S. Benedek András
Köszöntjük a 60 éves költőt.
Corvin köz, 2006
E kis tér ma itt Rákos mezeje,
Felsorakoznak a hadak mind.
Elöl Lél népe, vassal veretve,
Majd Muhi tépett serege.
Várna és Mohács diadalmas
Vesztesei közt ott Temesvár
Büszke kapitánya s a hatalmas
Erdélyt veszejtő fejedelem.
Ide vezet a jó kurucok útja,
Itt van Ung szép főkapitánya,
És a nagy fejedelem, ki már tudja,
Lator, áruló mindig adatik.
Csalhat csapdába török vagy Tököl,
Lesz, aki megőrzi a zászlót,
S a gazok közt lobog, tündököl
A pipacsok gyűrött ruhája.
Hiába verettünk a harangszóra
Fél évszázada véres pecsétet.
Európa kész a hízelgő bókra,
Majd iktat mint tartós letétet.
Ma Gertrud az úr és késik Endre.
Ritterek tiporják szent ligetünket,
S a lágerek álszent lovagrendje
Gumibottal vereti Tiborcot.
De templom e ház, nem pogány bálvány.
Átlőtt homlokán a tövis keresztje.
Jobbján a dárdával átvert sárkány,
Balján vérnősző moszkál medve.
Míg a vén földrész, mint sárló kanca,
Révülten a danse macabre-ot járja,
Csak itt tiszta a nemzet arca,
Véres, csonkolt corpusunk felett.
Itthontalanul
Kilépsz egy ajtón, s már nem vagy otthon.
Átlépsz egy határt, és nincsen hazád.
Nem vár Őshaza, a kincses Orhon
Végleg bezárta kristály-kapuját.
Átkelhetsz folyón, hegyen, mocsáron,
Vezethet ünő vagy bármi vad,
Nem lelhetsz otthont ezen a tájon.
Ez a te néped. S nem értik szavad.
Az égből a mélybe épülő Bábel
Köreit róva, sárban és porban,
Nincs, ki elhaló hangodra rálel.
A szavak szép boltíve beroppan.
Nincs Ararát. A süllyedő bárkán
Kígyó szisszen, hörren a vadkan,
És az iszapból támadó sárkány
Karmai közt vergődünk riadtan.
Itt vagyok hát. Útszéli kereszten.
Kezem s lábamon Krisztustövis.
De jön majd, ki illőn eltemessen,
Hisz hazám ez, a vérázott rög is.
Nyílnak a sírok, lángot vet a dögkút,
Felizzik a föld s az árdeli hold is.
Vár a régen beszántott földút,
Visz a csonkolt szarvú unikornis.
Mert hol csontjaink a határpóznák
Mienk ez az árva, gyomverte föld,
Mienk e sokszor elperelt ország,
Mit kiontott vérünk megjelölt.
Téli kert
Foszlik az éjjel lehullott hó leple,
Feketül a szántás sárkánytaraja.
Lángot vet a dögkút, s a fény lecsorog
A horhos szélén barnuló avarba.
Nem hozott békét az égi gyolcs.
Riadt lábnyomok tarkítják
A hó tépett leplét, akár egy szőttest;
Szirmahullt kóró mind, nem virág.
A halódó fényben átsuhan a kerten
Egy röptében vadászó vércse.
A bodza csontkezén rőt halálnyom
A szabadság színe: egy vércsepp.
Lopakodik az este, dermed a táj,
Eljön az ideje hirtelen halálnak.
Egy démon közeleg a hegyek felől,
A dűlőutakon osonó árnyak.
Most kell a dac, a rejtező öröm.
Holnap is korábban ébred a fény.
Lobban a kiszebáb, tombol a tánc,
Malac visít a böllér késhegyén.
Ha tavasz lesz, lehet, hogy hiába,
Nem hoz megváltást a kereszt.
Mint elbocsátott harcosát, az Úr
Obsitos hadába meneszt.