November jön
Lezárják-e a szemed, felkötik-e az állad: egyáltalán nem lényegtelen kérdések. Sokan állnak előtted. Figyelheted, kivel mit cselekszenek a kadáverezésre szakosodott szervek. Miért döntenek úgy, ahogyan döntenek. Valami hátsó helyiségben eljátsszák: van kalapja, nincs kalapja? S akinek előbb fröccsent: aszerint? Egy szakrálisra ezernyi profán a megoldás.
Közben mindent beleng az utánozhatatlan, őszi sírszag. A búfelejtő kocsma pultjára föltámadnak az elmosatlan poharak, és a teremben összetorlódott hangzavar a ravatalozón túlra vágtatva kileheli szilvapálinka-lelkét. Horpadt hantok közt ténfereg az illúziókkal terhes emlékezet egyik megfeleléstől a másikig, de nem találja helyét. Járkálhatsz ki-be, ahogy tetszik, megtiszteltetésre várva.
Ha már ott fekszel, közetlen-sárgán aszva, megráz a közöny, mint Krisztus a vargát. Akkor aztán se vége, se hossza. Sem énekre, sem könnyhullatásra. Van olyan fonál, ami átnyúlik egyik világból a másikba, csak te nem tudtál róla, s az összefont kézfejekkel újfent nehéz lesz egy további történet gombolyítása. Áthúznak a tű fokán, ebben biztos lehetsz.
Bámulhatsz merev pupillákkal, tátva maradt szájjal.
Bizonyosság
Szenvedhetsz te. Úgy, mint a kutya. Úton. Útfélen. Az öregedő szem nem látja a szenny nagy részét, csak különlegesen erős megvilágításban. Ezért van az, hogy napjai többségét szemüveg nélkül, botorkálva tölti. Így pihenteti a valóságot.
Akárha régi szótárt lapozgatnál: lifegnek belőled a szavak, mint elsárgult kutyanyelvek. Kapkodod a levegőt, félredobva valami elfelejtett könyvben. Tüdődben cikákol az elszáradt jelentés pora.
Ha látva látnál! Ha tudnád, mit mutatnak az álnok dioptriák, sosem nyitnád ki többé a szemed. Elég volna a világból illat, tapintás, sejtés: az is módjával, a betevő falat iránt: sós legyen? édes? erős? Lennének kívánságok így is. Az igazság ellen.
Jobb kevesebbel beérni, nem venni észre az asztalon szerteszórt hamut. Habfehér tárgyakon a koszlott ujjnyomot. Az esőktől mocskos ablakon nem szűrődne be több világosság, mint amire éppen szükség volna. A homálynál csak a homály izgékonysága jelenvalóbb.
Vénülsz. Ez elég bizonyosság. Aláírásod kérik, és megremeg a kezed: biztos, hogy ez még te vagy? Miképpen fednének el a táncoló betűk?
Egyre vakítóbb fényre volna szükség. Folyjon a szabadba a szín az őszi falevél véréből.
Régészet
Kálnoky László emlékének
Vajon, mire gondoltak a régészek, amikor a visegrádi palotában a WC-t feltárták? A felséges fekáliát? Hevert századok óta, érintetlenül. A török még az ujját se nyomhatta belé. Persze mire hadaik odaértek, szorgos kezek nagyjából széthordták az egész építményt. Egy részét értelmetlenül a Dunába szórták. Még ma is találhatsz Verőce környékén a sóderon heverő, a palotából származó márványlapot. Némelyiken felirattöredék is akad, persze elmosódva. Ki nem betűzöd.
A WC-hez senki sem nyúlt. A hirtelen összeomlott magyar reneszánsz barbárabb viselkedésű fickókat követelt. Ezek pisáltak, székeltek, ahol a szükség érte őket. Mentek volna oda, ahová Mátyás is gyalog járt? Az emeletre? Részegen tántorogva a foghíjas lépcsőkre, összegörnyedt testtel nyakat törni? A parton inkább. A szittyósba. Bele.
Gyűjtik pipettákba, kenik Petri-csészékbe. Csakis a költészet mián, bár nem valószínű, hogy a Költő a dunaalmási temetőből – Lilla mellől! – márványnak öltözve mostanában leúszna idáig. Mikroszkóp, vegyi micsodák: egy újabb jelentéktelen részlet a nagy egészből. Mint a szintén megtalált régi kútból előhalászott kerti magvak: ezek lettek volna maga a kert?
Több mint ötszáz éves nemes anyag. Forgatják: mit evett a király. Villan az ajtó alatti résen Aragóniai Beatrix karcsú bokája.
