angyalrozsda és fűlétra. Óperencián innen
Szabó Virág szobraihoz
Jász Attila
2007 // 12
[i.]
Egy nap a ruhatárban felejtettem a szárnyaimat.
Ám hiába rohantam vissza, már bezárták az ajtót.
Újat kellett növesztenem. De addig éppolyan védtelen
és csupasz voltam, mint egy kétnapos lufi.
Aztán láttam, később, hogy te találtad meg.
Kiraktad a kertbe, és naponta öntözted, mint a bánatfüvet.
Nekem már mindegy volt, nőtt az új.
Te pedig olyan boldognak látszottál
azokkal a hatalmas, semmire se jó,
rozsdás fémszárnyakkal.
[ii.]
Néha, amikor már annyira elviselhetetlen, annyira fáj.
A nem is tudod, mi. De
valamit muszáj
csinálni.
Mert angyalaid megkopnak, megrozsdásodnak idővel.
Hiába keresed, hívod őket segítségül.
Nem mozdulnak. Mivel
a lélek sebezhető felszínének kapargatása közben
pattogzik az angyalrozsda. És
a meztelen, rozsdamentes, puha kis angyallények
elindulhatnak, mászhatnak szépen lefelé.
A fűlétrán. Vissza a konzervgyárba.
[iii.]
Madarak vagyunk. Fák s bokrok néha.
Nem dől el a hátunknak támasztott fűlétra.
Létrejön, aminek kell. Néha-
néha.
A többi meg mindig néma
huss.
A csendnedvek lassan keringenek.
Utolérnek. Bármerre futsz.
[iv.]
A szobrászlány felveszi hegesztőszemüvegét.
Így láthatja az ívfényen át az angyalokat.
A rozsdán túl.
Valami kedvező formára várva.
De addig is, míg kiszabadítja őket,
sötétben, egyedül, éhesen, fázva…
[v.]
Egy nap a ruhatárban hagyott valaki
egy pár kopott angyalszárnyat.
Egy hétig vártam. Hátha érte jön a tulajdonos.
Aztán hazavittem. Elültettem a kertben, és
mindennap meglocsoltam. Akár a bánatfüvet.
De hiába volt minden, rozsdásodott.
Rozsdásodott csak egyre,
és nem volt jó semmire.
Mégis gyönyörködöm bennük
nap mint nap.