Menekülés; 21 sor

Menekülés

A visszahozhatatlant
nyitott szemmel is látom.
A kert, akár a katlan.
Forgása színes álom.

Bugyog, mint szilvalekvár
tüzünk fölött az üstben.
A gőz feszíti, felszáll.
Mellette széken ültem.

Másutt a gyúródeszka,
százszám tarhonya göbje,
mögötte húsos meggyfa,
karóval összenőve.

Oldalt a rózsabokrok
pompás luxusa látszik.
Mind önmagától boldog,
míg lassan elvirágzik.

A délutáni fénytől
élessé lesz az árnyék,
ahogy a föld felé dől,
mihelyt föléje szállnék.

A visszahulló vízcsepp,
vödörlánc csörrenése
idézi Krónosz-istent
a moccanatlan térbe.

Nyári napok a szélben.
Kovászos lé, ugorka.
Bóklászik semmiségem
már ébredésem óta.

21 sor

A meggyűrt láthatáron, égen,
mint háborús szeretkezések
gyűlölt és mocskos vérnyoma,
megbolygatott viperafészek,
bombától bomlott zongora,
fekszik a város vaksötétben.
Az ébredés még tétova.

A józan értelem kifáradt,
mint öttusázó, arca görcsben,
utolsó méterén a távnak
tüdője fújtat, már zihál csak,
s a célszalagnál arra döbben:
mögötte mélység, sziklás csapda,
s a lendület a mélybe csapja.

A víz, a pisztoly lobbanása,
alatta ló: mind értelmetlen,
érdemtelen lépett a pástra,
a sors csaló volt vele szemben,
csaló átizzadt éjszakája,
csaló, csak álmon nyert dicsőség,
amivel eddig ösztönözték.