(ahogy a régész mind mélyebbre); (jobban járok ha mancsom); (a függönyök mögött ez este)
Prágai Tamás
2007 // 05
(ahogy a régész mind mélyebbre)
ahogy a régész mind mélyebbre
hatol – és tárja és dobálja
a földet rögös kupacba és motoz
óvatos, finom
kézmozdulattal, spaklival, ecsettel –
nehogy moccanjon csontocska,
rész, porcika
„egy csontja se vesszen”
a kétszáznégyből, ha már a napvilágra
bukott, légre tárt állkapoccsal –
így bontom én is most ki
e versszövetből
alakját, ahogy dolgozik, a rétegzett
múltba merülten, meg nem torpan,
munkál, időz. koponya lett a tárt világ,
a faluszéli dombhát
mélyén emlékek riasztó-hideg
barlangürege a kihalt szem, s hogy milyen
odvas eszméket rágott,
az állkapcsában őrzi három őrlő –
nem kapkod, nem is késlekedik
semmit. halad, de óvakodva,
talán mert szaggatni szánja
a testét annak, aki az anyánk.
(jobban járok ha mancsom)
jobban járok ha mancsom
nem helyezem hűvös üvegére
ha nem hiszem: enyém
a habbal együtt fenékig inni nem törekszem
csodálom csak a tájkép aranyíve
törékeny falán éppen most hogy dereng fel –
már bánom is hogy épp ilyennek látom
túl konkrét túl anyagszerű
deres falán egymást kergeti
két árny egy idegen
és egy hozzám nagyon hasonló.
magamhoz mért lettem ilyen kegyetlen?
(a függönyök mögött ez este)
a függönyök mögött az este
a meghitt tárgyakat belepte
a hűs enteriőr
mélyén a sütiszag
lapul
a földúlt kincsesház szobácskák
zárját parancs alatt bezárták
a kulccsal éji őr
volt karhatalmi tag
vadul
poros a bronzszobor s a hallon
át rápillog a kőmedalion:
mondja már, sérti önt
a szó, hogy kisztihand –
halul?