×

Személyes történelem

Bányai Balázs: Gróf Nádasdy Ferenc (1907–1944)

L. Simon László

2007 // 09
Valószínűleg igaza volt a huszonkét éves Ady Endrének, amikor azt írta egyik cikkében, hogy „a történelem igazsága hatalmasabb minden igazságnál. A történelem azt bizonyítja, hogy a korokat eszmék irányítják. Azok az eszmék pedig, melyek egész embercsoportokat foglalkoztatnak, elnyomhatók, de meg nem ölhetők.” Mai világunkban, amikor igen komoly erők, pontosabban erőcentrumok körül csoportosuló tollforgatók, értelmiségiek és politikusok törekednek a számunkra, a nemzetet még mindig megélhető kategóriaként értelmezők számára oly fontos eszméknek, értékeknek – maradjunk Ady kifejezésénél – a megölésére, már egyenesen a história, a történelemtanítás, a történelmi szemlélet fölöslegességéről beszélnek. Miközben elfogadható, hogy a mai társadalomtudományi vizsgálatok esetében s a történelemoktatásban is a merev, kizárólagosan diakrón szemléletet a szinkrón elemzési módszerek újszerű elemeivel lehet gazdagabbá és változatosabbá tenni, s egyúttal a ránk zúduló, bődületes tömegű információözönt feldolgozni képtelen közönséghez ezzel közelíteni a történelem fontos ismereteit és tapasztalatait, azzal semmiképpen sem szabad azonosulnunk, hogy a történelem ismerete, illetve valamilyen rendszerű oktatása fölösleges lenne. Pedig a tendencia látható: ahogy az egyetemi képzésben is háttérbe szorulnak a tudománytörténeti szempontok, ahogy például több országban már csak fakultatív tárgy a jogászképzésben a jogtörténet, némelyek már azt az ostobaságot szajkózzák, hogy a történelem tanítása által ránk erőszakolt identitás olyan béklyó, amely gátolja a szabad szellemi fejlődést. Ha a történelem nevelő, személyiségformáló erejéről beszélünk, akkor a mai kor individualista prófétái – a szép új világ gamma-értelmiségijeinek lelkes bólogatása mellett – csak lesajnálóan legyintenek, miközben persze ők is tisztában vannak ezzel az erővel, s éppen ezért akarják a történelemtanítás pozícióit tovább rontani.

Nem új keletű jelenség ez, hiszen már az előbb idézett Ady is azon kesergett egy másik, szintén 1899-es cikkében, hogy nem tudja, miként lehet „gyógyulást remélni, mikor megmételyezik a fiatal szíveket, s galád bosszút forralnak az ellen, ki a katedrán szent lelkesedéssel iparkodik a szívekbe oltani a történelem nagy tanulságait, a hazafiság, erkölcs és igazság megváltó tanait”. Pedig mi Bibó István nyomán azt is tudjuk, hogy nemcsak az egyes ember neveléséről, szellemi fejlődéséről, identitásának erősödéséről van itt szó, hanem az egész nemzetéről, már ha nem tűnik egy olyan országban mindez anakronizmusnak, ahol a televízióban nemzeti kultúráról vitatkozva egyetemi tanszékvezetők jelentik ki: a mai viszonyok között nem tudják értelmezni, mit is jelent a nemzet, s Magyarországot nem tartják nemzetállamnak. Igaza volt tehát Bibónak: „egy népet csak a történelem és a saját vezetői nevelhetnek.” Sajnos 2007-re nekünk csak a történelem maradt, csak a história tanító, példát adó erejére számíthatunk, ezért nem mondhatunk le igazságairól, tapasztalatairól.

Történelmünk azonban nem lehet teljes a közös múlt leírását és értelmezését kiegészítő személyes történelem igazságai nélkül. Identitásunk alakulása szempontjából ugyanolyan fontos lehet a családtörténet, a szűkebb közösségek históriája, mint a nemzeté, az országé. Ugyanakkor mások családi történetei, helyi vagy országos politikai szerepet betöltő famíliák kevésbé ismert alakjainak biog­ráfiája akkor lehet igazán fontos a számunkra, az életrajzoknak, életutaknak a tanulmányozása, ismerősnek tetsző vagy teljesen ismeretlen emberek fényképeinek nézegetése akkor adhat igazi örömet, ha valamilyen személyes élményanyaghoz vagy saját felmenőink históriájához tudjuk kapcsolni őket. Ha nagyon vulgarizálni akarnám, azt írnám, hogy a mások családtörténete csak akkor érdekes, ha úgy működik, mint a pletyka, mert igazán jót csak azokról tudunk a hátuk mögött beszélni, csak azok örömein, bajain, félrelépésein tudunk gyarló módon csámcsogni, akiket ismerünk. Persze a mai, mediatizált világban minden másképp működik, hiszen a bulvárvilág olyanokat is becsempész az otthonunkba, olyanoknak a mindennapi életét is ránk akarja erőszakolni, akiket személyesen nem, csupán a televízió képernyőjén és a színes magazinokon keresztül ismerhetünk. A tudatosan élő ember védekezni kényszerül a bulvárvilág ellen, mert ha nem óvja saját és ősei emlékanyagát, akkor észrevétlenül átcsúszik egy olyan ingoványos területre, ahol a meggyengült vagy éppen meg nem erősödött identitása miatt kiszolgáltatottá, félrevezethetővé, magyarul kihasználhatóvá válik. Én ezért a – minden emberben meglevő valamilyen fokú – pletykaéhségemet azzal csillapítom, hogy régi korok kevésbé ismert embereivel kapcsolatos dokumentumokat, könyveket forgatok, s olyan települések múltjáról szóló kiadványokat olvasok, ahol valamelyik ősöm megfordult vagy megfordulhatott. Ezekben a művekben, ha lehet, próbálok személyes kapcsolódási pontokat fellelni, s bármilyen apróság megtalálása gyermeki örömmel tölt el. Hasonló ez az öröm ahhoz, amit akkor éreztem, amikor a feleségem felmenői után kutakodva, majd dédapjának, Kenessey Aurélnak a könyvét gondozva rájöttem, hogy az első világháborúban hősiesen harcoló dédapám parancsnoka a Hindenburg gyalogezredben az a sárbogárdi Kenessey főszolgabíró volt, akinél aztán a nagyszüleim viziteltek is. Ezeknek az apró személyes találkozási pontoknak a felismerése képes közelebb hozni egymáshoz az embereket, emlékszem, nagyanyám is hogy megörült, amikor mindezt elmeséltem neki.

Amikor a kezembe vettem Bányai Balázsnak az 1907 és 1944 között élt gróf Nádasdy Ferencről szóló kismonográfiáját, s megnézhettem a Műemlékek Nemzeti Gondnoksága által a grófról a család nádasdladányi kastélyában szervezett fotó- és dokumentumkiállítást, rögtön hasonló, a kiadvány és a tárlat hőséhez csak vékony szállal kapcsolódó személyes emlékek jutottak eszembe. Először is az agárdi temető, ahol gyermekként sokat csatangoltunk, s nemegyszer megpróbáltuk a lehetetlent megmászni a temető közepén álló méltóságteljes gránitobeliszket, amelyet – mint később megtudtuk – hősünk nagyanyjának, Forray Júliának földi maradványai fölé emelt szerelmetes férje, Nádasdy Lipót. A gyerek­csínyek elmaradása óta máshogy nézek az obeliszkre, most elsősorban a még mindig impozáns építmény megmentése foglalkoztat, mert vészesen szétcsúsztak a súlyos gránittömbök. Persze ebben az identitás- és egzisztenciális válságokkal küszködő kis országban kevesen hallják meg az ilyen jajkiáltásokat, pedig ha tudnák – s Bányai Balázs munkájából megtudhatják –, hogy a Nádasdy család mennyi mindent tett szűkebb hazájuk, Agárd, Nádasdladány s Fejér vármegye felemelkedéséért, az egyházért, az oktatásért, a térség infrastrukturális fejlődéséért, szellemi gyarapodásáért, bizonyára hálásabbak lennének. Példaként állhat előttünk és az utóbbi húsz évben az államból és a privatizációból meggazdagodottak, de a vagyonukat régi mesék uzsorásaihoz hasonlóan kuporgató újgazdagok előtt a fiatalon elhunyt Nádasdy Ferenc is, akinek adakozó kedve még a legnehezebb években, saját gazdaságának zsugorodása idején is töretlen volt. A környezetét megbecsülő, azért a sajátjából is áldozó embereknek erős az identitásuk, az erős identitás, a biztos tudás, a műveltség hitet és erőt ad, s az ilyen tartású emberekből valóban egyre kevesebb jár köztünk. Magyarországon az elmúlt ötven évben vészesen megtört az adakozási kedv, elfogyni látszik a másokért, a közösségért tenni akaró jó szándék, s hiába akarnánk az egykori bőkezű arisztokratákat példaként a közösség elé állítani, a történelemhamisítások miatt különösen torz, pontosabban egyoldalú kép él bennünk róluk. Valójában itt a főnemesség jelentős részét is magában foglaló nemzeti intelligencia elleni marxista hadjárat hatásáról van szó, amely történelmi fejlődésünk miatt valójában csak Kelet-Európában fejthette ki igazán a hatását. Bibó István A kelet-európai kisállamok nyomorúsága című 1946-os tanulmányának negyedik fejezetében (Közép- és Kelet-Európa politikai kultúrájának deformálódása) írja, hogy „nyugaton, ahol a nemzeti keret egy hosszú időre visszanyúló folytonos reális valóságot jelentett, a marxizmus álláspontja egyszerűen egy lehetséges, kissé dogmatikus, de igen instruktív elmélet volt. Ezzel szemben Közép- és Kelet-Európában az a gondolat, hogy a nemzeti eszme egy szűk tőkés csoport érdekeit fedező ideológia, a nemzeti lét halálos veszedelmeként tűnt fel, éppen azért, mert e területen valóban volt benne valami. Nem azért, mintha ezekben az országokban valóban a tőkés polgárság lett volna a nemzeti eszme elsőrendű érdekeltje és hordozója: elsősorban nem ő volt, hanem az úgynevezett nemzeti intelligencia, s ez éppen ezeken a területeken egyáltalán nem esett össze, sőt nem is volt olyan nagyon összekapcsolódva a tőkés polgársággal. Az azonban valóban igaz volt, hogy ezekben az országokban a nép nagy tömegei, amelyek számára a kialakuló új nemzeti keret nem esett egybe a dinasztikus állam történetileg ismert realitásával, kezdetben bizonyos passzivitással állottak a nemzeti eszmével szemben, a nemzeti intelligencia tehát óriási erőfeszítéseket tett, hogy a népet »megtanítsa« a nemzet leckéjére. Persze valójában ezt a tanítást csak a történelem végezhette el, de addig is a vulgáris marxizmusnak az a felfogása, hogy a nemzeti eszme mögött szűk csoportok érdeke áll, halálos veszedelemmel fenyegette a nemzeti intelligenciának ezeket a »megtanító« erőfeszítéseit. Ezért volt lehetséges ez országok jó részében a marxista szocializmussal szemben valóságos pszichotikus félelmet elültetni az intelligenciának oly rétegeiben is, melyeket az égvilágon semmi komoly érdekkapcsolat a kapitalista rendszerhez nem fűzött.”

Visszakanyarodva a gyermekkori csínyekhez, eszembe jutott: nem csodálkozhatom azon, hogy alig találtam szövetségeseket a Nádasdy-obeliszk megmentésére, hiszen az egykori agárdi Nádasdy–Sigray-kastély barbár lebontása ellen sem tiltakozott senki. De az egykori Nádasdy-pince is üresen áll, miután a mellé épült éttermet pár éve felgyújtották. Pedig annak a pincének a rendbetételekor, amit édesapám kezdeményezett, még én is betonoztam gyerekként: nyári munkán dolgoztam a termelőszövetkezetben, s fő feladatom az új pöcegödröt meg a pincesípot vakoló kőművesek malterral és sörrel való ellátása volt. Akkor legalább megtanulhattam tisztelni mások munkáját, a régi épületeket, épített örökségünk egyre fogyó becses darabjait.

Jó érzés, hogy egy olyan, viszonylag vékony kötetben, mint Bányai Balázsé, annyi személyes találkozási pontra leltem. Sorolhatnám őket, írhatnék a nádasd­ladányi kastély építészeti munkáit befejező Hauszmann Alajoshoz és velencei kastélyához fűződő vonzalmamról, a szomszéd faluban, Jenőben eltöltött első hat évről, majd az itteni nyaralásokról, a nádasdladányi kastélyról bennem élő gyermekkori képről. S talán az sem lehet véletlen, hogy a minap Agárd határában éjszaka hatalmas kazaltűz tanúja voltam: a sötétben a határ tekervényes útjain édesapámmal ketten vezettük ki a rendőröket és a tűzoltókat a félelmetesen lángoló, óriási tűzhegyhez, amely a vulkánok izzó folyamára emlékeztetően mutatta meg a lángok irgalmatlan erejét. Másnap a könyvtárban a Fejér Megyei és Székesfehérvári Függetlenségi Újságot olvasgattam, s rögtön az alábbi híren akadt meg a szemem: „Megírtuk lapunkban, hogy Agárdon folyó hó 13-án gróf Nádasdy Tamás tulajdonában, 6000 korona értékben elégett egy hatalmas szalma­kazal. A csendőrök a tűz okának a keletkezése végett megindították a nyomozást és megállapították a következőket: két tanú látta, hogy Kis István és Mészáros Mihály béresek a kazal közelében dolgoztak és a szigorú tilalom dacára pipáztak. Közben az egyiknek – hogy melyiknek, az nem volt kideríthető – kiesett a pipa a szájából a szalmával szórva volt földre, s körülbelül egy negyed óra múlva már égett a kazal. A két bérest gondatlanságból okozott gyújtogatás miatt feljelentették.” (1910. november 24.)

Hogy igaz-e az a korábbi állításom, mely szerint mások családi történetei, jeles famíliák kevésbé ismert alakjainak biográfiája akkor lehet igazán fontos a számunkra, ha valamilyen személyes élményanyaghoz vagy saját felmenőink históriájához tudjuk kapcsolni őket, ennek eldöntését az olvasó szubjektív ítéletére bízom. Nádasdy Ferenc fényképeit nézegetve az a történet jutott eszembe, amikor gyerekkoromban nagyapám elmesélte, ahogy huszárként bevonultak a Felvidékre. Minderről már írtam is, de rosszul emlékeztem a sárbogárdi lugas alatt végighallgatott kis történetre, így Felvidék helyett Erdélyt írtam. Pár éve nagyanyám elolvasta a könyvemet, s kijavított: a visszacsatolásokkor nem a romániai, hanem a felvidéki magyarokhoz masírozott be. Az is lehet, hogy gyönyörű egyen­ruhájában feszítve egyszer-kétszer éppen Nádasdy Ferenc gróf mellett lovagolt el, s talán éppen mögötte állt, amikor az első virágokat szórták feléjük a bevonulókat ünneplő, felszabadult magyar lányok. Amilyen büszkeség és öröm tölthette el őket, olyan örömmel fedezem fel a személyes történelem emlékmorzsáit Bányai Balázs monográfiájában s a Ná­dasdy család képeiben.

(A Gróf Nádasdy Ferenc [1907–1944] című kiállítás 2007. június 8. és 2007. október 31. között látható a nádasdladányi Nádasdy-kastélyban. A kiállítás kísérőkiadványát, Bányai Balázs azonos című kismonográfiáját a Műemlékek Nemzeti Gondnoksága jelentette meg.)

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben