Takarom térdem

Férfiember, én,
tenyeremmel takarom
térdem: szemérmem.

Augusztus van, éjszaka,
elvirágzik a világ,
szaglik, bomlik illata,
hull, csillag pereg le rád,
elvirágzik a világ.

Kertet húz a hold,
uszályt: cigarettázó
vén matróz vagyok.

Ollózza ingem, kigombolt kedvem,
augusztus végi fecske,
szerelmem honvágy, szemem ha nem lát,
ténfergek idegenbe’.

Leányok, nyírek, hány csitri hírnek
boldog továbbsúgói –
hallgatom s nézem, tudnak-e nékem
üzenni rólad, szólni.

Fehéren, kéken csillan az égen,
mászik egy repülőgép –
fénylő sok tűbe napfénye fűzve
s bő selyem, megleng a lég.

Bolond szél támad, nem szívem lázad
garabonciás lobbal,
szomorúfűzfa nagy szökőkútja
alatt ázik az udvar.

Dől a nap szára már délutánba,
megbillennek a házak,
de még a fű közt nem olt a hűvös
vöröslő hangyalázat.

Nyaramnak vége, erejét mérve
lendül a körtefaág,
leszakadt ökle darazsas körte,
izzik a földön tovább.

Felhallik éppen az üres égben,
hűlt helyén most zúg a gép,
ösvénye rongya tejútja volna –
kondenzcsík, semmi egyéb.

Kéményem füstje,
fák lelke száll a fákra,
nem föl az égbe.

Nem tudom, ki vagy. Álom vagy-e?
ha álom vagy, lehetséges-e
csak veled lennem mindig ébernek?
járó napomon szédelgek.

Nem tudom, ki vagy. Folyó vagy-e?
ha folyó vagy, lehetséges-e
ölelésedben feküdnöm resten?
vad szigeted boldog testem.

Nem tudom, ki vagy. Ajtó vagy-e?
ha ajtó vagy, lehetséges-e,
magamra zárt hármas ajtóm volnál?
asszonyom te, szárnyasoltár.

Élni a világ
elég, létezni semmi,
jaj, a semmi kell.