Fabula Bataria*

Ferenczes István fordítása

Egyszer egy varangyos béka
felmászott a zászlós fára,
hitte: ott lel a babérra
s onnan a jövőt meglátja,

mert bűzlött lent, s amint mondá:
a pocsétát elkúrtuk nagyon,
hát széttekintek a rónán,
van-e még valahol vagyon!

Nézett előre meg hátra,
jobb felé is, bal felé is,
miközben a sok hitványa
gyúrodott utána égig,

a kétéltűség így jutott
a polcra. Hanem láss csodát!
A távlat tündértót gyújtott,
nem pedig lenti pocsolyát!

Előre! – ott van Kánaán –,
kiáltott fel a fő varangy,
ott érik ananász, banán,
nem tál lencse, mint alant.

És felindult a békahad,
egymást tiporva mentenek,
keresték azt a dús tavat,
mit kikeletnek hittenek.

Meneteltek hősiesen,
tikkasztón égett fönt a Nap,
fordultak volna szívesen
vissza, hiszen a sivatag

már a lábuk alatt porzott,
tó sem volt, víz sem… Itt rohadunk,
nem adának itt tündércsókot –
mondták –, hát ássuk be magunk,

hátha a tündéri tavunk
az alfelünk alatt vagyon,
s ha nincs, sebaj! Megmaradunk,
bár nem lesz ebből nagy haszon.

Való: Tahitit látának
ők! Tanulságom sincs nagyon,
tán csak annyi, hogy békáknak
a szeme hátukon vagyon.

Bogota, 1792

*Baratariának nevezték azt a helyet, amelynek Sancho Panza rövid ideig kormányzója volt. A farok nélküli kétéltűeket, mint amilyenek a békák is, tudományosan Batracianoknak nevezik. E két szóból alkottam meg Batariát fabulám kedvéért. Akinek füle van, érti, akinek pedig nincs, annak hiába magyaráznám. (Ferenczes István fordítása)