Magyarok és lengyelek a XX. század történelmi fordulópontjain, 1918–1981 – egy barátság szemszögéből

1. rész

Előszó helyett

Lengyel–magyar két jó barát, együtt harcol, s issza borát. (Polak–Wegier dwa bratanki i do szabli i do szklanki.)

A valamikor réges-rég született és a mai napig élő mondás mindkét nyelvben ugyanazt jelenti: él Közép-Európában két nép, a lengyel és a magyar, amelyet sok-sok évszázadra visszanyúló, mondhatni, ezeréves barátság köt össze.

Mi lehet a magyarázata annak, hogy a homlokegyenest különböző nyelveket beszélő két nemzet ekkora rokonszenvvel volt és van a másik iránt? Illetve igaz-e a fenti mondás, vagy csupán jórészt kiürült sztereotípia van benne? S ha igaz is, tudjuk-e, mire alapozódik ez a barátság, s ez mennyiben változott a XX. század folyamán?

Előzmények

Először Anonymus Gallus krónikájában található meg a két nemzet kapcsolatára utalva az „örök testvériség és barátság” fogadalma, amely konkrétan az 1105/6-ban Könyves Kálmán és III. Ferdeszájú Boleszláv által kötött szerződésben fordul elő – megerősítésként. A két nép közötti barátság persze nem alakul ki rögtön, s akkor sem feltétlenül hivatalos deklaráció útján. A magyar–lengyel is az egyszerű kereskedelmi-gazdasági érintkezésekkel kezdődött, ez volt az első közös érdek. Innen ágazott szét a kapcsolatok szövevénye, főként a politika, a kultúra és a művelődéstörténet terén. Ami a politikát illeti, a középkorban általános jelenség volt, hogy királyok, fejedelmek, de még jelentősebb főurak is igyekeztek a politikai szövetségeket házasságkötéssel megszilárdítani – ezt nevezik dinasztikus alapon létrejött együttműködésnek. Nem véletlen, hogy a magyar–lengyel történelmi múlt is számos példát ad erre.

A magyar–lengyel kapcsolatok egésze azonban jóval több és sokkalta gazdagabb ennél, hiszen ez a viszony egészen odáig vezetett, hogy közös szentjeink (Árpád-házi Szent Kinga, Szent Hedvig) és közös uralkodóink (például Nagy Lajos, I. Ulászló, Báthory István erdélyi fejedelem) vannak, valamint a legmagyarabb nem magyar város – Bécs mellett – Krakkó, tele magyar emlékekkel. Hunyadi Mátyás magyar király címerét találjuk a wroclawi városháza egyik zárókövén, Krakkóban és Debnóban Balassi Bálint, a magyar reneszánsz legkiemelkedőbb költőjének emlékével találkozunk. Varsóban ott az emléktábla azon a helyen, ahol 1701-ben II. Rákóczi Ferenc fejedelem, az 1703–1711-es Habsburg-ellenes felkelés vezetője lakott, s ugyancsak Varsóban állítottak nekünk emléket az 1830–31-es lengyel felkelés magyar résztvevői iránti tiszteletből. Zwierzyniecben pedig kopjafa őrzi Nyáry Edvárd őrnagy emlékét, aki ötszáz huszára élén vett részt az 1863-as lengyel felkelésben, és hősi halált halt szeptember 3-án a panasówkai csatában. A varsói Óváros falán a lengyelek nagy barátja és segítője, id. Antall József emléktábláját olvashatjuk, valamivel arrébb a második világháborúban szintén számos lengyel életét megmentő Domszky Pálét.¹

És akkor még mindig nem szóltunk az olyan szimbolikus helyekről, mint a wieliczkai sóbánya, az ószandeci (Stary S¨cz) klarisszakolostor és az egyetlen magyar alapítású szerzetesrend, a pálosok kolostora Czestochowában.

Ami a lengyeleket illeti, Magyarországon mindenki tudja, hogy az 1848–49-es magyar forradalomban és szabadságharcban az európai nemzetek fiai közül a lengyelek vették ki leginkább a részüket a magyar függetlenségért folytatott küzdelmekből. Szép számmal találunk közöttük tiszteket, főtiszteket, sőt tábornokokat is, szerepük sok esetben meghatározó volt. „A mi és a ti szabadságotokért” gondolat jegyében harcoló lengyelek álma az volt, hogy a katonai sikerek révén lehetőség nyílik a harcok lengyel területre való kiterjesztésére s ezáltal a hőn áhított cél, az önálló lengyel állam megteremtésére. 1848 őszétől szerveződött a Lengyel Légió, amelynek parancsnoka Józef Wysocki tábornok lett. A légió hozzávetőleg négyezer katonát számlált, a szabadságharc számos csatájában vívták ki a magyarok elismerését. Ez a légió a végsőkig kitartott, ők védték és fedezték a Magyarországot a Török Birodalom felé elhagyó honvédcsapatokat és a politikai vezetőket, köztük Kossuth Lajos kormányzót is. Tevékenységükről, szerepükről, sorsuk alakulásáról, vitáikról a szakirodalomban bőven található feldolgozás, emlékük már akkoriban mélyen rögzült a magyar társadalomban.

A szabadságharc legismertebb lengyel alakja Bem József tábornok, akit Kossuth 1848 decemberében nevezett ki az Erdélyből gyakorlatilag kiszorult és részben szétvert magyar haderő főparancsnokának. Bem már kora tavaszra teljes egészében kiverte Erdélyből a létszámában jóval nagyobb osztrák és orosz erőket. Bem szárnysegédje Petőfi Sándor, az egyik legnagyobb magyar költő volt, aki több versében is megörökítette a kiváló és katonáival rendkívüli módon bánni tudó lengyel tábornok alakját (például Az erdélyi hadsereg). Bem az 1849 júniusától az osztrák császár kérésére hatalmas katonai segítséget nyújtó orosz cár Erdélybe beözönlő csapataival szemben kilátástalan küzdelmet folytatott, s a július 31-i segesvári csatában döntő vereséget szenvedett.²

Az első világháború és ami utána következett

Az Osztrák–Magyar Monarchia 1867-es létrejötte után a magyarság „egy fedél alatt” élt a lengyelség egy részével – Lengyelország XVIII. század végi felosztásakor az osztrákok által megszerzett lengyel területek (Galícia, Krakkó) révén. 1914-ben a Monarchia magabiztosan lépett be az első világháborúba, amiből vesztesen került ki. A háborút lezáró versailles-i békerendszer nemcsak Budapest és Varsó kölcsönös kapcsolatait alakította át erőteljesen, hanem a magyarok és a lengyelek egymáshoz való viszonyulását is. A legyőzött Magyarország megalázott helyzetbe került, elvesztette területének mintegy kétharmadát, lakosságának több mint a felét, ami egyenértékű volt azzal is, hogy mintegy hárommillió magyar a frissen létrejött szomszédos utódállamokhoz került. Egyúttal megszűnt az évszázadok óta fennálló magyar–lengyel közös határ is, ami egy időre valóságosan is eltávolította egymástól a két nemzetet. (Csak 1956 mutatta meg, hogy a barátság és a szolidaritás deklarálásához, a másiknak való segítségnyújtáshoz nem szükséges a közös határ megléte.)

A háború és a területi elcsatolás gazdaságilag tönkretette és nemzetközileg elszigetelte Magyarországot. Lengyelország ellenben visszanyerte a már régen áhított állami szuverenitását. Természetes tehát, hogy 1918 után a két állam érdekei ellentétesek lettek: a magyarok a meghúzott határok megváltoztatására, a békeszerződések revíziójára, míg a lengyelek azok fenntartására, az újonnan kialakított feltételek megerősítésére törekedtek.³ Mindezek következtében, az eltérő érdekek örvényében az ún. évezredes barátság háttérbe szorult. Ez még akkor is igaz, ha az 1920-as lengyel–szovjet háború idején a megcsonkított magyar állam katonai segítséget ajánlott Varsónak, ami végül is jelképes maradt: főként lőszer- és fegyverszállítmányokat foglalt magában.

Az 1920-as években, sőt, az 1930-as évek közepéig alig akad nyoma a magyar–lengyel társadalmi és kulturális kapcsolatoknak. Budapest – elsősorban politikai célokból, hogy a szomszédai által létrehozott elszigeteltséget oldja – tudatosan közeledni igyekezett Varsóhoz, ott azonban ezt meglehetősen hűvösen fogadták. Olyannyira, hogy ebben az időszakban például magyar vagy Magyarországról szóló lengyel műveket csak elvétve adtak ki a Visztula mentén, és a történelemkönyvek is meglehetősen lakonikusan írtak a korábbi magyar–lengyel kapcsolatokról. Hűen tükrözi a kapcsolatok hőfokát, hogy a két világháború között Lengyelországban mindössze egyetlen válogatás látott napvilágot a már említett Petőfi Sándor verseiből. A vékony kis kötetet 1930-ban adták ki, s csupán tizennyolc lírai költeményt tartalmazott.⁴

Kivételszámba megy Marian Zdziechowski, a vilnai Báthory István Egyetem professzorának tevékenysége. Az intézmény rektori tisztségét is betöltő (1925–27) Zdziechowski mélyrehatóan ismerte a magyarok mentalitását, kultúráját, történelmét, politika- és vallástörténetét. Gyakran tartózkodott Magyarországon, számos értékes ismeretséget kötött, például Horthy Miklóssal is kapcsolatba került. A szegedi egyetem díszdoktori címet adományozott neki. Ő a szerzője többek között a Tragedia Wegier a polityka polska (Magyarország tragédiája és a lengyel politika, 1920), a Wegry i dookola Wegier (Keresztül-kasul Magyarországon, 1933) vagy a Wegry i Polska na przelomie historii (Magyarország és Lengyelország a történelem fordulópontján, 1937) című műveknek. Ezen munkái alapján a két háború közötti Lengyelország legkövetkezetesebb magyarbarát közéleti személyiségének számított. Írásaiban a lengyel–magyar barátság szükségességét hirdette, ami nemcsak a politikai érdekeken (a nácizmus és a kommunizmus fenyegetése), hanem az ezeknél sokkal szilárdabb kulturális és vallási alapokon is nyugszik.

Ugyanekkor Magyarországon sorra jelentek meg a magyar–lengyel barátságot, a két nemzet dicső múltját méltató munkák, amelyek kimondva-kimondatlanul a közös határ visszaállítására is tettek utalásokat. De még ennél is fontosabb cél volt, hogy a „régi szép idők” bemutatásával igyekezzenek felrázni a területvesztések miatt letargiába süllyedt magyar társadalmat, hogy a „fényes történelmi lapok” ábrázolásával erőt adjanak, és azt sugallják, hogy vissza lehet szerezni az elcsatolt területeket. Jó néhány kiadvány a már említett „A mi és a ti szabadságotokért” eszméjét állította előtérbe. Idesorolható Józef Pilsudski 1920 című dolgozatának magyar nyelvű kiadása, amely a lengyel marsall válasza Mihail Tuhacsevszkij szovjet marsall a Visztulai hadjárat című tanulmányára. Az 1934-es magyar változatnak az az érdekessége, hogy azt Lipcsei-Steiner Mihály, a lengyel hadsereg magyar származású századosa fordította a lengyel eredetiből. Ez a tény már önmagában azt üzente a magyar olvasóközönségnek, hogy a lengyelek a legválságosabb helyzetben (s az 1920-as esztendő kétségtelenül ilyen volt) is számíthatnak a magyar nemzet tevőleges segítségére – legalább egyvalaki mindig akad, aki odaáll a testvérnemzet mellé, ha szükséges. A másik üzenet ennél is egyértelműbb volt: a cári Oroszország (aktuálisan a Szovjetunió) a magyar és a lengyel függetlenség évszázados eltiprója, ellene a két nemzetnek közösen kell felvennie a harcot, ahogyan azt a múltban és a közelmúltban is nemegyszer megtette. Sőt, Lipcsei-Steiner ennél is továbbment a könyv bevezetőjének szánt történelmi visszatekintésében: „A lengyel nemzet világtörténelmi hivatása, a testvér magyar nemzetéhez hasonlóan, az volt, hogy Kelet és Nyugat határán, világhatalmi állásra törekvő fajok és világáramlatok ütközőpontjában, a nyugati műveltséget és a keresztény kultúrvilágot védje a Kelet támadásaival szemben. A lengyel nemzet ezt a világtörténelmi hivatását a történelem viharos századain át hűséggel és állhatatossággal, vére hullásával és gyakran a nemzet földrajzi és politikai egységének megcsonkítása és darabokra szakítása árán is teljesítette. A népvándorlás késői hullámai, a mongol-tatár áradat és a török veszedelem a lengyel és a magyar nemzet hősi ellenállásának bástyafalán törtek meg, és a lengyel nemzet utasította vissza magyar segítséggel Rettenetes Iván cárnak a keleti bizantinizmussal és ázsiai despotizmussal fenyegető támadásait is.”⁵ A leírtakból következett, hogy „a világháború kataklizmájából új államiságra ébredt Lengyelország” 1920-ban ismét megmentette Európát; ezúttal a bolsevik veszedelemtől, amikor „önfeláldozó hősi küzdelemben Varsó alól véres fejjel kényszerítette visszafordulásra a szovjet hadseregét”.⁶

Hitler 1933-as hatalomra jutását követően változás következett be az addigi lengyel távolságtartásban. Magyarország felértékelődött Varsó szemében mint olyan állam, amely egyfajta szövetségese Németországnak, de rokonszenvvel fordul Lengyelország irányába, ennélfogva érdemes baráti viszonyt ápolni vele, mert az politikailag kifizetődő lehet. Ezeknek az elképzeléseknek a hozadéka lett a kulturális kapcsolatok megélénkülése: az 1934-ben aláírt kétoldalú kulturális egyezmény alapján 1935 novemberében megkezdte működését a Magyar Intézet a lengyel fővárosban, amelynek első igazgatója Divéky Adorján professzor, a neves polonista lett, majd 1939 tavaszán a budapesti Lengyel Intézet is megnyitotta kapuit.

A két nemzet történelmi tudatát és a másikról alkotott képét formálni hivatott legjelentősebb mű 1936-ban látott napvilágot Magyarország és Lengyelország. Magyar–lengyel kapcsolatok a történelemben, kultúrában és gazdasági téren (Polska i Wegry. Stosunki polsko-wegierskie w historji, kulturze i gospodarstwie) címmel. A magyarul és lengyelül egy időben megjelentetett, gazdagon illusztrált tanulmánykötetet Huszár Károly volt magyar miniszterelnök szerkesztette, Horthy Miklós kormányzó és Ignacy Moşcicki köztársasági elnök, valamint Gömbös Gyula magyar és Marian Koşcialkowski lengyel miniszterelnök, illetve Kánya Kálmán és Józef Beck külügyminiszterek ajánlották egy-egy írásukkal az olvasók figyelmébe. Huszár a reprezentatív kiadvány előszavában a következőket írta: „Ez a mű magas erkölcsi szempontból, abszolút értékű tudományos megállapításokkal akarja szolgálni a lengyel és magyar barátságot. Egybegyűjtöttünk és összeállítottunk mindent, amit az eredményes együttműködés érdekében tudnunk kell egymásról. Iskolakönyveinkben, a sajtóban, a tudós társaságokban, a társadalmi szervezetekben köztudattá, általános közvéleménnyé kell tennünk, hogy a magyarság és a lengyelség egymás nélkül meg nem állhat a sok ellenség között, de egymást támogatva nélkülözhetetlen tényezőjévé lesz a világbékének, a keresztény civilizáció védelmének és az emberi haladásnak. […] Közös uralkodóink mártíromsága, közös szentjeink ragyogó életpéldája és közös szabadsághőseink heroizmusa táplálják eszményi összeköttetésünk realitását és örök vitalitását. […] Hisszük, hogy sikerült a magyarbarát lengyelek és lengyelbarát magyarok kezébe olyan vezérkönyvet adni, melynek hasábjain megtalálják mindazt, ami az eddiginél is közelebb hozhatja egymáshoz ezt a két mártír nemzetet. […] A feltámadott Lengyelhon és a most szerencsétlen Magyarország ifjúságának ajánlom e művet, hogy ennek szellemében keressék szent idealizmussal és rettenthetetlen hősiességgel a szebb jövőbe vezető utakat.”⁷

A második világháború idején

A második világháború ideje a barátság és szolidaritás tekintetében a két nemzet kapcsolatának legszebb fejezetei közé tartozik. Ebben bizonyosan nagy szerepet játszott a Magyarországon 1918 után a lengyelekről sugallt rendkívül pozitív kép is, a mély barátság eszméjének hivatalos és társadalmi szintű ápolása, valamint az a sorsközösség, ami korábban is nemegyszer összekapcsolta a két népet (különösen az 1848–49-es „magyar tavaszban”).

A Lengyelországra nehezedő s egyre fokozódó hitleri fenyegetés árnyékában hamarosan kitüntetett jelentősége lett annak, hogy 1939 tavaszán egy viszonylag rövid szakaszon helyreállt a magyar–lengyel határ. Itt érkeztek ugyanis a lengyel menekültek Magyarországra, miután hazájukat Hitler és Sztálin egyszerre lerohanta 1939 őszén, megállapodásuknak, a Molotov–Ribbentrop-paktumnak megfelelően. A magyar politikai vezetésnek az volt az álláspontja, hogy az ország semmiképp sem hajlandó fegyvert fogni a lengyelekkel szemben, még ha ezt szövetségese, Németország kérné is tőle. Sőt, amikor Berlin indítványozta, hogy német katonai egységek vonulhassanak át magyar területen Lengyelország irányába, ezt Teleki Pál miniszterelnök határozottan elutasította.

Teleki utasítására szeptember 18-án teljes hosszában megnyitották a magyar–lengyel határt, amin keresztül hetven-nyolcvanezer lengyel jött át Magyarországra. A katonák elsősorban a fogságba esést megelőzendő indultak ebbe az irányba, tudták, hogy az országukat bekebelező hatalmaktól semmi jót sem várhatnak. A Katy¬ban és más hadifogolytáborokban történtek később őket igazolták. A magyar kormány országszerte katonai és polgári táborokat állított fel a menekültek számára, akik között nagyon sok volt a nő és a gyermek. Őket s velük a polgári menekültek nagy részét magánházaknál szállásolták el. A nemzetközi (hágai és genfi) egyezmények értelmében hivatalosan internálták őket, azaz korlátozták szabad mozgásukat. Valójában a civilek esetében maga a tábor elnevezés sem feltétlenül helyes, hiszen nem elkülönített helyekről volt szó, hanem különféle épületekben, üresen álló raktárakban, gyárakban, volt pénzügyőr- és határőr-laktanyákban, szállodákban, bérelt kastélyokban, üdülőkben helyezték el őket. Összesen 140 katonai menekülttábor létesült, ugyanakkor Budapesten kívül még 114 olyan település akadt, ahol lengyel polgári menekültek tartózkodtak. (Csak Somogy megyében: Zamárdi, Földvár, Kőröshegy, Szárszó, Szemes, Lelle, Boglár, Tab, Nágocs, Tóti, Kaposvár, Mosdós, Csurgó.) Amint erre lehetőség adódott, a menekültek többsége – a magyar hatóságok hathatós segítségével – francia és angol területek felé vette útját. Az ily módon evakuált katonák csatlakoztak a londoni emigráns lengyel kormányhoz s annak égisze alatt a németellenes harchoz. Míg a katonai menekültek a Honvédelmi Minisztérium hatáskörébe tartoztak, addig a civil személyek a Belügyminisztérium felügyelete alá. Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter szociális ügyekkel foglalkozó főosztályvezetőjét, Antall Józsefet (a későbbi miniszterelnök, ifj. Antall József édesapját) bízta meg – később már menekültügyi kormánybiztosként – az országban tartózkodó lengyelek elhelyezésével, ellátásával. Munkatársaival együtt mintegy ötvenezer lengyel és más nemzetiségű menekültről gondoskodott, szorosan együttműködött a lengyel és a magyar ellenállási mozgalommal, számos menekültet hamis papírokkal látott el, ezzel később emberek ezreinek életét mentette meg.⁸

A magyar hatóságok a menekültek szociális ellátásán túl (a magyar államkincstár zsoldot, illetve segélyt folyósított nekik) a megfelelő egészségügyi és orvosi ellátásról is gondoskodtak, valamint biztosították a művelődési-oktatási feltételeket. Zamárdiban, a Balaton mellett már 1939 novemberétől megindították az alsó és középszintű oktatást. Ezt az intézményt a következő tanév elejétől Boglárra helyezték át – a világháború idején Európában egyedül itt működött lengyel anyanyelvű gimnázium. Varga Béla plébánosnak (egyben kisgazdapárti országgyűlési képviselő) elévülhetetlen érdemei vannak az itteni menekültek mindennapjainak megszervezésében. Alsófokú oktatási intézmény hozzávetőleg tizenöt településen működött, többek közt Keszthelyen, Nagykanizsán (1940 őszéig), Dunamocson, Csízfürdőn, Jolsván, Egerben, Kiskunlacházán, Esztergomban, Tatán, Zalaszentgróton, Vámosmikolán. A magyar egyetemeken mintegy ötszáz fiatal lengyel menekült tanult ezekben az években. Budapesten egészen 1944 tavaszáig működött a Lengyel Intézet, igazgatója Zbigniew Zaleski volt.

A magyar katolikus egyház is tevőlegesen kivette részét a menekültügyből. Serédi Jusztinián esztergomi érsek eme feladat koordinálásával saját személyi titkárát, Beresztóczy Miklós prelátust bízta meg, aki ezzel párhuzamosan állami hivatalnok is volt, hiszen az akkori Vallás- és Közoktatási Minisztérium katolikus ügyosztályát vezette. A menekültek elszállásolása és ellátása mellett az iskoláskorúak oktatásának biztosításában is közreműködtek.

Az állami hivatalok munkáját segítette még a Magyar–Lengyel Menekültügyi Bizottság, illetve a Magyar–Lengyel Egyesületek Szövetsége, olyan arisztokrata hölgyek közreműködésével, mint gróf Szapáry Erzsébet és Odescalchi-Andrássy Klára hercegnő; velük együtt természetesen igen aktív szerepet játszott Salamon-Rácz Tamás, a társaság főtitkára is. A magyarok részéről a menekültek iránti szívélyesség mértékét talán Leon Orlowski, akkori lengyel követ szavai tükrözik a legjobban: „A magyar társadalomnak a lengyelekhez való viszonya tüntetően barátságos volt.”⁹

A világégés szörnyűségei közepette a magyar–lengyel barátság szálait egyszerű emberek, magyarok és lengyelek szőtték újra sűrű szövetté. Ezek az emberek sokan voltak, olyanok, akiket gyakran nem is ismerünk név szerint. Nemcsak azok a magyarok tartoznak ide, akik lengyel menekülteket fogadtak be házaikba, vagy szükség esetén mentették őket, hanem például azok a lengyelek, akik magukat Boglarczyknak nevezik. Ők részben vagy egészében a boglári – innen az elnevezés – lengyel gimnázium tanárai-tanulói voltak. A mai napig is több egyesületük van odahaza, rendszeresen összejárnak, kiállításokat és más rendezvényeket szerveznek, ápolják-gondozzák a jóhírünket.

Döntően megváltozott a lengyel menekültek sorsa Magyarország 1944. március 19-i német megszállása után. Az új magyar kormány behódolt a hitleri elvárásoknak, eltávolították, vagy egyes esetekben le is tartóztatták a lengyelekkel szimpatizáló tisztviselőket. Üldözni kezdték a még itt élő menekülteket is, elsősorban azokat az emigrációs vezetőket, akik közvetítő szerepet játszottak a londoni lengyel kormány és a földalatti lengyel állam között. Így tartóztatták le Henryk Slawikot, Edmund Fietowiczot és a katonai vezetők többségét. Előbbieket a németek 1944 nyarán Mauthausenba hurcolták, majd kivégezték. A Gestapo minden alkalmat megragadott, hogy lengyel menekülteket tartóztasson le, valóságos hadjáratot szerveztek ellenük, az elfogottakat koncentrációs táborokba szállították. A lengyelek java része bujkált, s ebben bizalommal számíthattak a magyar lakosság pártfogására.¹⁰

Kevesen tudják, hogy az 1944-es varsói felkelésben magyar katonák is részt vettek, és egyértelműen pozitív szerepet játszottak. A felkelés kitörésekor a „szövetséges” németek kívánságára Horthy mintegy húszezer magyar katonát vezényelt a főváros térségébe Lengyel Béla ezredes parancsnoksága alatt, aki 1939-ig a varsói magyar katonai attasé tisztét töltötte be. A magyar egységek Varsó déli, majd északi részén állomásoztak, nem voltak hajlandóak fegyvert fogni a lengyelek ellen, és az általuk felügyelt területen keresztül akadálytalanul áramlott az utánpótlás a felkelőknek, sőt a lengyel partizánok fegyvert, ruhát és élelmiszert is „beszerezhettek” tőlük.

A varsói Hadtörténeti Intézetben őrzött fénykép tanúsága szerint a magyar katonák olyannyira „jóindulatúan pártatlannak” tekintették magukat, hogy harcállásaikra a következő háromnyelvű – magyar, német és lengyel – feliratot helyezték el: „Semleges Terület”. Felmerült az is (bár ennek realitása vajmi csekély volt), hogy a magyar csapatok ténylegesen átállnak a felkelők oldalára, ehhez azt az egyetlen feltételt szabták, miszerint a Honi Hadsereg vezetői érjék el a szovjet katonai vezetésnél, hogy az ne ellenségként, hanem egyfajta szövetségesként kezelje őket. Ezt azonban a lengyelek még a maguk számára sem tudták biztosítani, ezáltal maradt az „aktív” semlegesség.

A magyarok által „megszállt” Varsó környéki települések templomaiban a lengyelek esetenként a saját himnuszukat is elénekelhették, miközben ezt a németek halállal büntették. Előfordult, hogy maguk a nácik lőttek agyon magyar katonákat azért, mert segítséget nyújtottak a felkelőknek. Szintén megtörtént, hogy a katonák az SS-egységekkel szemben igyekeztek az életük árán is megvédeni a civil lakosságot. A „magyar sírok” közül néhány a mai napig is fennmaradt (például Konstancinban, Podkowa Leşnában), ezeket a lengyelek gondosan ápolják, mindig van rajtuk virág, és halottak napján ott ég a gyertya.¹¹

A varsói felkelés iránti „baráti” hozzáállásunkat a lengyel irodalom és filmművészet is megörökítette. A külföldön is jól ismert rendező, Andrzej Munk 1958-ban készítette el Eroica című, immár klasszikusnak számító alkotását Jerzy Stefan Stawi¬ski két elbeszélése nyomán, amelyek közül az egyik a Wegrzy (Magyarok) címet viseli, és a történet pontosan arról szól, hogyan kívántak a magyar alakulatok átállni a lengyel felkelők oldalára 1944-ben.

A szovjet birodalom árnyékában

Legutóbb bő ötven esztendővel ezelőtt történt meg, hogy a magyarok és a lengyelek sorsa ismét szorosan összekapcsolódott: az 1956-os magyar forradalom egyben a lengyeleké is. Ekkor érkezett el az ideje annak, hogy a lengyelek viszonozzák mindazt a szolidaritást, amit a második világháború idején a magyarok tanúsítottak irántuk. A lengyelek ismét bebizonyították – csakúgy, mint 1848–49-ben –, hogy fontos dolog számukra a barátság, és azt is tudták, hogy a saját szabadságukhoz ezúttal is egy másik nemzet szabadságán keresztül vezethet az út – ha épp úgy adódik. A magyarok Bem tábornok szobránál tüntettek 1956. október 23-án Budapesten, s azt kiáltották: „Minden magyar együtt halad, kövessük a lengyel utat!” Néhány órával később pedig kezdetét vette a forradalom és szabadságharc a hazai kommunista rezsimmel és az általa behívott szovjet csapatokkal szemben.

A lengyel társadalom magyarok iránti segítőkészsége leginkább a véradásban és az egész országra kiterjedő pénz-, élelmiszer- és gyógyszergyűjtésben mutatkozott meg. A lengyelek a magyar forradalomban egy igazi antisztálinista felkelést láttak, amely a „saját októberükhöz” hasonló célkitűzéseket fogalmazott meg, csakhogy Magyarországon a régi kommunista vezetés szűklátókörűsége és a hatalomhoz való görcsös ragaszkodása vérfürdőt eredményezett. Ehhez járult még a lengyelek körében élő erős szovjetellenesség, s az az érzés, hogy Lengyelország elkerülte azt a tragédiát, ami Magyarországot érte. A véradók kevés kivétellel életükben először – s meglehet, utoljára – adtak vért. Egyszerűen úgy érezték, segíteniük kell.

A magyarok megsegítésére indított nagyszabású segélymozgalom alkalmas volt arra, hogy félredobva az addigi semmitmondó sablonokat a szocializmust építő két nép kötelező internacionalista barátságáról, visszatérjenek a történelmi magyar–lengyel barátsághoz, ismét valóságosan éljék meg azt. („Varsó hódolatát fejezi ki a hős magyar nemzetnek” – adta hírül a Lengyel Rádió korabeli tudósítása.¹²) A Kurier Szczeci¬ski című napilap hasábjain az egykori Honi Hadsereg egy katonája elmondta, hogy annak idején partizánként gyakran találkozott magyar katonákkal és tisztekkel, akik fegyvert adtak nekik a németek ellen, valamint védték őket a Gestapo megtorlásaitól. „Meghatottan emlékszem dr. Hegedűsre – idézte fel emlékeit –, a magyar hadsereg hadnagyára, aki a lengyelek igaz barátja volt. Amennyire erejéből telt, mindig segített a lengyeleken. Ilyen magyar sok volt. Nagyon sok.”¹³ Volt, akinek az életét magyar katonák mentették meg, mint például Józef Siegelét, aki annak köszönheti életben maradását, hogy 1944-ben magyar honvédek védtek meg egy lengyelekkel zsúfolt vonatot, amelyet a németek megállítottak, hogy a lengyel utasokat elhurcolják.¹⁴ Volt olyan is, aki kijelentette: „Mivel átéltem Varsóban a gettófelkelést 1943-ban, majd a felkelést 1944-ben, jól tudom, mit jelent a háború egy városban, és tudom, mit jelent a szabadság.”¹⁵

Összességében tíz-tizenkét ezer lengyel ember adott vért, az így összegyűlt mennyiség közel felét, 795 litert sikerült elküldeni Budapestre. A lengyel sajtó és rádió bő terjedelemben számolt be minderről, megható tudósítások és riportok jelentek meg a véradókról, önkéntes áldozatvállalásukról, a véradás megszervezéséről. Ezzel egyidejűleg lengyel orvosok és ápolónők százai jelentkeztek, hogy készek Magyarországra utazni és a helyszínen segíteni magyar kollégáik munkáját. A véradással párhuzamosan bontakozott ki a már említett pénz-, élelmiszer- és gyógyszergyűjtési akció, amely hosszú hetekig zajlott. A lengyel kommunista hatalom nem akadályozta – nem is tudta volna – a társadalom eme spontán kezdeményezését. A lengyel vér- és segélyszállítmányok elsőként érkeztek Magyarországra, és a legnagyobb mértékű külföldi segítséget jelentették a magyar forradalom napjaiban.

Kollektívák, szakszervezetek, ifjúsági és cserkészszervezetek, magánszemélyek jelentős pénzadományokat kínáltak fel, hogy abból gyógyszert és élelmiszert vásároljanak a „szabadságukért harcoló és sebesült magyaroknak”. Különböző gyárak és üzemek saját termékeiket – fa- és építési anyagok, cement, liszt, dzsem stb. – ajánlották fel a magyaroknak. A szakszervezetek, az üzemi kollektívák a magyar felkelőkkel szolidaritásukat kifejező nyilatkozatokat fogadtak el.

Bevált módja lett a segítségnyújtásnak olyan komolyzenei koncertek, színházi és opera-előadások rendezése, amelyek bevételeit ugyancsak a Lengyel Vöröskereszt számlájára utalták át. Az ilyen rendezvények megtartásában Varsó, Krakkó, Şódż, Szczecin és Bytom járt az élen.

Október végétől kezdve lengyel gyárak, különféle szövetségek és intézmények közzétették, hogy szívesen átengedik üdülőiket a sebesült magyar gyermekek számára, és ideiglenes befogadásukra Wroclaw és más lengyel városok lakosai is vállalkoztak. A magyar gyermekek első, százfős csoportja december közepén érkezett Zakopane és Krynica üdülőhelyekre, majd 1957 első felében további szervezett magyar gyermekcsoportok tartózkodtak hosszabb-rövidebb ideig Lengyelországban.¹⁶

Az első lengyel repülőgép 1956. október 26-án érkezett Budapestre, s november 3-ig összesen tizenöt lengyel repülőgép landolt a magyar fővárosban, fedélzetén a már említett 795 liter vérrel, ezenkívül 415 liter vérplazmával, 16,5 ezer kg vérhelyettesítő szerrel, szérummal, gyógyszerrel és kötszerrel, valamint háromezer kilogramm élelmiszerrel. 1957 januárjának végéig az önkéntes pénzadományokból harmincegymillió zloty gyűlt össze, és tizenegymillió zlotyra tehető a természetbeni adományok értéke – az átlagfizetés akkoriban kilencszáz zloty körül mozgott. Így a lengyel emberek segítségeként a Lengyel Vöröskereszt ugyanezen időpontig 25,5 tonna vérhelyettesítő szert, gyógyszert, kötszert és orvosi műszert, 331 tonna élelmiszert, harminckét tonna ruhaneműt és tíz tonna szappant, valamint építési anyagokat – például üveget – juttatott el Magyarországra.¹⁷ A számadatok nagyon elgondolkodtatóak, ha figyelembe vesszük, hogy mindez tizenegy évvel a második világháború befejezése után történt, amelynek során Lengyelország óriási veszteségeket szenvedett emberi életekben és anyagi javakban egyaránt.

Lengyelországban mindenütt tartottak a magyar forradalommal rokonszenvező gyűléseket vagy – néhány esetben – utcai tüntetéseket. A „harcoló magyar testvérek” melletti legnagyobb méretű megmozdulásra Olsztyn városában került sor 1956. október 30-án, közel tízezer fő részvételével. A tüntetők többek között „Követeljük a szovjet csapatok kivonását Magyarországról!”, „Szabad Lengyelország – Szabad Magyarország”, valamint „Íme, a szovjet internacionalizmus megmutatkozik Magyarországon” feliratú transzparenseket vittek magukkal, és a helyi Vörös Hadsereg teret Magyar Felkelők terévé keresztelték át.¹⁸

Olsztyn mellett a magyarok megsegítésére szervezett segélyakciókon túlmenő megmozdulások legfontosabb vidéki központjai Wroclaw és Krakkó voltak. Wroclawban a főtéren álló városházára fekete gyászszalaggal átkötött magyar zászlót függesztettek ki. Ugyanez történt a város legnagyobb gyárában, ahol a „dolgozók letépték a vörös csillagot, és helyére a lengyel és a magyar zászlót akasztották”. Krakkóban november 5-én délelőtt néma tüntetést rendeztek, sok ezer ember részvételével, magyar és lengyel zászlókkal, a magyarországi szovjet beavatkozás elleni tiltakozásul és az elesett magyar felkelőkre emlékezve.

Az 1848–49-es időket idéző „A mi és a ti szabadságotokért” hagyományos eszményét 1956-ban azok a lengyelek ültették át a gyakorlatba, akiket Magyarországon ért a forradalom kitörése. Elsősorban lengyel egyetemistákról van szó (többségük Budapesten tanult ekkor), akik önzetlenül és az esetleges következményekkel nem törődve tevékeny részt vettek a forradalomban, például a Nemzetőrség tagjaként fegyverrel a kézben védték annak vívmányait. Közülük is kiemelkedik Edward Liszewski, aki többek között a november 4-i szovjet támadás után önfeláldozóan mentette a szovjet lövedékektől felgyulladt Magyar Országos Levéltárban található levéltári iratokat – a magyar kultúra és történelem értékes kincseit, pótolhatatlan dokumentumait.¹⁹

1956 után

A lengyel társadalom emlékezetében mindvégig élő maradt a magyar forradalom emléke – jó volt „magyarnak lenni” lengyel földön –, és ezt megkönnyítette a hivatalos magatartás is, vagyis még a kommunista tömegtájékoztatásban sem volt kötelező ellenforradalomról beszélni. A magyar társadalomban is mélyen rögzült, hogy éppen a lengyelek siettek elsőként a forradalom segítségére, a kirobbanáshoz adott, lassan közmondásos lengyel szikráról, illetve Pozna¬ hatásáról nem is beszélve. A barátság ápolását segítette az 1956-os lengyel október kétségtelen hozadéka, a szovjet világ normáinál jóval nagyobb kulturális szabadság a Visztula mentén. Lengyel földön kedvezőbb feltételek alakultak ki a független gondolkodás, a kultúra és a tudomány fejlődése számára, jóllehet a hatalom igyekezett fékezni az intellektuális mozgalmakat, és a „megfelelő” keretek közé szorítani őket. Lényeges volt a lengyel egyetemek viszonylagos szellemi szabadsága is, ez sok magyar fiatalt ösztönzött a Lengyelországban folytatandó tanulmányokra. Az 1960-as évek elején mindkét államban megnyíltak a kapuk a csoportos, majd később az egyéni turizmus előtt. Az „autóstopos nemzedéknek” nevezett magyar fiatalok lengyelországi utazásai kiváló lehetőséget teremtettek egyéni barátságok kötésére (nem mellékesen közülük kerül ki a mai polonisták meghatározó része). Az ideológiai béklyóitól részben megszabadult lengyel kultúra csaknem másfél évtizedig a „világra nyíló ablakot”, az európai és a nyugati kultúrával való kapcsolatteremtést is jelentette a magyar értelmiség és ifjúság számára. Sokan – a lengyelek iránti rokonszenv mellett – éppen ezekért a szellemi élményekért keresték fel Lengyelországot. Az 1970-es években kezdődött el a kiegyenlítődés, amikor Magyarország is egyre nyitottabb lett a világ számára. Ennek eredményeként a korábbi, viszonylag egyoldalú intellektuális kapcsolat a független szellemi értékek olyan kétoldalú áramlásává alakult, ami nem volt jellemző a szocialista tábor bármely másik két országa között.

Lengyelország 1980–1981

1980 nyarán hatalmas sztrájkmozgalom indult el Lengyelországban. A munkások a rohamosan csökkenő életszínvonal és az országot saját hitbizományaként kezelő Lengyel Egyesült Munkáspárt politikája ellen tiltakoztak. Augusztus végén a LEMP vezetése meghátrált, a sztrájkolók legfőbb követelése teljesült, a hatalom beleegyezett egy független, szabad szakszervezet megalakításába. Hamarosan hivatalosan is bejegyezték a Szolidaritás szakszervezetet, amelynek vezetője Lech Walesa, a nyári sztrájkok hőse lett. A szakszervezet taglétszáma viharos gyorsasággal gyarapodott, egy év múlva megközelítette a tízmilliót (!). 1980 őszétől állandósultak a konfliktusok a hatalom és a Szolidaritás között, s az időközben kialakult patthelyzetnek végül Wojciech Jaruzelski tábornok vetett véget azzal, hogy 1981. december 13-án bevezette a hadiállapotot. Ezzel „megmentette a szocializmust hazájában”, és – állítása szerint – megelőzte a szovjet katonai beavatkozást.²⁰

Magyarország a lengyel események idején

Az 1980–81-es lengyel válság akkor érte el Magyarországot, amikor a Kádár-rendszer éppen túljutott hatalmának csúcspontján. Az 1956-os magyar forradalom vérbe fojtásával Moszkva által hatalomra juttatott Kádár János úgy igyekezett megőrizni a társadalmi nyugalmat és valamiféle politikai legitimációt teremteni magának, hogy – a forradalmat követő véres megtorlás után – nem avatkozott bele az emberek magánéletébe, valamint a rendszer keretein belül nagyobb mozgási szabadságot teremtett a számukra, s ami a legfontosabb: garantálta az életszínvonal egyenletes és biztonságot nyújtó emelését. A Kádár-féle vezetés 1979 után már ez utóbbinak rendelte alá valamennyi korábbi prioritását, így kívánták fenntartani az úgynevezett „nemzeti közmegegyezést”.

Kádár – annak nyilvános hangsúlyozása mellett, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt természetesen szolidáris a lengyel kommunistákkal, és mind gazdaságilag, mind politikailag lehetőségeihez képest teljes mértékben támogatja őket – a lengyel válság kapcsán kezdettől fogva azt az álláspontot képviselte, hogy azt a LEMP vezetésének kell, mégpedig lehetőség szerint politikai eszközökkel, „szocialista módon” megoldania. Ez utóbbi azt jelentette, hogy Lengyelország továbbra is szocialista ország, a szovjet tömb, a Varsói Szerződés és a KGST tagja marad. „Adminisztratív eszközök” alkalmazását, vagyis a katonai megoldást Kádár abban az esetben tartotta megengedhetőnek, ha kimerülne a békés megoldás lehetősége, vagy ha maga a kommunista rendszer kerülne végveszélybe. Ebben az esetben ugyanis ez a kihívás az egész szocialista tábort érné, s így az ő hatalmát is végzetesen megingathatná. Viszont a válság erőszakos úton való felszámolását belső erőkkel – állambiztonsági szervek, hadsereg, rendőrség – javasolta végrehajtani. A szovjet beavatkozást csak a legvégső esetben tudta elképzelni, de még ezután is maguknak a lengyel kommunistáknak kellene a „konszolidációt” végrehajtani, vagyis az „összes politikai és társadalmi kérdést megoldani”, mégpedig úgy, ahogyan azt ő és elvtársai tették 1956 után. Saját tapasztalataiból tudta, mennyire nehéz – vagy mennyivel nehezebb – a dolga annak, aki szovjet szuronyok segítségével kerül hatalomra, saját népével szemben.

Az MSZMP azzal is igyekezett lengyel testvérpártját támogatni, hogy – más szocialista országoktól eltérően, amelyek folyamatosan támadták a LEMP-et és annak vezetőit „opportunizmusuk” és örökös cselekvésképtelenségük miatt – sem nyilvánosan, sem a „pártközi csatornákon” keresztül nem bírálta a lengyel vezetés egyetlen lépését sem. Kádár a lengyel válságot végső soron „családi ügynek” tartotta, amely egyes-egyedül a Szovjetunió vezette országok táborára tartozik, s ezt következetesen képviselte a különböző nyugati tárgyalópartnerekkel való tanácskozásokon is.

A lengyelországi események belpolitikai szempontból egyszerre hozták kellemes és kényelmetlen helyzetbe a magyar vezetést. Nyíltan lehetett beszélni arról, mennyivel jobb Magyarországon, mint például Lengyelországban, hiszen itt nyugalom van, és viszonylag jó az ellátás. Büszkén lehetett igazolni a kádári politika helyességét, amit meg is tettek önmaguk előtt az MSZMP vezetői, valamint nyilvánosan a tömegtájékoztató eszközök is. Kádárnak az 1956-os „ellenforradalom” közelgő huszonötödik évfordulója mellett éppen a „lengyel ügy” kínált megfelelő alkalmat arra, hogy pozitívan összegezze az MSZMP negyedszázados tevékenységét. Elmondhatta, hogy azokat a hibákat, amelyeket a lengyel vezetők sorozatosan követtek el éveken át, ő és elvtársai elkerülték.