×

Középpont és perem az irodalomban

Kérdező: Varga Mária

Varga Mária

2007 // 04
Professzor úr, azt hallottam, ön új magyar irodalomtörténetet ír, illesztve szerkeszt. Mi inspirálta erre a nagy vállalkozásra? Bár a korábbi tanulmányai után várható volt ez a lépés, hiszen hosszú éveken á foglalkozott az irodalmi kánonok problémakörével, az irodalomtörténet-írás elvi kérdéseivel.

– Egyetemi tanulmányaim befejezése után kapcsolatba kerültem Az európai nyelvű irodalmak története című nemzetközi tudományos vállalkozással. Jelenleg én vagyok annak a bizottságnak az elnöke, mely e munkát irányítja. 1967 óta tizenkilenc vaskos kötet jelent meg, amelyeknek számottevő részében szerzőként is szerepeltem. Úgy határoztam, hogy itthon is igyekszem hasznosítani az ebből a tevékenységből levonható tanulságokat. A hamarosan megjelenő három kötethez általam írt előszó tájékoztathatja az olvasókat arról, mit várhatnak és mit nem A magyar irodalom történetei című munkától.

– Az irodalom történetének feldolgozása nem választható el a kánonképzéstől, egy adott kánon kialakítása értékítéleteket, rangsorolást, besorolást, megalapozott koncepciót feltételez. Mennyiben van összhangban ez a tevékenység a mai kor tendenciáival?

– Magam is részt vettem a kánonokról folytatott nemzetközi és hazai eszmecserékben. A mai magyar közönség rendkívül megosztott. A magyar irodalom történetei cím erre is utal. Különböző értékrendű szerzők írták a közel kétszáz fejezetből álló s ugyanennyi ívnyi terjedelmű munkát. Arra törekedtem, hogy minden korosztály képviselve legyen a munkatársak között. Némelyikük egészen fiatal, de olyanok is akadnak, akik mintegy fél évszázada kezdték a pályafutásukat. Sajnálattal kell megemlítenem, hogy olyan szerzőnk is van, aki fejezetének elkészítése óta már eltávozott az élők sorából. E sokféleségből természetszerűleg következik, hogy a szerzők nagyon különféle módon vélekednek a nemzeti s nemzetközi kánonról, nem ugyanazokat a műveket tartják jelentősnek. Noha messze túlhaladtuk az eredeti pályázatban megjelölt terjedelmet, némely fejezetek nem készültek el. Ez egyfelől sajnálatos, másrészt jellemző. Azt lehet hinni, hogy némely alkotásokról vagy akár életművekről – példaként Juhász Gyula vagy Tóth Árpád költészetét említhetném – a jelenlegi magyar irodalmárok többségének kevés a mondanivalója.

Milyen irányzatokat képviselnek a kötet szerzői? Ha többféle megközelítés, szempontrendszer kap majd helyet, mi lesz mégis az az átfogó koncepció, szervezőelv, amely összhangot teremt a sokféleségben?

– Tekintettel a szerzők sokféleségére, csak igen nagy vonalakban megadott szempontok figyelembevételét vártam. Évszám áll a fejezetek élén, amely valamely irodalmi eseményhez kapcsolódik. Ez a szempont általában érvényesült, de a nemzetközi összefüggésekre vonatkoztatás már nem minden esetben valósult meg egyforma mértékben. A különböző részek írásmódja nagyon eltérő, pontosan azért, mert a szerzők a jelenkorban nemzetközileg érzékelhető irodalomtudományi irányzatoknak igen széles körét képviselik. Ez attól is elválaszthatatlan, hogy a magyar tudósok más és más nyelvű irodalmakat olvasnak, s mindenki csakis ahhoz viszonyíthat, amit jól ismer. A József Attila költészetének értelmezéseiről készített fejezetben utaltam arra, hogy ezt az életművet egészen másként ítéli meg az olyan tudós, aki a német, francia vagy angol nyelvű irodalomhoz viszonyít. A különböző irányú tájékozódást az értekezőként használt nyelv is tükrözi. A német hermeneutikának és befogadásesztétikának, a szláv és francia strukturalizmusnak, az angolszász „új kritikának” és új historizmusnak éppúgy érvényesül a hatása, mint a nemi hovátartozást kiemelő felfogásnak (gender studies), a művelődéstudománynak (cultural studies) és az ismeretközlő közegek (médiumok) vizsgálatának – ez utóbbi különösen nyilvánvaló azokban a fejezetekben, amelyek a társművészetekre irányítják a figyelmet.

– Számíthatunk az eddigi nemzeti kánon radikális átértékelésére, régi művek újszerű értelmezésére?

– Mivel igyekeztünk nagyon sok szerzőt foglalkoztatni, a jelenleg képviselt értékrendek tekintélyes része érvényesül. Teljességről természetesen túlzás volna beszélni. Bizonyosra vehető, hogy az olvasók korábban sokra becsült művek viszonylagos leértékelését éppúgy tapasztalni fogják, mint a múltban kevéssé becsült alkotások előtérbe állítását. Előfordul, hogy ugyanarról a regényről több fejezet is szól, másikról viszont egy sem. Minden hiányt lehet sajnálni, de talán célszerű elfogadnunk, hogy a változó értékelés hozzátartozik az irodalom működésének a lényegéhez. A következő irodalomtörténet majd mást fog hangsúlyozni, és ez így van rendjén.

Az egyes korok más-más módon határozzák meg a műalkotás mibenlétét. Kialakult valamiféle közmegegyezés a különböző iskolák között arra nézve, hogy ma mit tekintenek műalkotásnak?

– Csakis a jelenkor meghamisításával lehetne azt állítani, hogy létrejött közmegegyezés a manapság élő irodalomtudományi irányzatok között. A világnak más részeiben sem tapasztalható efféle kiegyenlítődés. A figyelmes olvasó észre fogja venni, hogy az egyes szerzők nem ugyanazt értik irodalmon, vagyis nem ugyanazt várják egy költeménytől, színműtől avagy elbeszéléstől. Mindnyájunk olvasottsága más és más, és a műveket egymáshoz képest értelmezzük és becsüljük. Némelyek jobban, mások kevésbé számolnak a művek utóéletével, annak megfelelően, hogy mennyire tulajdonítanak önértéket az általuk méltatott alkotásoknak, illetve milyen mértékben gondolják úgy, hogy a művek értelmezése a hatásuk történetétől függ.

Ön személy szerint hogyan foglal állást ebben a kérdésben?

– A műalkotás mibenléte több ezer éve erősen vitatott kérdés. Személyes véleményt ettől a nagyon gazdag örökségtől függetlenül nem lehet megfogalmazni. 2005-ben erről a kérdésről tartottam előadásokat vetített és hangzó szemléltetésekkel a Pécsi Tudományegyetemen. Az ott elhangzottak Az értelmezés történetisége címmel a Pro Pannonia Kiadványi Alapítvány önálló köteteként 2006-ban megjelentek. Röviden csak annyit mondhatok, hogy a műalkotás mibenléte elválaszthatatlan az értelmezéseitől, hatásának a történetétől. Egyetlen példát említve, A nibelung gyűrűje látható és hallható esemény, melynek szövege, zenéje – az énekesek és a karmester teljesítménye –, valamint a rendezés hagyományoktól függ, s a történeti tényezők hatására állandóan változik. Hasonló a helyzet írói, képzőművészeti, vetítővászonra vagy képernyőre készült alkotásokkal, valamely szöveg esetében a fordítás, megzenésítés vagy mozgóképpé alakítás (megfilmesítés) éppúgy a műalkotás mibenlétének a része, mint a szóbeli értelmezések.

– Azt írja egy helyen, az elméletíró feladata az, hogy megnehezítse a történeti folyamatok kutatójának munkáját. Ön elméletíró és irodalomtörténész is. Előbbi minőségében elég nagy feladat elé állította történeti kutató énjét, hiszen rengeteg helyen ír arról, hogy mindenfajta értelmezési eljárás kérdésessé vált, a műfaji határok elmosódtak. A sok kérdőjel után nehéz lehetett állításokat megfogalmazni.

– Egy vonatkozásban nagyon határozott és egyértelmű a véleményem: nem lehet ellentmondás elméleti igény és történeti szemlélet között. Legföljebb arról lehet szó, hogy egyik irodalmár tudatosan, a másik öntudatlanul képvisel valamely elméleti felfogást. Egyrészt a türelem jegyében szerkesztettem, mert mélyen meg vagyok arról győződve, hogy a megismerhető anyag olyan óriási, hogy mindnyájan esendők vagyunk a magunk vélekedéseivel. A magyar irodalom történeteiben olvasható szigorú bírálat olyan műről, amelyet én többre becsülök, de tudomásul veszem, hogy valaki nem osztja a véleményemet, mert más korosztályhoz tartozik, és másféle a műveltsége. Ugyanakkor úgy gondolom, minden tudós saját maga felelős azért, mennyire viszonyít nemzetközi összefüggésekhez. Mivel az úgynevezett világirodalom hihetetlenül szerteágazó, roppant kockázatos hivatkozni nem magyar jelenségekre, de a huszonegyedik század elején súlyosan elmarasztalható az, aki arra törekszik, hogy a nemzeti irodalom keretein belül maradjon.

– Az irodalomtörténeti elemzés elengedhetetlen velejárója, hogy valamihez képest értékeljünk, külföldi mintákhoz is viszonyítsunk. Ez a viszonyítás milyen módon fog megjelenni az önök munkájában?

– Az általam elmondottakból következik, hogy a készülő vállalkozás céljait előzetesen körvonalazó, nyomtatásban megjelent fejtegetéseimből a szerzők megérthették: voltaképpen azt a lehetőséget próbáltam megvalósítani, amelyet évtizedekkel ezelőtt elmulasztottunk, amikor Sőtér István összehasonlító szempontú magyar irodalomtörténet megírására ösztönözte munkatársait. Annak a próbálkozásnak a kudarcát közelről láttam, s arra a következtetésre jutottam, azóta elég idő telt el, hogy újra kísérletet tegyünk.

Szerb Antal írja valahol, hogy a magyar regény azért nem tud bekerülni a világirodalom vérkeringésébe, mert nincs elég bölcseleti töltete. Egyetért ezzel a megállapítással?

– Mint oly sokan, én is Szerb Antal Magyar irodalomtörténetén nőttem föl. Ezért sem volt könnyű számomra megírni azt a fejezetet, amely ezt a kiváló könyvet s Babits Az európai irodalom története című nagy vállalkozását mérlegeli. Szerb örökségét nagyon tisztelem, de az említett és többek által megfogalmazott föltevést nem tudom elfogadni. Mondhatnám azt is, korántsem egyértelmű, mit is értünk bölcseleten. Az Amerikai Egyesült Államokban s talán másutt is az úgynevezett analitikus és kontinentális bölcselet híveinek tekintélyes része kölcsönösen lebecsüli egymást. Nehogy kitérjek a válaszadás elől, megkockáztatom, hogy a magyar regény viszonylagos nemzetközi ismeretlensége részint a fordítások egy részének szürkeségére, részint arra vezethető vissza, hogy regényeink sokszor szorosan kapcsolódnak a magyar történelemhez, ezt pedig külföldön kevéssé ismerik.

Bekerültek olyan – kimondottan filozofikus irányultságú – szerzők, akik korábban kimaradtak az efféle munkákból? Konkrétan Hamvasra és Szentkuthyra gondolok.

– Szentkuthyról – mint sokakról – olyan szerző írt, aki önálló könyvben méltatta az életművét. Hamvasról nincs önálló fejezet. A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy többen is írtak róla, de mindegyikük gondolatmenetével szemben kifogások merültek föl. Nem egyszerűen arról van szó, hogy tartózkodtunk nagyra értékelő, de kevéssé tárgyszerű szövegek közlésétől, hanem elsősorban arról, hogy Hamvas munkássága rendkívül szerteágazó, és lényeges vonatkozásainak – például nem európai szövegek hatásának – szakszerű elemzésére senki nem vállalkozott. Valószínű, hogy A magyar irodalom történetei elvégzendő föladatokra is ráirányíthatja a figyelmet.

Csodálkozom, hogy Hamvas szépírói munkáit nem hozták még kapcsolatba a posztmodern epikával. Karnevál című könyve a posztmodern regény szinte minden ismérvét hordozza. Körkörös időábrázolás, befejezetlenség, többféle stílus elegye, saját értelmezési szempontok hangsúlyozása – hogy példákat is említsek.

– Noha szokás mondani, hogy az ördög a részletekben van, egy beszélgetésben nem szívesen vállalkozom részletkérdések taglalására, mert ilyen föladatot csakis tanulmányban lehet sikerrel elvégezni. Egy volt doktori hallgatómat kértem meg, hogy írjon a Karneválról. Ez a fejezet nem készült el.

Több tanulmányt is írtam a posztmodernségről, a róla szóló szakirodalomnak egy részét is olvastam. Bizonyos tekintetben lehet azt mondani, A magyar irodalom történetei posztmodern vállalkozás, mert nem egyetlen összefüggő s célelvű történet elmondását nyújtja. Vannak, akik nem kedvelik e fogalmat. Jacques Derrida munkásságát sokan a posztmodernséggel hozzák összefüggésbe, noha ő maga a szót sem szerette használni. Lehet távolabbi vagy közelebbi múltban keletkezett alkotásokat a föltételezett posztmodernség távlatából értelmezni, s ez a Karnevál esetében is így van, de például Rabelais műveinek esetében is.

A szépirodalom kérdéses fogalom. A magyar irodalom történeteinek több fejezete is ezt tanúsítja. Hamvas említett regényéről lehetetlen érvényes magyarázatot adni értekező műveinek számbavétele nélkül. Értéséhez alapkutatásokat kellene elvégezni. Egyetlen példával élve: célszerű volna kideríteni, milyen ösztönzések nyoma érezhető a Karneválban. A Száz könyv adhat némi fogódzót. Ez a „kánon” azt sugalmazhatja, hogy Hamvas műveltsége szinte példátlanul tág volt, s ítéletei olykor rendkívüli éleslátásról, más alkalommal meglepő és erősen vitatható elfogultságról tettek tanúságot. A Száz könyv utolsó két bekezdése a Finnegans Wake-re s az A Glastonbury Romance című regényre vonatkozik. Mindkét mű hatása érzékelhető a Karneválban. Egyikük minden bizonnyal hatalmas, de nem éppen könnyen értelmezhető remekmű, másikuk – ha nem csalódom – korántsem jelentéktelen, de szerfölött egyenetlen alkotás. Ha még engedi a hátralevő időm, befejezem azt a tanulmányt, amely e három regény kapcsolatával foglalkozik.

– Nagy érdeklődéssel várjuk az említett elemzést. Visszatérve a mára: fontos kérdésnek számít bizonyos körökben centrum és periféria viszonya. Ebben az összefüggésben hogyan gondolkodhatunk a magyar irodalomről? Az ön véleménye azért is érdekes, mert az Egyesült Államokban és itthon is tanítva sokszoros rálátása van a dolgokra.

– Középpont és perem viszonyáról az összehasonlító irodalmárok között leginkább figyelemre méltóan Itamar Even-Zohar értekezett. Az úgynevezett „polysystem”-elmélet létrehozójának ilyen jellegű tanulmányait 1990-ben a Poetics Today elnevezésű folyóirat különszámában adták közre. Even-Zohar állítása szerint a peremen elhelyezkedő irodalmaknak az egyik fő ismérve, hogy művelői sokat fordítanak más nyelvből. Ha valaki elfogadja ezt a véleményt, a magyar irodalmat óhatatlanul is a peremen kénytelen elhelyezni. Ma úgy láthatjuk, a „polysystem”-elmélet a világ egységesülésére vonatkozó elképzelések egyike. Even-Zohar – ki magyar tudósokkal is kapcsolatba került – tudtommal nem említette a magyar irodalmat, de kétségkívül a központtól távolinak minősítette Kelet-Európa kisebb nyelveinek a kultúráját.

Egykor azt nyilatkoztam: noha érzékelem, hogy Hölderlin sokkal nagyobb költő Virág Benedeknél, nekem mégis magyar költők műveinek értésére és értelmezésére van lehetőségem.

Az egységesülés (mondialisation, globalization) korában egyre nehezebben tartható az a Kosztolányi által is hangoztatott vélemény, mely szerint az irodalomban az számít, ami az anyanyelvi közösségben történik. Erről a kérdésről beszéltem a „Mindentudás Egyetemén”, és többször is írtam magyarul és angolul. Magyarul írt műveket elvileg jobban érthetek, mint más nyelvű alkotásokat. Más anyanyelvűtől nem várhatom, hogy hozzám hasonlóan szeresse Ungvárnémeti Tóth László némely versét vagy Petelei István egyik-másik elbeszélését. Egy irodalom ismerete nemcsak a nagy művek elolvasását igényli.

Említettük, hogy ön az Egyesült Államokban is oktat. Az amerikai egyetemisták mennyiben mások, mint a magyarok? Miben különbözik az ottani és az itthoni felsőoktatás?

– Az Egyesült Államok nagy ország. Akik az amerikai vagy az angolszász példára hivatkoznak, sokszor elemi ismeretekkel sem rendelkeznek e világról. 1984 óta elég sok amerikai tapasztalatot szereztem. A közelmúltban bírálója voltam egy olyan amerikai egyetemi doktori értekezésnek, amely lesújtóan értékeli azt, ahogyan Magyarországon az úgynevezett bolognai folyamat követelményeit érvényesítik. A szerző nem magyar származású, de megtanult magyarul, s volt is ebben az országban. A felsőoktatási rendszerek összehasonlításával foglalkozik. Amerikában teljesen mások a körülmények, tehát az ottani helyzetet nagyon nehéz összehasonlítani a magyarországival. Nagy általánosságban azt mondhatom, az Újvilágban sokan fölismerik, hogy hiba volt az oktatást nem szolgálatnak, hanem piacnak tekinteni, mert a piacot az igények irányítják, ám senki nem születik olyan igényekkel, amelyek iránt nem keltik föl az érdeklődését. Egyetlen példára hivatkoznék. Az Indiana Egyetemen kitüntetett szerepet játszik a zeneoktatás, amelynek megteremtéséhez döntően hozzájárultak olyan művészek, akik Budapesten tanultak. A magyar zeneoktatás múltját nagyon sokra becsülik Amerikában, a jelen körülményeiről – például az iskolai énekoktatás helyzetéről – viszont rossz a vélemény. Ami a felsőoktatást illeti, Amerikában sokan olyan egyetemet szeretnének, amilyet Wilhelm von Humboldt képzelt el. Úgy gondolják, hogy Magyarország éppen ettől az eszménytől távolodik. Szokás arra hivatkozni, hogy Amerika a legnagyobb eredményeit – a hidrogénbombától a rakéták fejlesztéséig – olyanoknak köszönheti, akik Európában tanultak. A legjobb amerikai egyetemisták egészen a közelmúltig műveltségük miatt tisztelték a magyar fiatalokat. Kérdés, nem lesz-e változás ebben a tekintetben.

– Egyik tanulmányában arról beszél, hogy az alakuló új világirodalmi tudatban a magyar irodalom kevéssé érezteti a hatását. Az ember azt gondolná, hogy Márai, Esterházy, Nádas, Kertész külföldi sikerei után valamelyest változott ez a tendencia.

– Döntő áttörésről korai volna beszélni. Az említett szerzők műveinek elsősorban német és – Márai esetében – olasz nyelvterületen van komoly sikere. Franciaországban például Kosztolányi, sőt Krúdy némely alkotása is nagyobb elismerést aratott, mint Márai könyvei. Angolul A gyertyák csonkig égnek című regénynek a német változat alapján készült meglehetősen szabad angol fordítása, illetve a belőle készült színmű keltett visszhangot. Természetesen ez is része A magyar irodalom történeteinek, igyekeztem részletesebben elemezni e többszörösen közvetettnek nevezhető hatást.

Több helyen írja, hogy irodalmunk külföldi ismeretlenségének oka a silány fordításokban keresendő. Hogy lehet, hogy minden korban csak silány fordítások születtek? Miért nehezebb egy magyar művet más nyelvre átültetni, mint például egy finnt vagy egy lengyelt?

– A lengyel nagyobb nyelvi közösség a magyarnál. A finn irodalomból csakis a Kalevalát tanítják az amerikai egyetemeken. Több tanulmányomban is hangsúlyoztam, hogy készültek sikerült fordítások is magyarból, például a Pacsirta angol, az Esti Kornél 1999-ben megjelent francia vagy a Harmonia caelestis német átköltése. Mielőtt rossznak neveznők irodalmunk más nyelvű változatait, célszerű föltenni a kérdést: vajon milyenek az idegen nyelvből magyarra való fordítások. Csakis azt válaszolhatjuk, hogy ezek között is sok az erősen vitatható értékű. Talán azt már nem kell bizonygatni, hogy igazán jó versfordítást csakis jelentős költőtől lehet várni, de azt még kevesen érzékelik, milyen sok kifogást lehet felhozni idegen nyelven írt rövidebb vagy hosszabb elbeszélések magyar változatával szemben. Nemcsak A szív segédigéinek angol, de Dosztojevszkij, Joyce vagy Henry James némely alkotásának magyar szövegét sem ajánlatos összevetni az eredetivel. Nem pontatlanságról, hanem súlyos félreértésekről s a szöveg megmunkálatlanságáról van szó. Kevés jelentős költő vagy regényíró akadt a nem magyar anyanyelvűek között, akik megtanulták a nyelvünket. Végső soron ez okozhatta, hogy a magyarból készült fordítások jelentős része fogyatékos.

– A különböző iskolákhoz tartozó kutatók szinte már nem is értik egymás nyelvét, annyira más fogalomrendszerben gondolkodnak – mondja valahol, majd így folytatja: „az összehasonlító irodalomtudomány nem már meghaladott, hanem el nem ért eszmény”. Mit tehet ez a tudományág a bábeli nyelvzavar meghaladásáért?

– Az összehasonlító irodalomtudomány azt sugalmazza, hogy párbeszédet kell folytatni más művelődésekkel (kultúrákkal), de sosem szabad feledni, hogy a másik „idegen” is, tehát ellenállást kell leküzdenie annak, aki a megértésére törekszik.

Mallarmé olvasása a francia nyelv és történelem ismeretét tételezi föl. Ennek az akadálynak a leküzdéséhez egy élet rövid.

– Az a feladatunk, hogy kitaláljuk, miként is értelmezhető a magyar irodalom mint a nemzet megnyilvánulása a 21. században – így jelöli meg egy cikkében az irodalomtudomány mai feladatát. Az új munka elkészülte azt jelzi, hogy megoldották ezt a feladatot?

– E föladatot lebecsülné az, aki úgy képzelné, hogy egyetlen munka megoldást hozhat. Némely fejezetek arra vonatkozó javaslatokat fogalmaznak meg, miként is értelmezhető a nemzeti örökség a jelenkorban. Ennél többre aligha lehet törekedni.

További feladatként jelöli meg, hogy a magyar irodalom kiemelkedő teljesítményei bekerüljenek a világirodalmi köztudatba. Konkrétan mit kellene ezért tenni? Például angolul is meg kellene írni az említett mű fontosabb részeit?

– Az elmúlt évtizedekben elég sok külföldi kiadványban írtam a magyar irodalomról. A most megjelenő munka után kísérletet szeretnék tenni angol nyelvű rövid magyar irodalomtörténet megírására. Néhány részletét már el is készítettem. Ez az áttekintés egységes történet elbeszélése volna, mintegy dacolva a posztmodern kor szellemével, amely kizárja az ilyennek a lehetőségét. Sokszerzős munka esetében nem látok erre lehetőséget.

Az utolsó kérdésem nem egészen szakmai jellegű. A beszélgetésre készülve jutott éppen eszembe, és vállalom, hogy túlzottan általánosító, amit mondok: a posztmodern művek az embert általában meghatározhatatlan, megismerhetetlen helyzetben létezőnek ábrázolják, aki ily módon nem tud értékelhető felismeréseket szerezni, ha esetleg ki is tűzne valamilyen célt, sohasem tudná elérni, semmilyen lelki fejlődésre nem képes, ez eszébe sem jut, hiszen nincsenek spirituális élményei. Ez az ábrázolás összhangban áll a gazdaságközpontú világ kívánalmaival, mely szerint a mai embert jól meg kell tömni, mint egy libát, és akkor maradéktalanul boldog lesz. Nem valami összeesküvésre gyanakszom, de talán nem véletlenül jutott eszembe ez az egybeesés.

– Ez inkább állítás, mint kérdés. Csakis annyit mondhatok, hogy az én vállalt föladatom a magyarság művelődési örökségének a védelme. Ennek az eszménynek a jegyében vállaltam A magyar irodalom történetei című munka szerkesztését.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben