Judit

regényrészlet

1

Péter Judit ágyában tért magához, iszonyúan zúgott a feje, és fájt a háta. Judit az ágy szélén ült, és vizes ruhával borogatta a fiú homlokát. – Lázad van – mondta halkan, nyugodtan. Juditon bokáig érő, kék-fehér csíkos, meleg pamutköntös volt, derekán övvel, lábán barna szőrme mokaszinféleség, fekete haja kócosan kontyba tűzve, sok szál hullott a szemébe, ahogy Péter fölé hajolt. Kakaószagot árasztott. Péter fölült, sajgott a háta. – Marhára fáj a fejem – mondta. – Jól leütöttek ezek a barmok – nézett rá a lány komolyan, vizenyős szürkés-kékes szemmel, hártyavékony fehér arcbőrén áttűntek az erek az orrcimpája meg a szeme körül. – Hogy kerültem ide? – Behoztak a fiúk, mondtam, hogy hozzám lehet.

Péter egyáltalán nem beszélt még Judittal, néha látta a lányt a konyhában, ahogy a kakaóját készíti, és dúdolgat közben. A nevét se tudta. – Ki vagy te? – Judit talányosan elmosolyodott. – Judit. Spanyolos. – Spanyolos? – Péter meghökkent. – Mit keresel te itt? – Meg akarok tanulni oroszul. – Aha – mondta Péter ostobán. Csönd lett. Akkor Péter valami halk gitárzenét hallott, a sarokba nézett, forgott a lemezjátszó. – Mi ez? – Az Aranjuez Concerto, ismered? – Péter megrázta a fejét. Hallgattak. Judit levette a borogatást Péter fejéről. – Jobban vagy? – Aha. Ez gyönyörű – intett fejével a forgó korong felé. – Tetszik? De jó – mondta a lány örömmel. Elmosolyodott.

Péter lassan kezdett magához térni, úgy látszik, viszonylag szerencsésen megúszta, nem tört el semmije, csak a háta nyilall, mi van a hátával? – Figyelj, megnéznéd a hátam? – Már megnéztem, elég ronda, de nincs törés. – Honnan tudod? – Judit arca egyre titokzatosabbá vált. – Tudom – mondta fatalista határozottsággal. – Kérsz kakaót? – Péter utálta a kakaót, mindig émelygés fogta el, ha ivott, de Juditban volt valami olyan nyugodt, szelíd eltökéltség, aminek nem lehetett ellenállni. Legalábbis nem ebben az állapotban. Gondolta, az lesz a legjobb, ha rábízza magát a lányra. – Jó, de ne tegyél bele cukrot, nem szeretem, ha édes. – Judit bólintott, és kiment a szobából. A küszöbről még visszanézett, pajkosan hunyorítva: – Mindjárt jövök, ne menj sehova, jó? – Péter elnevette magát. – Hát ezt megígérhetem. – Egyelőre gondolni se mert a fölkelésre, kóválygott a feje.

Judit bögréjéről Micimackó tekintett Péterre, forró volt a kakaó, megégette a száját. – Bocs, lehűtöm – a lány kivette a kezéből a bögrét, alátartotta az oldalát a csapnak. Finom, hosszú ujjai voltak, mintha Péter pici remegést vett volna észre rajtuk.

– Tudod – kezdte Judit –, nekem nincs senkim most éppen, örülök, hogy összekerültünk – nem emelte el a tekintetét a bögréről –, néztelek már egy ideje, de te nem vettél észre – egyre jobban remegett a keze, majd kiloccsantotta a kakaót, de aztán erőt vett magán. – Így jó lesz? – leült az ágy szélére, a köntös Péter combját súrolta, a takaró alatt is, mintha érezte volna a lány bőrének érintését. Most döbbent rá, hogy meztelen. Zavartan fölhúzta a térdeit. Aztán föltűnt neki, hogy egyedül vannak a négyágyas szobában. – Hol vannak a többiek? – Judit tekintete még jobban elhomályosult. – Megkértem őket, hogy hagyjanak minket egyedül. – Rekedtesre váltott a hangja az izgalomtól. – Egész éjszakára, hogy ápolhassalak – tette hozzá, mintegy mentegetőzve. – Hogy ápolhass? – kérdezte vissza meghökkenve Péter. Most először nézett hosszan, mélyen a lány szemébe. Judit hagyta. Bólintott. – Ühüm. – Sötét volt a szobában, csak az olvasólámpa világított, furcsa árnyak villództak a csupasz falakon, az elhúzott függönyön keresztül is beszűrődött az utcai lámpák gyér fénye, fantasztikus gitárzene szólt, finom és mégis szenvedélyesen erőteljes, Péter csak nézte Judit kékülő szemét, aztán megcsókolta a lányt. De óvatlanul kiöntötte a kakaót Judit köntösére, meg a takaróra, Judit fölugrott nevetve: – Mért nem vigyázol? – hangjában kedvesség bujkált, játékos évődés, nem szemrehányás. – Odabújhatok? – Péter arrébb húzódott, amennyire tudott a keskeny sodronyágyon, kollégiumi darab, kényelmetlen, süppedős. – Bocs – még folytatni akarta, de elakadt a szava, mert közben Judit levette a köntösét. Hatalmas mellei voltak a lánynak, hát ezért jár olyan bő pulóverekben, gondolta Péter, ügyesen leplezi, telten, duzzadtan villogtak a félhomályban, bugyi se volt rajta, vékony combjai hófehérek, Péter fejfájása egy csapásra megszűnt. Judit befészkelte magát a takaró alá, hűvös bőre jótékonyan ráborult Péter testére. – Figyelj – kezdte Péter bizonytalan hangon –, nekem feleségem van. – Tudom – mondta a lány, az elemi, ősi bizonyosságnak ugyanazon a hangján, ahogy az imént közölte vele, hogy nincs törése. Ki ez a lány? Miféle lény? Honnan ez a magabiztos nyugodtság? Minden erőszak nélküli, szelíd, de mégis határozott. Lefegyverző. Péter hirtelen arra gondolt, micsoda szerencse, hogy négy nap után mégis rászánta magát a zuhanyozásra, most legalább nem büdös. Odaszorult a falhoz, belehasított a hátába a fájdalom, önkéntelenül fölszisszent. – Feküdj rám, úgy jobb lesz – Judit hangja most már egészen rekedt mélységekben járt –, meglátod – tette még hozzá. Péter megbabonázva engedett a lány kérésének, lassan fölé csúszott, fejét belefúrta a hatalmas, eleven párnák közé, elhelyezkedett. – Így jó? – suttogta a fülébe Judit. Péter megszorította válaszul a lány vállát. Nem lehetett megmondani, mennyi ideig feküdtek így mozdulatlanul, a zene elhallgatott, Judit lekapcsolta a lámpát. Péter elaludt. Odakint a Nyéva fölött esett a hó.

2

– Kérsz kakaót? – Péter félálomban bólintott, ki se nyitotta a szemét, azt hitte, álmodik. Mozgalmas álma volt, kergették, menekült, elesett valami ingoványon, amely lassan, módszeresen kezdte benyelni magába, míg vékony, erős ujjak ki nem húzták egy szigetre, ahol majmok ugráltak körülötte, érthetetlenül makogtak, és kakaószaguk volt. Aztán fölhangzott ugyanaz a már ismerős gitárfutam.

Judit már farmerban, fölöltözve nyújtotta oda neki a bögrét. – Hogy vagy? – Péter kinyitotta a szemét, a lány arca az orra előtt, megcsókolta. – Sokkal jobban. – Az jó. – Péter fejfájása valóban elmúlt, a háta fájt még, de már el tudta képzelni, hogy fölkel. – Egész jól aludtam, te is? – Judit mosolygott, a reggeli fényben, ha lehet, még titokzatosabb villanások gyúltak a lány szemében, világosbarna pulóvere combközépig ért, a haja kontyban, de rendezetlenül. – Itt a ruhád, öltözz föl. Áthoztam. – Péter megigézve engedelmeskedett. – Siess, fél óra múlva indulnunk kell órára. – Te egész jó kakaót tudsz csinálni – dörmögte Péter az orra alatt, meglepett csodálkozással. – Ízlik? Az jó – mondta a lány elégedetten. – Az jó.

Ettől a reggeltől fogva mindenhová együtt mentek, megvárták egymást órák után, Péter rászokott a kakaóra. A fiúnak misztikus meggyőződésévé vált, hogy a lány a testével gyógyította meg őt. De több éjszakát nem töltött együtt Judittal, valahogy mintha egyikőjük se törekedett volna erre, nem is hozták szóba azt a bizonyos éjjelt, egy ágyban, egymás testébe gabalyodva és mégis ártatlanul, Péternek tökéletesen elég volt, ha néha belecsókolhatott a lány nyakába, megfoghatta a kezét, megérinthette a mellét. Judit lelkendezve beszélt a spanyolokról, a flamenco ritmusát magyarázta Péternek, minden este meghallgatták az Aranjuez Concertót, amíg Éva meg nem érkezett.

Éva nagy lendülettel, harsány magabiztossággal vette át a dolgok irányítását, közös szobát ugyan házas létükre se kaptak, de Éva elérte, hogy ő legalább olyan szobában legyen, ahol csak hárman vannak, s így könnyebb volt megszervezni intim találkozóikat Péterrel. Örültek egymásnak, de most ismét határozottan zavarni kezdte Pétert Éva harsánysága, éles ellenpontként ott állt Judit a konyhában, és szelíden dúdolgatott. Még az első este bemutatta Juditot Évának, a két lány hamar összemelegedett, ezután hármasban rótták a behavazott leningrádi utcákat. A városba mintha egy fél évszázada belefagyott volna a kultúra, káprázatos templomok, romosan, bezárva vagy bútorraktárként megalázva, pompás paloták üresen, kitört ablakokkal, lakóikból már régen szellemek lettek. Ahogy kezdték kiismerni magukat, fokozatosan megtalálták a nagyváros bugyraiban, eldugott utcáiban a kultúra pici műhelyeit. Az egyik pincében kamarazene, a másik irodában Puskin-fölolvasóest, a koleszban Viszockij-kazetták is terjengtek, nemcsak a csótányok, Ljubimov társulata meg éppen a Három nővér bemutatójára készült. Az utcákon bábuskák hatalmas kendőkbe burkolózva forró pirozskit árultak, hétvégén vállalkozó szellemű, hájas férfiak léket vágtak a Nyéva jegén, és megfürödtek a jeges vízben.

Éva megjelenése csak még inkább Judit felé fordította Pétert. Amikor egyedül voltak a konyhában, cirógatta, dédelgette, titokban az utcán megfogta néha a kezét, bejárt hozzá a reggeli kakaóért, de kettesben szinte alig beszélgettek.

Péter hamarosan sakkpartnert is talált magának Szása személyében, akiről köztudott volt a koleszban, hogy minden szabad idejét sakkozással tölti. Egyik este bekopogott hozzá, rámutatott a sakktáblára, Szása bólintott, leültek. Több órán keresztül nem szóltak semmit, csak a bábukat figyelték. Péter folyton kikapott, de nem bánta, jó volt itt ülni ezzel az egyszálbél, sápatag orosszal, és hallgatni. A harmadik vagy negyedik alkalommal Szása váratlanul megszólalt játék közben: – Ma elkezdték vetíteni a Tükört. Nézzétek meg. – A Tükört? – Péter nem értette, Szása miről beszél. Az orosz enyhe szemrehányással a hangjában, roszszallóan nézett Péterre: – Igen, a Tükört. Tarkovszkij új filmje. – Aha – Péter szerette Tarkovszkijt, de az új filmről nem hallott. – De menjetek oda mindjárt holnap jó korán, mert nem tudni, meddig játsszák, és nehéz jegyet kapni. – Péter bólintott.

3

Az egyetlen mozi előtt, ahol a Tükört játszották, már kora reggeltől hosszú sor kígyózott, a kegyetlen hidegben toporogtak az emberek, termoszból forró teát ittak, előkerültek a vodkásüvegek, édes, áhítatos várakozásban, akárha istentiszteletre szeretnének bejutni. Két előadást tartottak naponta, egyet délután, egyet este. Péterék váltották egymást a sorban, dél körül sikerült is három jegyet szerezni másnap estére.

A filmben aztán, amely valóban megrendítő meghajlás a transzcendencia előtt, fölhangzottak a rendező apjának, Arszenyij Tarkovszkijnak a versei, a költő halk, de mégis erőteljes, kántáló előadásában, Péter egészen beleborzongott a gyönyörűségbe, de a felét sem értette a szövegnek. Éva és Judit között ült, Éva kezét fogta kötelességszerűen, Juditot néha lopva megsimította, lenyűgözték őket a képek, a János-passió fájdalma, a rengeteg kulturális utalás, az áradó fájdalom, a megelevenedő Brueghel-képek.

Kijövet alig tudtak megszólalni, a közönséget átfogta valamifajta misztikus hála érzése, ha Péter hisz, most megáldotta volna a rendezőt. Legalább gondolatban. Persze így is megáldotta, hiszen ekörül járt az agya. Ez után a film után már nem lehetett csak úgy egyszerűen, kapásból elutasítani a transzcendenciát, ahogy azt eddig, jórészt megszokásból tette.

Tizenhárom éves korában azért konfirmált, azon az alapon, hogy hátha mégis létezik a Mindenható, nem jártak templomba, de szülei ezt a biztonsági lépést szükségesnek ítélték. Három hónapig rendszeresen elvillamosozott a lőrinci református templomba Laci bácsihoz, akit tiszteletes úrnak kellett szólítani, és aki édeskés, kissé émelyítő hanghordozással beavatta őket a Biblia szörnyűbbnél szörnyűbb történeteibe. Pétert különösen Ábrahám és Izsák esete zaklatta föl, iszonyodva hallgatta, hogy egy apa akár még megölni is képes lenne a fiát, hogy bebizonyítsa Isten iránti bizodalmát, azonnal elképzelte magát és apját, és az volt a legvérfagyasztóbb, hogy nem tudta teljesen kizárni apját ebből a történetből, érzései azt súgták, hogy ez bizony esetleg vele is előfordulhat, valami érthetetlen és iszonyú okból. Azt meg végképp nem érhette föl ésszel, hogy miként is lehet egy ilyen kegyetlen, vérszomjas Istent szeretni.

Akadt viszont néhány szemrevaló lány a csoportjukban, akikkel tavasszal lehetett kacsintósat játszani jótékony papi felügyelet mellett a templomkertben. Körbe álltak, és észrevétlenül valakire rá kellett kacsintani, aki – ha a többiek nem fülelték le a dolgot – az illető mögé állt. Így lehetett párra szert tenni. Krisztina csillogó fekete szemébe Péter igyekezett is belekacsintani, majd összetörte magát a nagy igyekezettől, de a lány egy pillantásra se méltatta, más fiúk udvarlását fogadta, nagy kegyesen.

Péter vallásos képzése egyelőre teljes kudarcba fulladt hát, ami jól kifejeződött abban a tényben, hogy a konfirmáció szertartása alatt, a lőrinci templomban elájult. Egyszerűen kidőlt az elegánsan fölöltözött fiatalok sorából, amint állva hallgatták Laci tiszteletes úr kenetteljes szavait. Csak néhány pillanatra veszítette el az eszméletét, aztán halálsápadtan még magához vette az Úrvacsorát, borzongott attól a barbár gondolattól, hogy most voltaképpen Krisztus testét és vérét eszi-issza, és soha többet még a közelébe sem ment a templomnak.

De itt, a leningrádi fagyban erősen megérintette a transzcendencia. A hála csillogott az emberek szemében, meg még ki tudja, mi minden, rögtön vettek jegyet még egy előadásra, a következő hétre, bár a pénztáros bizonytalankodott, lehet, hogy addigra leveszik a filmet a műsorról, mondta sokat sejtetően, mélyen Péter szemébe nézve. Tarkovszkij többet volt betiltva, mint engedélyezve, a szovjet hatóságok olyan veszélyesnek ítélték működését, hogy nyomorba, belső száműzetésbe, majd emigrációba kergették, családjától, gyerekeitől elszakították, végül rák vitte el Párizsban, úgy, hogy kamaszodó fiát csak az utolsó héten engedték ki hozzá. Mindösszesen, írd és mondd, hat, azaz hat nagyjátékfilmet készíthetett, de ezekkel is sokak szemében, nagyon sokak szemében, lekörözte minden kortársát, Antonionit és Bergmant is beleértve. Péter ekkortájt már kezdett beletörődni, hogy mégsem lesz belőle filmrendező, de továbbra is úgy vonzódott a filmekhez, mint a nőkhöz. Minden részletüket alaposan megvizsgálta, élvezte, aztán kielemezte. Jancsó helyét lassan elfoglalta szívében Tarkovszkij, és ezzel megnyílt a transzcendenciára.

Amiben Juditnak is jutott szerep, nem is akármilyen. A lány, ha beszélt, rövid, talányos mondatokat formált, amelyeknek az értelme a szemében tükröződött, onnan kellett megfejteni, meg a mozdulataiból, a mosolyából. Péter eleinte nehezen talált válaszokat, sokat hallgatott, érezte, hogy ahogy addig gondolkodott, úgy Judittal nem lehet beszélni. Újfajta beszédmódot kellett találnia. A Tükör ehhez alkalmasnak bizonyult. Igaz, amikor másodszor megnézték, akkor sem értették a verseket, ezt Péter el is panaszolta Szásának, kérve, hogy adjon már neki egy Arszenyij Tarkovszkij-kötetet. Szása megbotránkozva ránézett: – Hát nem tudod, hogy be van tiltva? – Azután fölállt a sakktáblától, odaült az asztalához, és szó nélkül írni kezdett egy kockás füzetbe. Péter hökkenten nézte egy ideig, azután belemerült az állás elemzésébe, már megint reménytelennek látszott a helyzete. Szása húsz perc, fél óra múlva kitépett négy sűrűn teleírt lapot a füzetből, és átnyújtotta Péternek: – Itt vannak a filmbeli versek.



4

Lassan kezdett kitavaszodni, elolvadt a jég a Nyéván, elindultak a kirándulóhajók. Ahogy a hó leple elemelkedett a városról, kibukkant alóla a mocsok, a szemét, a lerobbant, durva nemtörődömség. De a vízibuszok csodálatos parkokba, erdőkbe, kastélyokhoz jártak, hagymakupolás, fazsindelyes pravoszláv templomokhoz, amelyeket megvédett a természet az emberi pusztítás ellen. Péter itta magába a vidéket, miközben egyre erősödött benne a lelkifurdalás Éva miatt. A lány a maga tenyeres-talpas, derűs egykedvűségével figyelte Judit és Péter misztikus kapcsolatát, a féltékenység egyetlen, legkisebb látható jele nélkül. Mint aki egyáltalán nem érzi veszélyben magát. Voltaképpen nem is tévedett, Péter már úgy kötődött hozzá, mint puli a gazdájához, ám Judithoz is fura szálak kapcsolták, amelyek lassan teljesen körbefonták, finoman, erősen, akárha burkot képeztek volna köré, biztonságban érezte magát.

Elhatározták, hogy a tavaszi szünetben elvonatoznak Jerevánba, nekik ugyan tilos volt engedély nélkül elhagyni Leningrád körzetét, Örményország meg kétnapi vonatút, ám Szása biztatta őket: adják ki magukat lettnek vagy észtnek, az akcentusuk alapján megúszhatják az ellenőrzést. Péter még elutazása előtt kapott néhány telefonszámot egyetemi barátaitól, az egyik egy bizonyos Aratyunjáné, Jerevánból, aki vendégszerető ember hírében állt, beszélni ugyan nem tudtak vele, a telefonálás nem tartozott az orosz emberek hétköznapi tevékenységi körébe, a vonalakat szigorúan ellenőrizte a biztonsági szolgálat, már ha léteztek egyáltalán.

De azért nekivágtak hármasban, befészkelték magukat a Jerevánba induló hosszú szerelvény egyik fülkéjébe pirozskikkal és vodkával fölszerelkezve, lesz, ami lesz. A vonat úgy viselkedett, mint egy lomha, szeszélyes sivatagi teve, ha kedve tartotta, elindult, máskor órákat vesztegelt a nyílt pályán, menetrend elvben létezett, de az állomásokra soha nem a kiírt időben érkeztek, és azt sem lehetett tudni, hogy mennyi időt töltenek egy-egy helyen. Ahogy beértek a délebbi, ukrajnai vidékre, föltűntek a bábuskák az állomáson, kosarakkal, talicskákkal, telerakva minden földi jóval, zöldséggel, gyümölccsel, óriási főtt marha- és disznólábakkal, fejekkel, friss kenyérrel, tejjel, sajttal. Mindezekhez a finomságokhoz Leningrádban egyáltalán nem lehetett hozzájutni, a boltok sivár ürességéhez képest ez itt maga volt a földi paradicsom. Az utasok ugráltak is le a még mozgó vonatról, és megrohanták a kofákat, akik boldogan szabadultak portékáiktól, alkudozni nem futotta az időből, bármikor, minden figyelmeztetés nélkül újra elindulhatott a vonat. Péter is zsákmányolt egy egész kerek juhsajtot meg epret, azzal aztán kihúzták a következő reggelig.

Grúziába érve naptárárusok szállták meg a kocsikat, fonott zsákjukból nagy titokzatoskodás közepette Sztálin-naptárakat húztak elő, aki már szintén tiltottnak számított, ám a grúzok továbbra is legnagyobb nemzeti hősükként tartották számon Dzsugasvilit, a vonatrablót, aki oly borzasztóan fényes karriert futott be Európa történetében, hogy dicső tetteit csak halottak millióiban lehetett azután igazán fölmérni. Péter viszolygó érdeklődéssel pörgette át a kissé megsárgult kiadványt, minden hónapról a bajszos férfi agyonretusált, fekete-fehér képe nézett rá, huncutul. Ezt a szuvenírt azonban nem kívánta magáénak, zavart mosollyal nyújtotta vissza a megsértődött árusnak, aki valami káromkodásfélét mormolt az orra alatt, miközben átsétált méltóságteljesen, a nagy Dzsugasvili dicsfényében fürödve, a következő kupéba.

Másnap reggel Péter gyönyörű napsütésre ébredt, a vonat egy fenyőkkel tarkított, zöldellő fennsíkon haladt át, amely fölött valami óriási fehér felhő tornyosult, mozdulatlanul. Péter csipás szemekkel bámulta a valószínűtlen látványt, amikor lassan földerengett benne, hogy amit felhőnek nézett, az az Ararát behavazott, fenséges csúcsa. Perceken keresztül tapasztotta oda arcát a nyirkos ablaküveghez, míg a szerelvény el nem fordult Jereván felé. Megérkeztek hát Noé földjére.

5

Az állomáson Péternek némi vodka és a lányok kacér ringatózása segítségével sikerült rávennie az állomásfőnököt, hogy hívja föl neki Aratyunjánt a szolgálati telefonról. Amikor az öreg örmény meglátta a telefonszámot, szinte haptákba vágta magát, és azonnal tárcsázott. Egy női hang szólt bele a kagylóba, akinek Péter izgatott és tört oroszsággal előadta, hogy szállásra lenne szükségük. A hölgy némi tétovázás után hajlandónak mutatkozott fogadni őket, bár, mint mondta, nem ígérhet semmit, a férje épp nincs itthon, vele kell ezt megbeszélniük, de addig is jöjjenek föl. Üljenek csak taxiba, majd ő kifizeti.

Három misztikus nap következett ezután, az örmény nemzeti szobrász – mert kiderült, hogy bizony Aratyunjánban őt kell tisztelniük, szobraival tele Jereván – a szárnyai alá vette őket, tetszett neki Péter kalandos bátorsága, hogy két ilyen mutatós gyévocskával nekivágott Örményországnak. Talán irigyelte is Pétert a két nő miatt, állandóan a második feleségéről beszélt, miközben pajkosan nézett Natasára, aki minden jel szerint egyszerre töltötte be az első és a második feleség tisztét.

Este fölvitte őket Zsiguliján a Jereván fölé magasodó dombra, ahonnan teljes méltóságteljességében eléjük tárult az Ararát csapott gúla alakú tömbje, enyhe tavaszi szellő fújdogált kint az étterem teraszán, a nagy bajszos, őszes örmény pezsgőt rendelt és fekete csokoládét. Péterék csodálkozva figyelték, mire való a csokoládé. Aratyunján, miután kiöntötte a pezsgőt, csokoládédarabkákat potytyantott a poharakba, ez hozza ki a pezsgő ízét, bólogatott hozzá meggyőződéssel. A szobrász végigbeszélte az estét, Péterék nemigen jutottak szóhoz, de nem is nagyon akartak, tudtak volna mit mondani, az egész helyzet annyira valószínűtlennek tetszett, akárha álmodnának. Szó esett az örmény nép holokausztjáról, hogy irtották ki őket az azeriak még a század elején, Jereván sárgás tufaépületeiről, Noé bárkájáról, amelyik – bizonyos kutatások szerint – az Ararát csúcsán vészelte át az özönvizet, meg még sok helyi finomságról, nőkről, borokról, a végén kávé, zaccosan, törökösen, szívet markoló erősen.

Éjszakára egy szállodában kötöttek ki, ahol a szobrász megállapodott a személyzettel, hogy Péterék két éjszakára elfoglalhassanak egy hátsó szobát, azzal a kikötéssel, hogy csak a személyzeti lépcsőt használhatják, különben hivatalosan is be kellene jelentkezniük, ami ugye, nézett kajánul Péterre az öreg, nem kívánt bonyodalmakhoz vezethet.

Így aztán Péter egyszerre aludt Évával és Judittal, Éva mellé bújt be, de Judit kezét fogta, amíg álomba nem szenderültek, elégedett mosollyal az arcukon, akárha az Ezeregyéjszaka meséiben bolyonganának.

Másnap reggel a szobrász fia várta őket a Zsigulival, és bemutatta nekik a piszkossárgás színű várost. Templomok, múzeumok, régi romok, a nyüzsgő piac, a frissen pörkölt kávé szaga, saslik ebédre óriási sajtos, olajbogyós salátával, frissen gőzölgő lepény, történetek egy titokzatos nép múltjából, furcsa, fájdalmas dalok a sarki kávézóban, maga a Kelet, de a keresztyén Kelet.

A következő nap kora reggel Aratyunján fölrakta őket egy távolsági buszra a sejtelmes nevű Szeván-tó felé. Lassan döcögött az Ararát hegység emelkedőin a zörgő tákolmány, sűrű feketés füstöt és erős benzinbűzt hagyva maga után, alig ültek utasok a buszon, amíg a fölszálló reggeli pára ködjében be nem kanyarodtak az első hegyi falu picinyke főterére. Ott aztán csaknem fél óráig is eltartott, amíg a helyi parasztasszonyok szigorúan feketében, kendővel a fejükön fölkászálódtak, tojással, rikácsoló csirkékkel, kis bárányokkal, néhány komor tekintetű, sötét hajú pásztor kíséretében. Az asszonyok bugyborékoló csevegése éles ellentétben állt öltözetükkel, csak a férfiak őrizték komolyságukat.

A busz egyre nehezebben birkózott az éles tűkanyarokkal, a keskeny szerpentinen leomló sziklákat kellett kerülgetni, a völgyekben birkanyájak terültek szét a tavaszi füvön. Néha egy-egy piros betűs, maszatos tábla figyelmeztetett a veszélyre: Lassan, vagy a halálba rohansz! Péter Éva kezét fogta, szótlanul, lenyűgözte őket a fenyőerdőkkel borított hegyvidék, Judit előttük dúdolgatott.

Délre értek föl a négyezer méter magasságban kinyíló fennsíkra, ahol ott csillogott hidegen, simán, akárha valami titokzatos lepel védené a hegyi fuvallatoktól, a Szeván-tó tengerszeme. Valamikor, a bibliai időkben tenger borította hát a vidéket, erre hajózhatott Noé kimentett állataival – gondolta Péter. Rajtuk kívül senki nem szállt le, a völgy teljesen néptelennek látszott, egyetlen lapos, vasbeton épület éktelenkedett a tó fölötti lankán, meg a buszmegálló mellett egy düledező fabódé. Sehol egy lélek. A hűvös hegyi levegő jólesően csapta meg az arcukat a buszban eluralkodó állat- és emberszag után. A tó karcsú kanyarokban nyúlt el a szűk völgyben, beláthatatlanul. Ragyogó napsütésben, szótlanul indultak le a vízhez, ami valóban jeges hidegnek bizonyult, amikor Péter meglegyintette a tenyerével. Misztikus csend borult a vidékre, csak a gyér bozótos susogott a tó kavicsos partján, a fölé emelkedő orom magasságában egy keselyű- vagy sasféle madár körözött kiterjesztett szárnyakkal, mozdulatlan méltóságteljességben.

A szemközti lankásabb domboldal alja valami sárgás gólyahírfélében pompázott, akárha valami gigantikus festő lelte volna kedvét abban, hogy élénkebbé tegye a friss zöld hátteret, fölkapaszkodtak a tetőre, ahonnan beláthatták a tengerszem ezüstös, párás ködbe vesző kacskaringóit. Hirtelen, mintegy a semmiből, két apró pont jelent meg a domb alján, srácok, barna juhászkucsmában, bekecsben hajladoztak a sárga virágtenger hullámai között. Mire Péterék leértek, a sötét bőrű, fekete kamasz fiúk már tekintélyes virághalmot öleltek magukhoz, és amikor a két lány a közelükbe ért, lassú, félszeg mozdulatokkal átnyújtották nekik a csokrokat. Egy szó nélkül, komolyan. Azután egy pillanat alatt eltűntek, éppoly követhetetlenül, ahogyan fölbukkantak. A lányok csak álltak, földbe gyökerezett lábbal, mire szólhattak volna valamit, a srácoknak már nyomuk veszett a völgyben.

Közben a bódéban is életjelek mutatkoztak, egy huncut tekintetű, bajszos legény invitálta őket széles mozdulatokkal, jöjjenek csak közelebb. Az erdei trafik portékáit rakta ki a pultra, egy-két gazdagon díszített, kékes, sárgás szőttes, vodka, tej, sör, pezsgő, fekete kenyér, kapadohányból készült méregerős cigaretta vastag papírvéggel és kubai szivar! Péter még soha nem szívott szivart, hát még hamisítatlan kubait!, így aztán vett egyet, Judit meg Éva hosszas tanakodás után megállapodtak az egyik asztalterítőnél.

A tóparton kirakták Jerevánból hozott szendvicseiket a terítőre, itták hozzá a barnás, erős sört, hallgatagon, Péter rágyújtott a szivarra, s az első köhögési rohamok elmúltával még élvezni is megtanulta, egyet-egyet a lányok is beleszívtak, aztán elszenderedtek a napon. Az alkonyi hűvösre ébredtek dideregve. Titokzatos hangok szűrődtek feléjük a bozótosból, rikácsoló, éles futamok, föltámadt a jeges szél. Gyorsan összeszedelődzködtek, és elindultak a betonrusnyaság irányába, ahol fények gyúltak.

Az étteremben a trafikos fogadta őket a tátongó helyiségben, ahol az asztalok terítőin még a tavalyi szezon nyomai hevertek kimosatlanul, már égett a tűz, és kellemes illatok szálltak a konyhából. Rajtuk kívül egy lélek se mutatkozott, letelepedtek a kandalló mellé, vodkát kértek. A bajszos bekapcsolta a rádiót, fájdalmas gitárfutamok, balalajka, érzelmes dalok töltötték meg a termet, báránysült készül, közölte velük a legény elégedett bizakodással, aztán leült melléjük. Akadozott a beszélgetés, mintha az okokra egyikőjük se lett volna igazán kíváncsi. Se arra, hogy Péterék honnan csöppentek ebbe a gyönyörűséges világba, se arra, hogy a bajszos miért bánik velük ilyen bensőséges megértéssel, akárha örök időktől fogva ismernék egymást. Meg nem esett jól a beszélgetés nyelve sem, az orosz, amelyik egyikőjüknek sem lévén anyanyelve, alkalmatlannak bizonyult a közlésre. Mármint a fantasztikum közlésére. Mert amit átéltek, a transzcendencia határán lebegett.

Judit azután halkan énekelni kezdett magyar népdalokat, a borostás legény komoly fekete szemekkel hallgatta, bele-belekortyolt a poharába, szép – mondta örményül. Közben elkészült a báránysült, a szakács, aki a bajszos idősebb testvére lehetett, szakasztott mása, még kunkorodóbb bajusszal, büszke léptekkel tette az asztalukra az ételt, aztán sokáig csak az elismerő csámcsogás, cuppogás zaja hallatszott. Közeledett a Jerevánba visszatartó busz érkezési ideje, Aratyunján a lelkükre kötötte, hogy le ne késsék, mert nincs másik járat, Péter fölállt, hogy fizessen. Közben mindhármukban egyre erősödött az elválás fájdalma: elszakadni ettől a mesebeli világtól, most, hogy kezdi magába ölelni őket, minek is? Miféle élet várna rájuk, ha itt maradnának? A tengerszem rejtelmes hűvösségében, a susogó bozótok, a virágmező alján, az évezredes sziklák között? Ebben a fenséges nyugalomban, ahol az ember semmivel nem több, mint egy fűszál?

A trafikos, mintha ráérzett volna Péterék bizonytalankodására, hirtelen heves gesztikulációkkal kísérve elkezdett magyarázni valamit Juditnak. Megragadta a lány karját, úgy kérlelte, hogy maradjanak. Ő majd elviszi őket, ha már kimulatták magukat, Jerevánba a teherautóján, ne aggódjanak a busz miatt. – Én is jereváni – tette még hozzá, és megcsapkodta Péter vállát. Péter először Juditra nézett, aztán Évára, látta szemükben az egyetértést, bólintott. – De kora reggel indul a vonatunk, azt mindenképpen el kell érnünk. – A bajszos szemében öröm villant – persze, persze, nem kell aggódni. – Elzárta a rádiót, kazettát tett a magnóba, féktelen ritmusok csaptak föl, Judit az örmény legény karjaiban találta magát, Péter Évát kezdte forgatni, táncoltak nevetve, a szakács is kibújt kötényéből, és lekérte Évát. Péter leült, és baljós félelem uralkodott el rajta: mi lesz, ha ezek az örmény legények nem eresztik a lányokat? Elbír-e velük? Itt, az Isten háta mögött, vagy az Isten ölén? Ki védi meg őket? Önkéntelenül is benyúlt a zsebébe, megvan-e még a bicskája, csak ne kelljen használni, döbbent meg saját gondolatától.

Az örmények egyre vadabbul ziháltak, a lányok nevetése is abbamaradt, igyekeztek volna szabadulni már, de hiába. Az erős férfimarkok nem engedték őket. Péter összeszedte magát, és kikapcsolta a magnót. Terpeszben állt, komolyan, keze a zsebében. – Most már mennünk kell – mondta halkan, először mintha meg sem hallották volna, a két bajszos csak szorította a lányokat, de lassan magukhoz tértek. Alázatos, gúnyos mosoly jelent meg a trafikos arcán, elengedte Juditot. Szó nélkül kiment, és öt perc múlva nagy durrogásokkal odaállt az épület elé. Addigra már Éva és Judit is összeszedte magát, enyhült a rémületük, de persze még előttük állt a többórás út az életveszélyesen kanyargó, védőfalak nélküli szerpentinen, sötétben, a részeg sofőrrel, egyáltalán nem megnyugtató perspektíva. Odakint jeges szél süvített le a völgybe, a nappal oly csöndes tengerszem is fölmordult, csapkodta a kavicsokat. Koromsötét telepedett a tájra.

Benyomakodtak a rozoga teherautó vezetőülésébe, Judit a sofőr mellett, félig az ölében, Éva meg Péter combján, csak így fértek el, az örmény belelépett a gázba. Akárha vakon vezetne, alig lassított a kanyaroknál, csikorogva vette a lejtőket, nyilván úgy ismerte az utat, mint a tenyerét, és a szembejövő forgalom miatt sem kellett aggódnia, az utolsó busz már régen elment. Pétert megszállta a halálfélelem, hideg veríték csorgott a hátán, Éva testének enyhe reszketését érezte, Judit kétségbeesve kapaszkodott az örmény vállába, aki vadul, dühödten tekerte a kormányt, keményen dolgozott, a hidraulikus rásegítés még a jövő zenéje, itt, ebben a világban a nyers erő uralkodott, semmi más.

Évának hirtelen mentő ötlete támadt, és remegő hangon énekelni kezdett. Judit bekapcsolódott, halkan az örmény fülébe suttogta a magyar népdalokat, amitől a fiú lassan lecsillapodott, és alacsonyabb tempóra váltott. Amikor kifogytak a dalokból, Judit már csak prózában beszélt az örmény fülébe, magyarul. Verseket mondott, altatódalokat, gyerekrigmusokat – tente, baba, tente – suttogta rekedtesen, mire beértek Jerevánba, már hajnalodott. A szálloda előtt Judit csókot nyomott az elcsigázott, megszelídült örmény bajszára, aki biztatóan megveregette Péter vállát: – Nem kell aggódni – és eldurrogott rozoga járgányán a felkelő nap irányába.

Két órájuk maradt a vonat indulásáig, kimentek az állomásra, és ott szunyókáltak a reggeli erősödő melegben a csomagjaikon, amikor Natasa kiáltása ébresztette föl őket. – Hát megvagytok? – nyomta oda hozzájuk a kezében tartott kosarat. – Hoztam elemózsiát az útra. Itt a vonat, szálljatok föl. – Még odafordult Péterhez, a lányokra intve a fejével: – Vigyázz a gyévocskákra. – Sorban szájon csókolta őket, azzal sarkon fordult, és eltűnt az utasok gyülekező tömegében. Még megköszönni se maradt idejük a vendéglátást, csak ültek kábán a padon, a kosár Péter ölében, tele mindenféle finomsággal. Az Ararát huncut mosollyal tekintett le rájuk.

6

Péter a vonaton álmot látott. Egy rozoga, recsegő-ropogó fatákolmány tetején állt, amit a tenger hullámai csapkodtak, de a bárka nem úszott, hanem sziklák közé szorulva hánykódott, viharos szél fújt, miközben furcsa, rikácsoló, sivítozó hangok hallatszottak a bárka mélyéből. Péter alig tudott lábon maradni a nagy dülöngélésben, segítségért kiáltozott, de hangja beleveszett a dörgő morajlásba, kétségbeesetten kapaszkodott a kormányba, de hiába forgatta, a bárka nem mozdult. Akkor fölkapta egy óriási madár, már szálltak is a Szeván-tó fölött, ahogy Péter lenézett, látta, hogy a madár két hatalmas melle ott ringatózik a lábai között, lent pipacsmezők tündököltek, aztán a madár hátrafordította a fejét, hol Judit, hol Éva képében nézett rá, és valamit suttogott. Péter nem értette az erős zúgásban, közelebb hajolt, akkor a madár Judit rekedtes hangján azt mondta: – Ne feledd a küldetésed!

Ettől Péter úgy meglepődött, hogy elveszítette az egyensúlyát, és zuhanni kezdett a tó felé, közben Aratyunján gúnyos mosollyal pezsgővel kínálta a levegőben, és azt mondta, jelentőségteljesen a szeme közé nézve: – Ne feledd, akiből harmincéves korára nem lesz valaki, abból már soha nem lesz senki! – majd mielőtt belecsobbant volna a tóba, Éva kapta föl egy kosárkában, és szaladni kezdett vele az étterembe, ahol bárányok rohangáltak bégetve, miközben egy harcsabajszú fekete ember hosszú konyhakéssel üldözte őket. Péter beszélni akart az emberrel, meg akarta neki mondani, hogy nem éhes, nem kell bárányt ölni, de nem jött ki hang a torkán, s hirtelen ott találta magát a bárányok között, kétségbeesve bégetve, akkor a marcona alak megragadta a torkánál, és nekiszegezte a kést.

Verítékben úszva riadt föl, a nyakát tapogatta, a kupéban a lányok békésen szuszogtak mellette, Judit a vállára dőlve, Éva az ölében. Lassan megnyugodott a lélegzése, egyre csak Judit rekedtes hangja motoszkált a fejében: – Ne feledd a küldetésed! – Ó, bárcsak sejtené, mi is az – sóhajtott föl magában –, mi is az, amit cipel magával, amióta az eszét tudja, akár egy súlyos málhát, amitől pedig oly szívesen szabadulna már.

A kollégiumban a tavasz beköszöntével sokat enyhült a hangulat, a nyári szünidő elérhető közelségbe került, a diákok várták a hazatérést, Péterék nemkülönben. Egy különösen lanyhára sikerült szeretkezés után Éva fölült a sodronyágyon, cigarettára gyújtott, és nyugodt hangon azt mondta: – Te szerelmes vagy Juditba – és nagyot slukkolt a cigibe. Péter már régóta rettegve várta ezt a pillanatot, de nem tudta, mit mondjon. Bűntudatosan nézett a lányra, megsimította a hátát. – Ne haragudj, majd elmúlik – nyögte bizonytalanul. – Én veled akarok élni – ebben a kijelentésben már több eltökéltség hallatszott. Éva komolyan ránézett: – Biztos? – Péter bólintott. – Biztos. – Akkor jó – sóhajtott Éva –, mert én is. Ne vigyük többet Juditot magunkkal, jó? – Péter megadóan széttárta a kezét: – Ha így akarod…

Az utolsó két hónapot kettesben töltötték, Péter csak a konyhában ért hozzá néha Judithoz, nem szóltak egymáshoz, a lány kitartóan dúdolgatott, mintha semmi sem történt volna. Péter hosszú órákat töltött az egyetemi könyvtárban, még Pesten Gábor rábízott valamit, aminek a végére akart járni. Mihail Bahtyinról volt szó, akinek zseniális Dosztojevszkij-elemzéseit Gábor éppen akkor fordította, és megkérte Pétert, hogy kutasson elfekvő Bahtyin-kéziratok után a húszas évek pétervári folyóirataiban. Az irodalomtudós és filozófus Bahtyint a sztálini terror Szibériába száműzte a harmincas években, és ott, az isten háta mögötti fagyos sztyeppéken írta fantasztikus könyveit Rabelais-ról, a karneváli nevetéskultúráról, a regény elméletéről, sőt, még egy újkantiánus alapon álló személyiségelmélet kidolgozásába is belefogott. A húzd meg – ereszd meg pillanatnyi politikájának köszönhetően – ami két hétre Tarkovszkij remekét is hozzáférhetővé tette – elkezdtek megjelenni Bahtyin írásai a Szovjetunióban, persze töredékesen, persze cenzúrázva, persze többéves kihagyásokkal, de mégis.

Péter ebbe a szövevénybe bonyolódott bele, és többhetes böngészés után talált is nagyon bahtyinosan hangzó szövegeket, Medvegyev és Volosinov néven, akik Bahtyin tanítványai voltak. Az irodalmárok között már egy ideje heves vita dúlt e szövegek szerzőségét illetően, Gábor úgy vélte, hogy ezek Bahtyin írásai lehetnek, de nem látta őket. Péter, akárha valami titokzatos kincsre bukkant volna, boldogan falta az elsárgult lapokat, amelyekről azonban a könyvtárban uralkodó cenzurális szabályok értelmében tilos volt másolatot készíteni. Ahhoz viszont túl hosszúaknak bizonyultak, hogy kézzel lemásolja őket, bár amióta Szása leírta neki Arszenyij Tarkovszkij verseit, Péter az ilyesmitől sem riadt volna vissza, csakhogy sürgette az idő.

Tervet eszelt ki, amiben a főszerepet az egyik, igen szimpatikusnak bizonyuló könyvtáros hölgy játszotta, akivel összeismerkedett a rendszeres látogatások során. Valja apró, őszes, hatvanas, jól ápolt jelenségként tett-vett a könyvek között, mint egy kis egérke, általában esténként dolgozott, akárcsak Péter. A Tükörről kezdeményezett beszélgetés hozta őket össze, kiderült, hogy Valja is Tarkovszkij feltétlen imádója, és Bahtyint szintén igen kedveli. Olyan dédelgető szeretettel nyújtotta át Péternek a kikért kéziratokat, mintha csecsemőt babusgatna, s hoszszasan kötötte a lelkére minden egyes alkalommal, hogy szépen bánjon a papírlapokkal, mert nincs belőlük több példány. Péter erre alapozta tervét. Egyik este, zárás előtt, amikor már csak ketten maradtak az olvasóteremben, Péter lazán megemlítette, hogy szerinte ésszerű dolog lenne másolatot készíteni ezekről a becses irományokról, szigorúan belső használatra persze, tette hozzá rögtön, fürkészően nézve Valja szemébe. A nő töprengően lehajtotta a fejét, nem szólt, csak hümmögött valamit magában: – Tudja, hogy ez szabályellenes? Engedély kell hozzá… – de furcsa módon a hangjában mégsem elutasítás bujkált. Péter várakozóan ácsorgott, rákönyökölt a pultra, Valja a Volosinov-Bahtyin-szövegeket bámulta, mintha belőlük próbálna ihletet meríteni. A szövegek a nyelv természetét vizsgálták, a dialógus mibenlétét, a Másik szerepét a párbeszédek alakulásában, nem-leninista, nem-marxista módon, vagyis apokrif szenvedéllyel és elszántsággal. – Hát esetleg megpróbálhatom – sóhajtott föl –, szigorúan belső használatra – mosolygott, fölvetve a fejét. – Esetleg…

Két hét múlva elkészültek a másolatok, Péter még egy hónapig dolgozott belőlük, majd a hazautazás előtti napon elszánta magát az akcióra. A délutáni legnagyobb forgalomban, amikor Valja sokszor eltűnt a polcok között, a pulóverje alá rejtette a másolatokat rejtő vastag dossziét, és háttal a pultnak, reszketeg lábakkal kioldalgott az olvasóteremből. A ruhatárban szerencsére hosszú sor kanyargott, így a többiek teste fedezte váratlanul megnövekedett pocakját. Szinte futva hagyta el a könyvtár épületét, boldogan szorította magához a zsákmányt, s közben lelkifurdalás is gyötörte Valja miatt, remélte, talán nem származik komolyabb baja az asszonynak a dologból. – Hátha Bahtyinért megbocsát – futott át rajta –, a szellemet nem lehet korlátozni, ez még Sztálinnak sem sikerült. A szellem erősebb, mint a hatalom, nem fog rajta az idő. Hogy is mondta Ágoston? Az idő a lélek kiterjedése. Ez ellen a legkegyetlenebb erőszak is tehetetlen, bár közben sokan meghalnak. Folyamatos áldozat a lélekért, mi más az európai kultúra, ha nem ez?

7

Boldog, viháncoló fölszabadultságban telt a vonatút hazafelé, Évával a nyarat tervezgették, Judit rendületlenül dúdolgatott az ablak mellett, a határon több órát ácsorogtak, amíg a határőrök mindent és mindenkit szigorúan átvizsgáltak. Péter a bőrönd mélyére rejtette a Bahtyin-kéziratokat, az enyhén bűzlő, koszos zoknik közé, a szag meg is tette a hatását, a fegyveres orosz tiszt fitymálva csukta be a bőröndöt, anélkül, hogy beletúrt volna. Bahtyin kiszabadult a Szovjetunióból, s vele mi is – gondolta Péter, akinek a pisztoly és a szovjet egyenruha látványára összerándult a gyomra, ’68 augusztusára gondolt, az izzadó, pocakos férfira, az át nem adott üzenetre, kiverte a veríték. Csak akkor nyugodott meg, amikor a vonat végre megindult Magyarországon. – Megszabadultunk, hála istennek.

Judittól nehéz szívvel búcsúzott a pesti pályaudvaron, úgy érezte, most látja utoljára, bár címeket cseréltek, de mindegyikőjük tudta, hogy ez puszta formaság, nem több. A lány búcsúpuszit nyomott Péter fülére, s közben rekedtes hangján belesúgta: – Vigyázz magadra, szerelmem – majd sarkon fordult, és eltűnt a várakozók tömegében. Péternek nem maradt ideje a válaszra, bénultan állt egypár pillanatig, most először – és utoljára – szólította így őt a lány, belenyilallt, akárha kitéptek volna belőle valamit. Mint Tarkovszkij Solarisában a barna kendős nőt, úgy húzta valami titokzatos erő Judit után. Csak bámult bambán a tömegbe, míg Éva szelíden karon nem fogta. – Most már gyere…

Éva elég bölcs volt ahhoz, hogy többet ne hozza szóba Juditot, Péter néha álmodott a lánnyal, akkor mindig kakaószagra ébredt, pedig nem ivott azután kakaót. De a közös életbe egyszerűen nem fért bele Judit, azt Évával kellett kialakítani. Mégpedig sürgősen. Nyáron még lementek az Öreghez a táborba, lekésték a vonatot, stoppoltak, estére értek a bajai strandra, ahonnan még hat kilométert kellett volna megtenniük a Dunán, de a kikötőre már rátelepedett a párás csönd, sehol egy lélek. Péternek az az ötlete támadt, hogy talán Agatity, a vadász segíthet rajtuk. Agatity a szigeten lakott, az erdő szélén, komppal áthúzták magukat a kiságon, és bekopogtattak az erdészházba. A nagydarab bajszos ember – fejéről még a lakásban sem vette le a sólyomtollas kalapot – megvendégelte őket bunyevác pörkölttel, jóféle kékoportóval, majd mikor már leszállt az éj, jótanácsok kíséretében útnak indította őket az erdőben. – A dunai ár lassan levonulóban, de a sziget alacsonyabb részein még lehet víz – mondta hamiskásan, Péter kezébe nyomott egy embermagasságú botot. – Te menj előre ezzel, mérd az átfolyásokat, ha nagyon mély, kerüljetek. De vigyázz, tartsd az irányt. Ha nem tévedtek el, egy órácska alatt odaértek a táborba. – Péter bólintott. Fölkapták a hátizsákokat, és nekivágtak az erősen gőzölgő erdőnek, szerencsére a telihold rendesen világított, szemük hamar hozzászokott a homályhoz. Szelíd, langyos szellő borzolta a hajukat, Évának énekelni támadt kedve. Furcsa zajok neszeztek a bozótosban, néha fölröppent egy madár. Az első átfolyás csak térdig ért, alig három méter széles, könnyedén átvágtak rajta, Péter elöl, Éva szorosan a nyomában. A következőnek viszont nem látták a túloldalát, szélesen terpeszkedett, próbáltak keskenyebb részt keresni, de nagyon messze nem akartak eltérni a megadott iránytól, így aztán Péter nekiindult a sötéten csillogó víznek. Az meg egyre mélyült, amikor elérte a fiú derekát, Péter megállt, hátrafordult, Évának már a melléig ért a víz, viszont látszott a túloldali ösvény. Éva biztatóan bólintott. – Menj csak – nyakába kanyarította a hátizsákot. Péter hasonlóképpen, de a hirtelen mozdulattól kiestek az igazolványok a hátizsák oldalzsebéből. Éva ugyanazzal lendülettel kikapta őket a vízből. Péter elismerően nézett a lányra. Amikor a melléig ért a víz, hátraszólt Évának: – Ússzál. – A lány szó nélkül engedelmeskedett, néhány karcsapás elegendőnek bizonyult, hogy újra talajt érezzenek a lábuk alatt. Kikapaszkodtak csuromvizesen, dideregve.

– A szentségit – sziszegte Péter –, jól vagy? – Persze, ne izgulj. – A holdat felhő takarta el, gőzölgő ruhájukra szálltak a szúnyogok. Követték az ösvényt, bár alig láttak előre, az erdő egyre csak sűrűsödött, Pétert lassan megszállta a félelem. Mögöttük csörtetés hallatszott, ijedten hátrafordultak, Péter megmarkolta a botot. – Vaddisznó? – Dermedten álltak néhány pillanatig, aztán a zaj távolodni kezdett. Föllélegeztek. Kiértek egy tisztásra, kétfelé ágazott az ösvény, felhősödött, Péter egyre bizonytalanabbul érezte magát. – Na most merre? – nézett Évára, elveszették az irányt. Éva ösztönösen jobbra indult, Péter balra. – Gyere, erre jobb az út – mondta a lánynak, aki szó nélkül követte. Elérték a tisztás szélét, újabb sötétlő erdősáv terpeszkedett előttük, a szúnyogok hemzsegve támadták őket. Péter idegesen csapkodott. Akkor hirtelen fölberregett egy csónak akadozó motorja, jobbról. Pétert szégyenhullám öntötte el, lám, már megint kudarcot vallott férfiasságból, ha rajta áll, még órákig bolyonghattak volna céltalanul.

Tíz perc alatt elérték a tábort, csak az Öreg ült a pislákoló manótűz mellett. Elcsigázva huppantak le mellé, kiterítették nedves ruháikat, Éva fölvillanyozva mesélte kalandos útjukat, Péter zavartan hallgatott. – Holnap át kell mennünk a horgásztanyára – mondta az Öreg –, újabb árhullám közeledik, félő, hogy elönti a tábort. Már nem érdemes fölverni a sátrat, gyertek be hozzánk. Még szerencse, hogy minket itt értetek, a többiek már átmentek a tanyára. A padláson alszunk, lent már bokáig ér a víz.

Péter sokáig bámulta a sátor ponyvatetejét álmatlanul. Azon töprengett, hány apró jel közölte velük a nap során, hogy nem érdemes nekivágni az útnak. Mégis erőltették, és tessék, mi értelme lett? Érzékenyebbnek kell lenni a transzcendenciára, nem ezt élték át az Araráttal szemközt is, meg a Szeván-tónál? Tarkovszkijnak igaza van.

8

– Hát oroszt tanítani biztos nem fogok – mondta Péter másnap a tyúkhúslevest kavargatva a bográcsban, az udvaron téglából magasítottak ideiglenes tűzhelyet, a víz lassan, megállíthatatlan makacssággal emelkedett körülöttük, már lábszárközépig gázoltak benne. – Ezen a nyelven csak megerőszakolnak bennünket. – Az Öreg hümmögve hallgatta. – Angolt kéne most mindenkinek tanulnia, nem oroszt. Neki könnyű – mutatott Évára, aki éppen halat pucolt, a horgászok megosztották velük a tegnapi zsákmányt. – Angol szakos. Persze, ha azt taníthatnám, amit akarok, az más lenne. Bahtyint, Tarkovszkijt, Dosztojevszkijt, Szása nyelvét. Nem a politikusokét, nem Brezsnyevét. Az egy másik nyelv. A tankönyvek meg Lenin magas homlokáról dalolnak. Ebben én nem veszek részt. Talán egy vidéki művelődési házban tudnék kezdeni valamit, filmklubot indítani, angol nyelvtanfolyamot, valami értelmeset… – Bizonytalanul nézett az Öregre, aki megvakarta a fejét. – Hát, ti tudjátok. De vidéken még nehezebb.

Bement a konyhába, a fogasról leemelte a kapitányi sipkát, és a fejébe csapta, de rögtön le is kapta, megrázkódott, a víz szétfröccsent a lábai alatt. – Az anyád … – egy egér ugrott le a fejéről, egyenest a vízbe. – Az állatok érzik, hogy baj lesz. Talán nekünk is haza kéne menni, de Tibor csak egy hét múlva jár erre. Addig ki kell húznunk valahogy. Menjetek el a kenuval, hátha a varsákban találtok valamit, most nem tudunk bemenni Bajára a motorcsónakkal, tele a Duna uszadékfával, elnyírhatják a motort.

Éva és Péter kenuba szállt. – Maradjatok a part mentén – szólt utánuk az Öreg –, erős a sodrás. – Az erdő fáit derekukig csapdosta a víz, Péter óvatosan lapátolt, mellettük félelmetesen hömpölygött az ár, a part nem látszott, a vízen szálfák, kidőlt farönkök, égnek ágaskodó, fantasztikusan csavarodó gyökerek, műanyag flakonok, roncs autógumik, rozsdás kályhacsövek, fatörmelék úszott, a bójákat már rég elsodorta az áramlás, a kövezések nem látszottak. Bekanyarodtak a homokdomb melletti holtágba, az jóval békésebb terepnek bizonyult, itt még néhol megmaradtak a varsák. Két jól fejlett vadkacsa lubickolt előttük, Péter halkan odaszólt Évának, aki a kenu orrában ült. – Ezeket kéne megcsípni! – Éva arcára kaján mosoly ült ki, elkapta a vadászszenvedély, két kézre fogta a lapátot, és a válla fölé emelte. Péter óvatosan lendített egyet a kenun a kacsák felé, de amint vészes közelségbe értek, a kacsák fölrebbentek és néhány méterre újra letelepedtek a vízre. – A fenébe – sziszegte Péter. Negyed órát próbálkoztak, de a madarak minduntalan megelőzték őket egy pillanattal, akárha szemtelen játékot űznének velük. – Hát ezt még gyakorolni kell – mondott le róluk Péter. Egy magaslathoz értek, ahol őzek, szarvasok vaddisznók tömörültek össze a fák között, Péter lélegzet-visszafojtva ült a kenuban, Évának is levegőben maradt a keze evezés közben, valószínűtlen lassan csorogtak el az állatok mellett, legalább húsz rémült szempár bámulta őket, a barnás, feketés testek még összébb szorultak, de nem volt hová menekülniük. Megigézve ültek a csónakban, az állatok karnyújtásnyira mocorogtak tőlük, az egyik vaddisznó fenyegetően fölhorkantott, a szarvasok leszegték agancsukat. Ez a fenséges jelenet Péterből egy csapásra kioltotta a vadászszenvedélyt, lelkes lényeket látott, nem zsákmányt. – Gyönyörűek – súgta Évának, aki hátraintett a kezével, hogy hallgasson. Akárha levegőben úsznának, lebegtek el az erdő csöndjében a vízililiomok között, ahogy Tarkovszkij vizes-lebegős jeleneteiben oldja föl ég és föld határát, istenkísértés ezt a világot megzavarni – gondolta Péter.

Üres kézzel tértek vissza a táborba egy jó óra múlva, nem bizonyultak vadásznak. Viszont a horgászok nagyobb szerencsével jártak, már megvolt az esti halászléhez elegendő adag. Az Öreg komoly arckifejezéssel félrevonta Pétert a konyhába, miután kikászálódott a kenuból. – Agatity itt járt, hozott egy táviratot – átnyújtotta a fiúnak –, nektek szól. – Péter idegesen nézte a csupa nagybetűt: MAGDI MEGHALT. Megroggyant a térde, belekapaszkodott az Öreg karjába, Éva közben odakint kacagva mesélte sikertelen vadkacsavadászatukat a többieknek. Péter kinézett rá, a lány terpeszben állt, csábosan domborodtak az idomai a fürdőruhában, térdig vízben. – Te mondd meg neki – biztatta az Öreg a fiút, és erősen megszorította a karját. Péter kigázolt az udvarra, és belecsókolt a lány nyakába, az nevetve hátrafordult, de Péter arcát látva elkomolyodott. – Mi történt? – Péter átkarolta, és fölvezette a padlásra, lehuppantak a szalmára, az egerek rémülten menekültek a sarokba. – Ez jött – simította szét a papírlapot, amit idegesen gyűrögetett a kezében. – Ez jött, a fenébe… – Éva szeme bepárásodott, Péter átölelte. Nem lehetett megmondani, mennyi ideig feküdtek a szalmán egymás testébe gabalyodva, szótlanul. Aztán Péter föltérdelt, lecsókolta Éva arcáról a könnyeket. – Gyere, induljunk. – Az Öreg lent várta őket. – Beviszlek benneteket motorcsónakkal, hozz egy csáklyát – szólt oda a fiúnak –, a part mentén megpróbáljuk kicselezni a rönköket.

9

Éva addig alig beszélt Magdiról, Péter meg nem faggatta. De a vonaton megoldódott a nyelve. – Tudod, mi Julival utáltuk Jenőt, sose tudtuk megbocsátani Magdinak, hogy otthagyta érte apánkat. Nem értettük. Inkább eljöttünk otthonról a koleszba. Indiában persze jó volt, ez Jenő egyetlen érdeme, hogy kivitt bennünket – sóhajtott –, de molesztált minket, részegen megpróbált ránk mászni, képzelheted. Magdi persze nem hagyta, rengeteget üvöltöztek egymással. Nem értettük, ebben mi a jó.

Péter mindig azt gondolta, hogy Éva majd olyan lesz, mint Magdi. Töltött galamb, kirobbanó energiákkal, harsány kacagással, impulzív kitörésekkel, igazi asszonya a háznak. Elnyűhetetlen, százéves korában is parancsokat fog osztogatni. És lám, Magdi meghalt. Még az ötvenet se érte meg. Amikor először meglátogatta őket, figyelmesen nézegette Péter gyerekkori fényképeit, és az egyiknél hosszasan megállt, kivette az albumból, Péter tizenkét-tizenhárom évesen nézett rá a műtermi fényképről, anyák napjára csináltatta, meglepetésnek. Magdi azt mondta: – Miért vagy te ezen a képen ilyen szomorú? – Szomorú? – hökkent meg Péter. – Ühüm. Nézd meg a szemeidet. Mélységes bánat ül bennük. Nem látod? – Péter tényleg nem látta. Szerinte egyszerűen csak komolyan nézett a fényképezőgép lencséjébe, ahogy szokott. Természetesen. Magdi meg ingatta a fejét. – Jóval több van itt, mint komolyság. Jóval több.

Péterék esküvőjén, ha kellett, Magdi mindenkit egy szóval, egy fejmozdulattal eligazított, uralta a helyzetet, miközben egyik cigiről a másikra gyújtott. Még az Öreget is leteremtette, amikor az valamilyen csípős viccet engedett meg magának. És lám, most halott. Hová lett az a sok energia?

Szívroham vitte el, délután kiment a kertbe a balatoni nyaralóban, hogy elszívjon egy cigit. Egy pillanat alatt összeesett, nem szenvedett. Elhamvasztották, a temetőben egy picike márványtábla mögé helyezték az urnát, a család feketében, a férfiakon kalap, az asszonyokon kendő, Péter az esküvői ruhájában feszengett, valakitől kapott kölcsön egy sábeszdeklit, elveszve állt Éva mellett, aki üveges szemekkel bámulta, amint befalazzák az anyját. Nem sírt.

10

Közeledett a szeptember, állást kellett találni, ám Péter nem bővelkedett az ajánlatokban, miután megtagadta az orosztanítást. Végül ideiglenesen elhelyezkedett az egyik pesti telefonközpontban, addig is, amíg nem lesz jobb – gondolta. A telefonhálózat szigorú titkosszolgálati ellenőrzés alatt állt, csak központi kapcsoláson keresztül lehetett vidékre meg külföldre telefonálni, sokszor napokba tellett, amíg az ember megkapott egy számot. A vonalak recsegtek-ropogtak, ha a beszélgetés a hatalom szempontjából nemkívánatos témákra terelődött, azonnal megszakadtak. Így azután Pétert – legnagyobb megrökönyödésére – titoktartásra kötelezték, amikor aláírta a munkaszerződést. A katonás külsejű, kemény tekintetű főnökasszony fölolvastatott vele egy szöveget, amelyben nagyjából olyasmi állt, hogy a munkavállaló bizalmas munkakörbe kerül, s a munkahelyén történtekről senki civilnek nem szabad beszámolnia. Csakis a feletteseinek. – Világos? – csattant rá a nő, amikor Péter kinyögte az utolsó szót.

Az volt a dolga, hogy fején fülhallgatóval fogadja a külföldi számokat kérő hívásokat, lejegyezze az adatokat egy formanyomtatványra, és azokat betegye az előtte fekvő dobozkába, amelyet félóránként ürítettek, és vitték be a cetliket a hatalmas kapcsolótábla előtt ücsörgő telefonos kisasszonyoknak, akik lebonyolították a hívást. Négy kategóriába sorolták a kéréseket: sima, sürgős, extra sürgős és azonnali, amelyért tízszeres percdíjat kellett fizetni. A sima kérések lebonyolítása teljesen kiszámíthatatlan ütemben történt, noha persze mindenki azonnal szeretett volna beszélni. Péter mellett még legalább húszan fogadták a kéréseket, idősebb és fiatalabb férfiak és nők egyaránt, legfontosabb feladatuk az volt, hogy értésére adják a hívónak, várnia kell, a kapcsolás időpontját nem tudják garantálni. „Torlódnak a vonalak” – ezt az egyenszöveget Péter naponta több százszor ismételte el, egyre kevesebb meggyőződéssel és egyre nagyobb viszolygással. Komoran tért haza a munkából, érezte, ezt nem sokáig bírja. Éva közben talált magának angolos állást a főiskolán, így pénzük is lett valamennyi, de Péter boldogtalan lélekkel kelt minden reggel, már álmában is vonaltorlódásról beszélt.

Az egyik nap arra ébredt, hogy a rádió megszakítja műsorát, és súlyos romániai földrengésről számol be. Bent hadiállapotokat talált, az éjszakás műszak előtt tornyosultak a cetlik, kétségbeesett telefonálók fordultak hozzá, hogy azonnal kapcsolja erdélyi rokonaikat, élnek-e, halnak-e. Péter igyekezett megnyugtatni a hívókat, de ekkor már kevés volt torlódó vonalakról beszélni, sokszor percekig hallgatta a sírásra forduló hangokat a vonal másik végén, kétségbeesve kereste az odaillő szavakat, azonnali hívást ajánlott, de már azokat is csak többórás késéssel tudták teljesíteni, mert – ahogy azt a főnökasszony gondterhelt képet vágva, bizalmasan közölte velük – mindössze egyetlen vonal áll rendelkezésre. Péter átkozódott magában. Miféle világ ez? Egyetlen vonal az egész országnak? Miközben emberek pusztulnak el? Persze a földrengés megrongálta a telefonhálózatot is. De hát nincsenek tartalék vonalak? – szegezte dühödten neki a kérdést a ráncaiba temetkező főnökasszonynak. – Vannak – felelte az fenyegetően, és csípőre tette a kezét. – De azok hivatalos vonalak, a lakosság nem használhatja őket. – Péter legszívesebben széttörte volna az asztalon előtte húzódó üveglapot. – A kurva anyátok – morogta az orra alatt. – Az elvtársnak van valami problémája ezzel? – állt elé a szikár nő. Péter hátratolta a székét, fölállt. – Igenis van. Ez botrány. Emberek halnak meg – mondta bele a ráncos arcba, közben teste remegett az indulattól –, különben pedig nem vagyok elvtárs – tette még hozzá hangosabban. – Én magának nem vagyok elvtársa. – Úgy?! – ragadta karon Pétert a főnökasszony, és húzta maga után az irodájába. – Fiatalember, maga nem tudja, mit beszél. Fogja be a száját. Ki van rúgva. És örüljön, ha ennyivel megússza. Azonnal jelentést teszek a feletteseimnek. Maga lázít! Fegyelmit kap, az a minimum. Egy hét múlva jelentkezzen a munkakönyvéért. – Péter bevágta maga után az ajtót, és kiviharzott az épületből. – A kurva anyátok – mondogatta még a villamoson is hazafelé, amint rázta a düh. – A kurva anyátok. – Meredten bámult kifelé a piszkos ablaküvegen, amikor ismerős kakaószagot érzett. Fölpillantott, Judit állt mellette mosolyogva.

11

– Holnap repülök Madridba, de jó, hogy látlak még előtte – mondta a lány a presszóban, megfogta Péter kezét, és rákulcsolta a sajátjára. – Hiányzik az érintésed. – Péter mérhetetlen zavarban ült a lány mellett, összevissza hullámoztak benne az érzelmek, forróság öntötte el, hogy esetlenségét leküzdje, hirtelen mozdulattal megcsókolta Judit duzzadt ajkait. A lány hevesen visszacsókolta. Tapadtak egymásra, itták egymás ízét, szagát, bőrét, mohón, féktelenül. – Te is hiányoztál. Mikor jössz vissza? – Nem tudom – mondta a lány halkan –, fél év, egy év, talán soha. Elegem van ebből a világból. – Péter lelke lassan bepárásodott. – Aha – bólintott ostobán. – Hát nem csodálom.

Judit szürcsölte a kakaóját, Péteren határtalan tehetetlenség lett úrrá. – Hogy vagytok Évával? – kérdezte a lány, s közben megvillant a szeme. – Jól – vágta rá Péter gondolkozás nélkül –, jól – ismételte meg bizonytalanabbul –, egész jól… – elakadt, Judit megborzolta a haját. – Éva szeret téged, tudod? – Tudom, persze hogy tudom. – Illetek egymáshoz – azzal megcsókolta a fiút. Hosszan, szenvedélyesen. – Nem akarsz följönni? Csinálok palacsintát. – Péterből kiszállt minden maradék erő, megadta magát a lánynak, gondolkodni már nem tudott, csak Judit pompás mellei lebegtek a szeme előtt, alig várta, hogy hozzájuk érhessen.

Palacsintára aztán már nem jutott idő. Késő este ért haza, ziláltan, testileg-lelkileg teljesen összezavarodva mászott be Éva mellé az ágyba, előtte még zuhanyozott, hogy eltüntesse a kakaószagot, de nem nagy meggyőződéssel, legszívesebben örökké magán hordta volna, mint valami harci jelet, szerelmi trófeát. Éva félálomban megkérdezte: – Hol voltál? – Kirúgtak – válaszolta Péter lakonikusan –, majd holnap elmondom. – Éva hozzákucorodott, és azonos ritmusú lélegzésükkel hamar elaltatták egymást.

Részlet az Egy szem eper című, készülő regényből.