×

Egy gondolkodó magyar vallomása – a megőrzött otthon s a „magyar abszurd” tájairól

N. Pál József

2007 // 05
Szigethy Gábor könyve nemcsak kiválóan megformált esszésorozat, hanem szépírói teljesítmény is alighanem. Nem historikusi munka, nem emlékidézés, nem szubjektív jegyzetgyűjtemény, hanem olyan, esztétikai értelemben is öntörvényű – az említett műfajok jegyeit mégiscsak hordozó – egész, mint a jó műalkotások. Érvényét nem – illetve nem elsősorban – az elősorolt tények pontossága (néhány „tollhibára” akadtam csupán), vitathatatlansága (Németh László 1956-os cikkei például máshogy szólnak ma bennem, mint a szerzőben akkor), hanem e tényeket, valóságelemeket „összerántó” megjelenítőerő, gondolkodói következetesség, nemkülönben a kötet rendkívül tudatosan fölépített – az olvasó logikai, etikai és emocionális készenlétére egyszerre apelláló – szerkezete adja. Nem tankönyv, pláne nem kézikönyv ez a forradalom történetével csak most ismerkedő tudatlanoknak, hanem olyan eszméltető-nyugtalanító „alkalom”, amely együtt él(het) velünk, „működésének” elve a regényekéhez, drámákéhoz fogható inkább, annál jobbnak találjuk majd, mennél többször merülünk el benne.

Jómagam a könyvet 2005. november 4-én (!) vettem kézhez, majd másfél éve tehát, s ígértem, hogy a téma – no meg a szerző – okán jó szívvel írok majd róla valamit, aztán – ezért meg azért – halogattam az egészet. Röstellem a késedelmet, ám mégsem bánom. Nem, mert az írások zömét – a Kortársból – ismertem ugyan már korábban is, a kötetet meg – így, egyvégtében – immár harmadszor olvastam el, s valóban állítom, egyre nagyobb hatással van rám az egész. Azt, hogy e hatást a 2006-os emlékév nemcsak a forradalommal kapcsolatos vigasztalan (politikai) tapasztalatai növelték-e meg bennem, így az írás elején hadd ne döntsem el, az azonban bizonyos, hogy Szigethy Gábor, e gondolkodó magyar célját és igazát a múló esztendők egyre élesebb fényben mutathatják meg nekünk. Azok közül való ő, akik nemcsak az írott – és a kimondott – szó morális vonatkozásaira, de annak a szűkebb tárgyon túlra mutató vonzataira is kényesek, még ha a mindenkori jelen szellemi – netán „keményen” napi politikai – állapotaival érintkeznek is. Nem „aktualizál” nyakra-főre, de „témája” máig hajló következményeit, tanulságait könyörtelenül mutatja föl, alig ismerek írástudót, akinek munkáiban a már-már hűvös ráció és a kimondás, a dolgok néven nevezésének szenvedélye ilyen meghökkentő és eleven összhangban él. E könyv némely fordulatát – a személyes s a nemzetnyi közösség sorsa adta – indulat is fűti talán, ám e harminc (a tipográfiailag is elkülönített elő- és utóhanggal harminckét) kisesszé nyelvi és gondolati fölépítettsége meg az egész kötet logikai s asszociációs rendszere olyan – nyitottságában is egyértelmű – világképet ad, amely nemcsak a forradalom morális értelméről, annak sorsáról és hagyatékáról tanúskodik ritka hívséggel az olvasónak, de állásfoglalásra kényszeríti a személyiséget is, föltéve, hogy a megmásíthatatlan értékek igézetében való élet mai lehetőségéről is gondolunk még valamit.

Az, hogy Szigethy a dramaturgia szakembere, tudható, ám ahogy e könyv összeáll, mégis meglepő. Helyén az eleje s a vége, a szerkezet íve is jól adja magát, mégis akárhol belevághatunk, hisz az egész gyűjtemény lényege minden darabon átdereng. Ebben a történetben „minden mindennel összefügg”, ezért lehet a kötet bármelyik írása az építmény „záróköve” is akár. Lássunk egy példát, találomra szinte. A Vae victis! című darab „pengevillanású” – ha jól emlékszem, a szerző Illyésről szóló esszéjében olvastam e remek szóleleményt, több mint húsz évvel ezelőtt – mondata így hangzik: „Sokan hallották. Senki sem merte hallani.” Lehet-e tömörebben jellemezni mindazt, ami 1956 csodájáról, e csoda eltiprásáról, széjjelhazudásáról s mindennek immár öt évtizedes társadalom-lélektani következményeiről elmondható? Nem tudom, de azt igen, hogy a könyv e lelkünkbe vert, hazudott és csempészett – s ma is velünk-bennünk élő! – állapottal való perben született, s ezért hajszálpontos a címe is. Mert van ebben a históriában valami, ami – a vállrándító cinizmus, a félelem, a nem szűnő arrogancia és a bárgyú rászedhetőség metszéspontjának tájékán talán – árnyékként követ bennünket a mai napig. E hétlapnyi írás nemcsak Hadady Rudolf és Hargitay Lajos, a salgótarjáni acélárugyár közbiztonsági őrsége két vezetőjének 1956. decemberi meggyilkolását, illetve a történtek után nyomozó egyik özvegy, illetve lányaik – a rendszerváltozás után is folytatódó! – kálváriáját idézi föl, valójában egy ötven éve rajtunk terpeszkedő fortélyos, változásaiban is tovább élő észjárás természetének átvilágítása az egész. Egy hazugságban fogant s az emberi élettel egyidős morális törvényeket is megvető hatalomgyakorlási vagy inkább hatalmi-pszichológiai modell érdekérvényesítési logikájának brutális gyakorlatáról van itt szó. Így e „határszéli” történet – a forradalom két „közkatonájának” meggyilkolása – az éppen lábra kapott kádári rend geneziséről s annak elnyűhetetlenségéről egyszerre tanúskodik. Tanúskodik arról, hogy 1956. december 6-a – a provokációs céllal szervezett „vörös zászlós” felvonulás – után sortüzek tucatjait vezénylő, ávéhásokból, hadra fogható rendőrökből, katonákból s egyéb bosszúra szomjazókból verbuvált régi-új „karhatalom” milyen módon demonstrálta a maga erejét (ez volt a megszállók melletti „saját erő”, ahogy Kádár, Münnich, Marosán s a hozzá hasonlóak dicsekedtek a pufajkásokkal akkor), s arról is, hogy az ott rögzült-rögzített „kommunikációs logika” miként él s virul az időben tovább és tovább. „Ezek ma sem tudják, mit csináltak, ezeknek nincs lelkiismeretük” – fakad ki az áldozat egyik, a gyilkosságot követő napon született leánya, míg a másik a máig húzódó érdek-összefonódásokat hozza szóba az ügyészség épülete előtt, ahol hasztalan kereste igazát (akkor tesz a legokosabban, ha nem kutakodik tovább – ilyenféle jó tanáccsal bocsátották el a rendszerforduló idején). Világos: régi história ez, ne tekingessünk hátrafelé, Hargitay Márta s Emese se akarjon tisztán látni már ennyi idő után, hisz a munka dandárját elvégzett elvtársak – s leszármazottaik – nyugalma, közérzete Justicia és Antigoné parancsánál is fontosabb. Hát igen. Fehér Gyula, egykori pufajkás („az egész politika nem úgy alakult, hogy én ebbe a filmbe belekerülhessek” – mondta rezignáltan 1990 táján) semmire sem emlékszik természetesen, s meglehet, reá, bornírt hűségére már nem, ám a voksára (!) – meg az utódaiéra – a régi-régi eszményeket időközben „felülírni” látszó országlók is számítanak bizonyosan. Mert – így vagy úgy – egy csónakban eveztek s eveznek ők, még ha utálják is egymást néhanap.

S éppen ez – a vérükbe ivódott hazudozás, a jól meggondolt emlékezetvesztés s a mindenek fölé emelt érdek – tartotta s tartja össze az egész grémiumot rendszerváltozás előtt és után. Az például, hogy 1956 „nem volt”, vagy ha mégis, akkor legyen a „mi” hagyományunkká menten, mondjuk annak a rendszerváltozásnak az előjátékaként, amit megint csak „nekünk” köszönhet ez a nép természetesen. E fölfogás szerint haza és haladás, tradíció és korszerűség „miáltalunk” lehet csupán itt e tájon, alternatíva nincs, mondják a Fehér Gyulák szavazataiból (is) élő mai reformerek, s ebben a képletben aztán Kádár János emlékének dajkálása és tagadása, Nagy Imre gyalázása s a már tiltakozni képtelen mártír szobrának ölelgetése, Orbán Viktor antiszemitizmussal vagy cigányellenességgel való vádolása és folytonos lecigányozása tökéletesen összefér, ahogy a „legitimáció” és a „szavazatmaximálás” nagy-nagy célja megkívánja éppen. S összefér bizony a félmúlt érdek szerint való magyarázgatása is. Lapozzunk csak egyet a könyvben! Emlékezzünk régiekről, így szól a veretes cím, sajgó iróniát is sugallva talán. 2004. szeptember 18-án vagyunk, ama nevezetes aláírásinem aláírási nap tizenöt esztendős fordulóján, a háziasszony Szili Katalin, az Országgyűlés elnöke, aki a szocialista pillangókká lett kommunista hernyók – ez is Szigethytől van – igazságát is az összegyűltek tudomására hozza nyomban. A nemzeti törekvés 1956-ban még „megfeneklett” ugyan (merthogy nem kedvezett a nemzetközi helyzet), imigyen kezdi, s aztán elmondja a lényeget: az 1989-es „megújuláshoz” (KISZ-vezérből nagyvállalkozó, avagy hernyóból pillangó?) a Magyar Szocialista Munkáspárt tagságában, szervezeteiben, vezető szerveiben 1965 után elindult „jó folyamat” vezetett el lényegében. Nyers Rezső, a nagy öreg – „Isten veled, János”, mondta Kádár koporsójánál, s 1957. december 21-én, az MSZMP Központi Bizottságának ülésén Nagy Imre „felelősségre vonását” úgy szavazta meg, mint a parancsolat – s Mandur László, az „új generáció” tagja is hasonlóan látja az egészet; Berecz János – aki 1989 októberében (az „átalakulás” kongresszusán) még hátba szúrtnak érezhette magát – kedélyesen jegyzetelget, hiába, ő is megtalálta a számítását mára már, üzletember lett, szépen fogynak a könyvei, s egyik-másik csatornán mint a nagy idők tanúját is sűrűn kérdezgetik. Béke van s koccintgatás emitt, keserűség amott, odabent fény és ragyogás, de a Duna-parton barátságtalanul fúj a szél.

Szigethy Gábor könyve a gondolatok, a magatartások s a történelmi szituációk szembesítésének mestermunkája. Még a gesztusok (a „metakommunikáció”) természetét is hajszálpontosan rögzíti nemegyszer, s az írások „árnyékában” az lesz világossá, amit e brutális-furfangos folyamat végképp elrejteni próbálkozik. Az, hogy a forradalom csodája s e csoda tagadására vagy csupán az iránta való – meglehet, olykor öntudatlan – értetlenségre-érzéketlenségre épült bármely – nem csak politikai! – szándék és magatartás miért nem férhet össze soha. Még akkor sem, ha e csoda „evilági talpkövét”, a forradalom történelmi tényét – verbálisan – az egykori tagadók is vállalni látszanak ma már. Az említett tagadásban s a forradalmat immár „vállaló” értetlenségben-érzéketlenségben egy gondolkozásmód, egy életvezetési stratégia folytonosságáról-folytonosságtudatáról volt s van szó ugyanis. Olyan velejéig materialista – érdek- és haszonelvű, ha így jobban tetszik valakinek –, az élet és a történelem szakrális „megérintettségét” elvető vagy arra csupán érzéketlen fölfogásról, amiről éppen a mi forradalmunk – a magyar história eme kegyelmi pillanata – mondott egyértelmű ítéletet. Mert 1956. október 23-án – meg a rá következő hetekben – történt, ami történt, de leginkább az, hogy akkor és ott álság és igazság lett összetéveszthetetlenül fölismerhető egy pillanat alatt, s aki ezt megérteni, illetve át- és megélni képtelen, az álság szolgálója vagy kijátszottja marad mindörökre. Meglehet, fogós feladatnak tetszhet ez, hiszen – ahogy Ottlik Géza a Budában írta – „igazából csak azt lehet elmondani bárkinek, amit úgyis tud”. Igen, amit már úgyis „tud”, ott a lélek s a személyiség „tőkesúlyának” mélységében valahol, ott talán, ahova az érdek- és haszonelvű fölfogások követőinek nincs s nem is volt bejárásuk soha. Mit is mond az író másutt, de ugyancsak az említett könyvben? „Október végén visszataláltunk a gyerekkorunkba. Én úgy jártam az utcákat, mint nyolc-tíz éves koromban. A város tündökölt a boldogságtól. Mindenkinek volt hova hazamenni egyszer csak. […] Aki nem volt ott végig, semmiféle költői képzelőerővel, forradalomért lüktető szívvel, akár lángelmével sem tudhatja felfogni, mi volt ez. Én sem tudtam volna előre elképzelni, hogy milyen ez a boldogság, amivel az ember járt Budapest utcáin – mert nem ismertem, egyszerűen fogalmam sem volt róla, hogy van ilyen boldogság. Amíg át nem élted magad, ott járva-kelve az utcákon, a köveken, addig nincs, nem létezik – kitalálni nem lehet se előre, se utólag.” Igen, „mindenkinek volt hova hazamenni egyszer csak”. A forradalom az otthonunk tehát, fél százada immár, s ha akkor (!) nem lehettünk is a részesei mindannyian, bizonyos, hogy e csoda – történelem- és társadalomtudományon túli! – lényegét megélni-megérteni – s mindezt áthagyományozni – csak e lélekmélyi „tudás” birtokában lehet. S november negyedikének hajnalát meg a rá következett tragédia, hazugság s önelégült vagy öntudatlan önfeladás botrányának lényegét megérteni is csak erről a „bázisról” lehet! No meg azt is persze, hogy – a szaktörténészi vitán innen és túl! – mi – mondjuk – a Mansfeld Péter vagy Tóth Ilona históriája körüli keserű-dühödt polémiák tétje igazán, hogy kik és miért nem akarják, hogy az eszement megtorlás kegyelettel számon tartott áldozataivá – s így a forradalom emlékezete hőseivé is! – legyenek-lehessenek ők, e maguk életében és cselekedeteiben természetesen esendő emberek.

Itt van a „dolog” – s a Szigethy-könyv – könyörtelen igazsága valahol. Mert azok, akik 1989-ben szinte füttyszóra rájöttek, hogy az egypártrendszer helyett többpártrendszert, a tervgazdaság helyett piacgazdaságot, az ellenforradalom helyett pedig forradalmat kell mondani most már ezután, hogy aztán – így vagy úgy – az „új” folyamat élére is kívánkozzanak hamarost, nos ők, az 1956-ban meglelt s aztán szétverni-széthazudni igyekezett lelki otthon lakóivá-részeseivé lenni képtelenek maradnak mindörökre. Ők a történetnek éppen attól a szakrális – tehát érdeket nem segítő, hasznot nem ígérő – részétől irtóznak, amiről míves visszafogottsággal Ottlik Géza vagy mélyen keresztény odaadással Nagy Gáspár beszélt, s ennek elvárható emberi-morális parancsairól-következményeiről nem akarnak hallani soha. Részükről bármely emlékmű előtti térdhajtás, szoborölelgetés, a mártír miniszterelnök letegezése vagy Bibó István állandó idézgetése – akár ama „tánc” a dolgozószobában – ordító hamisság lehet csupán, s azon „választóvonal” elmosásának – átlátszó vagy furfangos, ezt akárki eldöntheti – szándéka nemkülönben, amit a forradalom teremtette otthon melegéből nézvést elmosni sohasem lehet, s amiről – az esszésorozat mélyrétegében – Szigethy Gábor is beszél. Így van ez, akkor is, ha a lakosság agymosott része az egész folyamatra – forradalmastul, utóéletestül – süket, vagy ha a főhamiskodó olykor bárgyúan hithű, de inkább érdekigazító követői esetleg nem mindig lennének tudatában ennek. Félreértés ne essék, 1956 lényegét érteni, átélni a tradicionálisan baloldalinak nevezett eszményeket vallva is lehet – hogyne lehetne, hisz a forradalom vallotta ezeket is! –, de hogy 1956 élet- és magatartás-formáló eszményének, szakrális tartalmának megértése-megélése, annak eleven őrzése s a mai – önmagát baloldalinak nevező – grémium melletti tudatos kiállás nem férhet össze, ebben biztos vagyok.

Szigethy jelzőinek néholi keménységét akár „sokallni” is lehet, ám a könyv fölbecsülhetetlen erénye, hogy – a félszázados történet időbeli dimenziójára is ügyelve – itt vág rendet. Gondolati-morális értékét ez, az írói-esztétikait pedig, ahogy teszi mindezt, az adja meg. Mondtam már: itt minden írás utal az „egészre”, s az egyes darabok az „egész” tanulságát is hordozzák valamiképp. A szakralitással is jegyes história s annak emlékezete emitt s az ezt eltipró, elhazudó történet folytonossága amott – ez a kettősség s ez a polémia vonul végig a köteten. Egy-egy, saját lábán is megálló, többször személyes emlékkel indított – vagy azokkal is átszőtt – történetet mond el a szerző, ám az írások „holdudvara” mindig nagyon széles, úgyannyira, hogy az utóbbi fél század magyar történelméhez való összetett lélektani viszonynak-viszonyunknak a természetrajza tűnik elő. Az egykor volt hősiességé s az árulásé is, a jellemet edző emlékezet hűséges őrzéséé s ezt az emlékezetet a korváltozásoktól függetlenül megvető hitványságáé is. Azok magatartása, akik az életet metafizikai igényektől is megérintettnek tudják visszavonhatatlanul, s azoké, akik a történelemre, a hazára, no meg erre az emlékezetre is csak mint egy hatalmat és sikereket ígérő üzleti alkalomra képesek nézni minduntalan. Tudjuk, a történések meg a korokon áthajló folyamatok mindig „bonyolultak” persze, ám e „kettősség” tudatosítása mégis múlhatatlanul fontos, hisz Magyarország s a magyar társadalom jó része 1956 óta – így vagy úgy – eme velejéig materialista, „csak jobban élni bármi áron” kezdetű életstratégiára telepített gondolkodásmód fogságában él. 1956 nem az éhség, hanem az emberi s a nemzeti méltóság forradalma volt ugyanis – okai a „gazdaság mutatói” felől ezért magyarázhatatlanok! –, példát a hazugságok nélkül való élet eszményére adott mindörökre, a forradalommal együtt ezt az eszményt kellett (és kell!) eltaposni, széjjelhazudni hát. Akadályok nélküli tere az élet morális vonatkozásait – például a lelkiismeret-vizsgálatot, a bűnre következő bűnhődést – elvető gyakorlatnak, a lakosság manipulálhatóságának s az érdekek irányította szervilis-lánc működtetésének csak ilyen körülmények között lehet ugyanis. Amikor az „idők szavát” mindig – 1956. október végén nemzetőrként, novemberben karhatalmistaként, 1988 nyarán a Nagy Imrét gyalázó Grósz Károly bólogató külügyéreként, 1989 első felében pedig „demokrataként” – meghalló Horn Gyula 2004-ben elmondta, hogy az ország felét nem vinné Európába, nagyon jól tudta, mit beszél! Azokat nem vinné, akik jól emlékeznek az ő – meg persze az ország – múltjára még, ahogyan ezt Szigethy Gábor oly pontosan fejtegeti (Na és?), mert hiszen az egykori bűnök elősorolása a szépen alakulgató jövő – a „megszüntetve megőrzés” régi-régi technikájának – akadályává lehet. Tudjuk, a nyilvános beszéd veszedelmeiről már a forradalom eltiprására parancsot adott Nyikita Hruscsov is „megejtően” szólt, de csak a magafajtája közegében (Ledőlt a szobor?), azt pedig, hogy a régi-új párt hatalmon maradásáért elkövetett „trükkök százairól” még a legbelső kör szélén ücsörgőknek sem kell tudniuk okvetlenül, a minap mondta el az első ember – szintén „zárt körben” persze.

Ez az „észjárás”, aminek 1956 vérrel megpecsételt példája az ellensége marad, amíg csak e példa létezik. Ez a – csak rációval fölfoghatatlan – példa az érdek vezérelte ígérgetéssel, a következmény nélküli hazudozással, a nemzetközi hírnévre vergődött „vacak kis besúgók” nyüszítésével, a tartás minimuma nélküli véleménycserélgetéssel – a hol Kádár Jánosért, hol Horn Gyuláért, hol Kiss Péterért, hol Gyurcsány Ferencért való idétlenül kotkodácsoló odaadással például – sosem férhet össze, ha e silányság az amnéziába üldözött, rántott, csábított milliók szavazatán üli torát, akkor sem. Az, hogy ama fél század előtti „megvilágosodás” mikor jön el újra, megint csak nem tudható persze, ám hogy emlékezete él még, s hadban áll, arra Szigethy Gábor könyvének poétikus rétege is bizonyíték. A történelem személyessége, amely brutálisan avatta felnőtté őt, a Körtér, ahol nevelkedett, az iskola, a Szózatot – 1957 tavaszán! – sokadszor is elénekeltető Domokos Pál Péter emléke, a forradalomról verselő s aztán eltűnt idősebb barát, egy sárral s tán vérrel is szennyezett tízfilléres vagy a tizennégy-tizenöt esztendősen vásárolt – jó három évtizedig tiltott olvasmánynak számító – újságtömeg, amelyet hűséggel őriz azóta is. Ez utóbbi a könyv gyakran felbukkanó (vezér)motívuma is lehet, e fél százada kezdődött történet abszurditását oly pontosan megjelenítő – már idézett – két tőmondat („Sokan hallották. Senki sem merte hallani.”) visszája akár, a történelmi jelenlét, a hűség s az épen maradt emlékezet együttállásának példázata, amely a „rugalmas elszakadás” nagymestereit – a hasonló című írás a kötet egyik legbravúrosabb darabja – olyannyira irritálja a mai napig. Így a forradalom, Szigethy forradalma – ha tetszik: ez a megőrzött lelki otthon – nemcsak a történelem mélyebb igazáról vall, de a személyes és közösségi téttel bíró élet, a szenvedésből, a leveretettségből teremtett érték – a magyar história Mohács utáni idején szinte végigvonuló – szakrális metaforája is lehet. Aligha véletlen, hogy a feltámadás szó a kötet első, Gorkij Éjjeli menedékhely című drámája 1956. tavaszi előadásának egy megrázó pillanatát idéző írásában megjelenik már, hogy aztán többször olvashassuk, de ugyanez a remény rezeg a könyv végének 1965-ös velencei története fölött is, midőn a „szabad világ” apró emberi gesztusai melegíthették át a szívünket csupán. Ekként a forradalom nemcsak annak – letiport – talaján „kivirágzott” hatalmi pökhendiséggel, nemcsak a belénk vert-nevelt félelemmel s a belénk csempészett közömbösséggel, de ama kétezer esztendős reménnyel is itt van tehát velünk, ami nem ereszt, s amit nem ereszthetünk el, s ezt így együtt a kurzívval szedett két kerettörténeten belüli első és utolsó írás egymásra villanása demonstrálhatja a leghívebben. Mindkét jegyzetben – középpontban 1956-tal s a jelennel – több idősík préselődik össze, de mindkettőben tanár s diák áll szemben egymással a budapesti s egy másik egyetemen, 1973. március 16-án, a forradalom utáni tán első tüntetést követő napon s az utóbbi esztendők valamelyikén. „Vér tapadt az egyetem falához, tanár úr! Nem akarok ebbe az épületbe, nem akarok egyetemre járni!” – sisteregte a lány, aki a „létező szocializmus” lelkes hívének mutatkozott addig; „értem” – mármint azt, hogy miért nem hagyta el Latinovits Zoltán ezt az országot 1957 tavaszán –, fuvolázza vállát vonogatva a másik diák jó harminc évvel később, s közben minden gesztusából érezhető, dehogyis érti ő, számára fölfoghatatlan ez az egész, Biszku Bélástul, kommunistástul, „hazafiságostul”, mindenestül. A két reakció az eltelt három évtized hit-, erkölcs- és nemzettudat-koptató sajátosságáról is tanúskodhat akár, de figyelmeztethet bennünket egyre növő felelősségünkre is. A „rendezni végre közös dolgainkat” parancsa a múlt bevallását, a tömeggyilkosok néven nevezését is megköveteli, s mindezt az utóbbi esztendők honi politikai és nem politikai, de egyként abszurd történései mutathatják meg a leginkább. Mert magyar abszurd ez bizony, amit a forradalom igazát – s így annak „árnyékát” is – tán a legmélyebben értő-élő költő, Nagy Gáspár mondott el nem oly régen a hazugságok legmélyebb bugyrába világító sorokkal nekünk: „Nálunk / – két vállrándítás között – / történelmileg úgy alakult / hogy a hóhérok / a vérbírák / a sortűz-vezénylők / a szadista államvédelmisek / a legfőbb ügynökök / és a megzsarolt kis besúgók / sem tudnak (képtelenek) / megbocsátani / áldozataiknak”. Hát igen, ilyen hazugságban lehet élni, még nagyon jól élni is lehet, de ha emberként s nemzetként is önmagunkra akarunk nézni még, akkor aligha érdemes. Még csak péntek este van, a botrány megtörtént, itt van közöttünk – de harmadnapon jön, jöhet ma is, a feltámadás, s akkor újra értelme lesz (lehet) a szavaknak is talán… (Emlékszoba BT, 2005)

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben