Határ Győző Cage csendjére hivatkozik
Búcsú Határ Győzőtől, Lázár Ervintől és Nagy Gáspártól
Lászlóffy Csaba
2007 // 02
Volt idő, amikor még lehetett, lehetett
volna (!) – mondja a „nagyöreg” Londonból hazatérve.
„Felejtsd el, hogy hol vagy.” (Ahonnan jössz,
azt nem lehet elfelejteni.) Szigetországból
jöttél koszmodern szigetecskére: szív és méreg
hatol vitriolként beléd, emlékeidtől el-
szigetelő, elszakító – most, midőn a poszt
modor süllyedőben. Törik az árboc,
rég lesodródtak a fedélzetről a szellem
vándormadarai. Hol a hajóskapitány, művész
urak, akinek privilégiuma meghalni?
Csak a mélység, kifeszített kötélbe, vitorla-
rúdba kapaszkodó király bolondjai – feltéve, ha
vállaltátok ezt az elkötelezett szerepet.
Minél kötetlenebbül csináljátok (ma ez a
sikk), annál inkább kötöznivaló bolondokká
váltok. Csak álltok. Vártok. Lejártak a váltók,
kimentek divatból a szaltók. Semmi kockázat,
Mortadella!* Minden hangzás kérdése (még hogy:
Mortalé? ha-ha-ha —) A bölcsesség egy bármikor kipuk-
kasztható gömböc, az élet egy repülő cukrozott
hurka. „Ha Önök közül bárki meg akar érkezni valahová?”**
A dolgok ésszerűségének hajszolása szemben áll a
kimeríthetetlen csenddel – az örök bölcsességgel.
Olyan ez, akár a nonzene. Ne akard a világot
a saját füledbe képzelni, s az objektív igazság
mércéjeként feltüntetni hallásodat. A csend-aktus
kizár minden tapasztalati korlátozást.
Volt idő, amikor még lehetett – ez némi
habozásra ad okot; elég, ha odafigyelsz,
a ganérakás-világ hátha beadja a derekát
még a post mortem licitáció előtt. Így is, úgy is
kiderül, hogy a szájjártatás mögött semmiféle
valóság nem létezett. Önmagunkban hordozzuk
otthonunkat, ezért vagyunk képesek (a pillanatok
leégett viaszszárnya nélkül is) repülni.
A többi fatális üresség: posztmodern.
Ez a város kemény és szívtelen.***
Úgy kell nekik! Csatangoljanak, amíg bírja
a lábuk. A pesti aszfalt még többet kibír.
(1997)
*Májas hurka.
**John Cage.
***Sinka István „szíves közlése”.
HATÁR GYŐZŐ (1914. november–2006. november)
Nyolcvanadik éve múltán is hetykén emlékezett hajdani önmagára, aki harminc fele járván („élte harmadán”) felcsap flaszterkoptatónak – „áldozatnak” (?) –, s megérvén a negyven évet: „zálogházba istenházba börtönbe betéved”. Abban az évben született, midőn Európa végképp búcsút mondott a békének. Mindkét világháború után börtönbüntetéssel sújtotta a mindenkori terror. 1956-ban hagyta el Magyarországot, londoni emigrációjában több tucat kötet, több ezer vers mellett volt ideje „lélebúvárkodni”; rádöbbent, hogy „a magyar irodalom spektrumából hiányzik a filozófia”, s megalkotta nagy bölcseleti művét, a hatszáz oldalas Özön közönyt, amelyet élete utolsó perceiben is fő alkotói vállalkozásának tartott.
„Történelmi szerepeiben”, önkéntes emigránsként vált modern, bővérű dráma- és prózaíróvá, filozofikus hajlamú költővé. A teremtés korlátjait feszegető, az álmorált ostorozó elme volt; a lírikus kalandját tobzódó sokszínűség, szellemes nyelvi játék, travesztiák jellemezték. A magyar irodalom londoni nagy öregjeként sem ismert művészi vagy korHATÁRt, mindvégig fiatal maradt.
(l. cs.)