Budapest–Zágráb: Oda-vissza

VI. rész

Szállásom ahol vagyon…

Vándortanár és vándorszállás. Szokatlan először, mert ez nem szállodai szoba a szokásos idegenforgalmi gépezettel, ahonnan több-kevesebb nap után továbbáll az ember, ezzel meg kell barátkozni, mert jövök majd vissza kéthetenként.

Kinyitom az ablakot: hársfa bólint be a szobába. Épp idáig ér lombkoronája, a második emeletre. Kellemes árnyékot ad meleg időben. Láthatom rajta az évszakok múlását. Lombhullástól lombhullásig. A hársfa, úgy tartják errefelé, szláv fa. Ján Kollár szépen kikerekíti a mítoszát a Slávy dcérában (A szlávság, azazhogy a dicsőség leánya), ebben a – többet hivatkozott, mint olvasott – hatalmasra duzzasztott szonettgyűjteményben. Szelíd és lágy a hársfa, szemben a kemény és szigorú germán tölggyel. A pesti lutheránus prédikátor az 1830–40-es években jól megalapozta a szlávok öntudatát. Közhelyei, képei élnek mindmáig, ha gyakran nem tudnak is róla. Élteti őket az irodalom, a képzőművészet, az iskolai olvasmányok. Lám, a horvát aprópénzt lipának hívják. Lipa, vagyis hárs.

A legtöbbször itt lakom, a Vrbaniceva utcában, az 58. szám alatt. Föl is írtam a címet rögtön a noteszembe, ez kerül majd az idegenrendészet nyilvántartásába is. Az első év után már teljesen otthonos vagyok a környéken. A lépcsőház formája, még az illata is, éppolyan, mint mifelénk a Fadrusz vagy az Ulászló utcában a két világháború között épült házakban. Igazi legénylakás. Valószínűleg egy nagyobb lakásból választották le, mert a csöpp előtér rögtön valami konyhafélében folytatódik. Ott a kicsi villanytűzhely meg a hűtőgép. Innen nyílik a fürdőszoba és a vécé. Kellemesen békebeli a szoba berendezése. Közepén kerek asztal, kétoldalt a fal mellett ágyak. Van még egy télen nem fűthető mellékszoba egy íróasztallal. Oda valahogy nem szoktam kívánkozni, kissé furcsa, mintha félbe volna vágva. Van ennek a lakásnak egy legendája is. Megjegyeztem, mert elég szokatlan manapság az ilyen történet. Úgy hagyta volna valaki örökségképpen, nem is az egyetemre, hanem a bölcsészeti karra.

Sarokház az épület, a lakás ablaka a Heinzel útra néz. Nem kell nagyon kihajolnom ahhoz, hogy észak felől megpillantsam Zágráb hegyét, a Sljemét. Úgy bújik alá a város, legalábbis áttekinthető régebbi részei, mint Pécs a Mecsek alá. A Sljeme nem sokkal magasabb, mint a Kékes. Nyúlványaira fölkapaszkodik a város, ott vannak ma a horvát főváros előkelő villanegyedei. A Heinzel út széles sugárút, idejövet látom a vonatból. A Kvaternik térre vezet, ahol piac van, áruház és boltok. Ismerős nekem ez a tájék, pedig először járok erre, keletre az Alsóvárostól. Rémlik ugyan, hogy úgy húsz esztendeje apámmal erre autóztunk befelé, Zvonimir király útján, amelyet akkor biztosan másképpen hívtak. Töprengek rajta, mitől érzem otthonosnak. Az utcanév is segít, Heinzelé. Kitűnő polgármester volt, akinek sikerült az első világháború után kétszeresére duzzadt Zágrábot korszerűsíteni. Szociális építkezések fűződtek a nevéhez, állatkertet létesített a híres Maksimir parkban (a XX. század eleji magyar bédekker csak Miksa-pihenőként emlegeti). A környék még őrzi valamennyire a kisvárosiasság nyomait. Szervesen épült a város folytatásaként. Átgondoltan jelölték ki az utcákat, tereket. Új, modern városrész született itt hetven-nyolcvan éve. Emberi léptékű. Fölfedezem lassan a kis élelmiszerboltokat és más üzleteket, ahol vidékiesen udvarias a kiszolgálás. A Zvonimir úton különös, erődnek látszó épület, alján föld alatti bazilikának látszó templom. Nem egy fölújítandó bérház és egy évek óta bezárt mozi tartozik még a leltárhoz. A nagyváros gőzhengere is érezhető, a Heinzel úton éjfélig dübörögnek néha az autócsordák.

Agram

Staniclit kér-e hozzá, fordul hozzám a boltban a pénztárosfiú. Stanicli, ezt a szót legalább harminc éve nem hallottam. Horvátul még furcsábbnak érzem. Szüleim, nagyszüleim mondták így. Itt pedig a zágrábi német hagyomány maradványa. Szavakból áll ez a tradíció, főleg Bécsből ideszármazott urbánus kifejezésekből. Akár gyerekkoromban Pesten és Budán. Partvis és eszcájg, firhang és csuszpájz. Vehetek kajzericát (császárzsömle) tízóraira, és rendelhetek a kocsmában gemištet (fröccs).

Zágrábnak van német neve is: Agram. A németeknek ma már le kell fordítani, magyarázni kell nekik, hogy a horvát fővárost hívták-hívják így a nyelvükön. Az Agram szó az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozik, és a horvát művelődéstörténethez. Manapság újból előkerült, reklámnak, cégek neveként használják. Mintha az utódok számára a békeidők fénye csillogna a névben. Arról is olvastam, hogy mind a Zágráb, mind pedig az Agram név a város újraalapításával volna kapcsolatban. IV. Béla 1242-ben kiadott nevezetes aranybullájával, melyben szabad királyi várossá emeli a Gradec (Gric) nevű települést az árok túloldalán, szemben a püspöki Káptalanvárossal. Az árok (graba – német eredetű szó a horvátban) a kulcsszó. Za grabom, vagyis az árok túloldalán – horvátul, ebből lett volna Zágráb. A német Am Graben (az ároknál)-ből pedig Agram. Talán. Mindenesetre tetszetős magyarázat, összefűzi a két hagyományszálat.

Krlezánál az agramerstvo nyárspolgári és kisvárosi légkört jelent. Gyermekkorának Zágrábját ő gyakran nevezi Agramnak. Ezt a mentalitást némi korlátoltság és régimódi udvarias gesztusok jellemezték. Átlengte a biedermeier szellemisége, volt benne valaminő polgári kiszámíthatóság és rendezettségre való hajlam. Zágráb olyan lehetett, mint a korabeli Buda, pedig Kis Bécsnek is hívták, mint Temesvárt. Vasárnap délután a Felsővárosban sétálva Kosztolányi verse (Budai idill) jut eszembe:

Ám a német szó ma ritka,

csak ha nagy a gazda titka,

akkor mondja németül.

Német erkölcs, jó magyarság

Hű barát lett itt hamarság,

Tiszta frigyben egyesül.

…

Mindenütt jómód, középszer,

Víg pazarlás józan ésszel.

Otthonosság – kedves és szép –

Fürge készség, friss egészség:

Ez a kincsük őnekik.

És a dalt is szeretik.

A régi zágrábiakat ma is purgernek nevezik. Hogy kit lehet annak tekinteni, nem könnyű megmondani. Hírmondójuk sem sok maradt. Száz év alatt nagyjából megtízszereződött a város lakossága. A történelmi városrészekből sokan eltűntek a nagy világégések után. Van azonban Purgerhez címzett vendéglője az Alsóvárosnak, és létezik valaminő városi folklór is. A német hagyományokból legtöbbet a gasztronómia őrzött meg. A közép-európai konyha, főleg pedig cukrászat, Bécsből – és részint Pest-Budáról – idekerült termékei a becsinált levestől, bécsi szelettől a krémesig (kremšnite) és a rétesig (štrudl). 1838-ban érkezett Budáról Zágrábba egy Alois Schönoa nevezetű cukrászmester. Az ő fiát, August Šenoát a klasszikusok között tartja számon a horvát irodalomtörténet. Ő teremtette meg verseiben és prózai műveiben Zágráb mitológiáját.

Még a város horvátosodása is hasonló volt Pest-Buda magyarrá válásához. A XVIII. század végén meghatározó volt a német elem. Németül tartották az első színházi előadásokat, közel száz évig létezett német teátrum a városban. Évtizedeken keresztül fontos sajtóorgánumnak számított az Agramer Zeitung. A XIX. század hatvanas éveitől kezdve lettek egyre inkább horvát hazafiak a német nevű zágrábi purgerek. Az első világháború utáni csaknem 200 ezres városban már csak három-négy százalék volt a német nemzetiségűek aránya. 1945 után pedig illendő volt elfelejteni a német gyökereket. Az elmúlt évtizedben a nosztalgia és a sokszínű hagyomány fölértékelődése keltette újra életre az Agram nevet.

Ahogy bennünket látnak

Megérkezvén az első utam mindig az állomás csarnokába vezet. Az újságosstandok egyikénél villamosjegyet kell venni, meg persze Novi Listet (még egy régebbi nyáron szoktam hozzá ehhez a laphoz). Most azonban már messziről látom egy másik napilap, a Vecernji List vastag vörös betűit: Legkedvesebb szomszédaink a magyarok. Csak nem fogom sajnálni érte az öt kunát ? Telefonos közvélemény-kutatásnak lett ez a végeredménye. Ma a horvát polgárok többsége a magyarokat helyezi a rokonszenvlista élére. Persze a szomszédok közül. Nem olyan nagy a dicsőség, ha gyorsan végigpillantunk a térképen, hiszen rajtunk és az Adria túloldalán tengeri szomszédnak tekinthető Olaszországon kívül a volt Jugoszlávia utódállamai Horvátország szomszédai. A némi irigységgel és tartózkodással szemlélt Szlovénia, a számottevő horvát lakossággal bíró Bosznia-Hercegovina, valamint Szerbia-Montenegró. Mégis figyelemre méltó ez a rokonszenv. Bár mintha Magyarország politikai elitjeinek közömbös volna a kedvező vélekedés. Ha úgy tetszik, száznyolcvan fokos a fordulat. A modern horvát nemzeti öntudatban rólunk, magyarokról negatív kép volt többnyire, s ezt alaposan kidolgozta és elterjesztette a két jugoszláv állam történetírása, iskolai oktatása és propagandája. Úgy jelentek meg a magyarok, mint a horvátok elnyomói, nemzeti függetlenségük veszélyeztetői.

Mostanában pedig inkább rokonszenvvel találkozhatunk. Tapasztalom az egyetemen a kollégák között, a horvát rádióban és tévében, de kisvárosi kávéházban és tengerparti vendéglőben is. Nem rossz magyarnak lenni Zágrábban. Vagyis: nem örök életűek a negatív sztereotípiák. A fordulathoz meghatározó módon járult hozzá a minapi délszláv háború. Az utca horvát embere az okok között a menekültek befogadását és a fegyverszállítást említi, az értelmiségi és a tömegtájékoztatás a magyar kormány támogatását Horvátország nemzetközi elismeréséhez.

Más kérdés, hogy mit tudnak rólunk. Magyar szakos tanítványaink (név szerint Kovács Lea és Réber László) kis fölmérést készítettek erről horvát egyetemisták körében. Eredményeiket a Valóság 2002. 7. számában tették közé. A több mint száz horvát fiatal fele tudta csupán, hogy a magyar–horvát államközösség nyolcszáz évnél is tovább tartott. Alig egyharmadának volt arról tudomása, hogy a zágrábi püspökséget Szent László alapította. Túlnyomó többségük viszont tisztában volt azzal, hogy Könyves Kálmán volt első közös uralkodónk. Még szerényebbek voltak a horvát egyetemisták földrajzi ismeretei Magyarországról. Mindössze a megkérdezettek 14,3 százaléka adott pontos választ arra a kérdésre, hogy mely országokkal határos Magyarország. A magyar városok közül előkelő helyezést nyert el Nagykanizsa (tudni való, sokáig ez a település volt a bevásárlóturizmus fővárosa). Keveset tudtak a válaszadók a magyar művelődésről. A megkérdezettek 66 százaléka például egyetlen magyar írót sem tudott megnevezni. Többségük viszont jó szomszédnak tartja Magyarországot, elsősorban a honvédő háború (ők így mondják) alatt nyújtott magyar segítségért. Ha túl kedvezőtlennek látjuk ezeket az adatokat, próbáljuk meg elképzelni, mit tudnak a magyar egyetemisták Horvátországról. Hozzátéve, hogy valószínűleg jóval több magyar járt az utóbbi években Horvátországban, mint amennyi horvát Magyarországon. Nincsenek illúzióim, azt hiszem, egy hasonló fölmérésnek nálunk hasonlóak lennének az eredményei.

Amikor a közép-európai nemzeti előítéletekkel foglalkozó budapesti egyetemi kurzusomon a magyar–horvát fejezet került napirendre, meghívtam az előadásra az egyik részképzésre hozzánk érkezett zágrábi magyar szakos hallgatót. Megkérdeztem tőle, mit tenne hozzá a mondottakhoz, mivel egészítené ki a történelemből örökölt sztereotípiákat. Csak hosszas unszolásomra bökte ki, hogy van még valami a magyarokról. Rosszul öltözöttek. Híján vannak az eleganciának. Nincs mit szépíteni rajta. Fiatalabbak és idősebbek is így vélekednek. Ez talán a kommunista kor Magyarországának a képéből maradt meg. Szürke, igénytelen országot láttak a horvátok akkortájt a Dráva túloldalán. Amiben benne van a prosperáló Jugoszlávia önelégült szemlélete meg Zágráb polgári örökségének fintora a „keleti blokk” prolijain.

A vasútállomás melletti boltban vásárlunk Krapinában. Újabban megyeszékhely ez a kisváros, Zágrábtól északnyugatra a szlovén határ felé. Fiatal kiszolgálóhölgy füleli magyar beszédünket. Kérdezem tőle, mit gondol, milyen nyelven beszélünk. Némi habozás után kivágja: dánul.

A fiumei mór

„Aki a kikötővárosban megfordul, mindenesetre megcsodálja ama kedves moretti nevű ékszert, melyet ott Gigante ötvös roppant mennyiségben készít szerény műhelyében a piazza del Duomón. Az ékszer fekete és fehér zománcos csinos mórfejet ábrázol, tetején stílszerű tollkoronával. Többnyire melltű és függő gyanánt alkalmazzák, az utóbbi időben azonban már kézelőgombnak is. (…) Honnan származott ezen ékszerforma Fiuméba, bizonytalan” – olvashatjuk az egyik első tengerparti bédekkerünkben, Kenedi Géza A Quarnero. Fiume és Abbázia című 1884-ben megjelent útikönyvében. Az olasz moretto (egyes szám) ugyanaz, mint horvátul a morcic: kis szerecsen. Jellegzetes női ékszere volt Fiume környékének. Hordták Castuában (Kastav) éppúgy, mint Grobnik vidékén, Veglia szigetén és a Karszt településein. Az ékszer készítésének és divatjának a központja mindenképpen Fiume volt. Olcsósága miatt a XIX. század elején gyakori ékessége a falusi asszonyoknak. A fénykorát pedig 1878-tól lehet számítani, amikor Agostino Gigante mester műhelyéből eljutott a párizsi világkiállításra is. Radmila Matejcic néprajzi tanulmánya szerint a XIX. század előtti források nem említik a kis szerecsent, pedig a helyi legenda úgy tartja, a tatárjárás vagy a török támadások idejéből származik.

Hallgassunk meg róla egy másik első világháború előtti magyar útikönyvet, Walkó Lászlóét (Budapesttől Velencéig): „Az itteni monda szerint IV. Bélának, Grobnik mezején a tatárokon aratott legendás győzelme emlékére maradtak fenn e fejecskék. Tatárcsapat támadott meg egy bátor kis fiumei csapatot, ennek imádságára megnyílt az ég s kőzáporral borította el a pogányt. E harc után a villámcsapásoktól szénné égett tatárfejek a törzstől leválva hevertek szanaszét. Eszerint tatárfejek volnának.” A történetírók nemigen tudnak erről az ütközetről, pedig a horvát romantika nagy mítoszt kerekített belőle. 1842-ben emlékeztek meg arról, hogy Zágráb IV. Béla aranybullájával hatszáz évvel azelőtt szabad királyi város lett. Ekkor elevenítették föl a némely krónikákban és népkönyvben megörökített eseményt, miszerint egy horvát sereg (a magyarok legfönnebb mellékszereplők a képen) nagy diadalt aratott volna a tatárok fölött a grobniki mezőn. A jubileumi esztendőben született Dimitrije Demeter elbeszélő költeménye, a klasszikus horvát irodalmi kánon és történelmi emlékezet meghatározó darabja, melyben a grobniki mező: „Nemzetségünk szent Mekkája”. Magyarázó jegyzetében fűzi hozzá a szerző: „…e helyen az volt a tét, hogy a magyar királyság végleg lehanyatlik, vagy ismét fölemelkedik. A horvát kard diadalt arat, és a magyar királyság ismét fölkél romjaiból.” A dicső horvát múlt zarándokhelyévé lett így ez a Fiume melletti táj. Emlékét olyan jeles költők ápolták az illírizmus korában, mint Petar Preradovic és Ivan Mazuranic. A helytállás jelképe lett belőle. Hogy miképpen védték meg ezen a helyen a horvátok (!) a keresztyénséget, Európát, a Nyugatot.

Valószínűbbnek látszik a fiumei mór kapcsolata a török hadjáratok világával. Fiumét ugyan soha nem ostromolta a török, de ahogy a város kitűnő történészétől, Giovanni Koblertől tudható, már a XV. század végétől nem egy rabló portya indult Vinodolon, Buccarin és Grobnikon át a gazdag északolasz határvidék felé. 1595-ben a törökök fölgyújtották Grobnikot, 1601-ben pedig a nevezetes mezőn kegyetlen harcban győzték le őket. Talán ezzel az eseménnyel kapcsolta össze a népi emlékezet a föltehetőleg Közel-Keletről származó turbános szerecsenfőt ábrázoló ékszert.

Amikor jó másfél évtizede először jártam a városban, hírük-hamvuk sem volt efféle móroknak. Azóta kezdik újra fölfedezni Fiume hagyományait és sajátos jelképvilágát. Újabban még magyarul is készült reklámszöveg a morettóról: „Romantizmus ideji legenda szerint rijékai születésű nőszemélyek »török szerecsen« fülbevalót viseltek grobniki csatatéren levert »törökök feje« Zrinji Miklós vezetésében…” Ne kérdezzük, hogy melyik Zrínyi Miklós. Pontatlan és rossz a fordítás. Bizony jobb lett volna, ha a szöveg készítői előkeresik a régi magyar útikönyveket.

(Folytatjuk)