Köszöntjük a 80 éves költőt.
Imádság szép halálért
Egyszer csak elaludni,
vagy lassan belefogyni
a földbe, istenem,
nem adnád meg nekem,
akár közönyösen?
Érdemlem, nem érdemlem,
a halálfélelemben
segíthetnél kicsit:
testem bilincseit
kinyitni reggelig.
Elálmodoztam: alszom
az életen-túl-parton,
és feketerigók
fújnának búcsúzót;
nem lenne rendhagyóbb,
mint ha egy csillag héját
az űr-szemétbe szórják
testvér-spirálködök,
míg ott üdvözülök
bölcs atomok között.
Fodor Bandi Németországban
És mit esznek a németek?
Virsli és burgonya.
Mesélj, hogy bánnak ott veled?
Ó, mongolok lovas fia!
A társaságod elegáns,
mondjuk, a kölni nők?
Nincs lihegés, kék nyafogás:
orgazmus, semmi több.
Hány éve is laksz te velük?
Lassan tíz esztendeje, hogy
itt írok le minden betűt,
de örülök, hogy egyre fogy
időm, s újra Somogy dombjain
sétálhatok: Mérőn, Fonyódon,
tudod, hiányzik, szinte kín,
olyan messze a Balaton
s a családi, baráti lét
meg a nyelv is, ez a puha
magyar hanglejtés, már elég
a németek kemény szava.
(Fölébredek: hát Bandi él?
Álmos, zilált agyam töröm.
Most Németországból beszél
telefonon, hogy hazajön,
ösztöndíja amint lejár?)
De fény szól be az ablakon:
nem, nem tiszteli a halál,
bármily igazat álmodom.
Mozart Requiemje
„Agnus Dei, qui tollis peccata mundi”,
zeng föl, hogy beleretten
a szívem, ez a bűn és e bárány
most akármit is jelentsen.
„Mivel a halál létünk végcélja,
én már évek óta meghitt
viszonyban állok az emberiség
e legigazibb, legjobb barátjával”,
áll apádnak írt leveledben.
Hittél-e a vallás szavában,
honnan a zenéd kiszakadt,
vagy csak a fájdalom
vérezte át kottáidat?
A gyász, amelytől az égig
sötétül még a nappalunk
is, és még feketébb, ha a
Requiem egy este belezúg
idegeinkbe, hogy gyönyör, kábulat
s megállíthatatlan reszketés
egész testünk, és kezdjük
megint és befejezzük
az örök temetést.
Az idő-eső
Esett, esett az idő,
megáztak a fák,
megáztak a homokdombok,
kiáradt a Duna,
elöntötte a szigetet,
menekültek a kislányok, kisfiúk,
apák, anyák, fivérek, nővérek,
a fahíd pillérei kiszakadtak
és letördelték a nádasokat,
tajtékzott az idő az országúton,
megálltak az autók az ajtóig érő hullámzásban,
az állomásfőnök mentőcsónakokat
kért telefonon, hogy az utasokat
elvitethesse a vonatból,
az idő-esőfelhőktől
beborult az összetépett látóhatár,
csak a templomban világítottak
gyertyák, oda özönlöttek
a rémült lelkek: tudták,
hogy ott várja őket Isten,
de sírt a Mária-szobor,
orgonacsokrok halma a lábánál,
orgonaillat lepte meg
a csuromvizes ingű hívők
orrát, és fölszállt a kórus:
„Dicsőség mennyben az Istennek,
békesség földön az embernek”,
a templomtorony azonban
rázuhant a tetőre, a harangok
agyonzúztak két viselős anyát,
láncukat tépték a fuldokló kutyák az udvarokon,
jaj, hol a koronátlan, borzas hajú István király,
hogy kivigye népét az időből?
Így énekeltek és jajveszékeltek
régi testvéreim és velük
együtt én is: néztem a templombejárat
oszlopai közül az idő-esőt,
láttam, hogy hull, hull céltalanul,
csirketollakra, reményekre,
hulljál csak, idő-eső,
gondoltam, nem volt más eszmém,
szavam ellene,
hiszen együtt hallgattuk a
kopogását-kaparászását
a kövezeten, mellünkön,
mikor már lefeküdtünk a tócsába,
megadva magunkat
valaminek, amit addig nem
ismertünk, nem akartunk ismerni,
de ami tudta, mit csinál,
tudta, tudta, hogy szörnyű,
szörnyűbb a halálnál, Istennél
és imádságnál, káromkodásnál,
és ha eljön az évszaka, mint most is,
hull, hull, hull
a gilisztákra, pajorokra, nyüvekre
éjszakáktól reggelekig, zsíros barázdák hosszáig
tovább és csak tovább.
