„Az ember élete regényének kompozícióját csak későn ismeri fel.”
(Peéry Rezső: Saint-Nazaire)
„Alapvető életérzésem: az élve maradottak lelkiismeret-furdalása. A kínzó csodálkozás afelett, hogy bár nem ragaszkodtam túlságosan az élethez, s bár igyekeztem becsületes maradni, nem pusztultam el, ha nem is a mártírokkal és hősökkel, akiktől alkatom idegenkedik, de a szerencsétlenekkel és ártatlanokkal, ama mit sem sejtő milliókkal, akiknek vérét és csontjait magának követelte a nemzeti győzelmek és a társadalmi világmegváltás szörnyetege: a 20. század.”
(Peéry Rezső: A pozsonyi Duna-parton…)
Mint a hajótörött
„Csak tengek, lengek, mint a kóró, / Magánosan és hasztalan, / Vak és siket nekem a sorsom, / Minden poggyászom odavan” – írta Juhász Gyula a
Mint a hajótörött című versében 1929-ben. Valami kísértetiesen hasonlót érezhetett Peéry Rezső is, amikor személyes ambícióinak kudarcát érzékelve, s megtapasztalva a budapesti viszonyokat, továbbá látva Rákosi kommunistáinak egyre erőteljesebb előretörését, a visszavonulás, a belső emigráció, a vidékre való visszahúzódás mellett határozta el magát. Sógoráék, Garzuly Ferencék már 1945-ös pozsonyi elmenekülésük-elűzetésük óta Mosonmagyaróvárott éltek, s Peéry itt, a Duna és szülővárosa közvetlen közelében, nővére, Garzuly Ferencné dr. Limbacher Zsuzsanna gondoskodásának, testvéri szeretetének melegében húzta meg magát a Szent István király utca 16-ban. Itt éltek (későbbi) feleségének szülei is. Kerékpárral közlekedik Moson és Óvár között, a Lajta-csatorna „surranó vize mellett”, „filléres gondok megoldásán töprengve” bele-belebámulgat a messzeségbe, hajnalonként kakasszóra ébred, „mint a mesékben”, este „kapatos falusi legények magyar és német kurjongatása” zavarja álmodozásában.
Ne feledjük: Peéry tizennyolc-tizenkilenc éves korától húsz esztendőn keresztül nemzedéke egyik meghatározó jelentőségű, állandó tettvágytól égő, mozgékony alakja volt, ami szűkebb népközössége – a két világháború közti csehszlovákiai magyarság – szellemi életében, művelődésében központi helyet jelölt ki számára. Tevékenységének jelentősége, szavának súlya, újságírói-közírói szerepvállalása folytán, ha lehet, tovább fokozódott a második világháború éveinek Szlovákiájában, amikor írásai egy, a fasizálódó országban magára maradt kis közösség keresztény erkölcseinek, emberi tartásának, az állandósult értékekhez való ragaszkodásának megnyilvánulásai lettek. A közvetlenül a világháború befejeződése utáni hónapok magyarüldözésének poklában éppen Szalatnai Rezső oldalán tanúsított nemzetiségmentő tevékenysége pedig joggal éreztethette vele, hogy emberek százaink, ezreinek élete, sorsa, boldogulása múlik tevékenységén, visszafordíthatatlannak látszó folyamatok megakadályozásában vehet részt, s Magyarországra való távozását is küldetéses alapon fogta föl, abban is a közösségét féltő gond, az annak érdekében kifejtendő hatékonyabb tevékenység szándéka-elhatározása befolyásolta. Itt azonban Rákosiék egyre erőszakosabb terrorjában ifjúkori eszményeinek megcsúfolását látta; viszolyogtató volt számára a szociáldemokrácia prostituálódása és a kommunista párttal való összeházasítása is; személyes ambíciói sorra elbuktak; az általa vallott emberi-közösségi értékek romokban hevertek; a háború utáni, rommá lőtt és nyomorban sínylődő Pesten egyenesen „rémregénynek” vélte az életet; rajongásig szeretett szülővárosa egyre távolibb ködökbe veszett előtte; az egykor számára biztos pontot jelentő családja szétzilálódott; édesapja halott volt; magánélete romokban; a nagyvonalú ígérgetések ellenére sem tudott állást szerezni magának, így egzisztenciálisan is peremhelyzetbe került – és még sorolhatnánk. Annyi bizonyos: mindezt együtt kell látni a döntése mögött, mely ezt a Pozsonyhoz mégiscsak közeli, folyóvizek által keresztülszabdalt kisvároskát jelölte ki számára – „arccal a régi városnak” – élete következő állomásául, ahol ráadásul egyik nővére közelében lehetett, ami miatt okkal vélhette, hogy a végérvényesen szertefoszlani látszott családi közeg melegéből is visszalopható ilyképpen valami.
Életét Mosonmagyaróvárott – a lázas, igaz, eléggé lehangoló kifejletbe futó, ám mégiscsak nyüzsgő fővárosi évek után – egyhangúnak, sivárnak érzi. Sajgó honvágy gyötri, s nemcsak az elveszített szülőváros, hanem ama szellemi Magyarország iránt is, melytől, úgy érzi, végérvényesen messzire került. Hozzá kell venni mindehhez azt is, hogy Peéry életének addigi harmincnyolc esztendeje alatt soha nem élt, illetve nem töltött huzamosabb időt vidéken – hiszen gyakorlatilag a két háború között tartományi fővárosnak, illetve a szlovákiai magyar szellemi élet (egyik legfontosabb) központjának számító Pozsonyt sem vehetjük annak –, így személyes életének, ambícióinak hajótörése, egyre növekvő s életében ugyancsak újdonságnak számító magányérzete, a szabad szellemet és személyiséget járomba s karámba kényszerítő (új) totalitárius hatalom mindent megbénító s alattvalóit örökös fenyegetettségben tartó eluralkodása mellett ezen, számára új helyzet kényszerítő körülményei között is meg kellett találnia a túléléshez szükséges erőforrásokat, szerepet, létstratégiát. Ez utóbbi kettőt aztán részben a tanításban – melyhez tízesztendei kényszerű kihagyás, illetve hétéves újságíróskodás után tért vissza –, részben pedig – mint arról egy későbbi, 1956-ban a Csillagban megjelent esszéjében írt – az addig benne csupán irodalmi élményekben élő vidéki Magyarország közvetlen megtapasztalásában, megismerésében szándékozta/vélte megtalálni: „…itt – emlékezett –, mint valamilyen ritka kísérleti telepen, alkalom nyílt a régi magyar kisvárosi életkörnyezet tanulmányozására. Mindenekelőtt sajátos átmeneti táborozást láttam, emberek, életformák, stílusok még nem egészen tisztázott célú és értelmű találkozását és elvegyülését a régi és az új állomása között. A múlt és az ismeretlen jövő között tanyáztak az emberek, egymás szándékait fürkészve, egymás iránt bizalmat és jóindulatot tenyésztve vagy színlelve. Ezen a félúton keveset láthatott az ember a jövőből, de az átmeneti formákon át-átütött vagy -derengett a múlt, hogy a következő nap valamely változást vonjon maga után, mely felemésztette a múlt egy-egy megszokott darabját.”
A közel egy évtized távlatából született vallomással, melyre a korabeli Mosonmagyóvárott tapasztaltak késztették, Peéry a lényegre tapintott rá. Hiszen maga is „a múlt és az ismeretlen jövő között” vegetált – ahogy egyik, Pestre küldött levelében fogalmazott: fizikai létét „egy kis zugolyban tengette”, a legkevésbé sem lélekemelő körülmények között; kitörési lehetőségre, felcsillanó távlatra várakozott, amely azonban csak nem akart mutatkozni a számára. Közben tanított – az Állami Gimnáziumban állt újra katedrára –, s „a kávémasinák gőze, a vibráló neonfény lila köde, a nagyvárosi utcák egyenletes dübörgése és aritmiás hörgése, a pesti lótás-futás, a színházi esték bársonyos melege után” „a falusi csönddel, a 910-es típusú óvári társas gépkocsi menetrendjével, a Központi Kávéház kongó és rideg mélabújával, Lenau kőpadjával,
Az utolsó garashoz címzett vendégfogadó podolini hangulatú boltíveivel” barátkozott, miközben nemcsak szellemi, hanem anyagi, fizikai értelemben is nélkülözött, s nővérei jótékony támogatására szorult. Van például levele, melyben Budapesten maradt barátját sürgeti, hogy mielőbb postázza neki azt a néhány forintot, amit írónk pozsonyi nővére, Loló hagyott nála a számára, mivel „sokadika van”, s abból az ötszáz forintból, amit egész hónapi, a „nevelési munkaversenyben” díszoklevéllel is jutalmazott munkájáért kap – ráadásul a pótdíját is teljesen váratlanul és indokolatlanul megvonták tőle –, megélni: meglehetősen bonyolult feladat. Persze, ami még inkább elkeseríti, neki még viszonylag „aranyélete” van másokhoz, például a Csehszlovákiából való kitelepítése óta ugyancsak Mosonmagyaróvárott levő csallóközi festőművészhez, Tallós-Prohászka Istvánhoz képest, aki egyenesen olyan „infernális körülmények között” tengődik, melyek a Peéryénél „jóval edzettebb kedélyeket is az étvágytalanságig felkavarják”, s félő, hogy hamarosan „belerokkan az alultápláltságba és nyomorba”.
Egyébként is feszélyezve és idegenül jár-kel a városban, miközben az őslakosok gyanakvással figyelik őt. Érdemes ezzel kapcsolatban hosszabban idézni Csillag-beli visszatekintését: „Feszélyezetten és idegenül mozogtam eleinte a városban: »telepes« voltam, nem ismertem a hely szellemét, nem volt közöm az előzményekhez, de a következményeket tudomásul kellett vennem. A demokratikusabb társas környezetben nőtt ember légkör és érzület szempontjából általában nehezen talál otthonra egy ilyen nagy társadalmi változás után. Nem élte át az okokat, és így sokszor idegenül szemléli a következményt. Mikszáth és Móricz világa már idegen és érthetetlen volt számomra, nem ismertem tapasztalatból az uralkodó osztály gőgjét, vakságát és konokságát, félelemmel és szánalommal szemléltem a tegnapi leigázottak nyilván igen indokolt bizalmatlanságát mindazok iránt, akiket a napos oldalon sejtett[ek]; megriasztott az általános hitetlenségnek és cinizmusnak az a légköre, melyet a kasztrendszer és a zsarnokság úgy termel ki mint uralmának legjellegzetesebb melléktermékét. A háború, a zsidók kifosztása és halálba küldése, a katonák szenvedése a távoli harctereken, az otthoni félelem és bizonytalanság, az átrepülések és bombázások, az általános felbomlás, a nagy futás, e változások alkalomszerű vagyonszerzési lehetőségei, mindez a nem civil és tipikusan korszerű élmény emléknyoma ott volt még sok ember tudattalan gesztusában, alkalmi hanglejtésében, szemhunyorításában, és főleg az olyan közmegegyezés elfogadta szavakban, mint »szajrézás«, »szivar«, »kinyírni«, »srác«, »pofa«, »haver«, melyeket túlságosan sokat lehetett hallani Moson és Óvár utcáin, jelezvén, hogy ezen a területen a magyar vidék korántsem maradt el a százezrek uralkodó tónusa és a régi Pest mögött.” Egyidejűleg – s ezt akár pedagógiai hitvallásnak, gesztusértékű önvallomásnak is fölfoghatjuk a részéről – gyarlónak: kevésnek és hiányosnak érzi a műveltségét, felkészültségét ahhoz képest, ami szerinte vidékre feltétlenül szükséges ahhoz, hogy az ember elkerülhesse az eltorzulás veszélyét, s Csokonai Vitéz Mihály, Berzeviczy Gergely, Babits Mihály, Juhász Gyula, Szabó Dezső példáját említi, akik koruk „műveltségének egész arzenálját” vitték magukkal Csurgóra, Kakaslomnicra, Fogarasra, Szakolcára, Lőcsére. Mindezt azzal magyarázza, hogy az ő fiatalkorukban, amikor az elmélyült művelődésre kellett volna figyelmüket, erejüket összpontosítaniuk, a kisebbségi élet megszervezése, a „nemzetté érés” kisebbségi körülmények között létszükségletté vált folyamatának előmozdítása túl sok „szervezést, csatát, felvilágosítást” kívánt meg tőlük, ahelyett hogy átadhatták volna magukat a „műhely csendjének”.
Még szerencse, hogy magánéletében valami változni látszik, itt kerül ugyanis közelebbi kapcsolatba későbbi feleségével, Prokopecz Leonával, a helybeli gimnázium magyar–orosz nyelv és irodalom szakos tanárnőjével, akivel már korábban, 1946-ban, 1947-ben is találkoztak Budapesten, s akit Délvidékről az övénél is „jóval mostohább módon sodort” Óvárra a sorsa. 1950. szeptember közepén kötöttek házasságot – már Sopronban –, s nemsokára, 1952-ben megszületett a fiuk is, aki a keresztségben édesapja nevét kapta. Prokopecz Leona a kortársi visszaemlékezések szerint megnyerő külsejű, feltűnően csinos, varázslatos megjelenésű, rendkívül okos hölgy volt. A Prokopecz család germán–szláv eredetre tekintett vissza; Leona asszony nagyapja Miklós későbbi orosz cár nevelőtanára volt Szentpétervárott, ahonnan a bolsevik forradalom idején Újvidékre menekült. Fia, Leona asszony édesapja az újvidéki német gimnázium igazgatója lett. A család nem sokkal a második világháború vége előtt került Magyarországra, Mosonmagyaróvárra; Leona asszony két fiútestvére ezt követően (Nyugat-)Németországba távozott.
Az 1950-es évek lélekölő bizonytalansága, az állandó veszélyeztetettségérzés Peéry harmonikus családi életét is érzékenyen befolyásolta, bár házassága, felesége iránti mély vonzódása, a vele való, egymás kölcsönös tiszteletén alapuló emberi kapcsolata soha egyetlen pillanatra sem rendült meg. A nehéz években azonban mindkettőjük maximális tűrőképességére szükségük volt, különösen Leona asszonyéra, aki a legnehezebb pillanatokban is kitartott férje oldalán. Peéry nővérének egyik levele szerint „mindig büszkén azonosította magát Bió nézeteivel és cselekedeteivel”, sokszor például saját családjával: testvéreivel, szüleivel szemben is férje pártján maradt, s minden erejével igyekezett összetartani a családot, ám úgy, hogy közben mindketten hűek legyenek önmagukhoz, s az azoknak egyáltalán nem kedvező időkben is megőrizhessék az alapvető polgári értékeket, életeszményeiket. A férjét ért igazságtalanságok és „apró tűszúrások” miatt ő vele együtt szenvedett, s „szolidáris volt vele minden nézetében”. S bár ő maga német anyanyelvű volt, kisfiukat is magyar szóra nevelték, s csak mások buzdítására kezdték németül is tanítani, s így aztán öt-hat éves korára – 1956 novemberére – gyakorlatilag már kétnyelvűnek számított.
Csikorgó fogakkal
Mosonmagyaróvár tulajdonképpen az irodalomból való kivonulást is jelentette Peéry Rezső számára; részben testi-lelki fásultsága és körülményei bénították meg, részben tartása és jóízlése nem vitte rá olyan engedményekre, amilyenekre a Rákosi-kor újságírói kurzusa kényszerítette a tollforgatókat. Ami mégis az írás, az irodalom közelében tartja, az a fordítás: a Budapest Székesfővárosi Irodalmi és Művészeti Intézet megbízásából Karel yapek
Záhradníkuv rok (A kertész éve) című „csevegő” könyvének átültetésével, fordítói előszavának írásával bíbelődik. A munka nehezen megy neki, feladatát kedvetlenül végzi, amiért azonban mégis vállalta, az volt, hátha feledtetni tudja vele hétköznapjai lélekölő sivárságát, kilátástalanságát – „…életkedvem és reményem rohamosan hanyatlik”, tudósította ez időben Szalatnai Rezsőt Budapesten –, az érte járó honoráriumtól pedig nyomorúságos életkörülményei némiképpeni enyhítését remélte. Úgy vélte, csak „valami számítási hiba folytán” maradt itt a háború utáni világban, s „a józan mérlegelés értelmében 1945 előtt el kellett volna pusztulnia”. A lehető legnagyobb mértékben azonosulni tudott azokkal, akik „ugyan nem helyeselték a régi világot, de nem találták meg helyüket az újban”. A társadalmi klíma fagyosra fordulását, a frissen hatalomra kerültek politikai kalandorjátékát és diktatórikus országvezetését didergő lélekkel szemléli: „Csikorgó fogakkal látom – írja imént idézett levelében Szalatnai Rezsőnek – az antiszelekció egyre könyörtelenebb érvényesülését az egész vonalon… Az egyetlen ambícióm az, hogy élelmemet biztosítsam, ám úgy látom, hogy ez is egyre nehezebb és megoldhatatlanabb lesz. Lehet, hogy ez csupán pillanatnyi hangulat, ám ez a pillanat idestova egy éve tart. S hiába kémlelem a látóhatárt: csak a fokozatos rosszabbodás jeleit látom – szellemi síkokon.” Ráadásul, ami a legjobban fáj neki, hozzá legközelebb álló barátja, Szalatnai Rezső is értetlenkedő korholásban részesíti, amiért nem maradt Pesten. Szalatnai úgy érzi, Peéry közel sem tett meg mindent azért, hogy a fővárosban – legalább tanári – állást találjon magának, amiért nagyobb mértékben is mozgósíthatta volna barátait, felhasználhatta volna személyes összeköttetéseit. Peéryt lesújtja Szalatnai véleménye, a „sebzett ember önérzetével” utasítja vissza vádjait, s mérhetetlen fájdalmat érez barátja „feddő hangsúlyai” miatt. Vétlennek tudja magát kényszerű vidékre hátrálásában, s úgy érzi: a legkevésbé sem rajta múlott, hogy kétesztendős próbálkozás után képtelen volt a magyar fővárosban – a „bizantinikus Pesten” – gyökeret ereszteni, ahol „a fizikai megsemmisülés bugyrainak pereméhez” érkezett el. Szalatnai szóban forgó levele olvastán ráadásul úgy érezte: legjobb barátja sem érti meg, ő is elfordult tőle. (Persze ha jobban belegondolunk, így, utólag, Szalatnai magatartását, levelét is érteni vélhetjük, mely mögött mindenekelőtt azt kell látnunk, hogy ő csak nem sokkal előbb telepedett le a magyar fővárosban – 1948 nyarán települt át –, s amikor Peéry – két, két és fél esztendő kudarcai és nyomora után – már éppen kiábrándult belőle, ő még tele volt erővel, lendülettel, ráadásul – felesége, kislánya lévén – a magánélete is rendezett volt. Néhány hónappal később azonban már neki is meg kellett tapasztalnia az emberi gyanakvás, irigység és rosszindulat különböző fokozatú tortúráit, amelyek állásvesztésben, rendőrségi megfigyelésekben stb. fejeződtek ki.) Peéry budapesti hónapjait egyenesen „katasztrófának” tudja be, a megaláztatások infernójának: „Hosszú hónapokig egyebet sem tettem Pesten az állással kapcsolatos előszobázásnál Szabó Zoltántól kezdve Erdei Ferencig és Káldor Györgytől kezdve Farkas Ferencig meg Jócsik Lajosig, és hosszú hónapokon keresztül nem volt másban részem, mint hitegetésben és becsapatásban. Nem tudtam, hogy van
olyan szövedéke az ámításnak és a hazudozásnak, könyörtelenségnek [kiemelés tőlem – T. L.], amit ezzel kapcsolatban meg kellett ismernem.” Undorral tölti el az az óriási méretűre duzzadt „haverokrácia”, amelyet maga körül tapasztalt, s amely „a nonkonformista erkölcsű, közéjük nem illő embert ugyanolyan fagyos közönnyel küldi a fizikai megsemmisülésbe, mint ahogy ez a múltban történt”. Mosonmagyaróvárról visszanézve úgy látja, a magyar fővárosból azért kellett eljönnie, mert egyszerűen képtelen volt „megszabadulni bizonyos erkölcsi gátlásoktól”, s mert Pesten sem tudott más lenni, mint pozsonyi. Maradt tehát Tomi: azaz Mosonmagyaróvár (egyik innen keltezett, 1950 tavaszán írt levele fölé biggyeszti Ovidius száműzetésének helyét). Itt legalább beletemetkezhetett a munkába, élvezhette „a munka narkotikumát”, s érezhette, hogy „a rengeteg megkötés és dogma ellenére még mindig remek dolog tanítani”. Ilyen körülmények között még kapóra is jött neki a napi robot, a pedagógusléttel járó tengernyi elfoglaltság. Itt legalább semmi nem gátolhatta őt a visszanézésben „arra, ami nincsen többé”; a „mosoni csend” az örök dolgokon való tűnődés csábítását jelentette számára.
Egzisztenciális nyomorúságában, mély emberi-lelki válságában másért is hálás lehetett Peéry a mosonmagyaróvári
iskolának. Részben nagyszerű embereket, kollégákat ismerhetett meg az itteni aprócska gimnázium tanári testületében, akik a „legkülönbözőbb égtájakról” – Nyíregyházáról, Újvidékről, Pozsonyból, Budapestről, müncheni, zágrábi, belgrádi, prágai oktatási intézményekből, orosz hadifogságból: Szverdlovszkból, Leningrád mellől – verbuválódtak össze, s korábban mit sem tudtak egymásról meg az óvári iskoláról, ódon iskolaépületről. A régi piarista gimnázium pedagógusgárdájából mindössze ketten maradtak az iskolában, mintegy a folytonosságot képviselve Peéryék tantestületében, két régi vágású világi tanár: „Az új tanárokat szeretettel, tapintattal fogadták, ők ismertették meg a helyi körülményekkel, az iskola érdekében készséggel és hajlékonyan alkalmazkodtak az új előíráshoz és szertartáshoz. Gépi pontossággal és lelkiismeretesen dolgoztak annak tudatában, hogy ők jelentik az oktatás folyamatosságát. Csak később gondoltunk arra, hogy ismerkedésünk első heteiben önuralmuk micsoda valószínű lelki válságot tett láthatatlanná! Ha rájuk gondolok, két tiszta, idős férfiarcot látok, és hajlamos vagyok pályám munkásaira vonatkozólag elfogadni azt a szabályt, hogy a jó nevelőnek annál tisztább az arca, minél tovább él a gyermekek világában.” Nagy emberi élményei közé tartozott még gimnáziumi igazgatója, aki „eszményien értette mestersége minden csínját-bínját”, de rajta kívül őszinte barátra talált az első érettségijén elnöklő dunántúli szakfelügyelőben is.
A kincses városban
Peéry Rezső 1950-ben költözött Mosonmagyaróvárról a „kincses városba”, ahol „Európa legbársonyosabb szavú harangjai” vannak: Sopronba – szeptemberben már itt kezdte az új tanévet –, ahol – politikusi szerepbe tévedt barátja, az akkori közoktatásügyi államtitkár, Bóka László segítségével – a Soproni Állami Általános Leánygimnázium igazgatója lett. Közben rövid időre ismét odahaza, Pozsonyban járt, hogy a Prokopecz Leonával kötendő házasságához szükséges papírokat, illetve az első házasságának felbomlását igazoló okiratot beszerezze. Felesége a Széchenyi Gimnáziumban kapott tanári állást. Lakást – egy hatablakos, négyszobás családi fészket – a város központjában, az egykor Deák Ferencről, később – Peéryék idejében – Sztálinról elnevezett, majd Május 1-jére átkeresztelt tér 30. számú házában utaltak ki nekik, a gimnázium szomszédságában (az iskola ugyanis a 32. sz. alatti épületben volt). Peéry a szociáldemokrata és a kommunista párt egyesülése után, gimnáziumi igazgatóként sem lépett be a Magyar Dolgozók Pártjába. A rákövetkező esztendőben: 1951 szeptemberétől már a volt soproni evangélikus líceumot (ne feledjük, annak idején, diákként, Peéry maga is „licista” volt Pozsonyban) – az időben: Berzsenyi Dániel Gimnáziumot – igazgatja
a Széchenyi tér 11-ben. Büszkén írta ezzel kapcsolatban Szalatnainak, hogy Kis Jánosék híres Soproni Magyar Társaságának könyvtára csak „néhány méternyire” van az íróasztalától, azt viszont meglehetősen lehangolónak találta, milyen tantaluszi kínokat volt kénytelen átélni, mert iskolai tanterveket kellett készítenie, ahelyett hogy „a csodálatos könyvanyaggal és a benne rejlő kutatási lehetőségekkel” foglalkozhatott volna. Másutt így látta környezetét, helyzetét: „Az ablakom alatt római sírfeliratok kőtáblái komorlanak a könyvtárépület falába illesztve. Ilyen helyen az ember egyre inkább elszakad a naptártól!”
A kétnyelvű, kétkultúrájú város sokban emlékeztette őt szülővárosára, Pozsonyra: úgy tetszett, végre-valahára újból igazi otthonra talált itt. Első soproni leveleinek egyikében maradéktalanul igazat adott barátjának, Szalatnai Rezsőnek, aki még odahaza, Pozsonyban szokta volt mondogatni neki, hogy „a szellemi jellegű pozsonyi áttelepültnek Sopronban kell hazát keresnie”. Mindenekelőtt a helység történelmi levegője, a magyar művelődésben elfoglalt helye, polgárosult szelleme volt az, ami szüntelenül a „koronázó várost” idézhette föl előtte. A körülményekhez képest, s a kor gátló tényezőivel szembefeszülve, példás hittel vetette bele magát itt is a város társadalmi életébe és művelődésébe, s vette ki részét a közügyek szolgálatából: az évek során szinte ugyanolyan meggyőződéses soproni lokálpatrióta vált belőle, mint amilyen pozsonyinak volt.
Felháborodott azon, hogy a város, ahol él, nem foglalja el az őt megillető, a magyar történelemben és művelődésben játszott szerepének megfelelő helyet a „nemzet közvéleményében”, s azon is megütközött – nevezetes írásában, a
Sopron sebeiben a Csillag 1954. novemberi számában –, ha a Művelt Nép című képes hetilapban téves adat, félretájékoztatás jelent meg lakóhelyéről; megdöbbenését fokozta, hogy a szóban forgó lap címében is éppen a magyar közönség „műveltségi színvonalának emelését” tekintette kiemelt feladatának. Nem értette, hogy a Soproni Ünnepi Hétről – melynek rendezvényein nyolc nap alatt tizenötezer ember fordult meg – ugyanebben a lapban miért csak néhány sorocska számolt be a hátsó oldalon, a hírek és a keresztrejtvény szomszédságában, s miért kell Sopronban bárminek is két-háromszáz évesnek lennie ahhoz, hogy az országos sajtó figyelme három-négy sor erejéig feléje forduljon. Előszeretettel dohogott „ország és vidék viszonyának aránytalanságán”, a szellemi decentralizáció szószólója volt – rögtön átjövetele után, 1946-ban erről írta egyik legelső magyarországi cikkét, amikor már egyre erősebben kezdtek érvényesülni a centralizációs törekvések –, hangsúlyozta, hogy Magyarországot fővárosból
és vidékből kell megteremteni, még akkor is, ha „az országnak, úgy látszik, nincsen lelkiismereti problémája Sopronnal szemben…”. Valószínűleg a város évszázados zenei hagyományai okán – a zenei élet első nyomai itt még az 1400-as évek derekára vezetnek vissza – mindent elkövetett egy évről évre ismétlődő, országos méretű és rangú helyi zenei fesztivál érdekében, ám a városi tanácselnök, dr. Bognár Rezső által előterjesztett tervet Révai József, a kommunista kultuszminiszter azzal utasította vissza, hogy az a város, amely Szálasit befogadta, ne akarjon országos ünnepség szervezésére jogot formálni. De ott volt Peéry a város helytörténészei, műemlékvédői oldalán Sopron történelmének, múltjának feltárásáért és megtartásáért, műemlékeinek megőrzésért kifejtett erőfeszítéseik közepette; dicsérte azokat a hely- és művészettörténészeket, akik jelentős művekben tárták fel a város múltját; büszke volt a Liszt Ferenc Múzeum kiállításaira, a városi szimfonikus zenekar hangversenyeire, részt vett a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat (Társadalom- és Természettudományi Ismeretterjesztő Társulat) szabadegyetemi előadásainak szervezésében, ő volt az egyik rendezője a Soproni Ünnepi Heteknek – ilyenkor egész nap talpalt, a nagy előadásokat ő vezette be –, s maga is sűrűn vállalt előadásokat (ezekre általában napokig készült); 1952-ben a Népfront városi szervezetének ideiglenes elnöki tiszte is rá szakadt. Nem értette – a problémát „érzékeny sebnek” tartotta –, hogy miért nincs ennek az egyik legrégibb és legkulturáltabb magyarországi városnak művelődési háza, amikor például azt a palotát, melyben Peéry idejében járási kultúrház működött, az 1930-as években a polgárok adakozása – „a Volksbund leghevesebb támadása idején”, „a hitleri szellemű szervezet orra előtt” – művelődési otthon céljaira juttatta a város tulajdonába. Jellemzőnek ítélte, hogy annak a helységnek, amely valaha három napilapot és egy helytörténeti tudományos szemlét is fenn tudott tartani, a szóban forgó időben, az 1950-es években egyetlen (napi)lapja sem volt, s minden erejével arra törekedett, hogy legalább a helytörténeti Soproni Szemlét újra lehessen indítani.
A nevelő
Legendák szólnak arról, hogy milyen volt tanárnak-igazgatónak Peéry Rezső. Elég lenne ezzel kapcsolatban az is, hogy soproni diákjai seregestül – mintegy hatvanan – követték őt az emigrációba (akik aztán később zömmel hazatértek – ebben részben Peéry is segítette őket), s még évek múlva is keresték egykori tanárukat leveleikkel, sorsuk alakulásáról szóló beszámolóikkal; vagy az, hogy hajdani (pozsonyi) tanítványai – akik még élnek – ma, öt-hat évtized távolából is szeretettel s a legnagyobb tisztelettel emlegetik őt.
Íme, néhány vonás pedagógusi portréjához, ahogy az a visszaemlékezésekből kirajzolódik:
Hajnal Béla, volt soproni diákja például így számolt be neki első Párizs-élményéről: „Még most is előttem van, amint Igazgató úr mondta egyik magyarórán: »Tanuló, ha elmész Párizsba, ülj be egy taxiba, s a sofőrnek csak ennyit mondj: Place des Vosges – s elvisz Victor Hugo szülőházába. Jegyezd meg ezt jól, tanuló, de nehogy úgy mondd, ahogy leírják!«”
(Nancyból, 1957. február 21-én) Ugyanezen a napon, ugyancsak Nancyból írt levelében, ugyanerre az epizódra emlékezik vissza Peéry egy másik tanítványa, Palán László is – aki Hajnal Bélával együtt emigrált, s a kérdéses időben együtt járták (Nyugat-)Európa országútjait, s arról tájékoztatja volt igazgató-tanárát, hogy Párizsban valóban az első dolguk volt – ha nem is taxival, hanem gyalogosan – felkeresni a nagy francia író szülőházát, de „Párizs kőrengetegében barangolva” egyébként is sokszor emlegették Peéryt.
A rendelkezésünkre álló forrásokból egybehangzóan az derül ki, hogy Peéry diákjait elsősorban emberségre s más nemzetek, kultúrák erős nemzeti tudaton alapuló megbecsülésére, tiszteletére igyekezett nevelni. A magyar irodalom bizonyos alakjaival a központilag előirányzott tanterv rendelkezéseire fittyet hányva kiemelten foglalkozott: Balassi Bálinttal – vele felvidéki vonatkozásai okán is; az iskolájuknak nevet adó Berzsenyi Dániellel; a 20. század irodalmából elsősorban Mikszáth Kálmán volt a kedvence, s természetesen Ady Endre, akinek költészetére, publicisztikai munkásságára minden tanévben kerek egy hónapot szánt, s a tantervet meghaladó mértékben magyarázta Radnóti Miklós költészetét – akit személyesen is módja volt ismerni, s az 1920-as években többször is találkozott vele Prágában, sőt, egy alkalommal Liberecben is felkereste a költőt, ahol az a Textilipari Főiskolán tanult. Peéry külön gondot fordított a versek tanítására, elsajátítására, mivel általuk – mondogatta – „megszépül majd az öregség”. Ha csak tehette – Adyval, Radnótival kapcsolatban például – mindig igyekezett szóba hozni ifjúkora Sarló mozgalmát, még akkor is, ha ez – Rákosi országlása idején vagyunk – egyáltalán nem számított jó pontnak.
Visszaemlékezések alapján egyenes tartású, jellemes ember volt, de a vakmerőség távol állt tőle, s ő maga bátornak sem tartotta magát. Boross Zoltán jegyezte föl azt a Peéry kollégáitól hallott történetet, amely szerint 1956 őszén, amikor pedagógus beosztottai a Rákosi és társai számlájára írható törvénysértéseket vitatták meg, azt kérte tőlük, hogy a jelenlétében ne beszéljenek ezekről a dolgokról, mert nem érzi magát elég erősnek az esetleges következmények elviseléséhez: „Ha kapok két pofont valamelyik ávóstól – magyarázta –, nemcsak azt vallom be, amit hallottam, hanem azt is, amit sohasem hallottam.” A részrehajlást egyébként nem ismerte, mindenkihez szigorú és következetes volt. Dr. Bognár Rezső – aki 1948–1959 között a város tanácselnöki tisztét töltötte be, s aki 1954-ben meglett fejjel, a dolgozók esti iskolájában érettségizett, s mint ilyen, tanítványa volt Peérynek – mondta el róla Boross Zoltánnak, hogy „protekció vagy »státus«” nála „az elbírálást nem befolyásolta”.
Mint iskolaigazgató, inkább csak az általa vezetett intézmény szellemi irányvonalának meghatározásában, kialakításában vett részt, a hivatali-adminisztratív tevékenységet, ha lehetett, inkább helyettesére, dr. Augusztinovics Elemérre – sokak kedvelt Guszti bácsijára – bízta. Ellenben, amint azt Boross Zoltán – Augusztinovics Elemér elbeszélése nyomán – följegyezte róla, az iskolában is folyton-folyvást olvasott, s ha egy érzékletes megfogalmazásra, megragadó megoldásra bukkant, felkiáltott: „Guszti bácsi, micsoda remek mondat! Mily remek stílus! Halljad csak!”, s már olvasta is fel fennhangon a kérdéses részt. Az iskolából hazafelé általában mindig két helyre vezetett az útja: a könyvesboltba, onnan pedig a cukrászdába; minden kis zsebpénzét itt hagyta e két helyen, ezért hónap vége felé nemegyszer támadtak kisebb pénzzavarai.
Intézményvezetőként egyik legfontosabb kezdeményezése az általa igazgatott s alapításának négyszázadik évfordulójához közeledő iskola múltjának előtérbe helyezése, a múlttal való folyamatosság és mindennapi kapcsolattartás volt egy olyan időszakban, amikor a (polgári) múlt minél látványosabb megtagadásáért járt dicséret. Persze a volt soproni evangélikus líceum gazdag története, az, hogy a hajdani nevezetes Soproni Magyar Társaság 1790-ben alapított könyvtára az időben Peéryék iskolaépületében nyert elhelyezést, továbbá a „kincses város” bizonyos tényezőinek erős helytörténeti érdeklődése megfelelő ösztönzést és környezetet jelentettek írónk múltfeltáró kezdeményezése számára. A munka a magyar szakkör ötlete nyomán, 1950–1951-ben, évfordulókhoz kötődő irodalomtörténeti kiállítások szervezésével indult. A folyosói fali tárlók azonban csakhamar kevésnek bizonyultak, s két üvegfedelű tárlót is fel kellett állítaniuk az első emeleti aulában. A Soproni Magyar Társaság nevezetes könyvtára mellett nevelés- és művelődéstörténeti szempontból különösen értékes kincset jelentett az intézmény 1848-tól kezdődő értesítőgyűjteménye, melyet – ebből is levonhatunk egy s más következtetést Peéry nevelési elveire vonatkozólag – a szakkör egyik kiváló tagja egyévi munkájával rendezett és csoportosított diáktársai segítségével. De ugyanitt s ugyanebből a meggondolásból említhetnénk Peéry egyik középiskolás tanítványának
Juhász Gyula mint irodalomtanár című előadását, mely nagy költőnk pedagógusi arcélét (!) igyekezett megrajzolni a korabeli iskolai értesítőkben megjelent módszertani tanulmányai alapján. Ami pedig kiállításaik témáit illeti, íme néhány az érdekesebbek közül:
Nagy magyar írók mint tanulók és tanárok; Nagy művek első megjelenései folyóiratainkban; Egykorú rajzok és képek II. Rákóczi Ferenc szabadságharcáról; Csokonai korának művelődési viszonyai; A százéves Vasárnapi Újság; Byron magyar vonatkozásai. Félreértés ne essék, nem egyetemi vagy főiskolai szakdolgozatok témáit soroltuk az imént, hanem csupán egy 1950-es évekbeli gimnázium – a Peéry Rezső igazgatásával működő egyik soproni középiskola – irodalmi szakkörének fontosabb érdeklődési területeit. Peéryék említett iskolai munkájukhoz Csatkai Endrétől, a Soproni Múzeum igazgatójától kaptak állandó és hathatós segítséget. Van Peérynek egy levele, melyben az „aprómunka” jelentőségéről, hasznáról írt Szalatnainak, a „kultúrtalaj” kérdéséről – egyik ez időben tartott előadásában például megkockáztatta, hogy a „reformkori kultúrtalaj” nélkül Petőfi is „csak tót deákból lett alispán lehetett volna” –, s a maga tevékenységének szerepét is ebben látja, az aprómunkában, a kultúrtalaj kiművelésében, ami nélkül „nincs reformkor”, s ebben kicsit hasonlónak érzi magát a Soproni Társaság tagjaihoz: „…egy kicsit a jelenlegi itteni helyzetem és életem is benne van a témában – írja levelében ezzel kapcsolatban –, hiszen azt csinálom itt négy éve, amit Rajts Péter kartársam csinált valaha a nebulókkal.”
Peéry csaknem évtizedes magyarországi tanárkodásának tapasztalatait, illetve az 1950-es évek első felének középiskolásairól alkotott képét az Új Hang 1956. évi 9. számában megjelent,
Mai magyar középiskolásaink világából című cikkében foglalta össze. Általában elégedett volt kora középiskolásainak magaviseletével, erkölcsi érzékével, felelősségérzetével. Sőt, inkább túlzottan komolynak, zárkózottnak, feszélyezettnek tartja a fiatalok jó részét, s tanár és tanítvány emberi kapcsolatát is kimértebbnek, erőtlenebbnek véli, mint az valaha volt. E tekintetben egyenesen megdöbbentő képet rajzol diákjáról, akinek személyiségére túlságosan is az adott kor – az 1950-es évek – meghatározó jegyei nyomják rá bélyegüket: „Ha véleményét kérded, ha állásfoglalása felől tudakozódsz, a legszívesebben a közelmúltban olvasott vezércikk vagy glossza véleményét mondja el, merev arccal, szégyenlősen, vagy kényszeredett átélést mímelve. Ilyen megnyilatkozásaiban általában hivatalos hangot használ, és elgondolkoztató, sőt ijesztő mértékben lojális. Az ifjúsági gyűléseken legszívesebben ugyancsak valamilyen furcsa, taplóízű leckét mond fel olyan mechanikus lelkesedéssel és szólamokkal, ahogy általában bármilyen témáról írt iskolai dolgozatát szereti befejezni…”
De nemcsak a pedagógus, a szülő sem ismeri jobban a diák „másik arcát”, mert ő is legalább ugyanolyan távol került a serdülőtől, mint a tanár. Ezzel kapcsolatban eszünkbe jut Peérynek egy évekkel későbbi, már az emigrációban írt visszaemlékezése az 1950-es évek világáról, illetve pedagógusairól, melyben mint kétlelkű embereket festi meg őket, akik önvédelemből jó érzékkel és a túléléshez szükséges egészséges életösztönnel és humorral leplezték igazi énjüket. Nos, ezek a pedagógusok szülők is voltak, s a Peéry által jellemzett diákok nevelői egyúttal – azaz: aligha lehetett volna mást elvárni a fiataloktól, serdülőktől, csak amit saját szűkebb-tágabb környezetükben tapasztaltak s láttak a felnőttektől. Fölerősödött tehát az emberi kapcsolatok válsága, a személyiség egyre inkább saját csigaházába húzódott vissza. Az ellentmondásos helyzet egyik megnyilvánulásaként, illetve okaként is értékelte Peéry, hogy maguk a családok is többé-kevésbé alkalmatlanokká váltak arra, hogy egyáltalán nevelni akarják, illetve tudják serdülőkorú gyermekeiket. Egyre nagyobb mértékben kell tehát azzal számolniuk, vélekedett Peéry, hogy lassan-lassan teljesen kiesik vagy legalábbis eljelentéktelenedik a nevelés egyik addigi legfontosabb tényezője és színtere: a család, az otthoni „tudatos és erőteljes mederformálás”, így a serdülő ifjú – az iskolát kivéve – mind nagyobb mértékben „anonim és kollektív nevelőtényezők bonyolult hatására formálódik ki”. Nem segít a helyzeten az osztálylétszámok megnövekedése sem. Sőt. „A serdülő mint alakuló, tájékozódást kereső, az élet nagy kérdéseire választ váró egyéniség életének java részét olyan közösségben tölti el, amely elég nagy ahhoz, hogy egyedül érezze magát.” Vagyis: „…a mai diák a tudatos pedagógia szempontjából légüres térben nevelkedik.” S Peéry véleménye szerint éppen ennek – a „családban keletkezett pedagógiai vákuum”, illetve „az iskolai nevelés […] közelmúltban tapasztalt dogmatizmusa”, merevsége együttes hatásának – lehet egyik következménye, hogy a serdülők viselkedése kakofóniába csap át, nyelvüket kakofemizmusok jellemzik (példaként írónk itt a fiatalok viselkedését hozza fel a mozik mélyén, a sportcsarnokokban, az „iskolák zsibogóiban”, a „közcsarnokokban” és az utcákon).
Peérynek a fiatalokkal és nevelésükkel foglalkozó csekély számú írását olvasva meg kell mondanunk, hogy épp ezekben a töprengéseiben üt ki leginkább régi vágású neveltetése, pedagógiai konzervativizmusa – amely néhány esetben a megnyilvánulási formák konzervativizmusára is értendő –, mintha a fiatalokat érintő kívánalmaiba bizonyos mértékű merevség, vaskalaposság is keveredne, egyéb esetekben mindig példás toleranciája, beleérző képessége mintha ez irányban nem működne megfelelőképpen. Öregurasan dohog – még innen az ötvenen – a fiatalok öltözködésén, egyfajta nyelvi purizmus híveként az „argó bozótjának” irtására szólít fel – egyik cikkének is ezt a címet adta, erélyes felszólító módban:
Irtsd az argó bozótját! –, nem szenvedheti, ha valaki a „ponyvairodalommal barátkozik”, „kizárólagos sportszenvedélyről” vagy „fanatikus dzsessz- és slágerzene-szeretetéről” tesz tanúbizonyságot, megfricskázza a „nemi kérdésekben mutatott fölényes jártasság mímelését”, s találtatik elítélő szava az „amerikanizmusra” is, ez utóbbival azonban a korábbi – atyai-nagyapai – nemzedékek Nyugat-orientáltságában megnyilvánuló „nemes szomjúságát”, érdeklődését, tanulni vágyását állítja szembe, míg most – az 1950-es évek derekán! – azt látja, hogy az Amerika-majmoló fiatalok „az erőért, nem a humánumért, a bestsellerért, nem az irodalomért, a számokért, nem a szellemért” rajonganak.
Hogy Peéry Rezső mégis a város egyik köztiszteletben álló, sokak által kedvelt személyisége, mesébe illően kedves alakja volt, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy emigrálása után is sokan sokáig visszavárták még Sopronba, és számosan még évekkel, évtizedekkel később is szeretettel őrizgették magukban emlékét. Az egyik soproni polgár, Pleininger Rezső a Magyar Híradó címére, Bécsbe küldött neki levelet, melyben örömét fejezte ki amiatt, hogy Peéry – messziről jött idegenként – megkedvelte „szép városkájukat”, s feltételezése szerint sokak nevében szólt, amikor úgy vélekedett, hogy „Bátyám Uram népszerű alakja és nagyra becsült tevékenysége összeforrott Sopronnal, s e város szívébe zárta”.
Kitörési kísérletek
Az 1950-es évek dereka felé közeledve Peéry egyre szorongatóbbnak érezte az őt körülvevő légkört; szabadulni szeretett volna tőle, 1953-tól egyre sűrűbbé váltak – ő mondja így – „kitörési kísérletei”, amiért részben önvád is gyötri, mert „meggondolatlanságával” „sok rémületet és félelmet” zúdított a családjára. Félelmek és megaláztatások fojtogatták torkát, amelyektől sem szabadulni, s amelyeket sem magában feldolgozni nem tudott. Úgy érezte, „hivatalból és kötelességszerűen él” egy lényétől teljesen idegen világban, ebben a „gyűlölt és őrült közegben”, melyet teljes mértékben „kényszerképzetek és fikciók” határoznak meg, s melynek – ha nem is a katedrán, igazgatói irodájában mindenképpen – „egy parányi eleme” volt maga is, egy csavar, „apró alkatrész a félelmes és nagy gépezetben”, amelyet „távoli és ismeretlen gépmesterek” irányítanak. Dideregtető, „megfélemlítő célzatú… testet és lelket fárasztó… az önálló gondolkodás ellenállását megbénító” továbbképző tanfolyamokra, politikai fejtágítókra, „misedélutánokra” jár. Mindennek tetejébe kiéletlen/kiteljesületlen írói-közírói s egyéb szellemi-szervezői ambíciói is legnagyobbrészt lefojtott gőzként sűrűsödtek össze benne. Feszültsége csak Nagy Imre első miniszterelnökségével s a tőle remélt reformok és enyhülés közeledtének felcsillanásával, illetve az ő 1953. július 4-i, a „sztálinista kincstári szürrealizmus […] kafkai ködein” váratlan erővel átvilágító országgyűlési beszédével enyhült valamelyest, melyet írónk „a kelet-európai világrend kopernikuszi fordulatának” tartott. Erre a beszédre Peéry tíz évvel később, már az emigrációban, így emlékezett vissza: „A megszállottak, eszeveszettek, a reszketősök világában felállt egy egészséges ember, hogy hitet tegyen a normális emberi értelem mellett. A kancsalul festett egekbe bámuló hatalmasok sorában akadt valaki, aki a káprázattól a valóság felé fordította arcát; a fennhangon kántálók körében egy férfi elkezdett emberi hangon beszélni; a mértéktelenség, aránytalanság, eszmei holdkórosság lovagjai között felállt valaki, hogy helyreállítsa az emberi arányokat és klasszikus mértékeket; a megszállottak sorából kiállt egy józan ember, hogy talpára állítsa a mi fejtetőn forgó világunkat.” Rögtön e beszéd elhangzása után azonban – melytől Peéry legalábbis kisebbfajta csodát várt – szembesülnie kellett a valósággal, környezete kiábrándultságával, fásultságával, félelmeivel, fenntartásaival, mely egyelőre nem sokat mert érzékelni a „realista eretnekség” e hullámveréséből.
Pontosabban: jól tudta, hogy ezt az egészet a nemzet egészséges életösztöneként, a túlélés akarásaként is értelmezheti, miként az egy fővárosi politikai eligazítóra az ország minden részéből egybekényszerített vidéki pedagógus-igazgató társainak „bölcs közönyét” szemlélve is kiderült a számára, mellyel Rákosinak a Nagy Imre országgyűlési megnyilatkozását néhány nappal követő, július 11-i kijózanító beszédét hallgatták, s akik „mintha Móricz Zsigmond beszédeiből robbantak volna bele ebbe a tanfolyamba”, illetve „nappal ravaszul, óvatosan, talpraesetten, tartózkodóan feleltek a katekizmus
[mármint kommunista »katekizmus« – T. L.] kérdéseire, olykor el-elbóbiskoltak a hőségben az idézetek felett, esetleg alkalmi szeretőkhöz ruccantak ki, szidták a taplóízű kosztot, az oktatókkal kétértelműen lojáliskodtak, de egymás között a volt frontszolgálatos tisztek leplezetlen cinizmusával viccelődtek a tanfolyamon hallottak felett”. A nevezetes Nagy Imre-beszéddel kapcsolatban Peérynek a Köznevelés az évi augusztusi számában jelent meg egy ma már eléggé vegyes érzelmeket is kiváltható, se hús, se hal reflexiója.
Erről az írásról azonban feltétlenül tudni kell,
hogy az Peéry tudtán kívül, illetve beleegyezése nélkül látott napvilágot. Az történt ugyanis, hogy a
szóban forgó, 1953. júliusi budapesti politikai továbbképző egyik hithű előadója még rögtön az első napon feladatul adta Peérynek, hogy vesse papírra, miként hatott rá a Nagy Imre-beszéd, aki ezt, nem nagyon takargatva őszinte gondolatait, meg is tette. A Köznevelésben aztán, számára teljesen váratlanul, a
megcsonkított szöveg látott napvilágot, melyből szinte nem is maradt más, csak annak „»biztonsági« mondatai”, az „ellensúlynak szánt befejező rész” – a Nagy Imre mellett hitet tevő passzusok szőrén-szálán eltűntek belőle.
Peéry kilátástalanságérzése Nagy Imre reformtörekvéseinek első elbukása, a miniszterelnök 1955. március–áprilisi lemondása-menesztése után mélyült el. Egyik-másik, az általa irányított iskolához, illetve Sopronhoz kötődő elképzelésének megvalósításában, kezdeményezése véghezvitelében is keserű kudarcok, csalódások érték. Ezek közt kétségtelenül a Soproni Szemle alapításában játszott szerepe miatti meghurcoltatása, győri – megyei – feletteseinek az ügyében tanúsított értetlen és elkeserítő, ellenséges magatartása volt a legsúlyosabb.
A Soproni Szemle első száma 1955 szeptemberében jelent meg. Peéry úgy kezeli a lapot mint a sajátját, illetve mint amelyben a saját munkája is jócskán benne van: „Ezért a folyóiratért dolgoztam tavaly júniustól kezdve” – írta erről levelében Szalatnai Rezsőnek. Másutt „a Sopronnak ingyen odaadott munkaórák százairól” beszélt, s nyugodt szívvel állt vele a megméretés elé: „Vonj ki belőle néhány lapot (tudni fogod, hogy melyiket), s azután tedd mérlegre.”
A lapindítás azonban mégis súlyos személyes kudarcot és megpróbáltatást – ahogy egy helyütt utalt rá: megszégyenítést – jelentett Peéry számára, aki főszerkesztőként jegyezte volna a szemlét. Budapestről már minden engedélyt beszereztek, amelyek elképzeléseiket szentesítették, amikor a győri megyei tanács az „utolsó pillanatban” Peéry főszerkesztői kinevezését megvétózta, s ezzel a tisztséggel dr. Csatkay Endrét bízták meg. Peéry tehát az utolsó pillanatban „egy készülő ház állványai alatt” lelte magát, amelyet Mollay Károly helytörténész-múzeumigazgatóval ketten „terveztek és építettek”, s félő volt, hogy a lehulló gerendák eltalálják őt: megsebzik vagy agyon is ütik talán. A hirtelen kinevezett főszerkesztő végül is a Peéryék által összeállított, ám tőlük kifogásolt számot jelentette meg, helyenként megspékelve némi „világnézeti csemegével”, ami szintén arra utal, hogy nem annyira Peéry(ék) munkájával, mint inkább személyével szemben merülhetett föl a megyénél kifogás. Kisfiára és feleségére gondolva elhessegeti magától az öngyilkosság gondolatát, mert elkeseredésében, amiért „ennyire nem szabad és nem lehet munkálkodni”, ez is megfordult a fejében, s „megszégyenült elmével és megrendült szívvel” visszafarolt „a pedagógiai taposómalomba, az ostoba és unalmas tanmenetek, munkatervek stb. terméketlen gondjai közé”.
Íráskedve újbóli teljes körű kibontakozását az is gátolta, hogy ha kikerült is a tolla alól valami, azzal vagy visszaéltek a szerkesztőségek, s megcsonkítva jelent meg, vagy értetlenkedő-fölényeskedő visszautasításban volt része egyik-másik, a hatalmon belüli szerkesztő részéről. 1955 februárjában például az írásait újból közölni kezdő Csillagból, Király Istvántól kapott fölényeskedő-ideologikus levelet, melyben Peéryt valamelyik kézirata – egyelőre nem tudni, melyikről van szó – átfogalmazására, szó szerint: „az igazság teljesebbé tételére” szólította fel. A kérdéses dolgozatban írónk az értelmiség helyzetével, kilátásaival, meghasonlottságával foglalkozhatott, amiről úgy gondolhatta, hogy ez utóbbi okát a pártfunkcionáriusok személyes érdekeket maguk előtt tartó, merev-dogmatikus magatartásában kell keresni. Király ezzel szemben az értelmiségnek „a kommunisták vezette forradalommal szembeni” értetlenségét, „elzárkózó előítéleteit” kárhoztatta, s „a népi demokrácia és a párt melletti” határozottabb kiállást követelt Peérytől, s azt szerette volna, ha cikke „ne csak az értelmiség védelmében, hanem az értelmiség előítéletei ellen” is szólt volna.
1956 felé közeledve írónk közírói aktivitása is valamelyest megnövekedett; a társadalmi légkör oldódásával egymás után szakadtak föl benne az őt a nyilvános megszólalástól visszatartó gátak, legalábbis a korábbi évek csendjének, publikációs szünetének az ismeretében tűnnek szokatlanul szaporának ezek a közlések. Jobbára pedagógiai-közéleti jellegű gondokat, észrevételeket taglaltak e tollpróbák – akadt köztük sima tudósítás is iskolája életéből –, amelyek még korántsem nyújt(hat)ták Peérynek azt a tágasságot, mozgásteret, szabadságot, mely szellemének akadálytalan szárnyalásához, mondandójának az öncenzúra kötelékeiből való kioldásához szükségeltetett. (Igazából csak egy volt köztük, amely a szükséges mértékben túlmutatott önmagán, az
1948 őszén Mosonmagyaróvárott a Csillag 1956. júniusi számában.) Akárha egy többévi bénaságra kárhoztatott beteg próbálgatná felépültének első bizonytalan lépéseit: a mozdulat már újból az övé, de még támaszra szorul, még erőtlen, esetlen. Nem csoda, ha ezekre az írásaira még erősen rányomta bélyegét az 1950-es évek első felének szóhasználata, ha még kiríttak belőlük a gondolati panelek, nyelvi klisék, ha írói-emberi tartásában még volt némi merevség, és a szellem bennük még kissé nehézkes mozgásúnak bizonyult. Ha viszont mégis – mindennek ellenére – rugalmasabbra sikerült volna valamelyik lépte, egy-egy éber – szerkesztőnek becézett – cenzor máris visszafogta „Peéry elvtárs” lendületét (a hivatalos megszólításban ez dukált neki is, jóllehet soha nem lépett be a kommunista pártba). 1955. szeptember 5-én például Fábry Zoltánnak panaszkodott levelében, hogy az egyik lap „orcapirító bókok közben küldte vissza” valamelyik tanulmányát, s keserűen megjegyezte, hogy „itt
[tehát Magyarországon – T. L.] még nem oszlott el bizonyos aggály az írás körül”. De a Csillag nem közölte például
Tóparti számvetés című írását sem – tudjuk meg a szerkesztőség olvashatatlan aláírású, 1956. október 12-i keltezésű leveléből (az opust, kézirat hiányában, sajnos, máig nem ismerjük).
Mindezek együtt alaposan megviselték írónk idegrendszerét. Nővére, Garzuly Ferencné dr. Limbacher Zsuzsanna egyik, 1957 januárjában Szalatnai Rezsőnek írt levele is említi, hogy már a legcsekélyebb dolgokra is „indokolatlanul hevesen reagált”, tőle szokatlan és érthetetlen módon türelmetlen volt közvetlen környezetével szemben. Pedig ha „nagyon elbúsult”, igyekezett nem hazavinni a „borúját”; ilyenkor bent maradt az iskolában, az intézmény gazdag Bartók–Kodály-lemeztárából föl-föltett délutánonként egy-egy „fájdalmasan szép művet”, s a hanglemez mellett hálálkodott a sorsnak, hogy „nem mostohább körülmények között” kell tűnődnie „a mi szegény népünk” s a maga sorsa felett. Bartók különben is a végtelen tágasságot jelentette neki, akinek tanulmányait, cikkeit, leveleit olvasva úgy érezte: „…a havasok levegője ez a törpék országának fülledt köde után.” A maga számára is követendőnek tartotta, hogy „nincs benne meg a radikálisok naivsága, mint néha Adyban. Nem vár semmit a »Holnaptól«”, ami „erőre és éles elmére vall” a zeneszerző- és gondolkodóóriás részéről.
E mély kötődés Bartók szellemi örökségéhez talán könnyebbé tette Peéry Rezső számára a nehéz döntést, amikor – miután a helybeli Forradalmi Nemzeti Munkástanács alelnökeként alaposan kivette a részét a forradalom soproni eseményeiből – 1956-ban elhagyta az országot, s elindult „Októberből Európába”.
