×

Papírhulladékok a XXI. századból

1. rész

Báró László

2007 // 12



2007. április 3. Hatvanhárom éve, azaz 1944-ben, ezen a napon először érte Budapestet légitámadás. Én több mint két hónappal később, 1944. június 13-án, pénteken születtem, mert nem vagyok babonás. De sajnos, repeszálló sem.

Életünk célja: a zokni

Miért van az, hogy az irodalomban a valóság idegenszerűnek és valószínűtlennek hat, szemben a hazugsággal és az ábrándokkal, amelyeket azonnal értünk, és készpénznek fogadunk el? Hányszor éltem át azt, hogy miként a tejszerű ködből felénk rohanó házfal, hirtelen elém ugrik a szürke szavak mögül a valóság, amely ha rémisztő is, de hideg izzásba hoz, kiélesíti az eszemet, és ironikusra hangol!

A valóság ilyenkor olyan, mintha egy távcső csapdájába esett volna, ahol tovább éli saját valószínűtlen életét a tubusban. Bent a csőben minden olyan meghitt és nagyszabású, de elég letenni a készüléket, és minden távoli, jelentéktelen és esetleges lesz.

Talán a valóság olyan, mint a vírusok, amelyek a maguk láthatatlan és rejtett módján megölik a látszatot: az embert? Ezt a közönséges és tolakodó lényt, aki úgy himbálódzik végig az életen, mint a parafa dugó az óceán irdatlan mélységei felett. Az emberben és az ember alatt hihetetlen mély és bonyolult világok vannak, de ő minderről semmit sem sejt, és ilyeneket mond például: „Talán jobb lenne, ha a másik zakómat venném fel?” Vagy: „Tessék mondani, merre van a Kazinczy utca?”

Hihető-e vajon, hogy a geológiai korszakok drámája, a történelem véres és okos vonata, a magányban és a visszatartott közösülésekben edződött lángelmék minden felvonulása csak azért volt, hogy most autón járjunk gyónni, vagy fehér zoknit húzzunk, ha teniszezni megyünk?

A horog

Tulajdonképpen akaratom ellenére történt a dolog. A kérdés úgy vezetett, amint vak és ideges szamarat vonszol erőszakos gazdája keresztül a bűzös és zajos piactéren át. Nevetségesen hangzik, de most, életem végén, mikor belátom a megtett utat, és visszapillantva világosan kirajzolódik mindaz, ami korábban kitalálhatatlan volt, és pillanatról pillanatra úgy csapódott az arcomba, mint valami láthatatlan, tüskés bokor ága – bár néha fürtös virág is akadt utamba, hogy orrom és lelkem felüdüljön –, mondom, most se tudok lényegében többet, mint a kezdet kezdetén. Úgy fogok meghalni, mint az egyszeri állomásfőnök, aki tudta, hogy a sínpár, amely mellett tisztelegni szokott, jön valahonnan, és tart valahová, de sohasem jutott el egyik helyre sem. Éppen azért, mert nem hagyhatta el őrhelyét.

Valamikor én is gyerek voltam. Az is maradtam volna, ha engednek. Miért is ne maradtam volna? Mindenem megvolt, amit csak kívánhattam. Igaz, alig kívántam bármit is. Hiszen olyan tökéletes volt a világ! Nem kellett tennem semmit sem azért, hogy enni adjanak, hogy aludni hagyjanak. Később sok öröm ért az életben, de egy sem volt fogható ahhoz, amit úgy nyolcévesen éltem át.

Karácsony volt, de ne gondoljatok semmi nyúlósra vagy ájtatosra. Az csak egy nap volt a végeláthatatlan ünnepek sorában, amiket anélkül éltem meg akkoriban, hogy törődtem volna velük. Este vacsorához vonszoltak a frissen kapott építőszekrény mellől. Ujjaimban még ott bizseregetek az anyáscsavarok elmés recéi, a menetek, amelyek a bambaságig lefoglaltak. Föléjük görnyedve a padlón csavargattam az anyákba ki-be a szárakat. Nem tudtam betelni az érzéssel, ahogy ujjaim oldalsó fordulása nyomán a csavar nem oldalra, hanem előre mozdult el, sőt akár visszafelé is megtette ugyanezt. Az a finom csillogás, az a halk nesz, ahogy a dobozba öntött csavarok közül némelyik lejjebb furakodott a többi közé, ha ki akartam emelni éppen őt!

Evés közben is állandóan a cserépkályha mellé tett építőszekrény felé bámultam. Szinte semmit sem hallottam az asztalnál folyó illedelmes beszédből, amely a szokástól eltérően olyan kimosdott és oldalra fésült volt, mint amikor egy elszegényedett családnál előveszik az eldugott arany evőeszközöket, hogy pacalt lapátoljanak vele. Mikor végre elengedtek az asztaltól, és a kissé avas kenetteljességbe mártogatott falatok mind leérkeztek a helyükre, bizony már alig tudtam az ölembe emelt építőszekrény fölött ébren maradni. Hamarosan ágyba is parancsoltak, talán azért is, mert ez tapintatos jelzés lehetett a felnőttek számára, hogy a pax menza véget ért.

A másnap reggelt sohasem felejtem. Este úgy aludtam el, hogy a hosszú álmot legszívesebben egyetlen harapással leszakítottam és magamba tömtem volna, még ha megfulladok is, csak hogy újra a dobozom fölé görnyedhessek.

Reggel egyedül eszméltem az ágyban. Bár korán volt még, nagyanyám már kikelt mellőlem, és a helyén maradt melegben elvegyült a saját melegem. A szoba ezzel ellentétben kellemesen hűvös volt. A hatalmas ablakon lógó, zöld virágos függönyön átsejlett a képzeletemben frissen hullott hó által felragyogtatott fény. A sötétes, kútszerű udvarnak ezek szerint valami véletlen ajándékként éber figyelemmel és élettel kellett megtelnie. Valaminek készülnie kell odakint, ami előbb-utóbb hozzám is beszivárog. Hiszen egyébként miért habzanának olyan üdén a függöny hatalmas zöld levelei, ígéretesen szertetekergő indái? Minek zsongana az ágyban is érezhető dorombolással a lakás és a ház felettem, miért pendülne halkan kint egy kanál a konyhában?

És akkor egyszerre hatalmas kinyilatkoztatásként döbbent belém mindezen készülődés értelme: rám vár, és enyém az építőszekrény! Ettől hirtelen összenőtt a sok esetleges és kedves részlet, és az egész világmindenséget egyetlen kristálytiszta önzés fűtötte fel, olyan, amely nem ártott senkinek, de amelynek én feküdtem a közepében, és amely úgy sugározta szét értelmét, mint a kelő nap.

Ilyen volt, nem csak ilyennek látom, az egész gyerekkorom. Pedig már akkor sem voltam ártatlan. A kérdés már akkor belém akadt, de mint a buta hal, még csak a csali édességénél tartottam. A horog még nem is érintette a szájpadlásomat. Gyanút kellett volna fognom. Vajon szükség van az építőszekrényre ahhoz, hogy az önzés napocskája melengessen? Miért nem sodorhatnak az öröm hullámai anélkül, hogy valami nehéz és brutális horgonyt vonszolnék magam alatt? Miért van az, hogy minden öröm ellobban? Bár még egyre gyulladnak újabbak. Igaz, egy árnyalatnyi, egyre növekvő késéssel. Közöttük hosszabbodnak a fűrészporos, homokkal felhintett szakaszok, amik az út piszkát, a kiontott vért és az unalmat illedelmesen elfedik. Közbevetőleg: sohasem értettem, ha valaki meghal az utcán, miért takarják le szinte azonnal újságpapírral vagy gazdagabb országokban műanyag fóliával. Vagy ha valaki a földalatti alá ugrik, és kifolyik a vére, akkor egy jóságos tűzoltó miért hinti be azt fűrészporral vagy homokkal? Miért gondolják, hogy a fűrészpor vagy a homok illedelmesebb, mint a vér? Miért kell fűrészporos homokot hazudni oda, ahol vér folyt, amely ráadásul eleve nemesebb mindkettőnél?

Persze ezek csak amolyan utólagos bölcsességek. Értem én, miről van szó, vagy legalábbis érteni vélem. A forma az a kemény és konok zászlórúd, amin ember voltunkat lobogtatja a sors. Enélkül szabadon őgyelgő vadak lennénk, nem adóalanyok vagy átárazott szerzők.

Mondom, gyerekkoromban úgy ritkultak az ilyen jó pillanatok, mint az idegenbe szakadt jó barát levelei.

Azok az ötvenes évek…

Egy hete elment Bene, ma pedig Gulyás.

Lőnek rám. Bene ’44-es volt, Gulyás ’42-es, én úgyszintén ’44-es vagyok. Engem akartak elkapni, de mellément.

Gulyás a teletext szerint pár napja döntött úgy, hogy visszavonul, és ez annyira sikerült neki, hogy ma már nincs is a világon. Elég durva. Van valami meghökkentő abban, ha a sportolók korán meghalnak. Mit ér a sport, ha hatvan-egynéhány évesen ugyanúgy elmennek, mint akik sohasem futottak még egy métert sem? Én például büszke vagyok arra, hogy minden testmozgástól irtózom. Egész életemben csak döglöttem. És most ugyanott tartok, mint a nagymenő sportolók. Ezt nevezem takarékosságnak: szinte ráfordítás nélkül fogok meghalni. Minek futni, kergetni a labdát, ha a cél – vagy a kapu – magától elém jön? Micsoda felesleges strapa!

Persze őket mindenki ismeri. De mit ér a teletexthír, ha éppen a saját halálhírét nem tudja elolvasni rajta az ember?

Tízévesen kellene híresnek lenni, amikor még ki lehet használni, mert van rá idő. Tízévesen engem csak a házban ismertek, ahol később ötvenöt évet laktam. Persze akkor még csak tízet. És mégis akkor voltam a legboldogabb. Soha többé nem éreztem azt. Szegények voltunk persze, de akkor mindenki az volt. Még csak kilenc évvel voltunk a háború után, és dúlt a népboldogítás. Mit tudtam én arról? Kellett engem boldogítani? Ha volt mit majszolni a Winnetou mellé – leginkább tejfölös lángos, az nekem elég volt. Senki sem törődött velem. Emlékszem: egyetlen autó állt akkor az egész Bakáts téren. Körbeálltuk, lökdösődtünk. Én valahol a második sorban igyekeztem valamit elkapni a képből a többiek hóna alatt. De egyszerre csak mindenki elpárolgott. Észre sem vettem, hogy egyedül vagyok, mert végre kikerekedett a kép. Még sohasem láttam közelről autót. És akkor kaptam felülről, hátulról egy nagy pofont. – Büdös kölyök! Mit tapizol itten!? Bamba majom! – és újra nyakon vágott. A tulaj volt. Mondanom sem kell, hogy hozzá sem mertem nyúlni a karosszériához.

Valahogy elkotródtam.

Nem is annyira a pofon fájt, hanem az igazságtalanság. A sértett világrend. Annyira megdöbbentem, hogy még bőgni sem tudtam. A többiek persze röhögtek a téri fák törzse mögül. De amikor hazamentem, és sírva elpanaszoltam, hogy mi történt velem – nem is annyira a pofont, hanem a csalódást –, akkor a nagyapámtól kaptam még egy pofont:

– Miért nem rúgtad tökön? Máskor ne bőgj, hanem rúgd tökön, vagy vágj hozzá egy téglát, és közben üvöltsed, hogy „Segítség! Cukros bácsi!” És fuss, ahogyan csak bírsz!

Bobin

Leszakadt Visegrádon a vécéajtónk. A kis kerti bódé harminc évig állta a sarat, de eljárt felette az idő. Alapja megsüppedt, fémváza deformálódott, és így az ajtó felső zsanérja, nem bírván a feszítőerőknek ellenállni, elrepedt a varrat mentén. Két évig fityegett szélütötten az alsó zsanéron, lazán odaláncolva az ajtókerethez, mígnem gondos kezek kiakasztották, hogy elvihessenek mindent, amit a kis fülkében tároltunk. Eltűnt a csákányom, amiért hálával tartozom ismeretlen jótevőmnek, mivel enyhén szólva nem vagyok egy csákányozó típus. De elvitték a kaszámat is, amit fájlalok, mert holmi narodnyik, tolsztojánus reminiszcenciáim miatt időnként kaszára kaptam. (Kapára nem: ez már túlságosan átbökte volna az illúziófátyolt, és világfenntartó képzelődéseim ballonja szánalmasan összelaffanva az áldott anyafölre hullott volna.) Érdekes módon az ipari porszívót otthagyták, pedig az egy vagyont ér. Vagy nincs por náluk, vagy azt hitték, nem működik a gép.

Nem volt mit tennem: neki kellett látnom a vécéajtó feltámasztásának. Csak hát nem vagyok vallásalapító, hiába mondtam neki: „Kelj fel, és járj zsanérodon!” – maradt bénán függeszkedve, és félrebillent szárnya sarka belemélyedt az agyagba. A csodák kora végérvényesen elmúlt.

Hónapokig tartott, mire szereztem kölcsön egy villany-hegesztőkészüléket. Leszállítottam a prérire, felállítottam, és rögtön kivágta a biztosítékot. Na mindegy: Ogni principe e difficile! Ahogy a művelt olasz mondta első és utolsó nyelvleckém második sorában. Valahogy mégis visszahegesztettem a zsanért, de akkor meg kiszakadtak a deszkák a fémkeretből, és így ott álltam egy szakszerűen helyreállított vécéajtóval, amit most már be lehetett lakatolni, viszont bárki beléphetett rajta, mert nem volt az ajtónak lapja. Nem osztott neki az úristen. Namármost! A deszkák visszahelyezéséhez csavarok kellenek, és lukak a deszkán meg a kereten. Ehhez fúró kell, lehetőleg villanyos, mivel az acélkeretet a tíz körmömmel nem tudom átlyukasztani. Belekerült további fél évbe, mire összeszedtem magamat annyira, hogy pesti lakásomon a sok lom között eszembe jutott megtalálni a villanyfúrót, a fúrószárakat, valamint az amerikáner kulcsát. (Az amerikáner nem egy USA-ba szakadt, sváb nyelvű hazánkfia, hanem egy ötletes szorítószerkezet, amit egy nyeles kúpfogaskerékkel lehet összehúzni, hogy megtartsa a fúrószárat a villanyfúróban.) Persze csavarok is kellenek! Van vagy húsz üveg csavarom. Egyenként kiborítottam őket egy kiterített Népszabadságra (ez kellene, meg egy kis eső!), és átválogattam, csavarok után kutatva. Akkor akadtam rá a bobinra. A bobin! Édes istenem, a bobin! (Félreértések elkerülése végett: nem Jelcin vagy Gagarin!)

Lehettem vagy hároméves. Vagy két és fél. Egy vörös paplant húzgáltam magam mögött a konyhakövön. Leterítettem valahol egy sarokban, és elbabráltam valamivel, amit odaadtak, hogy ne zavarjam a munkát. A konyhában ugyanis nem annyira főztek, mint inkább varrtak. Egész gyerekkoromban berregett a varrógép. És berregett az egész család is a varrás körül. Soha nem volt nyugvás vagy csend vagy idill. Én persze mindig ott akartam lenni, ahol nem kellett volna. Leginkább a varrógép bűvölt el, ahogy szédítő ütemben döfködte az anyagot, mint egy eszement kéjgyilkos az áldozatát. Nem hinném, hogy már akkor tudtam, hogy mi az a kéjgyilkos, de bizony isten éreztem. A szúrásról már volt fogalmam a sok földre hullott gombostű miatt. De milyen ártalmatlan egy gombostű a varrógép tűjéhez viszonyítva! Milyen aluszékony, rest, esetlen és kisipari! Milyen veszedelmesen villanva csapott le egymás után ötvenszer a géptű, ha keresztanyám válaszul nagyanyám valamilyen hegyes megjegyzésére indulatosan beletaposott a pedálba! Azok a rövid, dühödt futamok, ahogy Ella a benne felvillanó képzetek ütemére neki-nekieresztette a szerencsétlen szoknyát a gép orgyilkos döféssorozatainak! Persze megkaptam én is a magamét tőle. – Menj innen! – kiáltott rám mindannyiszor, amikor a lendkerék elmosódott küllői közé kaptam volna, vagy arrafelé tapogattam, ahol a bobin körül a vetélő ördögi módon ide-oda rángva hurkolta a két fonalat a szoknya korca mentén. „Men innen, men innen! Mindig csak »men innen«!” Állítólag ez volt az első önálló méltatlankodásom, amit azután annyi más követett.

A magányos szoba

Valamikor, réges-régen volt egy kisfiú. Különös gyerek volt, pedig látszatra ugyanolyan, mint a többiek. Nem volt a fejében neki sem más, csak kolbász, foszlós, meleg kenyér, meg lecke, meg hogy mi lehet most a téren: ki várja őt labdával vagy valami más érdekes dologgal. De sokat volt egyedül, és szeretett gondolkodni.

A lakás, amiben éltek, esténként meg ünnepnapokon általában tele volt emberekkel, mert volt idő, amikor heten laktak benne. De napközben mindenki dolgozott valahol, úgyhogy egy délután a fiú egyedül maradt a lakásban. Az udvari nagyszoba ablakán besütött a nap a függönyön keresztül, és ettől ragyogni kezdett minden. Arra gondolt – és szinte látta magát, ahogy ott áll és gondolkodik –, hogy mennyire szereti ezt a többnyire sötét, agyonzsúfolt lakást, amelynek minden zugát ismeri, mégis, igazában még mindig felderítetlen a számára. Voltak például szekrények, amikhez nem nyúlhatott, mert nem voltak az övékéi.

Szép és ígéretesen rejtélyes volt most a szoba, mint a nagyvilág. És mindez azért volt, mert nem voltak otthon a lakói. És akkor hirtelen arra gondolt, hogy ezt a szépséget csak úgy lehetne fokozni, ha ő sem lenne otthon! Vajon milyen lehet ez a szoba olyankor, amikor nincs benne senki, még ő, a fiú sem? Megpróbálta elképzelni. De akárhogy erőlködött, nem tudta üresen elképzelni a lakást, mert ahhoz, hogy láthassa maga előtt, neki is ott kellett lennie valahogyan! Mintha a látvány olyan lenne, mint a hegedűszó: hegedű nélkül, gyerek nélkül nem zeng. Pedig milyen édes szomorúság ülheti meg a zugokat, és milyen magába nézően kedves lehet olyankor ez a szoba, amikor nincs benne senki! Valahogy azt érezte ez a kisfiú, hogy rokona ez a szoba. Mintha a testvére lenne, vagy talán ő maga lenne ez a belakott, zsúfolt, de ugyanakkor üres tér, amiben nem ver visszhangot semmi közönségesen emberi, és amely tisztán tud ragyogni délután. Újra és újra megpróbálta elképzelni, hogy ő sincs a szobában, és mégis látja: valahogyan felszívódik a fénytől ragyogó falakba és a kopott bútorokba. Csak a szemgolyó nélküli tekintete marad meg, amely mint a falakról visszaverődő ragyogás, betölti egész valóját, ahogy magába néz.

Végül a fiú megértette, hogy mindez lehetetlen. És ez fájt neki. De nem úgy, mintha a lábára esett volna valami, vagy megvágta volna magát, hanem csak úgy, mintha megbánt volna valamit, vagy mintha nyúlna valamiért, amit nem érhet el, mert alacsony hozzá. És miközben fájt, valahogy megmaradt ígéretnek is: talán egyszer majd sikerül egybeolvadni azzal, ami az ő tárgyi mása, talán egyszer majd feloldódhat, felszívódhat a tiszta ragyogásba és ürességbe: önmagába, a békés, örömteli semmibe.

Drótkeret

Elmesélek neked egy kis történetet, aminek alig van tartalma.

Tudod, sokáig éltem a Bakáts tér 5. szám alatt. Pontosan ötvenöt évig. Ott is születtem. Gyakorlatilag ugyanabban a szobában töltöttem ezt az egész időt, ahová tizennégy éves koromban anyám utasítására kerültem. Ez volt a lakás cselédszobája: egynyolcvanötször kettőhetven alapterületű kicsiny helyiség. Itt lakott előttem haláláig anyám apja, érces hangú, ellenállhatatlan nagyapám.

Annyira megkedveltem ezt a lukat, hogy talán nem is hiszed el. Itt értek első tapasztalataim a nőkkel, itt olvastam késő éjszakáig, készültem a vizsgáimra, itt voltam beteg, és itt írtam első irodalmi megnyilatkozásaimat. Vagyis egész életem itt telt el. Kilenc évvel ezelőtt adtuk el a lakást máról holnapra. Lelki beteg voltam tőle. Nagyon nehéz volt a búcsú. Ezért egy délelőtt, mikor a Zsuzsa sem volt otthon, végigmentem az egész lakáson, és videóra vettem. Persze feltörtek az emlékek, mint a kőolaj a törött kútból. Annak ellenére törtek fel, hogy semmi sem maradt azokból a tárgyakból, lakberendezési eszközökből, amiket gyerekkoromban láttam, megszoktam. De pusztán a hely, ahol álltam, előhívta, hogy mit éreztem ott, amikor hároméves voltam, és mit, amikor negyven. Láttam, hogy hol aludt el régen halott nagyanyám fejét a varrógép peremére hajtva; hol voltam az ’56-os földrengés alatt, és hol állt az akvárium, aminek a vize hullámzott a földlökések hatására reggel fél hétkor. Hol néztem a holdat egy májusi éjszakán, mert velünk élő unokatestvérem felébresztette bennem a férfit. Hol totyogott a galambom, a Tubi, aki amikor meggyógyult, és közönyösen teleszarta a lakást, kirepült az ablakon. Persze kerestem a régi lakók nyomait is. 1998-ra azonban már semmi sem maradt belőlük. A hosszú évek alatt mindent kicseréltünk Zsuzsával. Még az 1944–45-ös ostrom idején kötelező elsötétítés rajzszegeit is (némelyik szög alatt még volt egy tenyérnyi légópapír) kihúztuk az ablakkeretekből úgy 1985 táján, fatapasszal eltüntettük a lukakat, majd lefestettük a fát.

De hoppá: egyvalaki mégis itt hagyta a keze nyomát! Alig vettem észre, annyit láttam: a konyha ablakpárkányán ottmaradt minden renoválás ellenére a nagyapám által odaszerkesztett drótkeret, ami az ablakba kitett virágcserepeket védte a lezuhanás ellen. Ő 1957-ben halt meg. A keretet valamikor 1953 táján csinálhatta. Még emlékszem rá, ahogy segítettem neki hajlítani, egyengetni a nagyon merev, de azért rugalmas drótot. Egyetlen más tárgy sem maradt utána. Fénykép is csak egy. De már senki sem nézi ezt a képet rajtam kívül (én se nagyon), mert mindenki halott, aki ismerte. Pedig hetvenkét évet élt egy mozgalmas korban. Talán már a sírját sem találnám a rákoskeresztúri temetőben, csontjait felitta az anyaföld. Csak a drótkeret élte túl, mert a rozsdamentes acél ellenállt mindennek: napnak, fagynak, esőnek, rozsdának, időnek.

Ez a keret a nagyapám egy darabja. A kerek világmindenségben testének már minden atomja, elektronja szerteszóródott. Gondolatait, érzelmeit, örömeit és szenvedéseit már nem találod sehol. Pedig huszár volt a világháborúban, ott volt Przemyşl alatt a nagy csatában. És hihetetlen módon túlélte! De csak azért, hogy a drótkeret az ablakban feszülhessen még akkor is, amikor ő már nincsen sehol.

Valamelyik

este eszembe jutottam.

Víztorony

Emlékszem, hogy a víztorony aljában álltam én. Vártalak, hogy jössz sétálni. Helyetted azonban egy titkosrendőr jött oda, de nem látszott rajta, hogy titkosrendőr. Így szólt: – Maga kire vár? – Tamásra – válaszoltam talpraesetten. Hülyén nézett rám. – Ki az a Tamás? – kérdezte, miközben odajött még egy titkosrendőr. – Kénes Tamás matematikus – válaszoltam, de éreztem, hogy itt nekem már nem terem fű. – Tudod, mit? Takarodj innen a picsába! – mondta unottan a titkosrendőr, aki nem látszott annak.

Irány Európa!

Nagyon szeretem a virslit. Mármint a jó virslit. Ez azonban ritkaság: manapság a város egyetlen pontján lehet ilyet kapni: a Metro Áruházban, a város szélén.

Valaha, a rendszerváltás előtt, a létező és fejlett szocializmusban a virsli általában jó minőségű volt: a birka vékonybelébe töltötték, állaga rugalmas volt, és ugyanakkor foszlós, mint a jó kenyér. Beleharapáskor pattant a birkabél, és a dolgozó szájában gyengéden szétrobbant az enyhén fokhagymás íz. Volt valamilyen leve is, amit nem tudnék különösebben körülírni, de isteni volt. Az évek során, ahogy enyhült a diktatúra, a virsli állaga egyre romlott. Először megjelent a pestiesen kotonos virslinek nevezett valami, ami leginkább egy esőkabátos gumibothoz hasonlított, mert birkabél helyett PVC-fóliába burkolták. Ugyanakkor az állaga megsápadt, mintha követte volna a vörös diktatúra kifakulását: piros helyett vértelen rózsaszínű lett, elvesztette foszlósságát, és furcsa módon minél enyhébb volt a diktatúra, annál inkább hasonlított állaga a gumibotra. Ez a sok szója következménye volt, amely egyre szemérmetlenebbül pótolta a húst. Persze közben megindult a propaganda: a szója egészséges, a hústól ellenben kristályosat fog pisálni a túl mohó dolgozó. De pártunk és kormányunk gondoskodik róla, hogy ennek legyen egészséges alternatívája.

Emlékszem, egyszer, amikor még hittem a KISZ-ben, és szobám falára Marx képe volt felcsirizelve, bizalomtól és falánkságtól indíttatva először főztem meg vagy tíz pár kotonvirslit. Micsoda zabálás lesz itt mindjárt! – gondoltam. A baj ott kezdődött, hogy a koton, ahelyett hogy erotikusan kifeszült volna, mint a birkabél a forró vízben, főzés közben összerácosodott, megtöppedt, mint a nagyapám farka a hidegmedencében. De még tartott a bizalom: belevágtam a kotonba, és elkezdtem enni. Valami nem stimmelt. Mivel azonban lassú felfogású és hűséges vagyok, valamint még országban és népben gondolkoztam, bízva a Köjálban tovább ettem. Mígnem tele lett a pofám összerágott celofánnal, amit a legnagyobb jóakarattal sem voltam képes lenyelni.

Ettől kezdve megrendült a bizalmam a szocializmusban. És a folyamat nem állt meg itt, hanem rohamosan kiterjedt a Kommunista Kiáltványra, a Tőkére, egészen a Természet dialektikájáig, valamint A család, a magántulajdon és az állam eredete című alapmunkára, amely kimutatta, hogy a polgári házasságban a nő prostituált. Már nem hittem ezt feltétlenül. Viszont haladéktalanul előfizettem a Beszélőre.

Bonyolította azonban a helyzetet, hogy valamiképpen mégis kellett lennie valami alapvető összefüggésnek a proletárdiktatúra és a virsli között, mert a világon a legjobb virslit az NDK-ban állították elő, ráadásul nem is élőben, hanem konzervben. Valahogy a német géniusz legjobb hagyományai testesültek meg ebben a termékben: a fent felsorolt állapothatározók, úgymint pattogás, foszlósság, enyhén fokhagymásság, misztikus lé kifolyása beleharapáskor, a füstöltség foka, a junkeresen barnáspiros – hogy ne mondjam, pirospozsgás-szoláriumos – küllem, mind ideális fokon valósul itt meg: Rilke párosult benne Rosa Luxemburggal.

Mindennek egy csapásra vége lett, amikor leomlott a berlini fal. Idáig szállt a betonpor belőle, mert az első szabad választás után a virsli a Kádár-rendszerbeli romlásának egyenes folytatásaként szinte megszűnt létezni Budapesten. Ellenben hízni kezdek az ismerőseink kutyái, mivel soha nem látott mennyiségben dobtuk ki a többi étel között a virslit is. Egy jó darabig azt hittük ugyanis, hogy a szabadság és a demokrácia egyben meghozza a kotonvirsli végnapjait is végre, és a fogyasztói verseny, a piacgazdaság kikényszeríti a minőségi jólétet. Nem így történt. A szója mindent elöntött, és hisztérikusan ingadozva hol kotonos gumibottá, hol műanyag tubusba töltött fogpasztává változtatta a virslit. Kezdtem becsülni Honeckert, később Gysyt, akik jó apákként nyilván kitartóan őrködtek továbbra is a virsli néphűsége felett. Nálunk csak pár éve, amióta a polgári demokrácia inkább hasonlít a Rákosi-diktatúrára, mint az angol parlamentalizmusra, kezd a virsli felnőni újra platóni ideájához. De csak a német–svájci tulajdonú üzletekben, amelyek azonban kizárólag a város peremén, a valamikori Dzsuvában telepedtek meg, és amelyekhez minden két hétben gépkocsis expedíciót kell indítani, hogy minőségi árut kapjunk.

De engem megtört az élet és a rendszerváltás. Tizenegyedik éve munkanélküli vagyok – bár tavaly óta sikerült beslisszolni a tisztes szegénységet nyújtó nyugdíjas létbe, úgyhogy napjaimat komor elszigeteltségben, valamint ennek következtében tömeg- és emberiszonyban morzsolgatom, mint valaha a zsellérek a kukoricát. Nem szeretek kimozdulni az odúmból. Feleségemen ezzel szemben időről időre elhatalmasodik a vásárlási ebola. Ilyenkor ámokfutásba kezd, amit csak szobaszökőkutakkal, füstöltszalonna-táblákkal és méregdrága körömlakkal lehet átmenetileg enyhíteni. Ezeket a rohamokat kihasználva szoktam megbízni őt a minőségi virsli beszerzésével. Ő általában megbeszéli a sógorommal, aki Pomázon lakik, hogy jöjjön be érte Pestre. Neki útközben le kell küzdenie a Cora és Suba álnevű Kirkéket, akik mindent fogyasztó disznóvá változtatják a legszegényebb magyart is. Ha megjön, akkor összeszedik az összes nejlonzsákot, műanyag ládát, és kalandozni indulnak a Metróba. Ez a csodavirsli őshazája, amely úgy bujkál ott előlük, mint a csodaszarvas Hunor és Magor előtt Meótisz mocsaraiban.

Namármost. Ha valami közbejön, és a sógorom nem tud bejönni Pomázról, akkor meg vagyunk lőve. Üres a ház, nincs kacagás – a hűtő egyszerre csak kiürül: hétszámra csak egy fonnyadt zeller és némi zacskós tej didereg benne, mivel nekem ember- és tériszonyom van, a feleségem pedig nem tud vezetni. Vagyis nincs, aki kimenjen a Dzsuvába bevásárolni. Pontosan ez történt már vagy egy hónapja. Ugyanis a sógorom élettársának van egy nővére, annak pedig volt egy lánya, a lánynak pedig egy dúsgazdag férje, aki használtautó-kereskedő. Történt egy napon, hogy eladtak egy Audit Százhalombattára, ami azonban egyik reggel nem indult. A felháborodott vevő felhívta őket Pomázon, hogy őt várják Nürnbergben egy fontos tárgyalásra, de az autó nem indul, ami disznóság. A komprádor ezért autóba vágta magát, maga mellé vette aggódó nejét, akivel egyébként nem elválaszthatatlanok. Irány Batta, ezerrel! Mikor is kideríthetetlen okból Budapesttől két és fél kilométerre százhatvannal belerohantak egy álló kamion hátuljába. Ezt még megúszták volna, viszont az utánuk jövő nyolc másik autó, vakon bízva az előttük haladó judíciumában, őbeléjük rohant hátulról. A sógorom élettársának keresztlánya ettől a helyszínen meghalt, a férjét pedig kórházban próbálják összeállítani eredeti fényképek alapján. Hogy mi van az Audi gazdájával, nem tudom. Valószínűleg még mindig kint áll a kapu előtt a bőröndjeivel, és várja a komprádort. Azt viszont biztosan tudom, hogy a hűtőben már csak egy fonnyadt negyed zeller van, mert a sógorom élettársa keresztlányának a temetése miatt családi gyász van, és ezért a feleségem sem jár dühöngeni a Metróba.

In God we trust

Istenben bízunk! De ez is félreérthető, mert mint a Babylon-programból megtudom, a GOD felfogható a Global Out Dial, vagyis a Korlátlan Kitelefonálási Lehetőség az Egész Világra rövidítéseként, ami egy új dolog. Egy telefonszolgáltatás, amely megváltja az emberiséget! Call us! Now! Majdnem olyan, mint Isten, csak teljesen tranzisztorizált.

S ne félj, hogy a lét velünk elakad

Tűző szeptemberi nap égetett. Az a fajta, amelyikben még utoljára kidühöngi magát a nyár. Lábam alatt csörögtek már a maguk köré pöndörödött gesztenyelevelek, ahogy gázoltam a gazon át. Gázoltam a gazonát. Miért kell gázzal kezelni a… mit is? Gabonát vagy gazonát? Mi lehet az a gazona? Valami vegyszer. Esetleg kegyszer. Volt egyszer egy kegyszer, szakálla volt vegyszer.

Szóval ilyen játékos hangulatban gázoltam a gazon át a kripta felé. Frissen épült kripta volt, csupa fekete márvány. Többféle fekete márvány. Kis, takaros épület volt csupa sötét színű márványból vastag bronzajtóval, kétoldalt bronzkandeláberekkel. Az épület nem volt hivalkodó: kisebb volt, mint egy hajdani zöldvillamos, vagyis utcai vécé. És ez a villamos sem indult sehová. Utasai nem siettek, ott hevertek a bronz mögött, hulltukban is igényesen. Zöldvillamos igényesnek kiadó.

A kripta körül még ott volt a sóder maradéka, ami a nyári betonozásból feleslegessé vált. A zsalu elhasznált deszkáit is szanaszét dobálták. Több üres sörösüveg jelezte továbbá, hogy nemcsak kemény és céltudatos munkával telt az idő. Ahogy ott kódorogtam fütyörészve a sóder körül, árgus szemekkel kutatva érdekesebb kavics vagy kotorék után, valami barnába botlottam. Könnyű volt, mert fennakadt a gaz tetején. Belerúgtam, hogy lássam, mi az. Pillekönnyen odébb repült. Közelebb léptem, lehajoltam, és akkor láttam, hogy egy koponyatető. Világosan látszottak a recézett, likacsos varratok, amelyek egykor talán égő szerelmek, gyökvonások és latin szavak felett lüktettek.

Sajnos, ez akkora közhely, hogy maguktól süppednek le egymás után a billentyűk a számítógépem klaviatúráján. Viszont nem közhely az – vagy ha mégis, hát üsse kő –, hogy ezt a szegény flótást, akinek a fejtetőjét rugdalom, kidobták a szemétre, hogy helyet csináljanak a márványvillamosnak. Persze lehet, hogy eredetileg is a családhoz tartozott, csak a bánatos kádári évek alatt nem volt rá se pénz, se engedély, hogy felhúzzák fölé ezt a hetven-nyolcvan millió forintot – esetleg többet – érő esőkunyhót. Mert ugyebár ez itt a nemzet nagyjainak a sírkertje. Kizárólag bőröndgyárosok, termény-nagykereskedők, színészek, államférfiak, sakkbajnokok s a vörös államvallás mártírjainak temetője, ahová valami gyüttment újgazdag nem ásathatta el magát. Amióta azonban a demokrácia átsöpört az országon, mint a külvárosi forgószél a szemeteskonténerek felett, már csak pénz kérdése az, hogy mekkora darab márvány alá fekszik valaki.

Lehet tehát, hogy szegény jó koponyatetőt többedmagával előbb kiásták a besörözött legények, a maradványokat összegyűjtötték egy vadonatúj, ropogós nejlon szemeteszsákba, amit azután letettek a bokor alá, amíg elkészül az új otthon. Ez a darab talán kimaradt vagy kiesett a zsákból, és szegény jó fejtető már kiabálni sem tudott, mert nem volt mivel. Mert, ugye, egy tenyérrel még lehet tapsolni – ha hihetünk a koannak –, de kiáltani száj és tüdő nélkül már végképp lehetetlen.

Kíváncsi lennék, hogy ezalatt mit csinált a kedves rokon, aki megrendelte a márványhajlékot. Olykor biztosan kiment megnézni a legényeket. Talán sört is vitt nekik. Vagy csak kiküldött maga helyett valami lótifutit? De szerintem az se törölt ki egyetlen tengerízű csöppet sem a szeme sarkából. Csak hát a dohány! Honnan volt a dohány? És honnan nem hiányzott? Tellett-e villamosbérletre, amikor a kriptaépítés dandárja volt? Jött-e akkoriban a gázszámla? Csupa izgató kérdés, amire sajnos tudom a feleletet.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben