírtam magamat az örömtől, mikor megtudtam, hogy a süketnéma szomszéd lánya (itt volt az előbb, egy óráig beszélgetett az apjával, hangtalanul, a süketnémák mutogatós nyelvén) nem süketnéma, hogy egészséges, sőt hogy éppen nagyon is fel van vágva a nyelve, s már vőlegénye is van, nemsokára meglesz a lagzi, mert útban van a gyerek (már látni a hasán).

Mindezt a lánytól tudtam meg egy perc alatt! Hát nem gyönyörű: olyan nevet is tovább lehet örökíteni és meg lehet szólaltatni, amelyet az eredeti gazdája soha ki nem mondott, mert nem tud beszélni!

Kérdem a beszédes, mosolygó lányt, nem akar-e belépni pártunkba, a Hašek Pártba. Ha ő lehet a pénztáros, mondja, akkor szívesen. Ebben maradtunk.

Ott bazsalyog mellettünk a süketnéma apa is, tetszik neki, hogy a lányával ilyen jól megértjük egymást. Vállon vereget, s elismerően mondja a lánynak: „vaki pitovatel!”. (Azt akarná mondani, hogy „vel’ký spisovatel’”, azaz „nagy író”, ezt én is megértem, mert a kezével is mutatja, hogy mit mond: úgy tesz, mintha írna.)

Július 19. Krúdyt olvasom, immáron itthon. A XIX. század vizitkártyáiban írja: „Szeretném elmondani a fiamnak vagy egyéb maradékomnak, hogyan emlékezünk mi, elhalványuló tizenkilencedik századi magyarok Ferenc Józsefre.”

Ha a XX. század 1989-cel valóban véget ért, akkor mi, idősebbek immár „elhalványuló XX. századi magyarok” vagyunk. Kutya kötelességünk emlékezni a XX. századra, mert más nem teszi, nem teheti meg helyettünk: a posztmodern „XXI. század” fiai/lányai nem tudnak hitelesen emlékezni. A „hitel” személyhez kötődik, a posztmodern iró pedig személytelen. Emlékező számítógép inkább, mintsem emlékező ember. Az emlékező hiteles személyét eltakarja a mesterkedés, a gépkezelés, a processzorok, a számrendszer, az elektronikus jelnyelv.

De legalább mi, idősebbek, valóban XX. századiak vagyunk? Nagy a gyanúm, hogy a XX. század (főleg a második fele) úgy múlt el, hogy még „elhalványuló magyarok” sem maradtak utána. Nincs, aki emlékezzen reá, tehát nem létezik. Már mi is csak a nyúlfarknyi „XXI. századra”, azaz az 1989-től máig eltelt szűk évtizedre emlékezünk. Arra a XXI. századra tehát, amely naptárilag még el sem kezdődött, hisz hol van még 2001!

Bennem valahogy így él a „XXI. század” kezdete: a román diktátor egyenesben közvetített kivégzése a tévében, a szerkesztőségekben a régi Remingtonok, a hagyományos írógépek helyén megjelennek a számítógépek, s az utcán az ál-turisták: a fiatalok egyszeriben randira is hátizsákkal, bakancsosan sietnek. S mi, XX. századi magyarok hirtelen, de jól láthatóan halványodni kezdünk.

Szigliget, 1977. július 6.

(Az évszám helyesen természetesen  1997; elírás, de beszédes elírás; T. Á.)

Kedves Árpád!

Röviden írok; a beteg ember Harpagon, kapzsin markolja kincset érő perceit. Száz évvel ezelőtt találkoztunk utoljára valamelyik költőtalálkozón, Pesten? Füreden? Már nem emlékszem… Ha beszéltünk is egymással, szavaink belevesztek az általános locsogásba. Mindazonáltal azt már egy ideje tudom, hogy belőled érett, keserű, mélyjáratú költő lett, saját középvilággal, melyben a fondor Octavianus Caesarnak a derék dilettáns, Kappus kapitány a szomszédja. Rokonszenvvel és élvezettel olvastam a Leviticust, megtisztelő, hogy ilyen verskötetben kétszer is előfordulok verstárgyi minőségben.

Minden jót és barátsággal üdvözöl:

Orbán Ottó

Pozsony, 1997. július 19.



Kedves Ottó,

nem száz éve, csak ötven, s nem költőtalálkozón, hanem a Kortárs szűk folyosóján találkoztunk utoljára. Úgy kérdeztem Tőled, hogy hogy vagy?, hogy közben összeért a hasunk. A többi rendben. Nagyon köszönöm a válaszodat.

Jó barátsággal:

Tőzsér Árpád

Július 20. Ki írta le először rólam, hogy „fanyar költő”? Nem emlékszem, de azt tudom, hogy utoljára Reményi József Tamás és Orbán Ottó nevezett annak, ez utóbbi a néhány napos levelében… (Bocsánat, megnéztem, O. O. nem „fanyart”, hanem „keserűt” ír, ami persze ugye egyre megy.)

De hát kell-e fanyarabb költészet Szijj Ferencénél, Podmaniczky Szilárdénál, Kukorelly Endréénél, Kemény Istvánénál?! S ők még csak nem is hatvankét évesek, s feltehetően krónikus hasnyálmirigy-gyulladásuk és diszpepsziájuk sincs. Majd megnézem őket hatvankét éves korukban, kórházi kezelés után. (Sajnos, nem nézem meg, mert hol leszek én már akkor, mikor Kemény István hatvankét éves lesz!) Ők most még csak játsszák a vegetáló véglényt (meg kell hagyni, eléggé meggyőzően), Estragonoknak meg Hameknek stilizálják magukat, talán várnak is valamire, de nemigen lehet tudni, mire, sem Godot, sem a Végjáték fináléja nem akar jönni, szellemi-kukázgatnak, érzelmi-vegetálgatnak hát. Amit Babarczy Eszter velük kapcsolatban (Bataille után szabadon) „belső tapasztalásnak” nevez (lásd: A belső tapasztalás), az ennek a belső kukázásnak, vegetációnak a tapasztalata.

Mindenesetre nem sértődnék meg, ha a szép kis kritikuső mint „fanyar költőt” engem is felvenne a listájára, a fentebb felsorolt kedvencei közé.

Július 23. Ez majdnem annyi, mintha a Halál, a végső útra csábító vén kapitány vigasztalgatna! A lexikonokból kibányásztam, hogy a bélgörcsöket leggyakrabban az alacsony vércukorszint és az uremikus állapot okozza. És hirtelen megnyugodtam. Hisz az urémia nekem régi ismerősöm! Mióta apám urémiában meghalt (1960-ban), s tudom, hogy nekem is mindkét vesém policisztás, fel vagyok rá készülve. Az urémia nekem már szinte barátom. Hja, az Urémia?! Akkor minden rendben, az jöhet (azt ma már tudják kezelni, mondják az orvosok)! Már azt hittem, hogy hasi sztóma fenyeget, hogy én is olyan nyomorult módon múlok ki, mint Bondaryuk úr, aki a kórházban, a halála előtt, regggelente mindig a szemem láttára ürítkezett, láttam, amint a hasára erősített tasak megtelt híg, bugyborékoló latyakkal; vagy úgy káromkodom ki magamat a világból, mint Baka Pista anno, aki „gyakorta véreset szart”. De nem, én „csak” urémiában fogok megdögleni, kifeszülök a görcsös fájdalmaktól, „mint húr, ha pattan”. Előtte meg még valószínűleg megküzdök az ökörnagy fekete hangyákkal, azokkal, amelyekkel apám küzdött a halála előtt. (Kórházi szobatársai a halála utáni napon azzal fogadták anyámat, hogy ne sírjon, jó asszony, neki már megváltás volt a halál, lázálmában mindig nagy, fekete hangyákról kiabált valamit.)

Egyedül vagyok itthon a napsütéssel és Baka István verseivel:

Körülhemperegted a fákat,
Leráztad irtózatod,
Szabad vagy – horpaszodban már csak
A belek láncát lógatod.


Engem elhagyott a vers is. Nem tudok olyan eleven, mozduló szöveget teremteni, amely oldhatná a magányomat, az irtózatot. Vágyakozva figyelek-fülelek minden zajra-zörejre-moccanásra, amely a külvilágból jön: az autók zúgására, a szomszéd kislány sírására, a férgek ijedt cikázására a vécé falán.

*

Kertész I. Valaki mása az elbeszélő feleségének halálával végződik. Mikor odaérek, mindig összecsapom a könyvet: nem bírom befejezni az olvasást. Az a „vastag levegő”, amely a várószobában van (míg az asszonyt bent vizsgálják, s már számos jelből bizonyos, hogy halálos beteg), sokkal elviselhetetlenebb, mint a valóságos halál.

Miért vajon?

Mert a valóságban nincsenek „halálbiztos” sejtetések. Ott a remény még az utolsó másodpercben is él.

Mikor a kórházban Nagy bácsi meghalt mellettem, úgy éreztem, hogy az csak egy fikció, hogy nem igaz, amit látok, csak olvasom, s nem élem (igaz, hogy Nagy úr valóban nagyon valószerűtlenül halt meg: a nagy csendjében egyszerűen véglegesen elhallgatott), s ezzel szemben Kertész Imrét érzem olyan súlyos valóságnak, amelynek semmi köze az olvasmány élményéhez.

Július 24. Állok valahol Duba Gyulával az idő mélységes mélyében, mint egy kútban. De ennek a kútnak a falai emeletes házak, a feneke utca s tartalma a városi jövés-menés, a most összekeveredik bennünk paraszti-falusi múltunkkal.

Állunk, és arról értekezünk, hogy a paraszt és a polgár pontosan abban különbözik egymástól, amiben a falu és a város: a faluban áll az idő, a város falaiban, vezetékeiben zümmög a múlt, jelen és jövő árama, s a kőházak akkumulátorokként raktározzák el a korok energiáit, vegyi folyamatokká alakítják a történelmet. S nemcsak a nagy közösségek, a társadalom, a nemzet, az osztály történelmét, hanem az egyes ember történetét is: itt minden ház névre szóló történelemtároló hely.

Mennyi energia, erő, istenem!, mennyi történelem van csak egyetlen házban is. Umberto Eco mondja, hogy azért hisz a halál utáni létben, mert a világűr mélységeiben lennie kell valaminek, amit megélt életünk elemei alkotnak: emlékek, gyötrő lelkifurdalások, szenvedélyek és szerelmek. A város a halál utáni lét (is).

Nem tudok úgy járni-kelni Pozsony házai között, ebben az eleven akkumulátorban, hogy ne érezzem a halál utáni (és születés előtti) létnek, a történelemnek az áramütéseit.

Radnóti Sándor írja valahol: a zsidóságot az emlékezete tartotta fenn.

Az európai polgárt mint olyat szintén az emlékezete konzerválta. De ő nem a Bibliában tárolta az emlékeit, hanem a kőházakban. Jakab bíró, a pozsonyi reneszász óvárosháza egykori építője van olyan elektródja a világ-akkumulátornak, mint Jeremiás próféta.

Az architektúra, amint Goethe mondta, megfagyott zene. És megfagyott történelem, irodalom, képzőművészet, filozófia, szociológia, néprajz stb., mondom én.

Csak fül, szem, értelem, időérzék kell hozzá.

Augusztus 4. Ha a szerencsétlen emberfia több hónapos gyötrelem után végre istenesen kiürítkezik, akkor megérti, hogy Esterházy Péter a Bevezetésben, miután vitriolos mosolyával kimosolyogja és átírja az egész világirodalmat (könyvének pontosan ez a csúfondáros-svihákos-bölcs-kozmikus grimasz a struktúrája), miért írja le a könyv egy helyén egyetlen komolytalan nyikkanás nélkül a teljes Miatyánkot, miért éppen ezen az arche-szövegen nem változtat egy betűt sem.

Én annak idején a vécén ülve tanultam meg újra imádkozni. Aranyérműtét után voltam, s csillagokat látva az erőfeszítéstől és a hasító fájdalomtól a szám egyik szélével szentségeltem, s a másikkal a Miatyánkot mondtam: Miatyánkisten / kivagy a mennyekben / szenteltessékmega teneved! Így, azzal az „ortográfiával” s dikcióval, amellyel gyermekkoromban megtanultam, darabos, expresszionista szabadverssé káromkodva-sóhajtva-nyüszítve a szent szöveget.

Augusztus 4. Egészséges, munkában eltöltött nap volt a mai. Kívánok magamnak minél több ilyet!

9,15-kor már Erdelský Ivánnál, fogorvos barátomnál voltam, aki nagyapa lett, s jókedve volt. Egyébként szabadságon van, csak a kedvemért jött be a rendelőjébe. Míg a fogamat csinálta, szójátékokat gyártottunk. Iván kezdte (aki abszolút kétnyelvű, apja szlovák, anyja magyar volt), azt mondja: a gyermek fütyülője műremek, a férfié remekmű, az öregemberé pedig emlékmű. Aztán én folytattam egy idétlenebb szóviccel: előhúztam egy flaskát, mondván, hogy a keresztelőn majd e vodkát „iván” (az Iván névre célozva!) gondoljanak rám is.

A városban találkoztam Szigeti Lacival, de csak úgy, autóban ülve kiabáltunk át egymásnak. Szinte csak a szájáról olvastam le, hogy menjek be a Kalligramba, mert a Tedeum és rekviem (egy Pozsonyról szóló esszém) szlovák fordítása már kész van, s át kell néznem. Száguldoztunk egymás mellett, hol ők hagytak el engem (a Kalligram titkárnője is ott ült az autóban), hol én őket. Élveztem a dolgot, így élnek az egészségesek és erősek, gondoltam.

A fogorvostól tehát egyenesen a Kalligramba mentem, ott Rudo Chmellel, Farnbauer Gáborral és Hizsnyai Zolival találkoztam, arról beszélgettünk, hogy milyen hatást gyakorolt Mikszáthra a szlovák folklór, hogyan termékenyítette meg az író magyar nyelvét a szlovák nyelv, s hogy a szlovák Milka Haugová magyar verseiben is valami hasonló történik.

Aztán beugrottam még az egyetemre, a postarekeszemben két fontos levelet is találtam: az egyiket Balassa Pétertől, a másikat Esterházytól. Mindketten vállalták az előadást a készülő Cselényi-konferenciánkra, amelynek a hatvanéves Cselényi Laci tulajdonképpen csak névadója, gyakorlatilag az avantgárdról mint olyanról lesz ott szó. Ha minden jól megy, hidat verünk az avantgárd és a posztmodern közé. Ugyanis Balassa Péter a Plusz-mínusz posztmodern című tanulmányában azt írja, hogy „Nálunk… a posztmodernnek tulajdonított radikálisan új (a hetvenes évekből) valójában egy elfelejtett és vétkesen elhallgatott hatvanas évekbeli késő avantgárdnak... köszönheti mindenét: újdonságát, viszonylagos elfogadottságát, saját magát”.

Jelen lesznek Papp Tiborék is, itt az ideje elégtételt adni a párizsi Magyar Műhelynek.

Még estére is jutott vidámság. A Pillangó került a kezembe: „Mindig azt mondta az ő apja, hogy egy legénynek nem szabad elveszteni a büszkeségét, míg a férfiasságát el nem vesztette... Nem megyek többet utánad, míg nem sikótol értem...”. Nem sikótol értem! Meg kell a szívnek szakadni! S ehhez egy kis Baudrillard. (Interjú vele az ÉS-ben.) A filozófus szerint már annyira mesterséges világban élünk, hogy nincs cselekvési lehetőség, tehát az Én, a szubjektum sem létezhet.

Fichte még csak az Énen kívüli világot tartotta nem létezőnek, de már tőle is azt kérdezték: S mit szól ehhez a felesége? S van-e vajon Baudrillard-nak felesége? Nem csak az impotencia takargatása-e a posztmodern filozófia?

A nap bilance-a tehát: Szigeti Laci, Rudolf Chmel, Esterházy Péter, Papp Tibor, Móricz Zsigmond, plusz-mínusz Baudrillard.

Augusztus 17. Ács Margit írja Orbán Ottó Hallod-e te sötét árnyékjáról (a jó múltkor Á. M. megígérte, hogy az én kötetemről is ír, nem is lenne rossz, a „posztmodern” kritika sivatagában meglepően friss szemmel nézi a verset): „mint regényíró a figurát, úgy munkálja ki a versben a saját lényét” (mármint O. O.). Hasonlót gondoltam én a napokban az egyik kritikusunkkal kapcsolatban: lihegve jelenti, hogy mennyire új a költő, akiről ír, hogy „jelenetezik”, szerepeket játszik, többszólamúvá igazítja a szövegét, holott azt kellett volna írnia a poétáról, hogy semmi új a nap alatt: ezek tulajdonképpen a próza (az epika) módszerei. A költők egyre inkább a prózához (az epikához) igazítják verseiket, a prózaírók és tudósok eszközeivel élnek.

S Orbán Ottó kötete kapcsán azt is el kellene mondani, hogy a költő, paradox módon, egyszerre bizonyít két dolgot: akaratlan azt is demonstrálja, hogy a pusztulás költészete unalmas is lehet, hisz a romlás általában mindig egyféleképpen zajlik, de azt is meggyőzően bizonyítja, hogy az élet billió lehetőségben és megvalósulásban tobzódik, s a költészet nem más, mint a lehetetlen megkísértése: a „billió” egységbe állítása. Hartmann értelmében: „Az egység annál erőteljesebb, mennél gazdagabb és többrétű a sokféleség, melyen úrrá kell lennie.”

Augusztus 19. Kikapcsoltam a rádiót, egy szó csonkán, fél szárnyon verdes a levegőben: Szar— . Vajon mi lett volna a folytatása, ha ketté nem tépem? Sohasem tudom meg, marad úgy, ahogy kimondatott, illetve ahogy ki nem mondatott. Valami, ami eredetileg lehetett akár görög királyfi (Szarpédón) vagy mondjuk szardellapaszta is. De most már örökre a bélsár állapotában marad. Szarrá vált.

Apám szokta mondani, ha nagyon nem tetszett neki, amit csinálok: Szarrá válsz, fiam! Így, két r-rel. Pedig nálunk egyébként nem duplázzák a mássalhangzókat. Voltak apámnak ilyen érthetetlen, megmagyarázhatatlan dialektizmusai. S én talán a mai napig nem fogtam föl, hogy sem apám, sem anyám nem volt péterfali, hogy már mindketten felnőtt korukban települtek be a faluba. A falu ezt tudta, én nem tudtam, vagy ha tudtam, nem hittem el: nem az én életemben, hanem azokban a mitikus, születésem előtti időkben történt, amely vagy volt igaz, vagy nem, amelyet nem megélni szoktunk, hanem kitalálni és megírni.

Augusztus 22. Régen volt ennyire béke. Bennem s a környezetemben. Tettem egy körutat. Így, esténként, néha szoktam. Megkerülöm a lakónegyedünket, az egész Dolné honyt. Valamikor püspöki és vereknyei szántók voltak itt, a két Pozsony melletti falu közé szlovák nagyváros épült, s ezzel megpecsételődött a sorsa a két magyar településnek. Az egykor Alsóvadászi nevű dűlőből Dolné hony (a név az Alsóvadászi tükörfordítása) lett. A városnegyed Pozsony része, de már a Kis-Dunán innen, tehát jócskán a Csallóközben van. Huszonegy éve lakom itt, s jó, ha öt-hat mondatot leírtam erről a – szülőfalum után – legállandóbb lakhelyemről. Péterfaláról könyveket írtam össze, Dolné honyról semmit.

Szóval kerülöm a lakónegyedet, béke van, csönd van, nyitott ablakok mögött gyermeknevetés, felnőttbeszélgetés, az utcaszögleteken lányok, fiúk csoportosulnak, beszélgetnek. Valódi béke, sőt idill. De elég lenne egy hirtelen tömeges hasmenés hozzá, hogy megszűnjön a béke, hogy Trójában kitörjön a háború.

Hogyan is volt Trójában? Hogyan „lett” háború annak ellenére, hogy Andromakhé, Hektór és Giraudoux meg volt róla győződve, hogy „nem lesz”? Persze, Heléna miatt: „Nincs többé méter, gramm és mérföld. Csak Heléna lépte, Heléna könyöke, Heléna pillantása és Heléna hangja.” Ezek kétségtelenül Shakespeare-erejű és -szépségű szavak. Giraudoux mégsem Shakespeare. Miért nem? Mert „rossz végtelennel” dolgozik. Andromakhétól Démokoszig, az őrjöngő provokátor-költőig, a „nem lesz háborútól” a „lesz háborúig” minden mindennel összefügg, minden jelenet szervesen következik az előzőből: minden a „lesz háborút” közelíti. Shakespeare-t nem lehet kiszámítani, ő halmazvégtelenben mozog. Ott egy véletlen hasmenésnek legalább olyan súlya, szerepe lehet, mint Heléna szépséges könyökének.

*

P. Cs. (diákom) diplomamunkáját olvasom Németh László négy regényéről. A dolgozat gyenge kompiláció, de az idézetei rádöbbentenek valamire: Mészöly előtt Németh László volt az egyetlen egzisztencialista regényírónk. Az élettenyészet „viszkozitásától” csak Kárász Nelli iszonyodott úgy, mint Sartre Roquentinje, csak Kurátor Zsófi nézte olyan közönnyel Sanyika (a gyermeke) sírbatételét, mint Camus Meursault-ja az anyja koporsóját. S a Gyász és Iszony már csak azért is egzisztencialista mű, mert a társadalom Kurátor Zsófi és Kárász Nelli számára is nem-tulajdonképpeni-lét. Olyasvalami, ami meghamisítja a Németh Lászlónál valamiféle „arche-léttel” adott örök-emberi alkatot.

Az állovag

Augusztus 27. Zalabai Zsiga idegszanatóriumban! (mondjuk a hallgatóinknak, de tulajdonképpen alkoholelvonó kúrán van), nekem kell helyette stilisztikából államvizsgáztatnom. Kidolgoztam a hallgatóknak egy tizenkilenc kérdésből álló vizsgatémakört, s közben rájövök, hogy milyen hiányos a tudásom stilisztikából, s hogy milyen súlyos tudományos munkát írt a trópusokról tizenhat évvel ezelőtt Zalabai. A mai Zsigát ismerve szinte hihetetlen, hogy ezt a könyvet ő írta. Bár az általa ajánlott „kettőskép” kifejezés (a „szókép” helyett) kicsit tautologikus, hisz melyik az a trópus, amelyik nem „kettős”, azaz nem kételemű? A „szókép” kifejezést nem lehet eldobni, hisz az azon túl, hogy a „-kép” tagjánál fogva természetszerűen jelzi a trópus kételeműségét, pluszban azt is közli, hogy itt nyelvi képről, „szóban” rejlő képről, s nem képzőművészeti vagy egyéb ikonról van szó.

Meg arra is rájövök a stilisztikai irodalmat tanulmányozva, hogy mennyire képlékeny, szétfolyó diszciplína a stilisztika, hisz például a szótan és mondattan stilisztikája ha akarom, vemhes (azaz stilisztika), ha nem akarom, nem vemhes (azaz grammatika). Mitől stilisztika például az, ha egy kijelentő mondatról megállapítom, hogy kijelentő mondat, s kijelentem, hogy a használata a nyugodt, szenvedélymentes, tárgyilagos közlésekben helyénvaló? Ennyit (s persze még sokkal többet) kell tudnia minden becsületes nyelvésznek, sőt nyelvtanárnak is.

Most kezdem megérteni Török Gábor harminc évvel ezelőtti követelését: „Osztatlan filológiát!” (A líra: logika, 1968). A mai „stilisztikusok” közül azonban csak Tolcsvay Gábor szívlelte meg Török egykori intését. Pedig valóban reménytelen, tehát felesleges, sőt káros kettébontani azt, ami összetartozik. De hogyan vizsgáztassak én „osztatlan filológiából”, mikor Zalabai hagyományos stilisztikát tanított a gyerekeknek?

*

Az előbb gyönyörű dolgot láttam az ablakomból: a vízvezeték-szerelő (a hatodik emeletről) kisfia (lehet olyan másfél éves) elindult. Állt a férfi a kicsivel az én Škodám mellett, a felesége meg két méterrel odább, a saját kocsijuknál, s a fiúcska addig kapaszkodott a férfitól az anyja felé, hogy egyszer csak elindult.

Egészen fellelkesedtem: nem minden nap látni, hogyan lesz a négy lábon közlekedő hominoida-kölyökből pithecanthropus erectus.

Augusztus 29. Az augusztus 8-i ÉS-ben Darvasi László arról a megilletődöttségéről ír, amit akkor érzett, amikor az egykori nagy futballista, „a Karcsi” visszaköszönt neki az utcán: „S akkor azt éreztem, amit kicsi serdülőként egyszer, amikor edzés közben megállt mellettem, és passzolgatni kezdett velem… És mindegy volt, hogy lát-e engem – hőbörgő kis csipaszt – a Karcsi vagy nem, ha egyszer passzolgat velem.”

Az irodalomban fordított a helyzet: a kiérdemesült „Karcsik” ma epedve várják, hogy a „kis csipaszok” passzolgassanak velük.

Mikor volt nálunk utoljára ilyen fordított világ? Nem emlékszem ilyesmire. Esetleg az irodalomtörténetből rémlik valami: az Aurora idején a Döbrentei-féle írók végképp a perifériára szorultak, de az új lapban nemigen volt kívánatos az akkor még javában élő és alkotó Kazinczy, s Berzsenyi, Batsányi sem. Ez utóbbiak hiába várták, hogy a „kis csipasz” Kisfaludyék, Bajzáék, Kölcseyék, Vörösmartyék „passzolgassanak” velük, a „kis csipaszok” számára az idősebbek egyszerűen megszűntek létezni.

S mindebben a legnagyobb baj nem az, hogy a „kis csipaszok” olyanok, amilyenek (bár őket is fenyegeti több oldalról is a „Karcsi-lét”: mintha túlságosan is „egy kapura játszanának saját magukkal” – Láng Zsolt írta ezt egyszer a tatai írótáborban egyedül pipázgató Radnóti Sándorról –, s a „Karcsik” megtagadásán túl nincsenek nekik – nekik sincsenek! – saját eszméik, mitológiájuk; reformnemzedék ők, de Széchenyi és Kossuth nélkül!), szóval nem a „kis csipaszokkal” van itt elsősorban baj, hanem a „Karcsikkal”, azokkal a jobb sorsra érdemes idősebb írókkal, akik elfogadták „Karcsi-létüket”, meghatározhatatlan priuszosságukat és függőségüket a „kis csipaszoktól”. Bűntudatuk van, de nemigen tudnák megfogalmazni, hogy miért.

Tény, hogy mi, akik a hatvanas és hetvenes években voltunk fiatalok, nem mondhatnánk el, amit Platón modott Szókratészről, hogy tudniillik hálát ad az isteneknek, amiért Szókratész korában élhetett, vagy amit Balassa Péter és Fogarassy mondott egyszer egymásnak: érdemes volt élni, mert kortársai lehettek a Bevezetés a szépirodalomba és az Emlékiratok könyve szerzőinek. A mi korunknak nem volt Szókratésze (Esterházyja és Nádasa talán még lett volna, de egy egész társadalmi rendszer, akadémiák, egyetemek, lapok, kiadók dolgoztak rajta, hogy ne lássuk meg őket), s következésképpen a hatvanas–hetvenes éveknek most mítosza sincs.

Csak talányos bűntudata van. A túlélőiben.

Akik, ha adnak magukra valamit, megpróbálnak a „túlélésükből” irodalmat csinálni, ha nem, megpróbálják a „kis csipaszok” csukáit fényesíteni. Mint Kazinczy Ál-lovagja:

Nyargala s orra bukott, s arcát bevarazza, de hogy lásd,
Hogy lovag ő is volt, – íme, keféli fakód.


*

Tornyosulnak az asztalomon az elolvasandó vagy már elolvasott, de megjegyzetelendő könyvek. Závada Jadvigájában lapozgatok: a szlovák nyelvi anyaga megérne egy jegyzetet. (Elgondolkodtató, hogy a magyar-szlovák kétnyelvűségből következő speciális intertextuális pluszokat a szlovákai magyar írók, Závadához hasonlóan, miért nem használják ki.) Meg itt van a vitriolos tollú finn Daniel Katz szlovákra fordított Német disznó kutyája (Nemecký svinský pes), a szlovák Pavol Vilikovský Krutý strojvodcája (A kegyetlen mozdonyvezető), Tóth Laciék cseh versantológiája, az Akhilleusz és a teknőc, Vonnegut Halálnál is rosszabbja, Romain Gary Lady L.-je (csehül), Benno Barnard Lyukas világa. Fel lehetne valamennyit fűzni az irónia, a humor madzagjára. S itt van még Kertész Imre Valaki mása is, amelyben ugyan nem sok a jókedv, de a lipcsei hideglelős jelenetbe bele lehetne magyarázni egy kis fekete humort. Vagy inkább az írói identitás legyen a madzag? Milyen érzés tótnak lenni Magyarországon, zsidónak lenni Finnországban, liberálisnak lenni Szlovákiában, német nihilistának lenni Amerikában, francia kurvából lett ladynek Angliában, hollandnak lenni Belgiumban stb.

Augusztus 30. Ma végre elkezdtem írni az előadásomat az Esztétikai Társaságnak. Címe: Mittel úr és az Északi Ember. (Mittel úrhoz lásd Wilde Dorian Grayét, az Északi Emberhez Ady vonatkozó versét!) Ezzel talán sikerül végleg elbúcsúznom Mittel úrtól.

Szeptember 2. Az élet valóban szép (mint a Weöres-versben), az árokparton futkározó kutyák, a napsütés, a fák, az édes-gyönyörű lányok – csak mi vagyunk benne, pontosabban én vagyok benne rút, öreg és beteg. Meghalt Diana, a brit hercegnő, micsoda gyönyörű nő volt!, s meghalt Czibor Zoltán, micsoda zseniális futballista volt! S micsoda kitűnő emberekkel van tele a világ! (Ha kitűnő emberek nézik őket!)

Szeptember 5. Nyelvünk a magán- és mássalhangzóinak megoszlása, aránya szerint a tizedik legdallamosabb nyelv a világon. A finn és az olasz van az első helyen. Meg a görög. A mi arányunk: 42:58. Nem is olyan rossz. Csak az „e” hangunk lehetne kevesebb, hogy a külföldiek számára ne hangozzék a nyelvünk mekegésnek, kecskenyelvnek. Károli Gáspár a tiszaháti nyelvjárás helyett inkább palóc vagy szögedi dialektusban fordíthatta volna le anno a Bibliát, akkor ma az ö-zést és ë-zést is ismerné a köznyelvünk, s nem mekegnénk annyit.

*

Esik az eső. Valószerűtlen ködön szűrődik át hozzám a világ. Megint más gondolkodik a fejemmel. A földön vagyok még?

Szilágyi Márton Kritikai berek című tanulmánykötete kapcsán jut eszembe: Péterffy Jenő a századfordulón hiába jött új irodalomelméletekkel, ha nem volt az elméleteihez fogható magyar szépirodalom, mint ahogy, mondjuk, Szentkuthy Miklósnak meg elméletírója, hozzá mérhető kritikusa nem akadt, s így a Prae (minden zsenialitása ellenére is) megmaradt zárványnak.

A szépirodalom és kritika ugyanannak a madárnak a két szárnya. S a madár csak akkor repül, ha mindkét szárnya ép. Ma mintha meglenne az irodalmunkban a szárnyaláshoz a lehetőség, de most meg egyszeriben a kritika is s a mű is azt kezdi mondogatni, hogy ő egyedül is maga a madár.

Na, isten neki!

De hová repülhet az ilyen dölyfös szárnyas? A jobbik esetben vissza arra az antik fészekre, amit még literatúrának neveztek, s az írásbeliség minden formáját értették rajta, de a rosszabbik esetben az érdektelenség száraz fájára.

Szilágyi Márton izgalmas (ha lehet egyáltalán egy tanulmánykötet izgalmas!) gyűjteményét még délelőtt olvasgattam, de a fenti aperçuket róla a kétségbeesetten csapkodó emlékezetem csak most sodorja be a tudatomba.

Szalmaszálakat a fuldoklónak.

Szeptember 14. Tegnap Paul Virilio dromológiáját „tanulmányoztam”. Azt mondja a sebesség tudományának az atyja: „Soha nem érthetjük meg a múltbéli csaták történetét a lovasság, azaz a sebesség figyelembevétele nélkül. Az egész történelem a ló kérdése köré épül.” Azt hiszem, Viriliónak igaza van: a sebesség körül kell keresnünk a mai világválság, főleg az erkölcsi válság magyarázatát is.

A világ (a technika) sebességpotenciálja végtelen és kimeríthetetlen. Az ember feltalált egy olyan sebességet, amely már jóval meghaladja a saját információfelfogó, tehát döntéshozó képességének sebességét. A tudás sebesség formájában üt vissza. Most értünk el Isten tűrőképességének a határához: „Ha eszel a tudás fájáról, halálnak halálával halsz.”

Ha tudást eszel, sebességet eszel, pillanatonként előzöd meg saját magadat, s ha korábban a ló hátán háborúztál s előzted az ellenfelet, most az elektromágneses hullámok hátán magadat előzöd, s olyan helyekre kerülsz, ahol már soha nem érheted utol az énedet, tudatodat, akaratodat, ahol nem lehetséges az emberi döntés, s nincs erkölcs, azaz nincs élet.

Szeptember 15. Milyen szép dátum, milyen szép nap, s milyen rút dologról vagyok kénytelen szólni: holnap kolonoszkópia, azaz vastagbéltükrözés vár rám. Búsan nézem a hashajtós üveg címkéjét: X-Prep. Számomra, sajnos, már nem X, nem ismeretlen, nagyon is ismerem, milyen drámának az első jelenete ez az X-Prep-es üveg.

Van-e még hónap, amelyik annyira „gyümölcsöző” az irodalomban, mint a szeptember?! Műcímek árulkodnak: Szeptember végén, Elindultak szeptemberben, Megszületik szeptemberben (hja, ez nem jó: „augusztusban születik meg” persze, de ki is?; ahogy emlékszem, nem Christmas, ő karácsony éjszakáján született, mint Jézus), Szeptemberi szekerek, Szeptemberi áhítat.

Kosztolányiné Harmos Ilona írja a férjéről: „az én, haláltól és öregségtől – sajnos, joggal – rettegő, gyönge jellemű uram”. Aki retteg: gyenge jellemű. Hm! Holnap megpróbálok erős jellem lenni. Én leszek Colonoscopia tartomány Cassiusa!

De hátha csak a „gyönge jellem” tudja átélni a dolgot magát? Az erős jellem mindig a célt, az eszmét éli, a gyenge a helyzetet, az X-Prepet. S a helyzetben képes magát az erős jellemet is megteremteni.

A Szeptemberi áhítat „hőse” gyenge vagy erős jellem? „Csak az élet örök kincsébe hinni / s a semmiség előtt még újra lenni. / Ki érleled a tőkén a gerezdet, / én pártfogóm és császárom, vezess, / az életem a sors kezébe reszket, / de lelkem és gerincem egyenes.” Aki reszketve is a halál fölé akar emelkedni, s a „semmiség előtt” alkotásban, munkában kíván „újra lenni”, abban erő van. Másfajta erő ugyan, mint a gyakorlati emberé, de erő.

Apropó: miért ír vajon Kosztoányi a hol-helyhatározók helyett következetesen hová-helyhatározókat: „kincsébe hinni”, „életem a sors kezébe reszket”? Mondanám, hogy itt a jambusok parancsára, de ismerek én tőle prózában is ilyen helyeket.

Ez az igazi X-Prep, nem a hashajtó!

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben