Mint oldott koszorú

Orpheusz-levelek

1.

A lombok mélyén zöldes misztérium,
alvó fák közt a jövendő üzen.
„Dalok lombja hajt, égre csap tüzem,
Phaethónon, a nagyravágyó fiún

tartom szemem, intő példája szent:
mi, költők, ha néha égre kocsizunk,
megégethet a szó, elfolyhat utunk,
s a víz mondja meg, sorsunk mit jelent.

Szemüvegem az iszapba merül,
zsarnokságom a sár bocsátja meg.
Az Egész letűnt, pedig fel se tűnt.

Múltamba süllyedek. Most kiderül,
versem folyama meddig érhetett.
Moszatglóriám lehúz. Éjbe küld.”

2.

„Integet. Látom, véget ért az út.
A kígyóméregből úgy oldódik el
a sötét dal, mely azt búgja: menni kell,
mint a nyelv, amit senki nem tanult,

nem beszél, de mindenki ért. Megfigyel,
kiír a költő. De most megvakult
nagy szemem, benne Hádész tár kaput.
Itt nincs mit szublimálni. A felszinen

téli fényerek futnak, recseg-ropog
a kép, érháló pattog a holt tájon.”
Arca a folyékony márványba merül,

de még int Eurüdiké, mosolyog,
megszólal az édes, rohadó álom:
„Legyél fagy. Felejts el végleg emberül.”

3.

A tájra bízott ének elvadult.
Intenek a búcsúzásban az ágak,
mint a hű hírnökök, kik addig várnak,
míg a hírt fénylőn átjárja a múlt.

Az aszphodélosz-liget a kijárat.
A sziromgyertyák füstje átvonul,
elhullámzik a sors. A folyón túl
Hádész. Jó lesz majd hinni a virágnak.

A szívzörejekben már tágul a tér.
„Harmincegy éves vagyok, és nem érek
meg a halálra, tudom. Tán így a jó.

De a vadszőlő-piros majd elkísér,
ott folyik el, ahol pokoli lények
várnak, és idő kavarog, mint a hó.”

4.

Sorsát felejti, majd fényesen kihúny,
aki önmaga űrhajósa lett.
A hihetetlen partra vettetett,
mintha az dobta volna ki. „Stroncium

árad csontjaimban, fejem felett
fordított kráter az ég. A dal is úgy
zúg bennem, mint az űri szél. Vándorút
nem indul innen. Tiszta, rendezett

világ ez.” Így szónokolt magában
a dalnok, akit vártak odalent.
Cigarettára gyújtott. Észre sem

vette az istent. „Ahol halál van,
ott most remény.” És Erósz megjelent:
versmáglya fénylett kéken, élesen.

5.

„A gondolat nem üzen háborút,
nem érdekelnek apró életcsaták.
Héraklész is csak muszájból vágta át
a nem lehet csomóit, s elvonult,

mert hívta őt a zengő hang, odaát.
Árnyéklény lettem. A tűnt életút
csalogat, a vak zongora. Van úgy,
hogy az ember meglátja az ideát

– az enyémnek nőarca van, s bennem él –,
amely sötétbe úsztatja szellemét,
és ő mégis megremeg, életre kel,

mert érzi: lantszava a halotthoz ér.
Hangom majd mágneses vihar szórja szét.
Mind ide jut, aki szívből énekel.”

6.

Híg vére a halálnak a morfium
híreit hozza: „Fogadd hírnököm,
testvér. Szolgád most mindent megköszön.
Hadd járjon át. Engedd be őt a kapun.”

A borzalomban bujkál az öröm.
Ide nem süt be nap, sivár átrium
Kerberosz tanyája. Hamar rá is ún,
s átlép Orpheusz a kőküszöbön.

„Hogy daloljak, s meg ne haljak” – dalol,
bensőbben sejti a nőt, földfalak
közt jár. Meghal, ha kifogy a szóból.

Itt új értelmet nyer a valahol,
árnyak játéktere a pillanat.
Ami elmúlt, visszafele jósol.

7.

A bor zsibbasztja el, rá a bolti rum,
mintha átdübörögnének a perzsák,
egy üveg szeszért egy húszast perkált
a nővérnek, aztán jött az azilum.

A fény végén, alagútban járkál,
krákog, röhög a giccses, torz honfibún,
mintha figyelné őt egy panoptikum.
A holt nép hite élőbb a vártnál.

Míg élt, saját úton járt, révület
úsztatta vakító szirtek között.
De a tapasztalat már nem segít.

Járhatatlan út. Lebeg. „Adj tüzet”
– mondja elhalón az átköltözött.
Egy kéz nyúl a sötétből. Felhevít.

8.

Az állatok szemében kialudt
a parázs, Kerberosz alszik már, indul
vissza a pár. Fenn, Hádész ormain túl
zeng a vers, mit a költő nem tanult,

nem beszél, és mégis ért. A dal, mint új
csoda, hallatlan ige, varázsport
szór, nyílnak előttük a vaskapuk,
mint közös emlékeik. A fény tisztul,

a dalban születnek újjá, hogyha majd
lelkükbe visszaköltözött a másik.
Ám Orpheusz hite mégis megremeg,

„Lehet, hogy már nem követ?” Fújja a dalt,
de verse porlad, bizalma elvásik,
az út rosszra fordul. Minden elveszett.

9.

„A tűz a szelíd szemafor lángja
volt, amíg a természet hódolt nekem.
Átengedett a nagy, átélt tereken,
s állatba, kőbe, égbe, halálba

láttam. Minden, ami csak embertelen
volt – a puszta szellem s a föld – várta,
hogy melegítse hangom. Határra
érkeztem így, és most, hogy a sejtelem

tokjába bújt, nem nyílik meg soha már,
a barlang bezárt, a tájon létpenész,
bolyongok csak. Nem ismerem önmagam.”

A vándor most egy lassú vonatra vár,
csillogó, zárt vaspályán kereng az ész.
Csak analízis, ami még hátravan.

10.

„Az emberlét barlangjába hívott
a vágyam, hogy a hallhatatlan ének,
amely abból hajt ki, amit remélek,
eggyé szőjön a nővel, ki tiltott

földi határokon átfájva kérlelt.
A belső Sztüx vizén csónak ringott,
míg hihettem, hogy bár árnya sincs ott,
jön utánam, nem nyelik el a rémek.

De a csigaházban nem bírtam tovább.
Ráuntam, hogy követ bár, de kétkedőn,
nem érti, mért nem nézem őt: unsz nagyon?

És már az fájt, hogy most sem adja alább,
hiúsága nem porladt el az időn.”
Elássák egymást a hitek. Eszkhaton.

11.

„Jövőmben még Apollón énekelt,
még volt merre indulni, mert volt kiért.”
Szelleme, ahogy a Hádészból kiért,
üres liget. Minden titkot felejt.

Slágert dúdol, a zsibbasztó fénybe lép,
többé senkihez se szól, hangselejt,
bolond. Kószál, amerre sorsa lejt,
a szívritmusban elhallgatott zenék.

Thrákiáig keveredett végül el.
Épp akkor ülték a dionüsziát,
de a dalversenyek nem érdeklik őt,

elhúzódik, már befelé sem figyel,
nézi, hogy a lusta, őrjöngő világ
épp felé tart: részeg, arc nélküli nők.

12.

Túl mélyre szállt, a szent dalnok álma
nem ütött ablakot a történeten.
„Most a hiúság szaggat széjjel. Velem
is végez a női álmok bárdja,

a lélekűrt átküldi holttestemen.
Nem gondolok a tóparti házra,
ahol éltünk, ott sincs, aki várna.
Jön, jön a hosszúhajú veszedelem,

de saját halálom hínárzik felém?
Tudom, tengerbe szórják majd tagjaim,
holtan mondom el legfájóbb jóslatom.

Szétszakít, ami sohasem volt enyém,
megénekelnek elfojtott dalaim.
Nem kelletek már, nők. Verjetek agyon.”

13.

„Megtört lettem. A némaság kigyúlt,
a mozdulatlan világba süllyedek.
Sértett amazonok tépték testemet.
Míg egyik karom még a fénybe nyúlt,

a másik már egy korallszirten pihent.
Vízbe szórtak. Koszorúm lombja hull,
szonettek áznak, elpereg a múlt,
átszűrt mély hozza el végső őszömet.

Sómarta arcomat Leszbosz partjain
dobta ki a tenger, sírt minden sirály.
Eklogáimat partra lökte a múlt,

s a titkos jóslatot, mit a tenger írt
hajamba, közli a szent múmia-száj:
a lét elapadt, az élet megvadult.”

14.

„Vak bizalmam egy árnyékkal betelt,
mint szép amfora a lopott holmival.
A bűntudatból föltámadó vihar
elsodor mindent, fákat szór a kert,

kő hull az égből, a vérem fölkavar
száz emléket, a szellem elszelel,
egy létvillanást habzó fény lep el,
senki sem él, csak vágyik, tud, akar.

Elhiszik vagy nem, nekem már egyre megy,
mindenemet, amit az égtől loptam,
kiszáradt szívükbe visszajósolom.

Sorssá szövöm az elrémlő perceket,
és velük érzek test nélkül is, holtan.
Mind a szívben tévedünk el. Borzalom.”

15.

A lombok mélyén zöldes misztérium
integet. „Látom, véget ért az út,
a tájra bízott ének elvadult,
sorsát felejti, majd fényesen kihúny

a gondolat.” Nem üzen háborút
híg vére a halálnak. A morfium,
a bor zsibbasztja el, rá a bolti rum.
Az állatok szemében kialudt

a tűz. „A szelíd szemafor lángja
az emberlét barlangjába hívott,
jövőmben még Apollón énekelt.”

Túl mélyre szállt a szent dalnok. Álma
megtört. „Lettem a némaság, kigyúlt
vak bizalmam.” Egy árnyékkal betelt.