Főhajtás II.

Egy angyal elrepült…

Emlékeim füstjével siratom a barátomat.

Ballagok a zajos Retek utcán, elsuhan mellettem egy biciklista. Mosolyogva visszaszól – Helló, Gáborok, sportolok! –, mire válaszolnék, már csak a hátát látom, Attila eltűnik a torlódó forgalomban.

Vígszínház, sok-sok évvel ezelőtt, bemutató. Molnár Ferenc: Liliom. A címszerepben Kaszás Attila. Előadás után az öltözőfolyosón. Némán átölelem. Korán jött, nem most kellett volna eljátszanom, majd húsz év múlva… – mosolyog. Megfejthetetlen sokszínűséggel csillog szemében a remény.

Győr. Füst Milán: IV. Henrik. Áhítattal, csodálattal, másodszor bámuljuk feleségemmel Attila szemünk előtt ifjú hősből megtört öregemberré szikárodó IV. Henrik királyát. Előadás után az öltözőfolyosón. Némán megölelem. Csillog a szeme. Csillog a szemem. Könynyek. De jó, hogy itt vagytok…

Pár napja a Budapesti Kamaraszínházban. Csehov: Három nővér. Furcsa-fanyar előadás, néha magával ragad, néha megfagynak bennem az indulatok. Előadás után az öltözőfolyosón. Boldogok vagyunk, felszabadultan fecsegünk. És akkor… és úgy… és az… Negyvenhét éves vagyok, és még nem játszottam Csehovot… és Versinyin, hááát… Összehúzott szeme elbűvölően szikrázik, érzi: rátalált valamire, megtalált valamit. Boldog színész, boldog ember. Megölel. Megölelem.

Múltdarab: közös Márai-estre készülünk. Telefonon keresem. Leteszem a Nemzeti Színház portáján a szövegeket, hogy vagy? – mondom zavartan, mert a telefon furcsán recsegni kezd, majd ágyúdörgés és trombitaharsogás hallatszik a távolból. Aztán néma csend, s egy pillanat múlva Attila hangja: Jánoskával sétálunk a parton, dobálom a kavicsokat. Trombitánk is van. Igen, persze, minden rendben lesz…

2006. július 25-én, kedden este minden rendben volt: a hegyoldalban, Csopak fölött, a patinás pince előtt, az étterem teraszán üldögéltünk, és Kaszás Attila Márai Sándor-művekből olvasott föl részleteket. Körülöttünk a közönség, a látóhatár szélén a Balaton hallgatott. És Attila duruzsoló hangja gyönyörű öregkorról mesélt: „Ha megöregszem, pincét akarok, ezt már szilárdan elhatároztam. Semmi mást nem akarok az élettől. A pince helyét is kinéztem…”

Nincs egy éve, rizlingeket kóstolgatva, Csopakon erről álmodoztunk. Attila arról mesélt: parányi birtokán milyen pincét fog majd itt felépíteni.

Márai Sándor megöregedett, hazájától távol, idegenben halt meg, pincéje soha nem lett.

Kaszás Attilának sem lesz már soha pincéje Csopakon. Soha nem fogunk ülni a szúette padon, a pince előtt, rizlinget kortyolni, hozzá bicskával sonkát falatozni tormával, liptói túróval, igazi soroksári kenyérrel. Soha nem fogunk már ezeréves könyveket olvasni és alkonyatkor halkan, bölcsen az elmúlásról beszélgetni.

Négy éve, fülledt nyári este, a Múzeum étteremben vacsoráztunk. Munkavacsora, luxuskivitelben. Az őszi, országos, nagy gasztronómiai parádéra készülő étterem mutatta be nekünk „kollekcióját”, felékítve a vendég Spanyolország különleges, fűszeres boraival. Ízek, illatok mámorába temetkeztünk, és közben árgus szemekkel figyeltem a barátomat: dolgoztam. Tömör portrét kellett festenem a mindenki által szeretett, népszerű, páratlan tehetségű színművészről.

Azon az estén Kecskemétről érkezett Andalúziába Don Juan.

Oldalán törékeny, fekete asszony: a szerelme.

Fordult a kocka: ma nem Don Juan a hódító – ma Don Juant csábítják el a napfény aromájú spanyol étkek és a fanyar-édes, mély tüzű andalúz borok.

Don Juan élete itt és most a terített asztal mellett pillanat szülte kalandok sorozata. Hidegen vagy melegen szeresse a salátaágyon tálalt bébiangolnát? Az ibér sonkához mennyi olívakaviárt kell késhegyünkre tűzni, hogy egy korty száraz sherryvel együtt a szánkban elbűvölő falattá olvadjon össze? Ha a córdobai krémleveshez száraz fehérbort ittunk kora este, az éjszakába nyúló békeillatú, boldog beszélgetést száraz vörösborral vagy édes sherryvel okosabb-e fűszerezni?

Don Juan szivarfüstbe burkolódzik. Kardját otthon felejtette, nőbolondító trükkjeiről szerelme társaságában hallgat. Aprólékos részletességgel, lendületes szenvedéllyel meghódított ízekről, ételekről, receptekről mesél.

Nem tudom eldönteni: Kaszás Attila vagy Don Juan ily nagy tudású, elbűvölően lelkes mestere a szakácsművészetnek.

Kaszás Attila eljátszotta Kecskeméten Don Juant. És Don Juan ezen az estén, a terített asztal mellett főszakácsot és ínyencet alakít: egy maszk, két szerep – az étkezés ünnepi színjátéka. Már az utolsó falat mandulás mór bárány is eltűnik a tányérunkról – boldogan lebegünk egy andalúz éjszaka elvarázsolt kastélyában.

Színház az egész világ.

És amikor legördül a függöny, emlékké párolódik a múlt.

Éjfél már elmúlt, elzakatolt mellettünk egy üres villamos, lámpafény remegésű csendbe burkolódzott a Múzeum körút. Álltunk az étterem ajtaja előtt, és Attila átölelt: Akkor most hová megyünk?

Te már tudod, hol vagy.

Mi még nem tudjuk, hová megyünk.

Tündéri asszonyod fölneveli imádott fiadat, Jánoskát, aki majd öregkorában pincét épít, kiül a szúette öreg padra az ajtó elé, és a csillagokat bámulva édesapjára gondol, akit nem ismert, aki valaha magyar színész volt, és aki élete legboldogabb pillanatában váratlanul elrepült…

Irigyellek, drága barátom: boldog voltál a halálod előtti utolsó pillanatban.

Boldog voltál, amikor magához ölelt az Isten.